A statáriális intéz­kedések, látszatra, a minden mindegy apátiáját borítják a közszellemre. Akik ezt kifundálták és fenntartják, azt hiszik, hogy a nyugtalanság, az elégedet­lenség csak demonstratív formák közt nyilatkozhatik meg, s csak akkor veszedelmes, ha hangosan ordít, ha zászlókat, lampionokat hordoz. Azt hiszik, ha le­fojtják, eltiltják a hangos, demonstratív életet, ezzel a nyugtalanság forrásait is betömték, a világ folyását is megállították, megmerevítették. Ugyanaz a bal­okoskodás ez, amely a háború alatt a vereség híreit eltitkolta, az elfojtott közszellem továbbfejlődésével nem törődött, s azt hitte, hogy a hazudozással a vere­ség tényeit is meg nem történtekké te­heti. Addig tartott akkor is az elfojtott, a hallgatás alá szorított nyugalom, a tor­kokra és a szívekre visszavert kétségbe­esés, míg végre szemébe kellett nézni, s akkor már nem akadt senki, aki mert volna is a szemébe nézni.

Idefenn kétségbeesett kísérletek folynak, hogy lehetne a meglévő pártok, töre­dékek, frakciók és a még egészen el nem használt, vagy már régen nem használt politikusok új csoportosításával fölszá­moltatni, fölváltani a mostani rendszert, amelynek sivársága, tehetetlensége, passzivitása százszor kétségbeejtőbb, mint a Bethlenék nyílt, aggressziv rosszasága volt. Új pártok fabrikálása folyik bizal­mas vacsorázások közben, új pártoké, amelyek csak képviselőkből és politiku­sokból rekrutálódnak, se tömegek, se közvélemény nem áll mögöttük. A régi, zárt, parlamenti, kaszinói politizálás ez, amely azt hiszi, hogy ha Korányi helyett Kállay Tibort teszi, Kenéz Béla helyett Szterényi Józsefet és Zsitvay helyett Rassay Károlyt, akkor mindjárt megváltozik a világ képe. Közben odakünn a látszó­lagos, ájult csönd mögött iszonyú dula­kodás folyik azok közt a pártok között, amelyekben életerő van, amelyek érzik, hogy a jövendőt szarvánál fogva tudják megragadni. Azt lehetne mondani, hogy annak a pártnak vannak legnagyobb tömegei, amely a képviselőházban a leg­kisebbnek látszik, amely ott a legna­gyobb, annak erőtartaléka a közvéle­ményben semmivé zsugorodott össze. A küzdelem feltételei, amelyeket a gyűléstilalom, a statárium megteremtett, a nyílt harc megneheezítése azoknak kedvez, akik megszokták a titkos, a hatalom ellen­őrzése alól elvonható agitáció és szervez­kedés útjait és eszközeit. Ezeket segíti a növekvő reménytelenség, s a nyilvános­ság nélküli, tehát felelősség nélküli, sut­togva bujtogató demagógia, amelynek nem kell gyűlés, hogy szava, tüze, mérge messze elhatoljon, olyan helyekre is, ahova semmi hangos szó el nem hatna. A polgári ellenzéki pártok, akár a városi, akár a falusi tömegekre támaszkodja­nak, egyre jobban érzik ennek a verseny­nek egyenlőtlen esélyeit. Minden vasár­nap, melyet odakünn a vidéken munká­ban töltenek el, újabb akadályok és meglepetések elé állítja őket. Bármilyen buzgók legyenek, bármily messzire men­jenek a kíméletlenségben a fennálló rendszerrel szemben, s viszont bármennyire óvjanak minden lelkiismeretlen­ségtől, lépésről lépésre érezniük kell, ho­gyan szárnyalják túl őket a szélsőségek. Talán semmi se illusztrálja jobban, hova jutott az eddig még konzervatív és nehezen mozdítható rétegeknek az elke­seredése is, hogy mennyire hozzáférhe­tőkké váltak minden képtelenség szá­mára, s milyen irányzatok vetik ki háló­jukat lelki és erkölcsi megkerítésükre, mint az úgynevezett demokrata párt meg­jelenése az agrárdemagógia porondján. A kiskőrösi kísérlet csak egyik kezdőállomása ennek a mozgalomnak. A vegyeskereskedő budapesti demokrácia, íme, búzakalászt tűz a kalapja mellé, kisgazda gyűléseket rendez, és a földnélküli proletárok felé is kinyújtja ölelő karjait. A bankvilágnak, a nagyindusztriának és a gettónak ez a liberalizmusa elérkezett­nek látja az időt, hogy jogigényt jelentsen be a kossuthi hagyaték agrárdemokra­tikus örökrészére. Akármilyen groteszk kísérlet is ez, mégis az idők jele, amelyet föl kell jegyezni, ha jelentőségében és kihatásaiban eltörpül is egy másik előre­törés mellett, amelyet a szociáldemo­krata párt térfoglalása jelent ugyané tömegek között. A Bethlennel folytatott tárgyalások után annak idején éveken keresztül közömbösséget mutatott a párt a mezőgazdasági rétegekkel szemben. Ez a közömbösség azonban csak addig tar­tott, amíg a hivatalos kisgazdapárt mu­lasztásai és bukása nyomán és a földkonjunktúra leáldozásával ezek a rétegek is lelki válságba nem jutottak. A két-három éve megejtett községi választások alkal­mával már nagy meglepetést keltett, hogy a szociáldemokrata párt helyi alakulatai igen sok helyen betörtek a városi és me­gyei törvényhatósági bizottságokb, s azóta, mint kisebbség, erős, aggresszív fel­lépésükkel, öntudatukkal és szervezett­ségükkel nagy nyomatékra tettek szert. A múlt évi júniusi választások aztán egy­szerre nagyszerű lehetőséget adtak az agitáció és a pártszervezés országos mun­kájára. Ezt a pártvezetőség teljes mérték­ben ki is használta. Emlékezetesek még azok az eredmények, amelyeket különö­sen az alföldi nagyvárosokban, de más választókerületekben is elértek. Olyan helyeken, ahol a[z 19]26-os választásokon szocialista jelölt még próbálkozni se mert, most az ilyenek ezer és ezer sza­vazatot kaptak. Ezek a szavazatok nem­csak a nincsetlenek, a mezei munkások, a napszámosok és cselédek, sőt nem is csak az egészen törpebirtokos parasztság soraiból kerültek ki. A tehetősebb, az öt-tíz holdon felüli tömegek is nyílt szim­pátiával álltak a szocialista jelölt mellé, s a választási visszaélések, a hatóságok részéről tapasztalt elnyomás, erőszak, igaztalanság mind az ő malmukra haj­totta a vizet, az ő vitorlájukat dagasz­totta. Az ellenzéki kisgazdapárt még fej­letlen szervezkedése, melyet a választá­sok idő előtt értek, szintén az ő esélyei­ket növelte, a választások nyomán tá­madt elkeseredés nemkülönben.

Ahol a szocialista párt a választások zajában így megvetette a lábát, ott is maradt, s ez a központilag nagy agilitás­sal, fáradhatatlan szívóssággal dirigált szervezkedés megyénként alakított veze­tőséggel, a kisgazda és földmunkás tömegek részére szerkesztett sajtóval ma behálózza az egész országot. Nincs falu vagy tanya, amelyet el ne érne, és a maga vonzókörébe ne ragadna. Aki a párt hivatalos lapjának beszámolóit ol­vassa ennek a mozgalomnak adatairól és útjelző állomásairól, lépten-nyomon találkoznia kell most már a vitézek neveivel is, akik egyre sűrűbben bukkan­nak föl a helyi vezetőségek tagjai között, s akiket, úgy látszik, a rend szigorú fegyelme se tud többé visszatartani a csat­lakozástól. A szociális és anyagi kétségbe­esés áttöri a legerősebb korlátokat, s ma már - református lelkészek írják ne­künk - tömegesen vannak presbitériu­mok, ahol a szocialista tagok lesznek lassanként a hangadó tényezők. Hogy tudjon gátat vetni ennek a mozgalomnak a jegyző, aki - nagyon sok helyen a községi kassza csődbe jutván - kap is, nem is kap fizetést, s aki, mint a Borsod megyei példák is mutatják, sok helyen maga is ínséglisztért kénytelen jelent­kezni. A birtokos osztály, a közigazgatás expozitúrái, a tanítók és a lelkészkedő papság figyelmét is egyre jobban lekötik az egzisztenciális gondokkal való birkó­zás erőfeszítései.

Maga a polgári társadalom talán nem is tudja, milyen program alapján, mi­lyen jelszavak kíséretében folyik ez a szervezkedés, pedig nem érdektelen do­log szemébe nézni, mit tanult a párt a Károlyi-forradalom és a proletárdikta­túra tapasztalataiból, s hogyan hasz­nálta ki azokat a mulasztásokat, ame­lyeket más pártok és más társadalmi osztályok ezen a téren könnyelműen és behozhatatlanul elkövettek. Az a pro­gram, melyet az agrárkérdés megol­dására a tavalyelőtti budapesti pártgyűlés elé terjesztettek, távol áll minden­féle marxi elgondolástól. Sehol semmi szó a kommunista vagy kollektív mezőgazdaság nagy álmairól, a Hamburge­rék kísérleteiről. Itt-ott az ipari szocializmustól átvett jelszavak kísértenek benne, mint az üzemi tanácsok követe­lése a nagyobb cselédséget tartó közép­birtokon, egyébként azonban még a ki­sajátítás is, amelyet a világi és egyházi nagybirtokkal szemben egyformán al­kalmazni akarnak, kártérítés ellenében történnék. A birtokmaximum liberáli­sabb annál, amelyet annak idején a Nagyatádi-féle forradalmi program tar­talmazott. Ötszáz holdban állapítja meg az egy kézben hagyható földbirtok maximumát. Nagy gonddal egészen apró részletekig sürgetik a csatornázás a talajjavítás, az öntözés problémáinak megoldását, a közlekedés, az úthálózat fejlesztését, az adórendszer megfelelő reformját, a termelő- és hitelszövetkeze­tek hálózatának kiépítését, a szövetke­zeti értékesítés nagy céljait és előnyeit, és mindezen felül hangoztatják a bank és kereskedelmi tőke hitelfeltételeinek szabályozását és ellenőrzését, a bankok nacionalizálását. Gondja van a program­nak tisztviselői kertvárosok létesíté­sére, a műtrágyagyártás állami kezelé­sére, a mezőgazdasági cselédtörvény re­formjára. Mindezt azzal a megokolással, hogy ezeknek az előfeltételeknek a megszerzése után a föld népe a városok dolgozóival együttesen folytathassa a felszabadításért való nagy küzdelmet. A kongresszus tárgyalásain, mely ezt a programot magáévá tette, az az alapelv húzódott végig, hogy ha a ma­gyar paraszt a szociáldemokráciától kap földet, akkor ez a parasztság sohase fog a szociáldemokrácia ellen fordulni. A francia paraszt, mondotta az egyik felszólaló, ma is legfőbb támasza a republikánus, egyházellenes pártoknak. Magyarországon a föld szocializálására nincsenek meg a lelki feltételek. A ma­gyar paraszt földet akar, mely a telek­könyvben is az ő nevén álljon. Ezzel a valósággal nem lehet szembehelyezkedni. A nagybirtok szocializálásához és nagyüzemben való meghagyásához hiányzik a kulturális fejlődöttség. Egy másik felszólaló azt hangoztatta, hogy ez a program kisbirtokos országgá akarja átformálni Magyarországot, és ezzel a programmal tudja csak elsöpörni azokat a polgári pártokat, melyek ed­dig a szociáldemokráciát úgy állították oda, mint a földtulajdon ellenségét. Ér­dekes, hogy a nagy vitában egyetlen felszólaló akadt, az is egy budapesti magántisztviselő volt, aki, nyilván kom­munista tendenciával, a kollektív, nagy­üzemi gazdálkodás mellett tört lándzsát, egyebek közt azzal a megokolással, hogy egymillió földnélküli zsellér van az országban, és ezeket nem lehet mind földhöz juttatni.

A legérdekesebb oldala ennek az agrárdemokratikus szocialista szervez­kedésnek az a tény, hogy nem alakí­tottak erre a célra külön pártot. Em­lékezve arra, hogy az ilyen kísérletek mindig a párt ellen ütöttek ki, az egész mozgalmat a párt egységes szervezetébe olvasztották, egységes vezetés alá vették, az egymásra utaltság, az azonos célok és érdekek nevében. Ez természetesen azt is jelenti, hogy erősen zsidó, városi, az ipari proletariátus vezetésé­ben felnőtt, gyökértelen, intellektuel tényezők irányítása alá kerül az egész földmozgalom. A vidék alig játszik sze­repet a vezetésben, csak a statisztákat és a tömegeket adja. Az egész, egyre jobban elhatalmasodó irányzatnak az a nagy rugalmasság adja meg a veszedel­mét és hatóerejét, amelyet a reális viszonyokhoz való alkalmazkodással tanúsítottak. Ez a program hódiít odakünn szerte az országban, hogy minő élőszóbeli kommentárok kíséretében, azt könnyű elképzelni mindenkinek, aki ezzel az agitációval csak egyszer is ta­lálkozott. Az is más kérdés, mi lesz ebből a polgári, radikális, agrárprogramból, ha a tömegek ereje uralomra jut­tatja a vezéreket, s a fanatizált szenve­délyek olyan rögtöni megoldásokra kényszerítik őket, amelyek végső csa­pást mérhetnek a nemzeti és történelmi Magyarországra éppen úgy, mint a ma­gyar föld igazi nagy érdekeire. Ezzel a veszéllyel szembe kell szállni, s azt az irányzatot és azokat a pártokat, melyek erre a küzdelemre vállalkoznak, egy történelmi hivatás nagy érzésének és elszántságának kell eltöltenie. Meg kell, állniuk ezzel a szélsőségre csábító szo­cialista veszéllyel szemben, s ugyanak­kor le kell számolniuk azzal a rendszer­rel, amely a maga számára nem tud többé más mentséget találni, mint a statárium kétélű fegyvereit.

II.

Nálunk - írja egy szabolcsi ismerő­sünk múlt vasárnapi cikkünk visszhang­jaként - már piros zászlóval temetnek, a munkás Marseillaise dallamai mellett. Csak azok az igaz emberek, akik az ad­jon Isten helyett Barátság! jelszóval, az új világszolidaritás jelszavával köszöntik egymást, s akik, természetesen, mind be vannak iratkozva a Pártba és a Körbe.

Hát igen, a Párt és a Kör. A magyar politikai pártok élete, szervezkedési módja, küzdelmei hatvanhét óta mosta­náig az időről időre megismétlődő inszurrekció, a hirtelen hirdetett, nagy sebbel-lobbal összeállt, és ugyanúgy szét­oszló tömegfelkelés jellegét viselték ma­gukon. Ezek a pártok a képviselőházon, s a budapesti központi pártklubon kívül semmi állandó, adminisztratív vagy agitációs szervezetet fenn nem tartottak. Öt évről öt évre csak a választásokra szedelőzködtek össze, a vidéki, helybeli vagy városi pártelnökségek, expozitúrák csak névben éltek, s csak ilyenkor elevenedtek meg, hogy pár hét alatt iszonyú erő­feszítéssel, a korteskedés, a hatósági be­folyás, gyűlések, vacsorák, bankettek esz­közeivel pótolják a közbeeső évek mu­lasztásait. A fő embereken kívül volta­képpen számon se tartották párthíveiket, a nagy tömeget illetőleg ezek is szinte alkalomról alkalomra változtak, az or­szágos pártkonjunktúra, a jelölt szemé­lye s a helyi viszonyok és érdekek sze­rint. A választási hadjárat után minden szétszaladt, a győztes pártja épp úgy,mint a legyőzötté. A képviselő megvolt, az ellenjelölt megbukott, az egyik hívei szétoszlottak, nem volt rájuk szükség többé, mert a jelölt győzött, a másiké szétoszlottak, és azért nem volt szükség többé rájuk, mert a jelölt megbukott.

A szociáldemokrata párt szisztémája mindettől teljesen különbözik, s olyan haladást, olyan fejlettebb fokot jelent az alkalomszerű, polgári pártszervezkedéssel szemben, mint az állandó hadsereg a régi nemesi felkelésekkel szemben. Ez a párt nemcsak a választásokra, nem egy hadjáratra, nem egy ostromra, nem egy rohamra szedelőzködik össze, ott van, él, agitál, szervezkedik, dolgozik évekkel a választások előtt, a csönd, a politikai eseménytelenség hétköznapjaiban, s ott­ marad a választások után is, bárhogy végződjenek ezek. Ha bukással végződ­nek, akkor is ott marad, s ha győzelem­mel végződnek, akkor is ott marad. Ezek föl nem oszlanak, szét nem szaladnak, s nem akkor kell hirtelenjében összeszedni őket, mikor valami nagy szükség van rájuk. Mindig együtt vannak, mindig ké­szen vannak, mindig tudják, hogy há­nyan vannak, s a választási izgalmak, az alkalom fokozottabb tevékenysége csak növelheti számukat, mint háború esetén a rendes hadseregnél a tartalékok behí­vása, vagy a népfelkelés igénybevétele.

Azt írtuk a múltkor, hogy nincs város és alig van falu, ahol az utolsó évek folyamán, de különösen a tavalyi válasz­tások óta ez a szociáldemokrata szervez­kedés ilyen állandósított formában meg ne vetette volna a lábát, s most egyebek közt azt közlik velünk olyan helyről, amelynek hitelességében nincs okunk kételkedni, hogy csak Borsod és Abaúj me­gyékben, mintegy ötvennégy községben, közel tizenhétezret tesz ki ez idő szerint a beiratkozott szociáldemokrata párttagok száma. A legkisebbikben is meghaladja a nyolcvanat, de van olyan, ahol eléri az ezret is. De akármerre járjon az ember, a csongrádi nagy tízezres községekben, a még terpedtebb hajdúvárosok zeg­zugos utcáin, a Szabolcs-szatmári, nyír­ségi falvak szalmafedeles rengetegében, vagy a hevesi matyófészkek romantikus összevisszaságában, nem sokáig kell ke­resgélnie, hogy megtalálja azt a házat, amelyen a falu neve szerint váltakozva, egyébként azonban ugyanazzal a szöveg­gel ugyanaz a tábla hirdeti, hogy itt szé­kel a magyarországi szociáldemokrata párt helybeli köre és pártszervezete. Az elmaradhatatlan négy-öt cégtáblán kivül, amelyek eddig a községháza, a Hangya Szövetkezet, az elemi iskola, a korlátlan italkimérés, s esetleg egy-egy eltévedt olvasókör létezését jelezték, most már ott fenyeget, ott hívogat a párthelyiség állandó cégtáblája, egy új tényező, egy új szellemi, hatalmi központ, egy új poli­tikai és társadalmi tűzhely vonzóerejét jelentve.

Mindaz a nyugtalanság, elégedetlenség, kétségbeesés, bosszúvágy, a megriasztott vagy eltaposott öntudat, a hatalomból és befolyásból kiesett szegénység, amely lelkileg eddig fedél nélkül volt, nem kénytelen többé a kertek alatt bujdosni, nem kell csak harmadosztályú vasúti kocsik vagy a szutykos várótermek fa­padjain szorongania, nem kell a kocsmamenedék jogát igénybe vennie, amelyet sokszor megváltani sem volt képes, s ahol idegen szemek és fülek árulásának volt kiszolgáltatva. Nincs ráutalva többé a templom előtti és utáni gyülekezések szükségperceire, nem kell esős vasárnap délutánokon a kertereszek alatt ácsorognia, nem kell kettesben-hármasban szomszédolnia, ha találkozni akar, ha panasz­kodni, dühöngeni akar, ha könnyíteni akar magán. Most már ott van a Párt, az állandó körhelyiség, reggeltől estig nyitva, s megadja mindazt, amit se a templom, se a községháza, se a kocsma, se az olvasókör nem adhat: a teljesen hasonszőrű emberek intimitását, egymás közöttiségét, ami nagyobb melegítő, biztosabban lakható és sokszor mámorítóbb lehetőség minden vendéglőnél, szi­lárdabb hatalmi érzetet ad minden községházánál, és büszkébb áhítatot annál is, amelyet az orgonaszó, a nagytiszteletű vagy a főtisztelendő úr prédikációja gerjeszthet. Ennek a körnek falai között, a vaskályha hirtelen lobogásán, vagy a régi kemence fojtott melegén kívül egy-másik tűz melegít, s a petróleumlámpa sár­ga világossága, vagy a villanykörte szemszúró fénye mellett egy másik világosság ragyog fel. Ide minden nap megérkezik a pesti újság, az egyetlen, amely „az igazat megírja“, amely „senkitől nem fél“, amelynek még hinni lehet, amely az urakkal szemben a népet pártolja, amelynek csodálatos szavaiból, feliratai­ból, címeiből, felhívásaiból egy új világ látóköre nyílik meg minden beavatott számára. Ebben az újságban minden benne van, őszintén és kíméletlenül, a képviselőházi botrányok, a minisztériumi panamák, tolvajlások harsogó vádjai, úgy, ahogy a párt nagy emberei, vezérei világgá kiáltják. A miniszterek hitvány­sága, a csendőrök vérengzése, az adó­behajtások könyörtelensége, a helyi hatóságok visszaélései úgy, amint egy-egy beszéd, vagy ami ennél sokszor sokkal több, egy-egy közbeszólás odafenn lefesti és megállapítja. Ez az újság és ezek a cikkek egy új szószék evangéliumát, egy új iskola, egy új felsőség tanításait lehe­lik. Nem lehet elégszer hallani őket. s nem is lehet kézről kézre kivárni. Felolvassák tehát, hogy lehetőleg egyszerre mindnyá­jan vagy minél többen hallják, ökölbe­ szorított kézzel, az otthonról, az utcáról,a boltból, a vásárról, a községházáról, az adóhivatalból hozott gondok bőszítő súlya alatt, hogy aztán százszor meghányják-vessék a felolvasottakat. s egy­másnak adva a kilincset, tovább vigyék szakadozott foszlányait haza az asszony­nak, a gyerekeknek.

Itt a pártban, minden nap haditanács van, minden nap új és új közvélemény kovácsolódik. Ide térnek be a szomszéd falu vendégei, akiknél még hiányzik ez az állandó központ, s itt tesznek látoga­tást a megyei központ vagy a budapesti vezetőség kiküldöttjei. Itt tartják szá­mon a beiratkozott híveket, itt fizetik be a pártadó fillérjeit, itt szervezkednek a presbitériumi, az iskolaszéki választá­sokra, a községi képviselőtestület kiegé­szítésére, s az állandó érintkezés, nézet­kicserélés, az állandó panaszok megbe­szélése, saját maguk sokaságának tudata így formálja egy új politikai, erkölcsi, társadalmi és közigazgatási központtá ezeket a köröket. Hogy mindaz az élet, hatalom és befolyás, amely a többi helyi központokból kihalt, kiszáradt, ide vándoroljon, s ezzel együtt ide tolódjon át lassanként vagy egyre rohamosabban az egész falu lelki és érzelmi súlypontja, anyagi és politikai érdekeinek motorja. S amily mértékben ennek a körnek vonzó­ereje terjed, úgy sorvadnak el és szorul­nak háttérbe mellette az eddigiek. Mindaz,amit eddig a pap, a tanító, a jegyző, a gazdatisz, vagy a helyi birtokos szava, befolyása, tekintélye, jelentett, felbillen, és a levegőben kezd lógni az új hata­lommal szemben, amelynek megvan az a misztikus potenciája is, hogy a legiti­mált budapesti központ tekintélye, ter­rorja és támogatása fedezi, amellyel szemben a régi helyi tényezők jelentő­sége vicinális erőlködés jellegét kapja, hiszen ezek mögött legfeljebb egy-két csendőrszurony áll, a beijedt jegyző vagy szolgabíró erejével...

Minek folytassuk ezt a képet? Másutt,a nyugati nagy, demokratikus országok­ban a parasztság, az öntudatos kisgazda ­tömegek mindenütt a szociáldemokráciával, s a vele rokon kommunista ve­széllyel szemben, az ellene való küzde­lem érdekében, és ennek céljaiért szer­vezkedtek meg. A németországi Bauernbundok, a lengyel parasztszövetségek, az osztrák keresztényszocialista pártfalusi agrárdemokratikus szervezetei mind a két legnagyobb ellenség: a kapi­talista kizsákmányolás és a nemzetköziipari proletariátus ellen irányulnak, s ezek túlhatalmával, forradalmasító és forradalmi tendenciájával szemben a demokratikus, és mégis konzervatív pa­raszti és nemzeti gondolat védőbástyái.

Mi megértük, hogy mindezekkel ellen­tétben a magyar parasztságot a nemzet­közi szociáldemokrácia szervezi meg, hogy gazdasági, társadalmi elhagyatottságát, öntudatlanságát kihasználva a maga járszalagjára fűzze ezeket az eddig hozzáférhetetlen rétegeket is. Micsoda erőt jelenthet egy ilyen tömegszervezet­tel szemben, amely a várost és a falut egyformán hatalmában tartja, bármelyik polgári párt? Igaz, hogy Németország­ban, vagy Ausztriában is maga az arisz­tokratikus földvagyon is odaállt testestől-lelkestől az agrárdemokratikus pa­rasztszervezkedés élére, s anyagi erővel, áldozatkészséggel, s minden tőle telhető támogatással segítette sajtójának és adminisztratív hálózatának kiépítésében egyaránt. Nálunk a Nagyatádi-féle moz­galom az ilyen szervezkedés helyett a közjogi politika sínjeire futott, a füg­getlen kisgazdapárt pedig, amely mostküzd ennek a szervezkedésnek herkulesi feladataival, a nagybirtok részéről gya­nút és idegenkedést érez, a többi vezető értelmiségi rétegeknél pedig közömbös­ségbe, gyávaságba, részvétlenségbe üt­közik. S mindezenfelül a polgári pár­tok, a kormánypártiak is, az ellenzékiek is, abban találják hivatásukat, hogy gyilkolják egymást a nyilvánosság előtt, egymás életére törnek, s leszedik egy­másról a keresztvizet, s tudatosan vagy öntudatlanul így hajtják a vizet mind­nyájuk közös és legveszélyesebb ellen­felének malmára.

Az a babona, mely a magyar vezető társadalmi osztályok nagyszerű politi­kai ösztöneiről, képességeiről oly sokáig tartotta magát, s amely szerint ezek az osztályok mindig az új idők feladatai szerint tudták megválasztani a tömeg­vezetés eszközeit, úgy látszik, csődöt mondott. Ezek az osztályok, se a gazdatársadalom, se az értelmiség nem tud­ták hatvanhét [1867] óta megcsinálni azt, amita nyugodt békeévek és évtizedek alatt oly kényelmesen, biztosan megcsinálhat­tak volna, s amivel Buchingerék szé­gyenszemre saját eddigi támasztó ré­tegeiket most oly feltarthatatlan erővel ellenük fordítják.

III.

Nézzük csak meg közelebbről, mit mond az a kimutatás, melyet a szociál­demokrata pártnak Borsod vármegyében elért eredményeiről és taglétszámá­ról kaptunk. Említettük, hogy ötven­kilenc községben ez a létszám megköze­líti a tizennyolcezret. Ezek a községek a következők: Hejőcsaba: 572, Szirma: 144, Görömböly: 80, Harsány: 222, Me­zőkeresztes: 378, Mezőnagymihály: 174, Gelej: 236, Tárd: 285, Keresztespüs­pöki: 200, Mezőnyárád: 187, Mezőnyékládháza: 165, Borsodgeszt: 73, Bükk­aranyos: 57, Szentistván: 520, Mező­kövesd: 876, Alsóábrány: 64, Felsőábrány 85, Tiboldaróc: 204, Kács: 80, Alsózsolca: 244, Belsőbőcs: 133, Külsőbőcs: 232, Felsőzsolca: 344, Ónod: 100, Borsodnádasd: 180, Ózd (vasgyár): 960, Sajóvárkony: 320, Dubicsány: 260, Sajókeresztúr: 227, Sajószöged: 130, Sajógalgóc: 179, Királd: 386, Alacska: 178, Barcika: 389, Bánhorvát: 235, Berente: 234, Bélapátfalva: 160, Dédes: 237, Diós­győr: 3240, Sajószentpéter: 585, Sajóecseg: 250, Sajókazinc 268, Újhuta: 136, Mezúcsát: 320, Tiszakeszi: 170, Sajólád: 240, Felsőtelekes: 344, Sajóvámos: 183, Tiszaszederkény: 158, Szihalom: 172, Putnok: 328, Edelény: 189, Szendrő: 230, Disznóshorvát: 138, Center: 115, Kistokaj: 100, Martintelep: 290, Mályi: 132, Sajópetri: 182. Ezeken felül azonban a szociáldemokrata párt Borsod megyé­ben még hatvan községben vetette meg a lábát, úgyhogy a vármegye 202 községe közül csak 83-ban nincs a szo­ciáldemokrata pártszervezet felállítva. Ezeket az adatokat ismerve, megérthet­jük Reisinger Ferenc képviselőnek a múltkoriban tett azt a kijelentését, hogy Borsod vármegyének több mint fele immár a szociáldemokraták kezében van.

Persze, tisztában vagyunk vele, hogy ezek az ezrek és ezrek nem mind meggyőződéses, az elvektől áthatott, öntu­datos szocialisták, nagyobb részükben inkább csak elégedetlen, elkeseredett emberek. Nincs hova menniük, senki más nem törődik velük, hát a szocialis­tákhoz állnak. Áll ez főleg a kisgazdákra, a jobbmódúakra. Ahogy a szocia­lista párt nem lett lélekben kisgazdává, csak taktikából csinált új agrárprogra­mot, és alkalmazkodott a tömegek igé­nyéhez, észjárásához, hogy az általános elkeseredést annál jobban kihasznál­hassa, ugyanúgy ezeknek az emberek­nek nagy része is csak alkalmi szocia­lista. Ha a viszonyok megjavulnak, ott­hagyják a pártot, mint ahogy otthagy­ták azok az elkeseredett polgári töme­gek is, akik annakidején a Károlyi-for­radalomban, a háború végén, miniszteri tanácsosoktól lefelé felfűzték a piros jel­vényt, és siettek fölcsapni szocialisták­nak, s akiktől Garami Ernő annyira féltette a párt igazi szocialista jellegét és lelkületét. Azt mondta, hogy ezek a burzsoázia észjárását viszik a pártba, konjunktúra-párttá teszik, amelyre nem lehet biztosan építeni. A radikalizált, szocialista, forradalmi külsőség alatt úgy él ezekben a nagy kisgazda-tömegekben is, amelyek most a pártba özönlenek, a józan, a földdel, a természettel összekötött, az évszázadokon, az idők végte­lenségén át vérükké vált konzervatív életfelfogás, amely oly kiegyenlíthetetlen ellentétben áll az ipari proletariátus örökké lázadó, nyugtalan, a városi és nagyüzemi élet gyökértelenségéből táp­lálkozó szellemével. Ezek a kisgazdák nem lelkesedésből, nem természetüknél fogva szocialisták. Kétségbeesésből azok. Arisztokratikus hajlamaikat azonban, amely a szép négy ökörre való büszke­séget, a képviselőtestületi tagság ön­érzetét, a presbiteri megtiszteltetést, a megyebizottsági tagságot olyan nagyra tartatta velük, szívesebben követnék most is. Szívesebben választanák mind­ezt a piros gomb helyett, szívesebben kezelnének bizalommal a szolgabíró, az esperes, vagy az alispán úrral, mint a pesti kiküldöttel, vagy a falubeli nincs­telenekkel, a gazdasági cselédekkel és egyéb proletárokkal. Aki ismeri azokat az ellentéteket, melyek a falu látszólag egyöntetű, egyérdekű, egyszőrű lakos­ságán belül a jobb módúak és a szegé­nyebbek, a gazdák és a zsellérek, vagy a kétkézmunkások [sic!] között fennállanak, az tudja, milyen nagy dolognak kellett történnie, milyen iszonyú kálváriának, milyen mindent egybesodró folyamat­nak, amely ezeket az ellentéteket most elmoshatta, s egy kalap alá vonhatta. De éppen ez mutatja a veszély nagysá­gát és az elkeseredés és reménytelenség mértékét, s kihívja, kikényszeríti a cse­lekvés, az orvoslás, a megmentés szük­ségét.

A falu, különösen a kisgazdatársada­lom, igen jól emlékszik a Károlyi-forra­dalom anarchiájára, a kommunizmus megpróbáltatására, amelyek mindenütt a söpredéket ültették a községek nyakába is, bizonytalanná tették a vagyont, az életet, megingatták a termelés folytonos­ságát, s újabb és újabb ellenséges invá­zióknak szolgáltatták ki az országot. Mindezt nem felejtették el, de a mai vi­szonyok, a rend, a vagyonbiztonság külső formái között a süllyedés, a menthetetlenség ugyanolyan nyugtalanságát oltják a szívekbe. Ha nincs ára semmi­nek, ha nem érdemes jószágot nevelni, ha minden verejték, minden takarékos­ság hiábavaló, ha a pusztulás egyformán sújtja a szorgalmasakat, a józanokat, a takarékosokat s a léhákat, dologtalanokat és iszákosakat, akkor miért ragaszkodja­nak ehhez a rendhez, amelynek most már csak nyomasztó hátrányait érzik. Ebből a helyzetből folyik minden más párt nagy hátránya a szervezkedésben, az agitációban a szocialistákkal szemben. S a polgáriaké még abból is, mert a tömegek az elmúlt tíz év folyamán, az uralkodó rendszer jóvoltából, azt a ta­pasztalatot tették, hogy hiába kapták meg a széleskörű politikai jogokat, a pol­gári tényezők nem tudták számukra a kormány erőszakosságaival szemben e jogok gyakorlatát biztosítani. Aztán a polgári pártok, ha még oly agilisak len­nének is, még oly anyagi, adminisztra­tív erővel látnának is munkájukhoz, a szocialisták túllicitálják őket. Ezenfelül a tekintélyesebb, a jobb módú elemek, melyekre a polgári pártok leginkább támaszkodhatnának, érzékenyebbek is a hatóság nyomásával, zaklatásaival szemben. Nem exponálják magukat olyan készséggel és olyan végletekig, még mindig több a vesztenivalójuk, mint azoknak, akiknek már minden mindegy. És a polgári pártoknak, a kisgazda párt­nak is korábban kellett volna ezt a szer­vezkedést megkezdenie. Akik, mint a szocialisták, előbb kezdték, azoknak nagy helyzeti előnyük van. Azt mond­ják rájuk, mikor még jobb világ volt, akkor is törődtek a néppel.

A szociáldemokrata pártnak ez az al­kalmazkodása, ez a kisgazdává történt álvedlése nem kizárólagos magyar jelen­ség. Az elmélet, a tudományos szocializ­mus, de maga a harmadik internacionálá már jóval a háború előtt feladta a Marx és Kautsky elméletét, amely a kisparasztbirtok feltarthatatlan felmorzsolódását hirdette az agrárius nagyüzemekkel szemben, s a föld köztulajdon jellegét hangoztatta. Már a háború előtt szakítottak az 1868-iki bázeli kongresszus ide vonatkozó irányelveivel, s a genfi kiált­vány akcióprogramjával, amely a termelési szövetkezetekben kereste az agrárprobléma szocialista megoldását. A mezőgazdasági és ipari fejlődés egyfor­maságából kiindulva, még Liebknechték és a stuttgarti kongresszus is ezen az alapon álltak, hogy aztán Bernstein, de különösen Edward Dávid az irányválto­zás tudományos megalapozásával együtt előkészítse ezt a gyakorlati agrárprogramot is. A pártok már a háború előtt mindenütt erre a gyakorlati térre léptek, s megalkudtak a viszonyokkal, s hogy hozzáférkőzhessenek a mezőgazdasági tömegekhez, sutba dobták Marxot, Engelst és Kautskyt, és beálltak maguk is kisparasztnak. A francia, a német vagy a cseh szociáldemokrácia egyformán be­hódolt a földtulajdon szentségének, s ezen az alapon egyformán udvarol a kisgazda gondolatnak. De ott erre az udvarlásra, erre a behódolásra a szövetkezeti gon­dolattól álhatott nagy, egészséges, ke­resztény és nemzeti szellemű agrárszo­ciális pártok is kényszerítették őket.

A magyarországi mostani helyzet egyébként sokban emlékeztet a Károlyi­-forradalom előtt és alatt bekövetkezett állapotokra. Akkor az az elkeseredés, az a vakság és tájékozatlanság, mely a pol­gári és gazdatömegeket is a szocialista lobogók alá hajtotta, egy időre ellenáll­hatatlan hatalommá tette a szocialista pártot. A kormányhatalommal együtt a párt kezébe kerítette Magyarország sor­sát is, a nemzeti megpróbáltatás egyik legszörnyűbb, legtragikusabb pillanatá­ban. A történelem el fogja dönteni, ha már eddig is el nem döntötte, mennyire avatatlan kezek voltak ezek, mennyire méltatlanok és tehetetlenek azzal a his­tóriai feladattal szemben, mely a hata­lommal együtt rájuk hárult. Ma már nem kétséges, mert megcáfolhatatlan históriai dokumentumok bizonyítják, mit tehetett volna a magyarországi szociál­demokrata párt, ha át van hatva attól a hivatásérzettől, melyet ez a helyzet akkor megkövetelt. Egészen bizonyos, hogy ha meg tud felelni ennek a fel­adatnak, ha felismeri azt vezéreiben és azok által, akkor a történelmi Magyarország nagy részét megmenthette volna az idegen uralomtól, s ezzel együtt meg­menthette volna egy kiegyensúlyozott ipari és mezőgazdasági termelés egész­séges, történelmileg, földrajzilag is adott alapjait.

Egy olvasónk azt írja nekünk, miért félünk a szocialisták térhódításától, hi­szen másutt, a nyugati nagy, modern demokratikus országokban is ez volt a fejlődés útja. Ez volt az angoloknál is, a németeknél is, a cseheknél is. Tegyük hozzá mindjárt, igen, de azzal a különb­séggel, hogy ott ezek a pártok ilyen tör­ténelmi pillanatokban egész másképp viselkedtek. Se az angol, se a német szo­ciáldemokrácia nem azt a magatartást tanúsította volna Anglia vagy Német­ország feldarabolásával szemben, mint a miénk. Benesékről pedig ne is beszél­jünk, hisz ők, mint szocialisták, élén jártak és járnak a cseh imperializmusnak, és élén járnak annak az uralmi rend­szernek, amely a demokrácia nevében a kisebbségi elnyomás mintaállamát te­remtette meg Csehországban. A szociáldemokrácia térhódítását, a lelkileg, nem­zeti érzésében eddig leginkább érintetlen falusi tömegek odaözönlését, sok egyéb­től eltekintve, amiről még szólni fogunk, mindenekelőtt azért kell a legnagyobb aggodalommal nézni, s ellene a nemzeti demokratikus, népies, új politika front­ját kiépíteni, mert Magyarország, mint a jelek mutatják, egy új történelmi fordu­lat felé halad. Az a kérdés, hogy a tria­noni béke véglegessé válik-e, s hogy mi olvadunk-e be a kisantantba, hogy a cseh politika járszalagjára kerülünk-e, vagy magunk tudunk élére lépni a dunai népek jövendőjének, ez mind elsősorban attól függ, a szociáldemokrácia kezére kerül-e a központi hatalom sorsa Magyarországon, vagy egy demokratikus, népies, de nemzeti politika képviselői ragadhatják-e ezt meg, a nagy tömegek bizalmára támaszkodva.

IV.

Egy Zemplén megyei ismerősünk azt kérdi tőlünk, hallottunk-e már azokról a Biblia-olvasó társaságokról, amelyek náluk, főleg Sárospatakon és környé­kén annyira elszaporodtak mostanában.Eddig a templomon kívül legfeljebb öreg kálvinista gazdák forgatták otthon a Szentírást. Most a templomba nemigen járnak, ellenben a pártkörben, vagy egy-egy jóindulatú szomszédnál ülnek össze, s együtt egy tömegben merülnek el az Ó-, vagy Újszövetség áhítatába. Vagy legalábbis úgy tesznek, mintha a vallásos áhítat nevében tartanák ezeket az összejöveteleket, miközben a falu lelki és erkölcsi életének minden moz­zanata a legsúlyosabb cáfolata a vallásos buzgalom ilyen terjedésének. Ugyan­azok, akik előljárnak a Biblia-olvasók közt, azok a legelkeseredettebb, a legmeghasonlottabb emberek, akik se Is­tent, se törvényt nem tisztelnek, a tem­plom, vagy a feszület előtt kiköpnek, s agyarukra szorított pipával néznek szembe a nagytiszteletű úrral. Vannak, persze, köztük másféle lelkek is, akik a sok gond, kétségbeesés, megpróbáltatás, hiábavalóság dacára is, vagy annál in­kább áhítják a hitet, és vannak ciniku­sok, akik, mint mondani szokták, a val­lással egyáltalában nem foglalkoznak, azt mondják rá, az a papok és az urak dolga. Ezek a Biblia-olvasó társaságok alapjában véve csak a nevükben és külső jellegükben emlékeztetnek azokra a mindenféle vallásos szektákra, amelyek a metodisták, adventisták, szombato­sok, millenaristák, nazarénusok neve alatt az Alföldön és a Tisza mellékén a háború és a forradalmak óta elszapo­rodtak, s amelyeket a szociális kétség­beesés mellett a vallásos elragadtatás ösztönei keltettek életre. Ezeket a zempléni Biblia-olvasókat a budapesti, s a megyei szociáldemokrata pártszerve­zet szervezi és irányítja, ugyancsak nem a vallásos áhitat terjesztésére. A hitet és áhítatot elsősorban a pártprogram szá­mára igénylik, de nincs ellenükre, ha a szegények fanatizmusa a fennálló rend megdöntésére a Szentírást is segítségülhívja. A Biblia, a szegények könyve, s Marxék nem Zemplénben kacérkodnak először azzal, hogy Krisztus urunkat és az apostolokat a maguk elődjeinek hirdessék.

A Párt, mióta rátért a reális politika útjára, s a gyakorlati siker követelmé­nyeit elébe helyezi a dogmatikus elvek­nek, bámulatos tapintattal alkalmazko­dik a vallásos érzékenység szempontjaihoz. Úgy tesz, mint a cigány: min­denütt azt a hitet tartja, amelyet a több­ség vall, vagy amely a legnépszerűbb. Ahol úgy érzi, hogy nagyon meglazul­tak a hitélet, a keresztény egyházak tartó kapcsai, ahol az elégedetlenség vagy a reménytelenség feldúlta és szét­szaggatta ezeket, ott nyíltan szembe­helyezkedik, és nyíltan agitál az egyház ellen. Ahol azonban úgy érzi, hogy a szociális és gazdasági megpróbáltatások dacára, a hívők lelke még mindig a magasban keresi azt az Egyetlent, akitől orvoslás jöhet, ott a Párt óvatosan együtt úszik az árral, fordít egyet a köpönye­gen, és azt az álláspontot képviseli, hogy az igazi kereszténység, a Biblia keresz­ténysége mást mond, mint amit a hiva­talos egyházak hirdetnek és képviselnek. Ilyen helyeken a Bibliából a lázadás jogát olvassa ki a felajzott szíveknek. Sőt, azt is megteszi sok helyen, különö­sen erősen katolikus vidékeken, hogy még a templomot és a plébános urat is tisztelettel említi, ha érzi, hogy ezek megtámadásával vagy megsértésével taktikai céljainak ártana. A zempléni Biblia-olvasók a közigazgatás szerint nem is olvassák a Bibliát, a szentkönyv a legtöbbször csak arra jó, hogy fel le­hessen mutatni igazolás végett, ha a ha­tóság emberei érdeklődni próbálnak a gyülekezet céljai iránt...

Az a rugalmasság és alkalmazkodás, melyet a Párt az egyházakkal a vallás nagy és kényes kérdéseivel szemben tanúsít, az önfegyelem, mellyel erőt tud venni saját legigazibb ösztönein, s amellyel el tudja leplezni igazi arcát az együgyűek és avatatlanok előtt, ideig-óráig elhitetheti ezekkel azt is, hogy a mezőgazdaság, a kisgazda- vagy mun­kástömegek, s az ipari proletariátus gaz­dasági és politikai érdekei között nincs valóságos ellentét, s hogy ezek vígan megférhetnek ugyanazon párt keretei között. Magyarországon - egyéb okok­ról, az úgynevezett világválságról nem beszélve -, a mezőgazdasági termelés egész válságát a kis- és nagyüzemben egyaránt a kapitalista és nagyipari ér­dekek kíméletlen, kizsákmányoló politikája idézte elő, vagy legalábbis ez súlyosbította az összeomlásig. Az ipari trösztök és kartellek, mögöttük a gyar­mati szempontokra beállított banktőké­vel, az árdiktatúra elviselhetetlen fel­tételeivel segítettek aláásni a mezőgaz­daság rentabilitását. Ez a politika és ezek a hatalmak irányították tíz esztendő alatt a rendszer uralmát, s a mai válság­nak és tehetetlenségnek magja is főleg abban keresendő, hogy a kormánypárti többség nem tudja magát kiszabadítani ezeknek az érdekeknek uralma alól. Egy elkeseredett esztergomi olvasónk a köztisztviselői rendből azt mondja erről a rendszerről: „Miért a felforgatóktól ret­tegnek, Szerkesztő Úr? Ebben a szeren­csétlen országban alig van már más társadalmi réteg, mint koldus és millio­mos, és mintha minden kormányintéz­kedés annak a szolgálatában állna, hogy a milliomos még gazdagabb, és a koldus még szegényebb legyen. Egynéhány ipari Csák Máté terrorizálja az egész magyarságot. Egy kétszobás lakás vízdíja fejében egy városi földmíves 45 pengőt fizet évente, míg a borát kicsinyben 20-25 fillérért kell elvesztegetnie, és ebből horribilis adókat fizetnie. Tíz métermázsa belföldi barnaszén házhozszállítva 38 pengőbe kerül, ezzel szem­ben az érettségizett írnok havi fizetése 36 pengő. Egy vidéki zugbank igazgatójának több fizetése van, mint a miniszterelnöknek. Futja, van miből, mert le lehet fejteni a bőrt nemcsak az iparosról, a parasztról, a kereskedőről is, hanem arról a szerencsétlen kis részvényesről is, aki vagyonkáját értékpapírokba fektette.“

A magyar szociáldemokrácia és a magyar ipari proletariátus is, amely sajtó­jában és a parlamentben ezt a rendszert ostromolja, alapjában véve ugyanezek­nek a hatalmaknak és ugyanennek a rosszul értelmezett, kapitalista és nagy­ipari politikának egyik exponense, vagy legalábbis haszonélvezője. A kartellek monopolisztikus helyzete nemcsak az ipari kapitalizmusnak juttat aránytalan jövedelmeket, hanem egyúttal az ipari munkásság bérnívóját is biztosítja. Ezért nem kapható az ellenük való őszinte küzdelemre a szociáldemokrácia, amit pedig a mezőgazdasági népességnek, a kisgazdának és munkásnak egyaránt egzisztenciális érdeke követelne. Ez a szociáldemokrácia a falun, a Körben vagy a gyűléseken meg-megpendíti ugyan a kizsákmányoló nagytőke és nagyipar visszaéléseit is, aminthogy egy-egy köz­beszólás formájában szívesen helyesel az ellenzéki kisgazdapártnak, mikor ezeket ostromolja, ennél messzebb azonban nemigen megy. A képviselőházban a népjóléti és a magas bürokrácia szennyesén rágódik, falusi agitációjának éle pedig teljes vehemenciával a nagybirtok, a közigazgatás képviselői, s a polgári, egyházi és társadalmi rend tekintélyei ellen irá­nyul. Ezen a fronton sokkal hangosabb, türelmetlenebb és lázítóbb, mint amazon. Érdekei akarva, nem akarva, ennek a kapitalista, monopolisztikus, vámoktól, adókedvezményektől védett, nagyrészt mesterségesen kitenyésztett nagyipari arisztokráciának szekeréhez láncolják. Ennek leépítésében vagy erősebb megrendszabályozásában a maga tömegeinek egzisztenciáját látná veszélyeztetve. A városi proletariátus másik érdeke az ol­csó élelmiszertermelés, melyet nem a kis­gazda, hanem a gépekkel dolgozó, szo­cializált mezőgazdasági nagyüzem kép­visel, amelynél a súly a standardizált tö­megre, és nem a minőségre esik. A vám­politikát tekintve, az ipari munkásság ésa szociáldemokrácia ellene van a mezőgazdasági vámvédelemnek, mert ez drá­gítja a hazai iparcikkek előállítását, és csökkenti versenyképességüket a külföldi piacokon, ami természetesen az ipari munkabérekre hat vissza. Az agrárszö­vetkezetek létesítése és kifejlesztése, amit a Párt mostani realista programja szin­tén követel, nagy érdeke a mezőgazdasági kisembereknek, mert ezek ellensúlyt je­lentenek az ipari kartellekkel szemben,  s védik és emelik a mezőgazdasági pro­dukció eredményeit. A nagyiparnak és magának az ipari munkásságnak azon­ban az az érdeke, nálunk legalábbis ezt így értelmezik, hogy a mezőgazdaság megmaradjon a maga szervezetlenségé­be, s így mindig alulmaradjon akár az adó, akár a vámpolitika, akár az állami támogatás körül folytatott nagy küzdel­mekben. Ezek az érdekellentétek, melye­ket Marxék a falun agyonhallgatnak, s amelyeket a pünkösdi agrárprogram is elkendőzni szeretne, a maguk egész nyer­sességében fennállanak az adópolitika és közteherviselés területein is. A kisgazdát a fogyasztási adók mellett főleg az egye­nes adók sújtják, amelyeket szervezetlensége folytán nem tud áthárítani más osztályokra. Az ipari munkásság, ame­lyet elsősorban a fogyasztási adók terhelnek, béremelés útján sokkal könnyeb­ben védekezhetik.

Nem a mi feladatunk, hogy ezeknek a közismert ellentéteknek részleteibe men­jünk, talán ennyi is elég annak demonstrálására, hogy mennyire lehet őszinte a mezőgazdasági tömegek létérdekei, bol­dogulása, megerősödése szempontjából az a kísérlet, amely a szocialista szervez­kedés jelszavaival az ipari proletariátus­sal egy kalap alá gyűjti ezeket a rétege­ket, hogy egy politikai párt, egy politikai ütőerő és egyazon politikai cél szolgála­tába fogja. A régi közösügyes [sic!] magyar politikát a vicclapok karikatúrái gyak­ran szemléltették egy olyan figurával,akinek egyik oldala, amellyel Ausztria felé nézett, sárga-feketére volt mázolva,a másik viszont, amelyet Magyarország­nak mutatott, nemzeti színekben tündö­költ. Az egyik féltestén frakk volt, térd­nadrág és cilinder, a másikon pitykés lajbi, lobogó ing és gatya és árvalányhajas túri süveg. Az egész primitív tréfa azt akarta demonstrálni, hogyan lehet egy szájból egyszerre hideget és meleget fújni, hogyan lehet egyszerre egy nadrág­ban két lovon ülni. De az osztrák-ma­gyar viszonylatban, e mögött a látszatra találó vicc mögött, a gazdasági és politi­kai érdekazonosság nagy törvényei, nagy igazságai éltek. A magyar szociáldemo­krácia kétarcúsága, mely a kisgazdát és a gyári proletárt ugyanabba a politikai uniformisba akarja öltöztetni, lényegében nyilvánvaló. Másutt, a nagy nyugati demo­kráciákban sehol sem lehetett ezt az egy­séget, ezt az érdekazonosságot megterem­teni, mert mindenütt ellenem ondott az igazságnak. Ez tartósan Magyarorszá­gon sem lesz lehetséges. Ha másutt is mindenütt külön öncélú szervezetekben kerestek és találtak gazdasági nyomatékot maguknak a falusi népesség nagy tömegei, s ha mindenütt épp a szociál­demokráciával s a mögötte és fölötte álló kapitalizmussal és a nagy indusztria érdekeivel szemben kerestek így védelmet, ez nálunk sem történhetik másképpen. Az általános elkeseredés, a magyar agrár­demokratikus szervezkedés kezdetleges volta, hiányos eszközei, a hivatottak érzé­ketlensége vagy nemtörődömsége, a szo­ciáldemokrácia karjai közé hajthatja ezeket a tömegeket, de ha másképp, és ha előbb nem, ott és ennek keretei kö­zött megszervezkedve fognak előbb-utóbb ellene fordulni. A gazdasági és szociális érdekek nem tűrnek sokáig semmiféle hazugságot. A szociáldemokrácia úgy járhat ezekkel a tömegekkel, mint a kotló, amelyik alá kacsatojásokat raktak. A kotló a szárazon érzi jól magát, a ka­csák azonban előbb-utóbb a vízre kíván­koznak. Az egyiknek is, a másiknak is mások az éltető elemei. Ezen a törvényen még a Biblia-olvasás sem változtathat. Más kérdés, persze, hogy míg ennek pa­rancsai önmaguktól is érvényesülni fog­nak, mennyi megróbáltatást és csalódást kell elszenvednie, mennyi tandíjat fizet­nie az így megszerzett tanulságokért akár a magyar föld népének, akár a vele sors­ban és jövendőben azonosulni akaró ma­gyar értelmiségnek.

V.

Necsak azt tessék megírni, milyen könnyű a Marxék dolga a falun, de azt is, milyen nehéz velük szemben a közigazgatásé - figyelmeztet bennünket egy tiszai vármegye alispánja. - Az általános viszonyok, a rossz termény- és állatárak, a nagy adók, a bankterhek, a hosszú tél, a munkanélküliség - úgy­mond - mind a szocialista terjeszkedés malmára hajtja a vizet. A sok keserűség, elégedetlenség, reménytelenség, mind az ő jelszavuk alá fűti a katlant. De mit csináljon mindezzel szemben a közigazgatás, amelynek eszközei olyan korlátoltak, amely, ha még annyi oda­adás, jóindulat, önzetlenség van is benne, két malomkő között őrlődik a kormányzat parancsoló igényei s a növekvő tömegínség és kétségbeesés kö­zött. A központnak, ahonnan a döntő szó jön, a megyei és a budapesti köz­pontnak is hiába magyarázza ez a közigazgatás, hogy a húrt nem lehet a vég­sőkig feszíteni, ha ugyan máris nem a végsőkig van feszítve. Hiába magya­rázza, hogy neki, ha azt akarja, hogy alulról bizalommal legyenek hozzá, ad­nia is kell valamit, nemcsak mindig el­venni. S hiába magyarázza, hova jutunk azon az úton, amelynek végén évekkel ezelőtt még csak úgy néha, kivételképpen, most azonban már egyre gyakrab­ban a csendőrszurony fénylik bizalom­nak is, nyomatéknek is. Ez a szegény közigazgatás, ha lefelé nem olyan eré­lyes, ahogy azt felülről kívánják, akkor felfelé veszti el a bizalmat, ha pedig olyan erélyes, akkor a mai viszonyok között maga is Marxéknak dolgozik. Hol van ebből a dilemmából a kivezető út?...

Szóról szóra igaz az alispán úr levele, de egy nagy hozzáadással. A közigaz­gatásnak nemcsak azért ilyen nehéz a helyzete, mert tehetetlen, vagy csak na­gyon keveset tehet a növekvő bajok ellen, szociális és gazdasági értelemben, hanem azért is, mert politikai tekintet­ben viszont az elmúlt tíz év alatt szinte korlátlan hatalmat kapott felülről, s vall­juk csak meg, amúgy istenigazában élt is ezzel a hatalommal. A közigazgatás nagy része a központi kormánnyal együtt azt hitte, hogy a politika egyszerűen hatalmi kérdés, hogy az embe­reknek, a tömegeknek, a falu népének meggyőződését, érzelmi világát, állásfoglalását úgy lehet dirigálni, ahogy ép­pen a mindenkori pártérdek kívánja. Azt hitték, hogy hatalmi szóval el lehet til­tani, meg lehet akadályozni minden megmozdulást, s azt hitték, hogy ha ezt külsőleg, látszatra el is érik, ezzel meg­szüntették a bajok okait, eldugaszolták a forrásokat, amelyekből a politikai vagy szociális elégedetlenség táplálkozik A baj nem ott kezdődik, hogy a közigazgatás most már csak a hatalom esz­közeire tud appellálni, mert se anyagi, se erkölcsi eszközei nem igen vannak, hanem ott kezdődött, hogy hatalmi esz­közökkel élt akkor is, mikor ezekre nem lett volna szükség, mikor nem lett volna szabad élnie velük. A múlt évi általános választásokon csúszott át szinte véglege­sen erre a térre, mikor felülről azt kí­vánták tőle, hogy a végletekig exponálja magát egy olyan politikai irány mellett, amellyel akkor már élesen szemben állt [a] közhangulat, közmeggyőződés dol­gában az ország, a vidék kilencven százaléka. Ennek a rendszernek, kost was kost, többséget kellett szerezni, s hogy ez sikerüljön, beledobták ebbe a küzdelembe az egész közigazgatási apparátust min­den erkölcsi, tekintélyi, hatalmi tarta­léktőkéjével együtt. A többség meg is lett, de a közigazgatás ebben a harcban, melyet sokszor legjobb meggyőződése dacára a falu ellen kellett viselnie, ott­ hagyta a csatamezőn a közbizalmat és a köztekintélyt is. Úgy ahogy, csak a hatalmat mentette ki, amellyel azonban a két előbbi tényező segítsége nélkül tartósan nem igen lehet kormányozni. Különösen nem lehet egyre rosszabbodó gazdasági és szociális viszonyok között.

Az ilyen hatalom önmagában nem bízhatik tartósan, előbb-utóbb úgy érzi magáról, hogy a levegőben lóg, elveszti belső egyensúlyát, kapkodóvá lesz, nem tud helyes mértéket alkalmazni. Egy­szer, az egyik pillanatban túl szigorú, a másikban minden ok nélkül túl engedé­keny, egyszer a szuronyhoz kap, a má­sik pillanatban kérlel és megalázkodik, egyszer a legnagyobb bajt se ismeri fel, vagy azt is lefitymálja, másszor a leg­kisebbet is nagyra fújja fel, a szúnyog­ból is elefántot csinál, s ez a belső nyug­talanság és bizonytalanság elömlik egész magatartásán is. Ezzel a bizonytalan­sággal együtt nő aztán az úgynevezett polgári társadalom bizonytalansága is. Lassanként ez se tudja, hogy mit tegyen, s ami jót vagy helyeset tesz is, annak eredménye is ellene fordul. Milyen jel­lemző erre vonatkozólag, amit egy de­rék görögkatolikus lelkész úr ír ne­künk: „A munkanélküliség növekvé­sével nálunk is, mint mindenütt, a tehetetlen tömegek csak azt várták, hogy valaki megfogja a kezüket, és a kenyeres asztalhoz vezesse őket. A nyomor vámszedői lesben álltak. Egy kis csoport, élükön egy szervezett munkással, a párt utasítása szerint, a vármegye főispánja elé járult, és kenyeret kért. Ennek meg is volt az eredménye, s a múlt esztendő telén, a vármegye főispánja a község vezetőségével megfelelően gondoskodott az ínségesek ellátásáról. De bármily gondossággal és szeretettel jártunk is el a nyomor enyhítésénél, a hiba hiba maradt. Az első lépés a szocialisták nevében történt, és szegényeink között megdönthetetlen igazságként gyökeresedett meg az a vélemény, hogy azért adtak és azért kaptak, mert szervezetten léptek föl. Ebből pedig kialakult a légtermészetesebb következtetés: az urak félnek a szegényektől, meg kell őket ijeszteni, s kinyílik előttük még a párnás ajtó is! 1931 nyarára csend lett, de a mag észrevétlenül csírázott. A télen a kormány kedvezményes vetőmagot osztott a kisgazdáknak. A mi szegényeink azonban tovább járták az előző évi utat, ismét a főispánhoz fordultak. Nem akadt senki, aki a tömeget figyelmeztette volna, hogy a támogatást nem azért kapják, mert szervezkedtek, és nem csupán azok, akik szervezkedtek. Ez a mulasztás is nagyon kezükre játszott Marxéknak. Az agitációs jelszó ingyen adódott: rongyosak, ínségesek, be a pártszervezetbe, mert, aki kívül marad, nem kap lisztet! Az éhes ember filozófiája különben is olyan, hogy jobban hisz az éhesnek, mint a jóllakottnak. Ezt az agitációt szolgálja az is, hogy a szegény tömegek a polgári társadalomban és annak vezetőiben már ott látják a félel­met, a bizonytalanságot. Mert ezek a szegény emberek mélyen a szemébe néztek azoknak, akiktől kértek, hogy meg­állapítsák, benne van-e azokban a fé­lelem meredt fénye. Sajnos, minden alkalommal csak azt állapíthatták meg, hogy félnek tőlük.“

Ezeket a sorokat még érdekesebben egészíti ki a következő eset, amelyet a Tiszántúlról írják nekünk: „Szegényeink - mondja a levélíró - egészen megszok­ták már, hogy ha hatóságról van szó, az náluk legalábbis az alispánnál kezdődik. Jegyző, főszolgabíró már kisfiúk lettek. Egyik nap benyitottak tehát az alispán­hoz. Az előszobában a titkár úrral találkoztak. Bemutatták rongyos gúnyájukat és sápadt arcukat, mélyen szemébe néz­tek a titkár úrnak, és a titkár úr remegve húzott elő valahonnan egy jó darab kolbászt, és mentegetőzve átadta nekik. Ám a mi szegényeink mélázva megjegyez­ték, hogy a kolbász csak kenyérrel jó, mire a titkár úr zsebébe nyúlt, és adott nekik kenyérre valót is. Mindez szép ala­mizsna, nemes cselekedet lett volna, ha embereink meg nem állapítják, hogy a titkár úr megijedt. Egy másik eset. A lisztkiosztásnál az egyik megbízott ellen panasz merült föl. A főispán nyomban két beosztott főszolgabírót küldött ki a községbe a jelentékte­len ügy elintézésére. Ez ismét dicsére­tes intézkedés lelt volna, ha ki nem rí belőle a félelem. A vezetőség ilyen és hasonló esetek után méltán jelenthette ki a híveknek: Látjátok, feleim, mik vagyunk? Csak kitartás, lesz ez még más­képpen is! Ilyen események után a harminc filléres pártadók hullanak, mint a jó zápor, a pártkasszába.“

Hát, ugy-e, a titkári kolbásznak és ke­nyérnek ebben a históriájában benne van egy egész megrendült uralmi rendszer pszichológiája. Így szokták ijedtükben előrántani a kolbászt és a kenyeret azok, akik előbb a hatalmat mindenhatónak hitték, mindent arra építettek, s akik egyszerre azt látják, hogy ez a hatalom inogni kezd, és rajta kívül nincs többé mögöttük semmi, csak iszonyú sötétség, üresség, bizonytalanság. Egy másik dunántúli vármegyéből írja egyik olvasónk, egyik ottani birtokos. Két-három eszten­deje nem beszélt az alispánnal, s most, hogy valamilyen ügyes-bajos dolgában felkereste, elámult a változáson, amelyet nála tapasztalt. „Ez az ember egyike volt a rendszer legkíméletlenebb, legerőszakosabb támaszainak. Nem ismert határt se a magasztalásában, se a kiszolgálásá­ban, s most egyszerre, minden bevezetés nélkül, a felháborodás, a kárhoztatás dühével festette le a mai kormányzat és a mai többség bűneit, akiket el kell söpörni, s akikkel szemben egy új szociális világnak kell jönnie, a legradikálisabb demokráciának. Így beszélt az én barátom, csak megkövülve hallgattam. Hogyan, honnan ez a roppant változás? Hát onnan, Szerkesztő Úr, hogy ez az úr már siet alibit igazolni, siet eloldani magát a régi hatalmaktól, siet az újak felé orientálódni, megtagadja a múltat, és siet a jövőt igazolni. Íme, Szerkesztő Úr, ez is egy típusa annak a hatalmaskodó, a kon­junktúrát leső, egyszerre beijedő magas bürokráciának, amely mindig a szél irá­nyába siet fordítani a vitorláját. Az ilyen emberek ártottak és ártanak legtöbbet a polgári gondolatnak. Ez is, miután egész működése alatt annyit ártott neki, úgy igyekszik megszökni saját hibáinak kö­vetkezményei elől, hogy jó előre a másik, az ellenfél mellé áll. Azt hiszi, hogy mi­után segített a falu népét ezek karjába űzni, most neki is ott a helye. Igyák meg mások a levét, fizessék mások a számlát, ő átül az új asztalhoz, az új barátok közé. Sok derék jegyzőre néznek a népek vasvilla szemmel, aki jobb érzése ellenére ugyan, de végrehajtotta az alispán úr erélyes rendeletéit. Akarva, nem akarva, szembekerültek a faluval, szembekerültek Marxékkal, s az alispán úr most, ha ma nem, hát holnap, otthagyja őket, el­fordul a saját rendszerétől, viseljék mások a következményeit. Lehet, sőt való­színű, hogy kivételes típus ez, de ugyanúgy a rendszer terméke, mint a többi, az önállóságától megfosztott, szolgai alkal­mazkodásra nevelt közigazgatásé, amely­nek szemében a nép bizalma volt az utolsó, a felsőbbség hatalmi szava, a pártpolitika érdeke a legelső...“

A magyar köizgazgatást az elmúlt tíz esztendő, az egységespárti kormányzat az elé a feladat elé állította, hogy mindenekfölött megbízható és odaadó pártexpozitúra legyen. Ugyanakkor a társa­dalom, a magasabb értelemben vett nem­zeti érdek azt kívánta tőle, s inkább erre hajlította saját belső hivatásérzete is, hogy teljesen függetlenítse magát a párt­szempontoktól, fokozottabb mértékben vegye magára a falu szociális, kulturális, gazdasági érdekeinek védelmét, hogy ve­zetője legyen a falusi társadalomnak, a magasabb értelmiség, a függetlenség, a közbizalom alapján. Nyilvánvaló dolog volt elejétől fogva, hogy ez a két szem­pont, ez a két érdek nem fér meg egymással, s hogy ha az előbbit ráerőszakol­ják, nemcsak az utóbbi marad gazdátlanul, de a párturalom megingása meg fogja rendíteni a közigazgatásával együtt magának az értelmiségnek hitelét, tekintélyét és befolyását is. Hány kiváló tisztviselőnek egyéni jószándéka és önzetlensége őrlődött fel e két ellentétes érdek kiegyenlítése vagy összehangolása közben. Valamikor Nagymagyarországon az uralkodó kormányzat az­zal mentegette a pártérdekekre be­állított közigazgatás hibáit, hogy nemze­tiségi vidékeken lehetetlen másképpen érvényesíteni a nemzeti politika szem­pontjait. Ez a megokolás ebben az érte­lemben is hamis volt és tarthatatlan, de a trianoni Magyarországra alkalmazva, előre jelezte a maga vészes következmé­nyeit. A magyar vármegyék, az alföldi, a dunántúli magyar választókerületek az­előtt alapjában véve nem is ismerték a pártszolgálatba fogott közigazgatás ilyen nyílt egyoldalúságát és kíméletlenségét. Azt a megokolást, mely a nemzetiségi vidékeken a magyar nemzeti szempon­tokra hivatkozva tartotta fenn ezt a rend­szert, igazán nehéz lett volna Hajdú, Szabolcs vagy Somogy megyékkel szem­ben hangoztatni. Ezektől igazán nem kellett félteni a nemzeti érdekeket. S mégis, az elmúlt tíz év alatt ezeknek a területeknek is meg kellett tanulniuk, hogyan azonosulhat egy rendszer keze­lésében a pártérdek a nemzeti érdek igé­nyeivel, s hogy garázdálkodhatik az előbbi az utóbbinak álarcában. Ez az út veze­tett el az ijedtünkben előrántott kolbászhoz, ehhez az elkésett magyar szocializmushoz, s ez vezet el odáig, hogy azok, akik eddig a közigazgatásban a nemzeti konszolidációt oly türelmetlen ambícióval szolgálták, ugyanúgy fognák kiszol­gálni [sic!], ugyancsak a hatalom jogán, a nemzetközi szociáldemokráciát is, ha arra kerülne a sor, ha az fogná felülről a ha­laimat jelenteni. Feltéve, persze, hogy Marxék reflektálni fognak erre a kiszol­gálásra.

*

In Magyarság, 13. évf., 36. (3288.) szám (1932. február 14.), 1-2., 42. (3294). szám (1932. február 21.), 1-2., 48. (3300.) szám (1932. február 28.), 1-2., 54. (3306.) szám (1932. március 6.), 1-2., 60. (3312.) szám (1932. március 13.), 1-2.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés