Vajúdik minden, és megfogható pozitív formát még sehol sem láttunk.

Mérhetetlen ellentmondások vannak az emberiségnek ebben a szellemi és anyagi útvesztőjében, melyben a különböző életszemléletek és az ezekből szükségszerűen folyó különböző államformák, a demokrata, a nemzetiszocialista és a kommunista életigénylések, sőt a vallásnézetek is, mind megannyi áthidalhatatlan problémák, melyek még részleteikben is egymással diametrálisan ellentétesek.

Magyarul: korunkban tótágast áll minden, a feje tetején, bármerre tekintsen is tágra nyílt szemünk.

II.

Ez a vajúdási processzus szükségszerűen átfolyt az idealista életszemlélet területére, a művészetre is, és úgy, mint más területen, itt is diszharmóniát szült. Itt is tótágast áll minden, hol pedig egészséges, nesztelen derűnek kellene élnie, harmóniának, az emberi szellem és érzésvilág nyugalmának.

Igen, a harmónia, a nyugalom, a derű az a nászágy, amelyben a művészet megfogan, nő és fejlődik a tökéletesség felé.

A fent említett okok miatt azonban a tökéletesedés felé irányuló fejlődéssel napjainkban valami baj van. Nem hiszem, hogy ezt ne érezzük valamennyien. Ha mélyebben foglalkozunk ezzel az érzésünkkel, kétségtelenül megállapíthatjuk a szomorú valóságot, hogy a művészetben kezdő fokon, a műalkotás megteremtésének önígéretében ma diszharmónia van, és ez a diszharmónia letérítette a művészet fejlődését egyenes útjáról. Valami irritáló jelenség ékelődött a művész alkotó idegszálai közé, megbontotta az összefüggést a természet és az alkotó művész teremtő ereje között. Ha tovább is ilyen fokban lazulnak a szálak, melyek az emberi szellem- és érzésvilágból a természeten át a művészetet formálják, úgy az utókor korunkat a művészet katasztrofális korának fogja nevezni, vagy, ami még elszomorítóbb, mosolyogni fog napjaink művészeti alkotásain.

Ha így érezzük és látjuk a minden szépséget elnyelő áradatot, akkor nyilvánvalóan érezzük azt az elhatározásunkat is, hogy ezt a lazulást elsősorban nekünk, művészeknek kell bármilyen eszközzel megszüntetnünk, mert ha ezt elmulasztjuk, félő, hogy esetleg kiesik kezünkből a művészet sorsának irányítása. 

Legyünk óvatosak, ne várjuk meg az időt, hogy művészeti kérdésekben, különösen az alkotás alchimista álmaiban, kívülről jövő nyomást kelljen eltűrnünk és elszenvednünk. Latolgassuk azt, hogy ma már a művészeti kérdések olyan terület, melyre az emberi művelődés más-más síkjait szolgáló egyének is beteszik lábaikat. Az államvezetésnek, a tudománynak és a vallásnak ma már nem a régi tabuterület a mi más-országunk, és a politikus, a tudós és a pap is bizonyos fokig látja ezt a harmóniátlan szellemet, mely ma ráül a művészetre.

Nézzük ezt a kérdést közelebbről!

Az elmúlt időkben, a közelmúltban is - és némely államban még ma is - a művészet fejlődésének irányítását az állam vásárlásokkal és kitüntetésekkel szabja meg, bár egyébként teljesen passzíve viselkedik a művészi alkotásokkal szemben. Az államhatalom a múltban nem törődött azzal, hogy a művészek alkotásaikkal merrefelé tendálnak, mit hogyan festenek, és milyen plasztikát gyúrnak. Ez az alkotóművész önnön személyes ügye volt! Élhetett munkájával az alkotás nászágyán, ahogyan akart! Prostituálhatta is, ha ez neki így esett jól. Ami a művész alkotó-szabadságát illette, az alkotóművész állam volt az államban!

Azért mondom, [hogy] volt, mert azt hiszem, hogy mi, magyar művészek sem sokáig élvezhetjük ezt a korlátlan szabadságot. De bármilyen fokon sejtjük is az elkövetkezendőket, mégis, szinte elviselhetetlennek találjuk azt, hogy Európa egyik-másik államában már ma is, szinte a törvény erejével avatkozhatik bele az államvezetés a művészetfejlődés menetébe. Mert ma már itt tartunk!

Azt, hogy ez jogtalan, avagy jogos, sőt esetleg bizonyos mértékben szükséges vagy talán kívánatos, ennek elbírálása előadásom célja.

III.

Mielőtt erről beszélnék, engedjenek meg egy rövid kitérést. Az államvezetés emberei lassan-lassan ráeszmélnek arra, hogy a művészet mégsem lehet egészen mostohagyermeke az államnak. Ráeszmélnek arra, hogy a szép mégiscsak egy számottevő része egy nemzet életigénylésének. Ebből kifolyólag rádöbben majd az államvezetés arra is, hogy ha a művészetnek ilyen könyörtelen súlya van egy nemzet értékének megítélésében, sőt sorsa kialakulásában is, akkor mégsem lehet elvetélt gyermekként elbánni a művészekkel sem, akik ezt az értéket, és ezzel a nemzet sorsát lelkükkel termelik. Ma már Európában egyik-másik állam itt tart: becsüli a művészt!

IV.

Térjünk vissza megszakított gondolatmenetünkhöz! Az államvezetés tehát itt-ott már belenyúl a művészetfejlődés menetébe. Talán beszéljünk Németországról, melynek államvezetése ezt az operációt a legélesebb késsel és a legmélyebben cselekedte az élő művészet testén.

Nézzük a német birodalmi vezér 1938. szeptember hó 8-án Nürnbergben elmondott nagy beszédét, melyben taglalva korunk művészetét, kategorikusan kijelentette, hogy a német művészet letért a helyes fejlődés útjáról, és az államnak kötelessége, hogy ezt a helytelen irányú fejlődést megállítsa!

Mi sem természetesebb, hogy ez a szokatlan, eddig ismeretlen, kategorikus beavatkozás a nem német államközösséghez tartozó művészek érdeklődését is felkeltette.

Joggal kérdezhetjük, mi ez: hiszen a művészet, mint olyan szent és sérthetetlen, mely nem tűr külső beavatkozást?!

Hitler ezt mégis megtette! Parancsszavának nagyobb nyomatékot adván, megépíttette Münchenben az évekkel ezelőtt leégett Glaspalast helyett a Haus der deutschen Kunst palotáját, hogy ebből az épületből, mint művészeti központból kiállítások rendezésével az általa kívánt irányba terelje a német művészet nemzeti és általános emberi fejlődését.

Mindenesetre engem is érdekelt ez a szokatlan beavatkozás. Sértett félnek éreztem magam, kinek legszentebb jogát nyirbálják meg. Münchenbe utaztam, hogy lássam azt a művészvárost, ahol vállon nyomják a művészt: „Erre mehetsz, de arra nem!”

Benyomásom rögtön az volt, amikor a Haus der deutschen Kunst épülete előtt álltam, hogy a német képzőművészet újból Münchenben talált otthonra, és a német művészetfejlődés ereje innen fog szerteszét sugározni a legtávolabbi német településig.

A Haus der deutschen Kunst kiállításáról egyelőre röviden csak annyit mondok, hogy nyomát sem találtam a szélsőséges dekadens művészeti iránynak. Vajon hová lettek az olyan alkotások, melyek nem is olyan régen annyira nyomasztó arányban ülték meg a német kiállításokat? Erre megadták a feleletet ma is Münchenben élő művésztársaim, akikkel annak idején a müncheni akadémián együtt tanultam. Nagyon enyhén fejezem ki magam, ha azt mondom, hogy a szélsőséges irányú műalkotások szellemi internálótáborba kerültek.

A dekadens, úgynevezett haladó szellemű alkotásoknak az új német művészeti szellem tehát nem adott helyet a német kiállításokon!

V.

Ne értsenek félre, a parancsszóra irányított művészeti szellemben nem bízom, mert ha valami, úgy a művészet országa az, ahol a megkötöttség végzetes lehet, ahol az abszolút szabadságot tehát biztosítani kell! Mégis szeretném, ha ennél a tételnél, kapcsolatosan a német intézkedésekkel, megállnánk egy pillanatra.

Szinte axiómának érezzük azt, hogy a képzőművészetnek fejlődését nem szabad és nem lehet korlátok közé szorítani. Hiszen ez a művészet halála lenne. Ezt taglalni és bizonyítani felesleges. De higgyük el, és ezt is le kell szögeznünk, hogy megszűnik a szép szolgálata akkor is, ha az alkotóművész ezt a szabadságot szabadossággá süllyeszti! Az alkotószabadság tapintható ténye, amelyet minden korok művészetének tálcán nyújtottak át az istenek, csak abban az esetben magasítja a kultúrát, ha azzal a művész tisztelettel és szeretettel él. Mégis, ugy-é jól tudjuk az emberiség politikai történelméből, hogy a szabadsággal éppen úgy lehet rombolni, mint építeni.

A politikai szabadság és a művész alkotószabadsága lényegében egy és ugyanaz az érzés, a lélekszabadság ingere, mely a pacsirtát a magasba viszi, hogy ott daloljon, a gazellát a messze síkra, hogy kedves forrásából igyék, az embert a szellem és az érzés világában a messze magasban szárnyalásra készteti, hogy az emberi alkotások más-más területén valami nagyot alkothasson. De, mint mondtam, ez az erő rombolni is tud, tehát konzekvens, hogy ha egy politikai országot megsemmisíthet a szabadsággal való visszaélés, éppen úgy megölheti a művészetet is.

A romboló szabadosság és az alkotó-szabadság nem egy fogalom, és amikor a németek megfojtották ezt a szabadosságot, ugyanabban a pillanatban megmentették a művész alkotó-szabadságot. Azt hiszem, ezzel máris színt vallottam, és Önök elé látják előadásom célját.

VI.

Tárgyaljuk egyelőre egész röviden azt a megjelenési formát és annak belső tartalmát, melyet a mai német művészeti szellem kiemelt a német művészet alkotókészségéből. Az impresszionizmus volt sorban az utolsó, amiben az alkotóművész az Istentől nyert alkotószabadságának nemes szárnyalásában még nagyot, maradandót, századok kritikáját kiálló művet alkotott.

Ami ezután jött, a neo- és posztimpresszionizmus, a kubizmus, a futurizmus, az expresszionizmus és a dadaizmus már eltévelyedés, az alkotószabadsággal való visszaélés, szabadosság volt. Higgyék el, hogy a németeknek nagyon nehéz munkájuk volt a kiválogatással: kiszedegetni a tiszta búzát az ocsúból, megállni két műalkotás előtt, két irány elválasztó határvonalánál: ezt eldobni, emezt megtartani! Nehéz munka volt, és tele mérhetetlen felelősséggel!

Nem egy kis operettállam öntelt kényura mondta ki az ítéletet az előbb felsorolt izmusú alkotásokra, hanem egy 90 milliós egységes állam erre hivatott művészei, maguk is szépet imádó és szépet alkotó emberek, kiknek ítéletét mégsem intézhetjük el egy viccelődő vállrántással.

Ha a német nemzetiszocializmus tette is ezt a művészettörténelemben páratlan ítéletmondást, mégis, ne keverjünk ebbe politikumot.

Ezek az úgynevezett műalkotások a maguk idejében divatosak voltak, szenzációsak, aktuálisak, és éppen ezért a pillanatnyi élmény szolgálatában keresettek is. Divat volt egy-két ilyen művet megvásárolni, és felakasztani a falra, divat volt, és semmi több! Ezzel megindult feltartóztathatatlanul a bekeretezett, nyakló nélküli festett színes négyszögű síkok és testmértani plasztikák lavinája, akár Anatole France „Pingvinek szigete” című könyvében a Pyrot-ügy aktái, és elnyelt mindent, a műalkotót és a műélvezőt is.

Az úgynevezett műalkotók pedig ennek a divatnak rendületlenül hódoltak, ennek szolgálatában gondolkodtak, és az értékelés nélküli fokozott kereslet kielégítésére új, és mindig új utakat választottak, mely utak szükségképpen mesterségesek, mondvacsináltak, és a képzőművészet tökéletes ellaposodására vezettek.

Az eltévedt alkotások következésképpen megközelíthetőleg sem éreztetik a múlt hagyományait, a múlt műalkotásainak nemes ritmusát, hiszen a hagyományok és a ritmus ellenében készültek, és csak azért születtek meg, mert úgynevezett alkotójuk  „csak azért is” valami újat akart produkálni!

Amikor az úgynevezett műalkotók és a publikum is belecsömörlött az ilyen szabados irányú alkotásokba, amikor már nem volt hová fejlődni, mert már minden abszurdum lehetőségét kimerítették, amikor már nem is volt kép a kép, a plasztika pedig már nem volt plasztika, akkor az alkotók gondoltak merészet és nagyot, és visszamentek a primitív őskorba.

VII.

Igen, visszamentek a primitív őskorba, és azóta primitívkednek.

Ha ezek a műalkotások a műtermek négy fala között maradnának, nem lenne semmi baj, de kinn az életben rontják a közízlést, és következésképpen, mivel a közízlés romlásában épp úgy nincs megállás, akár a pénz inflációjában, derűre-borúra túllicitált közízlést még túl kell, hogy licitálja a szájuk íze szerint alkotott kép vagy plasztika, hogy vevőt találjon. Így nem csak a műalkotó romlik el, ami talán nem is égbekiáltó vesztesége a művészetnek, de a műélvező is, ami már egy cseppet sem lehet közömbös a művészetre, mert ugyan egyedül az emberi léleknemesítés szolgálatában áll, de a művész utóvégre is a művek árából él. 

Ez a szabadosság, amely nem épít, hanem rombol!

Tehát ne ijedjünk meg! A német államparancsban szó sincsen a művész alkotószabadságának legázolásáról, hanem igenis arról a vállnyomásról, mely az utolsó pillanatban elfordítja a jobb sorsra érdemes alkotóművészt attól az elficamodott iránytól, mellyel lecsúszott volna a művészet dúvadjává, önmagával rántva egész csomó műélvezőt is ugyanerre a sorsra.

Ez már nemcsak szellemerkölcsi probléma, hanem gazdasági is, ha éppen úgy tetszik.

VIII.

Tudom, hogy konzervatívnak látszom, amikor kijelentem, hogy a képzőművészetben művészit csak az alkothat, aki ismeri az elmúlt idők művészeti alkotásainak szellemét, és bele tudja magát élni abba a szellemi milieu-be, melyben ezek a műalkotások születtek.

Tehát a jelenkor művészetének gyökerei kell, hogy visszanyúljanak a múltba, onnan táplálkozzanak, és hajtásai onnan rügyezzenek.

Lehetetlen tehát úgy művészit alkotni, ha minden áron szakítunk a múlttal, amely bennünket idáig vezetett. Nincsen új művészet, csak művészet van. Nem lehet eldobni a múltat, hogy ezzel a negatívummal teremtsük meg a jelent!

Az egyiptomi, az asszír és a perzsa művészet előfutárja volt a görög művészetnek, mely ezekből nőtt, és velük lényegében erősen össze is forrt. Láncszemszerűen egyik a másikból elszakíthatatlanul következik. A római művészet és a reneszánsz szemléletét a görög adta, és mindezekből fejlődött ki az impresszionizmus. Nevetséges és komolytalan tehát azt állítani, hogy az impresszionizmussal ez a fejlődési folyamat megállt, és folyományaképpen jobbat, szebbet alkotni, illetve az előző korok előadási módjával többet mondani nem lehet. Ugyancsak nevetséges az az állítás is, hogy fejlettebb művészetet teremteni csak úgy lehet, ha visszamegyünk a kezdethez, a primitívekhez az őskorba. Ez merőben képtelenség.

Hogy miért kell a ma művészének ezt a szédületes ugrást tenni visszafelé, azt nem értem. A technika fejlett fokán, a villamosság, a repülőgép, a rádió korszakában vajon mit keres a primitív korban a mai ember, még ha művész is? Hiszen a lélek, amit a primitív idők művészetében értékelünk, éppen olyan, mint a mai művész lelke, mert a lélek, mivel Istentől való, minden idők művészetében egy és ugyanaz. Ellenben, ha van különbség a minden idők művészetei között, úgy a vallás és korszellem változásából és az alkotáshoz szükséges anyagok, eszközök, és az ezekkel való bánásmód különbözőségéből keletkezik. Tehát kérdezem, mit keres a ma művésze a primitív idők művészetében? Hiszen a lélek - mint mondottam - ugyanaz, az anyag és a megmunkálás módja pedig, amivel és ahogyan alkot, messze felülmúlja az ősművész anyagát és technikáját. 

Tehát az a művész, aki azért ugrik olyan gigantikus nagyot háttal visszafelé, hogy a primitív idők műalkotásaiból merítsen, az mindenképpen célt téveszt. Így éppen olyan joggal írhatnánk regényt a halotti beszéd nyelvével és stílusában, sőt dobjuk el a nyomtatott betűt is, és legyünk egészen őszintén primitívek.

Hagyjuk a barlanglakó művészt! Ne kopírozzuk, ha elismerjük is, hogy nagyszerűt alkotott kezdetleges anyagával, a barlangfallal és kezdetleges eszközével, az élesre pattintott kovakővel.

Mégis mi tetszik a ma primitíveskedő művésznek a primitív kor művészetében? A lélek, a mű belső tartalma-e, vagy az anyag, és ezzel az alkotás módja? Ezt jó lenne tudni, de ezt - azt hiszem - maguk a primitíveskedők sem tudják.

A ma művésze nem használja sem azt az anyagot, sem azt az eszközt, tehát nem is alkothat olyat és úgy, mint a barlanglakó elődje. De mivel a két, szinte beláthatatlan messze kor művészeinek lelke ugyanaz, csak anyagaik és eszközeik különbözőek, mindenesetre a ma művésze - ezzel nem akarom sérteni az ősművészt - nem alacsonyodhatik a megmunkálás módjával barlanglakó művésztársának színvonalára. Hanem, mivel az anyaga és eszköze sokkal, de sokkal tökéletesebb, következésképp: a jelenkor művészének sokkal, de sokkal tökéletesebb alkotást illenék produkálni barlanglakó elődjénél.

Mégis mit látunk? Azt, hogy a mai idők úgynevezett haladó szellemű művésze műalkotásában csak emlékeztet barlanglakó társára, szellem és kultúrérték nélkül.

IX.

Beszéljünk most a primitív idők művészetének lelkéről, szemben azokkal a művészekkel, akik ma élnek, és alkotásaikkal mindenáron primitíveskednek.

A barlanglakó primitív művész barlangkarcában meghatottan érezzük azt a mély, ösztönös vágyat, mellyel szeretettel díszítette otthonát. Talán nőstényének akarta bizonygatni, hogy mennyivel külön ő a másik barlangban lakó ősembertől? Mit tudjuk? De valahogy így is lehet, hiszen nem minden barlangban találunk művészi alkotásokat! Mégis miért különb ez az ősember, mint a másik? Okvetlenül volt valami plus-sza, hogy lelki megszállottságában, kovakövével rajzolt, volt valami, ami többi társa fölé emelte, valami, ami neki sokkal többet jelentett, mint egy vad elejtése, hogy annak húsát azon melegében megegye. Higgyék el, hogy ez a differencia ma is jellemzi az igazi művészt és a vele gigantikus arányban szembenálló embertömegeket.

Igen, volt valami különbség, és ez a különbség láthatóvá lett az ősművész barlangja falán, ebben az őskarcban jelentkezett első ízben a művész alkotószabadsága, ami akkor első ízben kibuggyanó szellem és érzésvilág az emberiség kultúráját elindította, ami nem hasznot hajt, hanem gyönyörködtet.

Abban a pillanatban született meg az az ember, aki magasabb hordja a fejét a gyomránál!

Az ősművész gyönyörű lelkét vetítette barlangja falára, és higgyék el, hogy az ösztön gyökerei között elfekvő teremtő ingerében az alkotás lélekkészsége fokában semmi, de semmi különbség sincsen a telekarcolt barlangfal és Michelangelo sixtusi kápolnája között.

De vajon hihető-e, hogy a ma primitíveskedő úgynevezett haladó művész ilyen fokú lélekkészséggel alkotja úgynevezett műalkotásait?

Azt hiszem, erre még felelnem sem érdemes, pedig itt ezen van a hangsúly.

X.

A primitív korbeli művész, kinek alkotó lelki készsége éppen olyan volt, mint a ma művészéé, kezdetleges anyaga és szerszáma miatt munkája közben szükségszerűen technikai nehézségekkel küzdött. Ezek a nehézségek azonban az azóta letűnt évezredekben csökkentek. Az anyag és [a] technikai eszközök lassú, fokozatos fejlődésével, tökéletesedésével együtt járt a mesterségbeli tudás emelkedése, és ma már a primitív kor művészének kellemetlen nehézségeivel szemben ott tartunk, hogy a ma élő művész szellem- és érzésvilága szinte gátlás nélkül alakulhat műalkotássá.

Kérdés: mit akar tehát a ma primitíveskedő művész kezdetleges, igazán primitív vonalaival és színfoltjaival és plasztikájával?

Amíg az őskor és az egyiptomi korok közötti időkből fennmaradt műalkotásokon szinte kezdetleges technikai készséget látunk, addig a görögök műalkotásain az anyag és eszközök tökéletesedése, és az ebből folyó könnyed előadási készség a műalkotásnak már külön szépséget is ad, felül a szellem és érzésvilág hiány nélküli kivetítettségén, sőt, minden korban éltek művészek, akik kimagasló alkotókészséggel a technikai nehézségek fölé is tudtak emelkedni, érzésvilágukat a legmegfelelőbb formában és a legmegfelelőbb anyaggal tudták kifejezni. Ez a tökéletes technikai készség a szellem-erkölcs hiány nélküli párosulásával adja Phidias, Michelangelo és Beethoven alkotásainak mindenek fölé emelkedő szépségeit. Tehát a mai kor embere, ki korról-korra átérzi a szellemnek és érzésnek ezt a szédületes magasba szárnyalását, mit a fokozatosan tökéletesedő anyag és eszközök tettek láthatóvá, és magáévá tudja tenni az emberisteni műalkotások lényegét, kell, hogy érezze azt a hallatlan zuhanást, amit a mai kor úgynevezett haladó művészetében lát!

XI.

Minden földi jelenség egy közös ritmusban él és lélegzik. Ezt a közös ritmust látjuk és érezzük a hegyek alakulatában, a tenger hullámzásában, a levelek és virágok formáiban, az ember és állat alakjában, mindenben és mindenütt. Ez a ritmus-rendszer. A Kozmosz és benne a föld rendszere! Állandó, maradandó és örök életű rendszer. Ezt találjuk meg az arányokban, szimmetriában és aszimmetriában is. Ehhez a rendszerhez tartozunk mi, emberek is, minden atomunkkal, idegszálunkkal és pórusainkkal. A föld rendszere tehát a mi rendszerünk is, és ennél magasabb, tökéletesebb rendszer nincsen! Hiába minden igyekezetünk: ezen felülemelkedni, és hinni abban, hogy van egy másik, ezzel ellenlábas rendszer, a legnagyobb abszurdum! Tehát az embert minden képességével és érzésével ideköti a föld, a rendszer, a ritmus, ettől szabadulni soha nem tud, ezzel él, és ez az élete. Aki ezt nem érzi, nem vallja, aki ezt tagadja, az beteg, enyhén fogalmazva: szellemébe és érzésében gyengélkedő lény.

A természetnek legcsodálatosabb, legfantasztikusabb megnyilvánulásait látjuk a hópehely, a jégvirág, a növényvilág millió más-más alakjában, az ember és állat millió változatában, a színek, a formák és a hang káprázatos sokféleségében.

Az egészséges élőlénynek ezekben fel kell ismernie az örök és mindenhol kicsendülő harmóniát.

Minden, ami mozog és él, kiugorhatatlan ebből a harmóniából.

A művész szinte hipnotikus álomba merülve hallja minden idegszálával a magasabb rendszernek szavát, mit mindeneken felül álló meghatározással Istennek hív, mivel a két lábon szaladgáló ember véges létereje ezt a szédületes dimenziót egyébként meg sem érti.

Az ész megközelíthetőleg sem képes felfogni ezt a dimenziót, aminek az ember tagadhatatlanul egy része, ehhez valami egyéb is kell, és ez a valami csak nagyon kevés embernek adatott meg.

A művész ösztönös, akár az ásvány, mikor kikristályosodik, akár a növény, mikor virágba borul, akár az állat, ha kölykét szoptatja. Ha nem ilyen, akkor nem művész.

A művész az ösztönben él, és nem az agyban. Az ösztön fest képet, és nem az agy, farag szobrot és ír szimfóniát, és nem az agy; az igazi művész csak alkotása után gondolkodik az agyával, és nem műalkotás az, amit aggyal festünk, faragunk vagy komponálunk!

Szörnyű istencsapása korunknak az agyművész, aki erőnek erejével ki akar ugrani a rendszerből, a harmóniából.

XII.

Miért akar az agyművész minden áron kiugorni ebből a harmóniából, amely eddig a művész teremtő erejének megfellebbezhetetlen kátéja volt, melyet emberünk éppen azért tagad, vagy unos-untalan a legszemérmetlenebbül lealjasít? Erre a kérdésre csak úgy tudnánk felelni, ha boncolókésünk alá fektetnénk az agyművészt, mint embert.

De ezt ne tegyük, inkább beszéljünk az agyművész munkájáról, úgynevezett haladó szellemű műalkotásairól, most már szélesebb tárgyilagossággal.

Szörnyű alkotásokat láttunk a közelmúlt képzőművészeti termelésében. Nemrég még vászonra fadarabokat és újságpapírost ragasztott a dadaista művész, hogy a kereten belül valami újat adjon, kiagyalt mindent, hogy minél aljasabban csúfolja meg a növényt, embert és állatot egyaránt, sőt még az anyagot is, mellyel ilyen szörnyűséget elkövetett. A mindezeket kieszelő úgynevezett műalkotó bemocskolta az emberi szellemet és érzést, és felelőtlenül belegázolt a tiszta üde forrásba, melynek kristályvizében évezredek óta a legszebb emberisteni művészi alkotások tükröződnek. A primitíveskedő úgynevezett műalkotó csak látszólag ad különb műveket dadaista kollégájánál. A lényeg - sajnos - ugyanaz.

Lényeg? Hisz éppen ez a baj, hogy ezekben a műalkotásokban nincsen lényeg, ezek felületesen gondolkodó agy elgondolásai síkban vagy plasztikában. Horizontális, illetve vertikális foglalkozás a térrel, az ösztönemóció minden nemesebb játéka nélkül. Hiányzik a lélekjárás ezekben a műalkotásokban, hiányzik az imádkozó kéz, az áhítatos elmélyülés, a harmónia, a derű, a nyugalom. 

Azt mondják, hogy mindennek van létjogosultsága, ami van. Ezt a jelen esetben tagadnunk kell!

Tagadásba vesszük azt, hogy mi, a Szép szolgái, fejet hajtva, a rútat szolgáljuk! Tagadjuk a rút létjogosultságát, mivel ez a létjogosultság merénylet a Szép ellen!

A természet kénye-kedve szerint megteremtheti itt-ott a maga rútságát, hogy annál inkább kiemelhesse szépségeit, de mi, művészek csak szépet adhatunk a föld emberének!

Nem árt, ha kijelentjük azt, hogy ezekkel az úgynevezett műalkotásokkal korunk a rút fogalmát felmagasította a szép fölé azzal, hogy ezt a merényletet a szép ellen szankcionálta!

Mert bizony, a merénylőknek még pártfogóik is akadtak, akikkel szemben hiába emelte fel egyik-másik egészségesen gondolkodó [a] tiltakozó szavát, a durva hang elnyomta, és ez a szellemi méreg még mindig tovább szedi áldozatait, úgy a műalkotók, mint a műélvezők között. A leghatványozottabb mértékben polgárjogot nyertek ezek a műalkotások a mi korunkban, olyan fokon, hogy az ily műalkotások prototípusai még ma is láthatók múzeumaink és kiállításaink falain.

Végzetes bűn volna mindennek szabad folyást engedni, reménykedni, hogy ez a fertőzött, baktériumokkal telített szellemi talajvíz lassan-lassan önmagától visszaszivárog oda, ahová való.

Hogy egy-két példával éljek, rámutatok a bécsi Künstlerhausnak a közelmúltban rendezett egyik kiállítására, ahol megdöbbenve álltam meg [az] egyik kép előtt, amellyel az úgynevezett haladó művész a legdrasztikusabb formában mutatta be a szülés aktusát.

Most én utazom vissza a primitív korba, és kérem Önöket, engedjék meg nekem is, hogy párhuzamot vonjak a két művész között, mikor ismét a lelkiséget teszem mérlegre kettőjükben. Vajon a barlanglakó művész is ilyen szemérmetlen kiagyaltsággal vette volna-e kovakőhegyre a föld legmagasztosabb aktusát? Azt hiszem, nem! És ha eszébe is jutott volna ezt az aktust megörökíteni, azt intelligensebb módon, szent pietással tette volna, nem úgy, mint  nagyon kései, Künstlerhausbeli haladó utódja.

Egy másik kiállításon pedig úgynevezett haladó formában festett oltárképeket láttam, mindmegannyi spirálisan ontotta a színkockákat, melyek, bárhogy erőlködtek is, nem tudtak mondani semmit.

Sajnos, a mi kiállításainkon is egy-két évvel ezelőtt hasonló dolgokat láttunk, sőt napjainkban is egyik-másik műalkotás előtt tanácstalanul állunk. Az ábrázolt emberi alak vagy cselekmény felfogásban és kompozícióban a legdurvábban nyer képet a síkon vagy plasztikában. Az ábrázolás módja, szelleme még a fizika törvényeit is tagadja.

Nem értem, miért kell fejtetőre állítani a természetet? Miért kell feketét látnunk ott, ahik fehér van? Az asszír szárnyas bika öt lábában legalább van valami következetesség! Megértjük, miért kell annak a bikának, illetve nekünk, a szemlélőnek az az öt láb. De hogy miért kell egy négyszögű sík egyik sarkában álló figurának egyik karját a négyszögű sík másik sarkában látnom, mikor két testhossznyi távolság van a test és az elvetélt kar között, azt nem tudom. Persze ők, az alkotók azt mondják, meg kell érteni, hogy a test és a kar között bizonyos mennyiségű idő múlt el a négyszögű térben! Jó, de közöttük ebben a festett időben miért látom még annak a női alaknak egyik szemét, aki még távolabb időben és térben elveszített szemének párjával néz a félkarú férfire, ezt igazán nem értem! Ez a vágy - mondja a műalkotás alkotója... Nagyon szerencsétlennek éreztem magam, és így sóhajtottam fel:

Óh vágy, te minden erős érzés legszebbike, miért feszítenek így keresztre?

Egész bizonyos, hogy a műalkotás nem lehet fotográfiája a természetnek - bocsánat, hogy ilyen elemi igazságot említek -, nem lehet fotográfiája, mert hiszen az alkotó lelki világán szűrődik át, de mégis kell, hogy valami köze legyen az ábrázolt valamihez. Hisz a kerek világ vicclapjainak állandó témája a kiállításokon szereplő haladó művész úgynevezett alkotása: „tehén-e, vagy női képmás?“

Nincs a világon olyan lencse, pedig az halott élettelen tárgy, mely olyan csúfnak, ostobának vetítené elénk a természet jelenségeit, mint egy úgynevezett haladó művész alkotása.

Furcsa, hogy ezt kell kérdeznem: lehet-e a műalkotás durva és visszataszító? Lehet-e a szépet csúf, durva lelkiséggel szolgálni? Lehet-e a természetet meghamisítani, szépségét elsikkasztani, igazságait megölni, törvényeit felrúgni, csak azért, mert az emberek általában durvák és komiszak?

Azért kérdezem ezt és így, mert ezt az egyedüli okot tudnám az úgynevezett haladó művészet védelmére leszögezni.

Olyannak ábrázolják a természetet, mint maga az ember, mint e mai ember, akinek csak agya van!

A haladó művész műalkotásaiban tehát egész egyszerűen megmutatja az embert, saját korának emberét!

De legfőképpen saját önnönmagát!

Ecce Homo!

Önmagában látja korát, azt a vajúdó kort, melyben egymásnak ágaskodó más-más életigénylések, életszemléletek, államformák úgy gyúródnak egyik a másik alá, mint földrengéskor a geológiai rétegek.

Ecce Homo!

Az ölt testet a haladó művész vásznán, plasztikáján. Ha egyáltalában úgy beszélhetünk a haladó művész munkájáról, mit műalkotásról, akkor ez az összevisszaság, rendszertelenség, harmóniátlanság úgy jelentkezik benne, mint a forma és a szerkezet erőtlen rétestésztái.

Mert nemde, minden művészi alkotásban [a] szellem, a formai és szerkezeti megoldás a döntő. Ezt a tételt nem tagadhatjuk meg a primitíveskedő, dekadens irányzattól sem, és a haladó művész egész egyszerűen felismerve korának 12 ballábát, műalkotásain olyan formán és szerkezeti megoldással szolgálja ki, mely azután a képzőművészetben igazolja ezt a tizenkét ballábát!

A dekadens művész bármit alkot: tájképet, csendéletet vagy kompozíciót, azt mondja kora műélvezőjének: Nézzétek, ezek vagytok ti!

A műélvezők kevés kivétellel, ezt el is hiszik, mert hisz éppen ez a bökkenő, és egyben természetes is: ezek a műalkotások éppen olyanok, mint ők! A hasonszőrű műélvezők ezekben a műalkotásokban szükségszerűen önmagukra ismernek, hát hogyne tetszenék nekik!

Tehát a haladó művész kora emberét kopírozza műalkotásain!

De, ha ez így van, akkor még inkább hátrább az agarakkal, primitíveskedő művészbarátaim!

Ha megbolondul is az egész világ, mi művészek ezt mégsem tehetjük. A művész még ilyen értelemben sem fotográfus, még a kor szellemerkölcsi képe fotografálásának nemesebb értelmében sem; nem okvetlenül szükséges, hogy a feje tetejére állított mának tükre legyen, hanem elsősorban nevelő, pedagógus! Aki gyönyörködtetve nevel, tanít, finomít, felemeli a műalkotás szemlélőit a szellem és érzés legmagasabb régióiba! Katedrája a vászon, az agyag, a toll, a húr! Lelkével és ezekkel az eszközökkel, anyagokkal neveli a föld emberét szépre, jóra, és nemesre!

A művészet az impresszionizmusig vállalta és teljesítette is ezt az elhivatottságot.

De kérdezem: van-e az úgynevezett haladó szellemű műalkotásoknak ekkora erejük? Nevelő-e, pedagógus-e az ilyen művek alkotója?

Nem, nem hiszem!

Ezek a műalkotások lehetnek ínyenc falatjai korunk egy-két úgynevezett műélvezőjének, de higgyük el: semmi közük a szellem és érzés magasabb régióihoz. Csak érdekese, mint torz természeti tünemények, érdekesek ideges vonalaikkal, ideges színfoltjaikkal, ideges térelosztásaikkal. Érdekes, mint a kor, melyben élünk, és amelytől mégis félünk. Érdekes, mondjuk, egy ilyen műalkotás előtt, de nem tudunk elmélyülni vonalaik és foltjaik között. Nem üt hangot lelkünkben, nem tudjuk illően eltenni közé, és később úgy gondolunk ezekre a műalkotásokra, mint nyomorék emberekre, unesztétikus gondolattal, szánakozva és kicsit félve is.

Mégis, vagy talán éppen ezért ezek az úgynevezett műalkotások utat találtak a társadalom széles rétegeibe, és akár a dzsessz hangszerelése, hiány nélkül rezonált korunk tótágast álló életszemléletével.

Érdekes lenne az okokkal bővebben foglalkozni, megkérdezni az okát annak a tömegszuggesztiónak, mellyel a társadalom széles rétegei kritika nélkül bedőltek, és - sajnos - még mindig bedőlnek a handabandázó vonalnak, színnek és plasztikának. De, ahogy korunk reagál a politikai szuggesztióra is, éppen úgy reagál a művészeti szuggesztióra is! Korunk emberének kevés az ellenálló ereje.

Hogy a tömeg ma fogékony erre, azt megértjük. De a tömeggel szemben a művész magas intelligenciája révén mindig ellenlábas. Ez a magas intelligencia lényegében erős, magas fokú kritikai érzéket jelent. Erre apellálhatunk, amikor védekezni akarunk az úgynevezett haladó szellemű műalkotások divathóbortjaival szemben, úgy a műalkotó, mint a műélvező felé.

Próbáljuk meg!

XIII.

Annak ellenére, hogy a műélvező, a társadalom, a tömeg szükségszerűen áldozata az úgynevezett haladó szellemű alkotásoknak, mégse foglalkozunk ezzel a millió szemű, millió agyú szörnnyel, hanem igenis álljon katedránk elé a műalkotó!

A társadalom, hogy életét, létét és előrehaladását biztosítsa, életmozgását bizonyos rendszerbe foglalta, rendszerét rendeleteivel, törvényeivel védelmezi. A rendszer ellen vétőket megfenyíti, a felforgatókat súlyos börtönnel, a gyilkosokat halállal bünteti. Csak ezekkel az eszközökkel tudja biztosítani a társadalom a maga fejlődését, melyben lehetnek zökkenők, talán egy helyben topogások is, de a fejlődés könyörtelenül megy a mag útján. Mivel a művészet nem különíthető el az élettől, tehát a társadalomtól, mivel ennek fontos és szükséges része, következésképpen ez áll a művészetre is. A művészet nem lehet mindenki prédája, a művészetet nem képzelhetjük el törvényen kívül állónak, tehát a művészetet is valamilyen módon meg kell védeni. Védelmet kellene találni az olyan művészek ellen, akik csak művészkednek, az alkotás lélekingerét nem ismerik, nem érzik, és éppen ezért műalkotásaikkal, illetve termékeikkel a művészet folyamatos fejlődését gátolják.

Tudom, most súlyos szavakat mondtam, mert azt az axiómát támadom, mely olyan fokú éltető eleme az alkotásnak, mint a szerves lénynek a levegő, mint a rügynek a napfény, mi azt levélbe pattintja: az alkotó szabadságot! De mielőtt ezért elítéltetnénk, vegyük ujjaink közé ezt a problémát, és egy kicsit forgassuk meg.

Nézzük mindenekelőtt a társadalom védekezését az íróművészetben, mely szükségszerűen közelebb áll a mindenkori közvéleményhez, mint a képzőművészet. Az irodalomban és a sajtóban arra hivatott szervek, akik egyúttal az államvezetés emberei is, éles szemmel kutatják a megjelent írásokban a szabadosságot, szerzőit, ha vétenek bizonyos paragrafusok ellen, bíróság elé állítják. Könyveket koboznak el, lapokat tiltanak be, és a mérges fogakat különböző módokkal könyörtelenül kioperálják az irodalom betűkapcsaiból.

Ezt természetesnek találjuk, és megértjük, hogy nem lehet mindent megírnunk, amit szeretnénk. Az írók, legyenek azok szép- vagy közírók, számolnak is ezzel a ténnyel, és ha mégsem tudnak szabadulni ilyetén gondolataiktól, számolnak a kockázattal. Így azután kifejlődött az irodalomban a nyomtatott betű szentségének fogalma, mély felelősségérzet a betűvel szemben, mely gondolataikat közvetíti a közvélemény felé.

De ne higgyük, hogy ez a betűszentség-hit csak kívülről jövő presszióra, kényszerképzetként fejlődött ki az íróművészben. Nem! Ez az igazi íróművész hite, becsülete, aki nem ír le olyat, ami kényes, úri, fair lelkületével összeegyeztethetetlen. 

XIV.

Most pedig kíséreljük meg, tegyük át a betű szentségének fogalmát a képzőművészetre, és helyettesítsük a betűt, mely szédületes variációs erejével mindent mondhat - mondom, helyettesítsük a vonallal, a folttal, színnel, fénnyel, árnyékkal, síkkal és plasztikával.

Keressük meg a képzőművészetben mindennek a szentségét, azt az érzést, mely az igazi képzőművészetben meg tudja kötni az áradatot, a szabadosságot, mi alkotó szabadsága hevületében a partokon túl is el akar nyelni mindent.

Kétségtelen, hogy az íróművész is és a képzőművész is a publikumnak dolgozik. Alkotásaik a közvélemény felé szólnak, mert hisz mindkettő tanítani, felvilágosítani, gyönyörködtetni akar. Csak eszközeik mások, de lelkük, művészlelkük egy! Ugye, ez vitathatatlan, és ha ez így van, úgy minden más különbségük mellett is - ismétlem - egyek! Egyik, mint az iker dióbél egy, és ugyanabban a dióban! Mégis, semmi sem olyan nehéz, mint analógiát találni az íróművészben és a képzőművészetben azt illetően, hogy mennyiben és milyen fokon hasonló a felelősségük műalkotásuk megfogalmazásában a közvélemény felé.

Azt hiszem, döbbenetesen hangzik fel, ha felteszem a következő kérdést:

Egyáltalában van-e a képzőművésznek valamilyen fokú felelősségérzete alkotása közben és kész műalkotásával a közvélemény felé?

Igen! Kénytelen vagyok ezt a kérdést feltenni. Meg kell tennem mégpedig sajnos olyan formában, mintha ma hallanánk erről első ízben, mivel az az érzésem, hogy ez a felelősségérzet a képzőművészetben kezd elhomályosodni.

Ezzel kapcsolatosan engedjék meg, hogy egy kiegészítő kérdést tegyek fel.

XV.

Mi történik a művész lelkében, amikor műalkotásán dolgozik?

Erről szinte felesleges lenne beszélni, ha például a cinquecento idejében élnénk.

Ilyenkor a művész lelkében valami diskurzus folyik öntudatos lelki élete és a természet előbb tárgyalt rendszere között, mikor is a művész megfoghatóvá változtatja át ezt a rendszert, a föld és a világmindenség örök élő rendszerét.

A művészlélek a világegyetem harmóniájának vevő- és adóállomása, a Kozmosztól veszi és a Föld emberének adja a harmóniát, és mi történés érzékeny, finom, komplikált lelki gépezetében lefolyik, ez hiány nélkül az alkotóművész belügye, minden örömével, szenvedésével, judiciumával, önkritikájával és lelkiismeretével együtt. Minél hajszálfinomabb művészlelkének érintkezési felülete a világegyetem rendjével, minél élesebb a judiciuma, minél tisztultabb az önkritikája, minél becsületesebb a lelkiismerete, annál tökéletesebb lesz a műalkotása.

Mert ne felejtsük: a műalkotás tökéletessége sokkal inkább a művész lelkének problémája, mint az agyáé. Nem más, mint Michelangelo Buonarotti sixtusi freskóján Ádám mutatóujja, ahogy a teremtés pillanatában hajszálfinoman érintkezik Isten mutatóujjával.

A judicium, önkritika, lelkiismeret - az alkotás lélekjárásának ezek a szüntelenül mozgó lépései adják az alkotás munkájának szellemerkölcsét, és ezeket a lépéseket eléggé ismertetni, elmondani nem tudjuk, ez nem is fontos; de igenis lényeges az, hogy ezeket a lépéseket érezzük a művész műalkotásában!

Talán egy kicsit részletes vagyok, de kell, hogy az legyek. Ez az előadásom legfontosabb része, hogy úgy mondjam, szellemerkölcsi problémája, mivel a kérdésösszesség mélyére ásva, itt kulminálódik a műalkotás létproblémája!

Azt hiszem, itt találjuk meg a német képzőművészeti bizottság korbácsait, mellyel az kiverte a német képzőművészet templomából a német művészet kufárait és pénzváltóit.

XVI.

Ujjaink közé vettük a képzőművészeti alkotásszabadság kérdéskomplexumát, és a testvérművészettel, az irodalommal párhuzamosan próbáltuk megfogni a képzőművész felelősségét műalkotásaival és a közvéleménnyel szemben, és tárgyalásaink során eljutottunk a műalkotások létproblémájának kérdőjeléhez.

Miért van művészet, és miért voltak, vannak és lesznek a föld emberei között olyan lélekemberek, kiknek életszemléletük az idealizmus, és életük minden pillanatában a szépet szolgálják? Miért?

Isten ugyanis megteremtette a szigorú törvények alapján nyüzsgő világegyetemet, benne a földet, és rajta az embert, de, hogy az ember élete a földön szép legyen, életében harmónia, nyugalom és derű legyen, ennek megteremtését az idealista életszemlélet lélekembereire, a művészekre bízta!

A művész a legszebb, a legnemesebb, a legmagasztosabb parancsot kapta teremtőjétől, azt, hogy ő, a művész is teremtsen.

Értsük meg végre, hogy mindig és minden korban csak a korabeli ember sorsa van a politikusok és az államférfiak kezében, ellenben a kollektív emberiség sorsa a művész, az idealista ember kezében van.

Ezért a művésznek borzongva kell éreznie a felelősség szelét, és borzongva kell éreznie felelőssége súlyát!

Ez a felelősség - ne értsük félre - nem tudatos, hanem tudatalatti, és éppen ezért, mert ilyen, sokkal erősebb, mint a tudatos, tán ránk erőszakolt felelősségérzet, mint amilyen részben az íróművészé.

Az igazi művész felelősségérzete ösztönösen vele születik, tán nem is tud róla, és ez az ösztönös felelősségérzet csak műalkotásában lát napvilágot.

Most lássuk, miért is van művészet?

Mikor az Isten kiűzte az első emberpárt a paradicsomból - én is így mondom, mert a mese a legérthetőbb nyelv -, hol eddig derűsen éltek nyugalomban és harmóniában, és amikor felnyílt a szemük, mikor - mondom - kilökte őket a siralomvölgybe... egyszerre gondolt valamit, és szigorú homlokráncai elsimultak, mosolyogva tett Ádám és Éva lelkébe valamit, amivel a Föld embere sok-sok százezer év múltán Paradicsommá tudja visszaváltoztatni a Földet.

Ez a valami az Istenmás, a művészeti alkotóerő (a művészi alkotószabadság) volt.

Ezzel egész egyszerűen magunkkal hoztuk a Paradicsomból a teremtő Istent. Ez a szellem- és érzésvilág talán évmilliókon át bujkált a Föld emberében, míg végre abban az inkriminált primitív időben, az első művész keze nyomán láthatóvá lett egy barlangkarcban.

Azt hiszem, hogy ez az első alkotóművész érezhette tudat alatt legelőször, egyben szükségszerűen a legintenzívebben alkotása létproblémáját, és azt a mérhetetlen felelősséget, mely az első emberisteni alkotás lidércnyomásával járt, és mintha hallanám, ahogy kész műalkotása előtt borzongva így szólt:

Ezért engem a csorda az ítéletkő elé állít!

XVII.

A német képzőművészet és a Németországban elhelyezett egyetemes képzőművészeti alkotások esztendőkkel később, napjainkban, ilyen ítéletkő elé állíttattak.

A német államvezetés minden okot felkutatott, hogy azzal megértse nemzeti szörnyű versailles-i tragédiáját, és könyörtelen logikájában meglátta, hogy a német képzőművészet is felelős ezért a tragédiáért!

Következésképpen rátapintott arra is, hogy a nemzetboldogulás igénylésének eszközei között kimagasló helyen áll a képzőművészet szellemereje.

A német államvezetés ítélt.

Az erre a célra összeállított bizottság megállapította, hogy korunk úgynevezett haladó művészete eltévelyedés, semmi kapcsolata nincsen az elmúlt idők művészetével, és a bizottság világosan kimondta, hogy az ebből az ágból született műveknek, úgynevezett műalkotásoknak nincsen létjogosultságuk!

Ez a bizottság a birodalom múzeumaiból, képtáraiból összegyűjtötte az úgynevezett haladó művészeti műalkotásokat, egy részét elrettentő példaképpen bemutatta egy kiállításon, fényképmásolatokat készíttetett a művekről, hogy szinte daktiloszkópiaként szerepelnek a német képzőművészeti Polizeiamt nyilvántartó fekete albumában. A művek egy részét, kimagaslóan német művészek keze munkáját, elégettette, és ha illegitim módon meg is menekült egy-két mű a máglyahaláltól, az ezeket felvásárló személyeket szigorúan megbüntette. Az idegen művészek alkotta dekadens műveket pedig nyilvános külföldi árveréseken eladta. 

Mikor a bizottság ezt a tisztogató munkát Héraklészként elvégezte, akkor Hitler megépíttette a Haus der deutschen Kunst palotáját, ahol bemutatta a nemzeti, német művészeti alkotásokat.

XVIII.

Most, hogy a nürnbergi határozat okait tudjuk, rádöbbenünk arra, hogy az nem támadás a művészet ellen, hanem inkább védekezés, okos védekezés bizonyos irányú műalkotásokkal szemben, melyek rontják, destruálják a közízlést, és nemzetietlen hatásukkal gyengítik a nemzet erejét, létét - egyrészt -, másrészt pedig zsákutcába nyomják a művészet egyetemes fejlődését, és lealacsonyítják a primitív idők színvonalára anélkül, hogy a primitív kor művészetének tiszta, ösztönös lelkiségét adnák.

Ne csodálkozzunk, hogy a kultúrfejlődés erre hivatott tényezői károsnak minősítik ezt a művészeti irányt, és a kultúra pusztítása ellen felemelik tiltakozó szavukat. Ezt tették a németek, amikor a képzőművészet, az irodalom és a zene terén ilyen irányú drákói intézkedéseket tettek. 

Ma már Párizsban és Rómában is hasonló tisztulási folyamat indult meg, az olasz építészet újra megtalálta történelméhez méltó formáit, és Mussolini építési programja már kapcsolatot talált a történelmi korok örökbecsű alkotásaihoz.

Korunk egészségesen érző fiatalsága már nem követi vakon ezt az úgynevezett haladó szellemű irányt, hanem ösztönös judiciuma borzadva áll meg az ilyen művek előtt, elmélkedve, mi lesz, ha ez a mérgezés tovább tart: milyen ábrázolási módot fog találni az ő gyermeke, ha őt, az apát festi?

Felelősek vagyunk korunkért, mi, kik ezt a kort teremtjük. A pusztító kórokozót nekünk kell megtalálnunk, és nekünk kell meglelnünk annak ellenszerét, hogy gyógyítani tudjunk!

A müncheni kiállításon világosan láttam, hogy milyen súlyos betegségen ment át a képzőművészet. Ez a járvány senkit sem kímélt meg, még a legerősebbeket is leverte. Nem akarok neveket említeni; elég, ha összehasonlítom egy és ugyanazon német művész mai és 30 év előtti műveit. Elszomorító az eredmény. De ez csak egy a sok közül. Tehát megállapíthatjuk, hogy a közelmúlt 30-40 esztendeje terméketlenül esett ki az egyetemes művészet fejlődéséből. 

Igaz, parányi idő ez a pár év az emberiség általános fejlődési idejében, de nekünk, akik benne élünk, mindent jelent. Tehát minden erőnkkel gátoljuk meg a további pusztulást, és tereljük ki művészeti kultúránkat a divathóbort taligaútjai közül.

XIX.

Álmainkban egy szebb, jobb jövőt lássunk, tisztuljon meg érzésvilágunk, és csak a szép és nemes lelkesítsen bennünket.

Minden alkotóművész legyen a kollektív emberi sorsnak ösztönös hordozója, akit az Isten küldött, hogy alkotásával egy darabját adja az elveszített Paradicsomnak, és érezze ezt a felelősséget, mely ezzel a küldetéssel jár!

*

Held János Könyvnyomdája, Budapest, 1940.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés