Az állami élet teljességének épp olyan szükséges kelléke az egyéni szabadság és az egyéni szabad önelhatározó tevékenységben rejlő erkölcsi erő, mint amilyen nélkülözhetetlen az egyéni boldoguláshoz az emberi lét legmagasabb formája: az állam.

Az állam célja és eszméje szintén emberi. Csak más vonatkozású, mint az egyéné. Olyan, melynek elérésére az egyén önerejére utalva képtelen lenne. És ámbár ennélfogva az állami összlét eszméjének megvalósítása politikai vonatkozásokban az egyén alárendelését teszi is szükségessé az állammal szemben, ebben a viszonyban az alárendelt fél nem puszta eszköz. Önálló részese az állami eszmék közös munkálásának, s az azok megvalósításából folyó anyagi és erkölcsi előnyöknek.

Míg tehát egyfelől a politikai szabadság elvén épült állam polgárának a köz életműködésében való részvétele alattvalói kötelezettségen nyugszik, másfelől e tevékenységének jogosítvány jellege van. Ezért mondjuk, hogy az állam és az egyén közti viszony szabad nemzeteknél jogi viszony.

Kétségkívül más természetű, mint az egyes emberek közti magánjogi forgalom ügyleteinél alakuló, melyben a jogviszonynak két eleme, a jog és kötelezettség széjjelválik, s a két szemben álló jogalany jogügyletében megfelelően korrespondeál egymással.

A közjogi viszonyban a jogok és kötelezettségek e különválása nem fordul elő; ez teszi éppen egyik fogalmi sajátosságát.

A modem államban az egyén helyzetének jogi jellege az újabbkori tudományos vizsgálat fényében olyan tiszta megvilágítást nyert, hogy e tételt immár habozás nélkül iktathatjuk az államjog dogmái sorába.

Az egyén jogi önállóságának elismeréséhez vezető jogfejlődés menete, az ókori állam abszolút mindenhatóságán kezdve, az egyént mintegy visszahatásképp érvényre emelő középkori jogrendszereken át, az újkori állam közigazgatásjogi berendezkedésében a végletek kiegyenlítését eredményező nyugvópontjához jutott. S vele együtt megszületett a modern közigazgatási jogtudomány.

A több évszázadon át tartó belső forrongásból kibontakozni kezdett a szabad állam képe, [1] melynek jegyében indult meg azután a modern államok belső szervező munkája, s a közhatalom és az egyén egymáshoz való viszonyának szabályozása. Ez a kérdés emelkedik a kor fő problémáinak színvonalára, s vele együtt emelkedik fontosságban és hódít mindinkább szélesebb tért [sic!] a közigazgatási jogtudomány.

Már nem az államhatalmak megoszlásának nemzetlélektani kérdése tartja elsősorban lekötve a közfigyelmet, sem a népképviseleti rendszerre alapított parlamenti intézmény problémája, hanem az a kérdés, milyen szabályozásban részesüljön az egyén helyzete az államban, az egyéni önállóság és jogkör épsége az állam közigazgatási hatósági intézkedéseivel szemben minő jogi biztosítékot nyerjen.

E kérdésben a modern jogfelfogás más eredményre nem juthat, mint annak elismerésére, hogy az egyéni jogkör épségben és tiszteletben tartása a közigazgatási hatóságokra épp olyan feltétlenül kötelező, mint a magánosokra nézve, s ha e jogkör épségén a közigazgatási hatóság sérelmet ejt, a jogaiban sértett magánost a jogsérelem orvoslása végett bírói utón érvényesíthető valóságos jogigény kell hogy megillesse. Vagyis a jogi felelősség elvének a törvény korlátain belül a közhatalom, az állam irányában is feltétlenül érvényesülnie kell. S ezzel szemben nem foghat helyt az állam szuverenitásának hamis magyarázata.

Az állami szuverenitásra alapított kifogás az, amit az állam felelőssége, s főleg vagyoni felelőssége ellen rendszerint föl szoktak hozni.

Mi a jelentősége az állam szuverenitásának kérdésünkben, s mi az épségben tartandó egyéni jogkör fogalma, melyről fentebb szólottunk?

Az állam szuverenitása legteljesebb mértékben a törvényhozói működésben nyilvánul. Valóban az államot törvényhozói működésében illető e szuverenitás jogilag felelőtlen, és semmi külső jogi korlát nem feszélyezi, midőn arról van szó, milyen irányban és terjedelemben nyilvánuljon meg az általános nemzeti közakarat, vagyis mi legyen törvény. Az állam e részben a polgárokra súlyos kötelezettségeket róhat ki, s az egyesek jogkörébe mélyen belenyúló rendelkezéseket tehet.

Innen merítik az állam felelősségének tagadói azt az általánosságban felállított tételüket, hogy az állam az egyessel szemben korlátlan hatalmú és felelőtlen.

E felfogás hibája abban áll, hogy a kérdés bírálatánál egy fontos megkülönböztetés megtételét, s az ebből folyó jogi következmények levonását elmulasztja. Szemet huny ugyanis ama tény előtt, hogy az államnak felelőtlen szuverenitása csakis törvényhozói működésében nyilvánul meg, de ilyenkor az egyéni jogsérelemnek olyan feltételei, melyek a jogi felelősség alapjául szolgálhatnának, egyáltalán fenn sem foroghatnak, mert itt a köznek az egyesek összességére kiterjedő általános akaratnyilatkozatával állunk szemben, mely egyéni jogsérelmet már fogalmi szempontból sem okozhat.

Elvont általános hatályú a törvényi rendelkezés még akkor is, ha tárgya valamely konkrét ügy. Például: egy szobornak (közköltségen) felállítása.

Igaz, a törvény ez általános rendelkezése tényleges hatásaképp érzékeny áldozatokkal járhat az egyes polgárokra. De ennek a kérdésnek helyes jogi felfogása az, hogy itt a nemzet önmagára rója ezt a terhet a kitűzött cél elérése érdekében.

Ezért nem forognak fenn az igazi egyéni jogsérelem feltételei akkor, midőn az általános nemzeti akarat nyilatkozatával állunk szemben, s ezért nem lehet helye ilyen esetekben az állammal szemben a jogi felelősség elve alkalmazásának.

Amint azonban a törvény végleges formájában létrejön, a nemzeti közakarat a szuverén önkorlátolás folytán bekövetkező jogi megkötöttség állapotába jut, s ennélfogva, midőn a végleg kialakult törvényi vagy ezzel egyenlő jogerejű állami akarat [2] végrehajtására kerül a sor, a hivatásszerű végrehajtást foganatosító közigazgatási hatóságok ténykedésében mintegy folytatólag megnyilvánuló e közakarat már a jognak külső korlátoktól határolt birodalmába kerül, s ennek következtében feléled a jogi felelősség hatálya.

A törvénynek közigazgatási hatósági intézkedések útján történő végrehajtása során foroghat csak fenn annak a lehetősége, hogy az állami akarat, az önszabta korlátok túllépésével egyeseknek jogsérelmet okozzon; és csakis itt, de ekkor aztán teljes mértékben nyer alkalmazást az állammal szemben is a jogi felelősség elve.

A végrehajtási folyamat során áll elő ugyanis annak a szüksége, hogy az általános közakarat valóra váltása végett az államhatóság konkrét intézkedések révén az egyessel közvetlen érintkezésbe lépjen. Az állam most már nem általános akaratkijelentéseket tesz, hanem konkrét módon cselekszik is. Ekkor pedig könnyen megeshetik, hogy az állami akarat az eredeti elhatározástól eltévedve, a cselekvés hevében olyan helyekre ragadtatik, amelyek a saját jogosult hatalmának önszabta korlátain kívül esnek, ami pedig az egyéni jogköröknek éppen törvényileg tehát önmaga által elismert és biztosítani kívánt épségét sértheti, s így, ha ez tényleg bekövetkezik, valóságos egyéni jogsérelem tényálladéka forog fenn. [3]

Az eddig mondottakból megállapíthatjuk, hogy jogi felelősségről általában csak a közigazgatási működésben megnyilvánuló állammal szemben szólhatunk.

Akkor, amikor a közigazgatási szervezet legmagasabb polcán álló minisztertől a legalsóbb fokon levő állami alkalmazottig a közhivatalnokok konkrét intézkedéseiben cselekvőleg megnyilvánuló egységes állami akarattal állunk szemben.

Ezek után vizsgáljuk meg az állammal szemben érvényesülő különböző felelősségi nemeket az épp kifejtett általános tételek alkalmazásával.

1. Az állam közigazgatási jogi felelőssége

Az állam törvényeiben általános szabályok útján határozza meg például a közadózás módját, mértékét és elveit. E törvények végrehajtása során azonban könnyen előfordulhat, hogy az illető közigazgatási hatóság a konkrét körülmények hibás megítélésével az egyesre nagyobb adóterhet ró, mint aminőt a törvény szerint viselni tartozik. Az állam valóságos jogi igénnyel ruházza föl tehát az egyest, hogy az egyéni jogaiban szenvedett sérelme orvoslását bírói úton kereshesse, annak megállapítása végett: vajon a hatósági intézkedésben megnyilvánulandó állami akarat megfelel-e a törvényi államakaratnak.

S ha nem felel meg, a jogszolgáltatás illetékes szerve a törvény korlátjait túllépő hatósági intézkedés megváltoztatásával vagy megsemmisítésével a megsértett egyéni jogkör épségét helyreállítja.

Íme a közigazgatási bíráskodás alapeszméje, az egyéni jogok egyik biztosítéka az állammal szemben, mert célja a közviszonyokból folyólag a közigazgatási hatóság intézkedése által az egyéni jogkör épségén ejtett sérelemnek független jogszolgáltatási szervek által való kijavítása. [4] Ez pedig nem jelent mást, mint a jogi felelősség egy nemének az állammal illetve a közigazgatással szemben való elismerését. Nevezzük azt, az állam közigazgatásjogi felelősségének.

Igaz, ez a felelősség par excellence nem vagyoni természetű, de kétségkívül a jogi felelősség intézményének egy neme.

2. A közigazgatás vagyoni felelőssége

Ám az államnak közigazgatásjogi felelőssége egymagában nem meríti ki az egyéni jogok védelmének biztosítékait.

Az állami életben nem ritkán fordul elő az az eset, hogy valamely közérdekű cél megvalósítása végett foganatba vett, formailag teljesen szabályszerű hatósági eljárás magánosok jogtalan károsodásával jár. Például járvány idején tett hatósági kényszerintézkedésekből eredő károk. Ártatlanul elítéltek kárszenvedése. A felelősség az állammal szemben ezekért a károkért megállapítható-e? Ez a kérdés.

Vannak, kik e kérdésben tagadó álláspontra helyezkednek, s nézetüket azzal okolják meg, hogy sem az állam szuverenitásával, sem az általános jogelvekkel nem egyezik meg, hogy az állam a törvényszerű, tehát nem jogellenes hatósági intézkedések okozta károk megtérítésére szigorú jogi alapon köteleztessék. Ha az államot a tulajdonjogkörbe való minden jogszerű behatolásért vagyoni felelősség terhelné: akkor - úgymond - az adókivetés jogát is tagadásba lehetne venni, mert az adóval való terhelés határozott benyúlás az egyes vagyoni jogkörébe. [5]

A kérdés mind az állam, mind az egyén jogköre szempontjából mélyreható elemzést követel, s megnyugtató megoldást csak e kétféle szempontoknak jogi alapon való összeegyeztetése adhat.

Az állam szuverenitására alapított kifogást illetőleg mindenekelőtt utalunk az erre vonatkozólag már fentebb előadottakra. Kitűnik onnan, hogy e szuverenitás felelőtlensége a törvényhozói működés végeztével megszűnik, s a végrehajtási eljárás során a közigazgatási hatóságok részéről a törvényben kijelölt korlátok átlépése az állam elleni felelősség érvényesítésének jogos alapját képezi.

Új momentum azonban itten az, hogy a közigazgatási hatóságok eljárása formai szempontból törvényszerű, s így látszólag a törvényi államakarat céljának helyes megvalósításával van dolgunk.

Valóban így áll-e ez? Ebben rejlik a kérdés súlypontja és a megoldás kulcsa.

Mert ha beigazolást nyerne az a feltevés, hogy a kérdéses hatósági intézkedés az okozott kárt illetőleg is megfelel a törvény intencióinak, vagyis a törvényhozó előre láthatta az egyéni jogsérelem bekövetkezését, és valódi - bár ki nem fejezett - akarata az volt, hogy e jogsérelem a köz részéről orvoslást ne nyerjen, hanem az illető egyes viselje a szenvedett kárt: akkor természetesen az állam felelősségének szükséges feltételei hiányoznának, mivel a kérdéses közigazgatási intézkedést - következményeit illetőleg - teljesen fedné a törvényi államakarat felelőtlen szuverenitása. De vajon valóban ez az eset forog-e fenn a vitatott kérdésekben?

Kiindulási pontul azt a már kifejtett alaptételünket vesszük, hogy a törvény rendelkezése általános jellemű. Általános módon korlátozhatja ugyan az egyéni jogköröket, például egy bizonyos adót hoz be a polgárok terhére, s ezzel azoknak vagyoni jogkörébe szuverén módon behatol, de ebben az esetben is e behatolás határán túl az alapjában elismert egyéni jogkör épségét teljes mértékben tiszteletben tartja. Ahol pedig az egyéni jogkörbe való ilyen egyenes törvényi benyúlás esete fenn nem forog, ott annak a maga egészében való érintetlensége, egyenesen az általános nemzeti akarat folyománya. Mert az állam és az egyén közti viszony alapját az egyén jogi önállóságának, s az egyéni jogkörök épségének elve képezi. És ennélfogva, ha egy törvény rendelkezésének szabályszerű végrehajtása, annak bár mintegy mellékkövetkezményeképp az egyén vagyoni károsodásával jár, a bekövetkezett egyéni jogsérelemnek az állam részéről való jóvátétele elvitázhatatlan követelmény, mert az egyén vagyoni jogkörébe való benyúlásra vonatkozó egyenes törvényi rendelkezés híján e jogkörnek teljes mértékben való épségben tartása kell, hogy a vélelmezett törvényhozói akarat legyen.

Ez általános elvi fejtegetéseket egy-két gyakorlati példán tesszük szemléltetőbbé.

Az állam törvényben kimondja, hogy egy elhunyt jelese emlékére államköltségen (közköltségen) egy szobor emeltessék. A törvényi államakarat e rendelkezése szintén általános jellegű, és az egyesekre nézve semmiféle egyéni jogsérelmet sem okoz, jóllehet esetleg azok teherviselési erejét jelentékeny anyagi áldozatra hívja fel.

Más szempont alá esik azonban a kérdés attól a pillanattól fogva, midőn ez általános közakaratnak konkrét hatósági intézkedések útján való megvalósitására kerül a sor. A szobor elhelyezésére szolgáló telek megszerzésének szüksége a cselekvő államhatóságot közvetlen, konkrét viszonyba hozza egy bizonyos egyénnel: a kérdéses telek tulajdonosával. A hatóság kényszerrel kisajátítás útján szerzi meg a telek tulajdonát, s e magában véve szabályszerű és nem jogellenes eljárás által az illető tulajdonjogkörébe érzékeny benyúlást tesz. Nem foroghat fenn kétség az iránt, hogy az államnak a telektulajdonost feltétlenül kártalanítania kell, mert a szobor felállítását elrendelő szuverén törvényakarat a tulajdon sértetlenségének elvénél fogva kétségkívül nem akarta, hogy a kisajátítást szenvedett vagyoni jogkörén esett egyéni sérelem orvoslás nélkül maradjon. A törvényi rendelkezésnek már általánosságánál fogva sem lehetett ilyen speciális egyéni vonatkozása. Ha ezt akarta volna, erre mint kivételre nézve, külön kijelentést kellett volna tennie. Hanem ellenkezőleg, a törvényhozások teljes biztonság kedvéért - a szabályt és nem a kivételt fejezve ki - még külön törvényben is ki szokták jelenteni, hogy a kisajátítottnak minden esetben teljes kártalanitásra van igénye. És itt nem is vettük különös figyelembe azt a momentumot, hogy a például felhozott esetben, ha a telektulajdonos kártalanítást nem nyerne, a törvény akarata annyiban sem valósulna meg, amennyiben a felállított szobor nem lenne valóban közköltségen felállítva, mivel a telektulajdonos a részéről hozott kivételes áldozat révén egyénileg külön is, tehát többel járulna hozzá a szobor létesüléséhez, mint polgártársai.

Más példa. Az állam törvényben azt mondja ki, hogy bizonyos gyanúokok fennforgása esetén az ember letartóztatható, vagyis szabadságától megfosztható. Megjegyzendő, hogy az állam és egyén közti alkotmányjogi viszonyból folyólag - épp úgy, mint a tulajdon sértetlensége - elsőrangú fontosságú alapelv az ember személyes szabadságának sértetlensége, vagyis hogy ártatlan ember szabadságától meg nem fosztható.

Már most egy adott esetben szabályszerű eljárás útján, s a fennforgó körülmények s gyanúokok törvényszerű gondos mérlegelésével valakit letartóztatnak, vizsgálati fogságba vetnek, de az eljárás későbbi során ártatlansága kiderül.

Feltéve természetesen, hogy a letartóztatásra önmaga okot nem szolgáltatott, az illető egyént feltétlenül kártalanítási jogigénye kell, hogy megillesse az állammal szemben.

Annak ellenére, hogy a hatósági eljárás magában véve jogszerű volt, s az eljárt hivatalnokok részéről semmiféle szubjektív, vétkességi momentum fenn nem forog. Mert alkotmányjogi szabály és alapelv, hogy ártatlan ember személyes szabadságától meg nem fosztható. Ha már most a törvényileg előírt gyanúokok s egyéb feltételek különben gondos vizsgálata alapján foganatba vett szabályszerű közigazgatási intézkedéssel valakit szabadságától megfosztanak, de később ártatlansága mégis kiderül, vagyis az érintett feltevések cáfolatot nyernek: nyilvánvaló, hogy személyes szabadság élvezetének jogán sérelem esik, s ezt az államnak - kifejezett ellenkező törvényi rendelkezés híján - jóvá kell tennie.

Ha az állam kártalanítási kötelezettségétől szabadulni akarna, az egyén vonatkozó jogigényének eltörlését egyenesen törvényileg kellene kimondani, mint kivételt, vagyis az állam kártalanítási kötelezettségét kifejezetten meg kell tagadni, mert különben az állam e kötelezettsége szükségszerű következményképp folyik a fennálló szabályból.

És így vagyunk az állami közigazgatás számos hasonló megnyilvánulásával szemben is. Nem szükséges, hogy a kár mindig valamely jogellenes cselekménynek vagy mulasztásnak legyen a következménye. Hiszen felelősség következményeinek terhe nélkül jogainkat is csak akkor gyakorolhatjuk, ha vele másnak jogsérelmet nem okozunk. Jogszerű eljárásunk pedig másokra nézve jogtalan hatású lehet.

A jogszerűség és jogtalanság itten két különböző szempontból figyelembe veendő fogalmak.

Kiemelendő továbbá az is, hogy nem méltányossági, hanem szigorúan jogi momentumot lehet csak elfogadni a kártérítési kötelezettség alapjául. A méltányossági tekintetek kétségkívül nagyon hozzájárulnak e jogi alap szilárdságához, de azt nem pótolhatják.

Csak mint ilyen, méltányossági szempontot értékeljük azt a különben helyes gondolatot is, hogy az egyéntől, szóban levő esetekben, a kártalanítást megtagadni azért nem lehet, mert nem követelhetni, hogy a köz érdekében egy kivételes áldozatot hozzon. [6] De ebből az állam részéről való kártalanítás csak mint erkölcsi kötelezettség folyik. És ha az állam szuverén törvényi nyilatkozata e kártérítési kötelezettséget kifejezetten fenn nem állónak jelentené, akkor - de csak akkor - az egyéni jogsérelem feltételei valóban fenn nem forognának, ami persze nem azt jelenti, hogy ez az állapot méltányos is lenne.

A törvényhozások különben külön ki is szokták törvényileg mondani az állam kártérítési kötelezettségét főleg olyan esetekben, midőn előrelátható, hogy valamely államhatósági - bár törvényszerű - eljárásból egyéni jogsérelem tényálladékát megállapító kár hárulhat egyesekre. (Hadgyakorlatok alkalmával okozott károkért járó kártérítés, ártatlanul elítéltek és vizsgálati fogságban lévők[nek] és letartóztatottaknak az államtól járó kártalanítás stb.)

Mindezek a törvényi rendelkezések a kifejtett általános alapelv és szabály elismerését tanúsító egyes megnyilvánulások, s téves felfogás lenne, ha azokat, mint kivételszerű jelenségeket értékelnénk, melyek a szabálytól eltérést jelentenek. Hogy az állam egyes ilyen esetekben miért mondja ki kifejezetten is a kártérítési kötelezettséget, annak nyilvánvaló oka abban a már említett körülményben van, hogy ezekben az esetekben előrelátható, és majdnem elkerülhetetlennek látszik a kérdéses közigazgatási eljárással járó károsodás bekövetkezése. A törvényhozó tehát siet már előre is kijelenteni az állam kártérítési kötelezettségének fennállását. Nyilatkozatának tehát - mondhatnánk  - inkább deklaratív jellege van, mint konstitutív.

Íme az állam felelősségének egy második faja, mely már vagyoni karakterű.

Nevezzük el ezt főleg terminológiai okokból a közigazgatás vagyoni felelősségének. Hiszen alapját a közigazgatásnak mintegy objektív működése képezi, s így már külsőleg is jól megkülönböztethetjük az állam vagyoni felelősségének ama fajától, melynek alapja a közhivatalnok személyes hibáiban, eljárásában rejlik, s melyről a következőkben szólunk.

3. Az állam (közhivatalnok) vagyoni felelőssége

Az egyéni jogkör épségének megóvására az eddig tárgyalt két állami felelősségi intézmény még nem nyújt elég biztosítékot az államhatalom közigazgatási hatósági megnyilvánulásaival szemben.

Közel áll ugyanis annak a lehetősége, hogy a közállást betöltő hivatalnok hivatalos eljárása alkalmából alanyi személyes hibája (szándékosság, gondatlanság) folytán az egyes embernek jogtalan vagyoni kárt okoz.

Az előző esetben a hivatali eljárás maga mintegy objektív körülményeiből folyólag vonja maga után az egyén vagyoni károsodását. Itt a hivatalnok szubjektív vétkes viselkedése a bekövetkezett kár oka.

Az állam közigazgatásjogi felelősségi esetével szemben pedig az a különbség, hogy ennél a jogorvoslati igény a sérelmes hatósági intézkedés objektív megváltoztatására vagy megsemmisítésére irányul, s a kártérítési felelősség nem tárgya a bírói döntésnek.

De azért az utolsónak felhozott vagyoni felelősség is, melyet az állam (közhivatalnokok) vagyoni felelősségének nevezzünk, [7] az egységes állami felelősség egy neme, és szervi kapcsolatban van a másik kettővel.

Három ág, mely egyazon törzsből ered. Mindegyik az állam alkotmány- és közigazgatásjogi berendezkedés fő kérdéseivel van összefüggésben.

Kiderül ez, ha e felelősségi esetnek egymáshoz való viszonyát az állami életműködés közös szempontjából vesszük figyelembe.

Az állami életműködés egyik főiránya és berendezése abban áll, hogy az egyes jogkörét megfelelő alkotmányi úton a közcél javára bizonyos mértékben korlátozza. Teszi pedig ezt azáltal, hogy az egyén anyagi vagy személyi szolgálatait kényszererővel igénybe veszi (adófizetés, katonai szolgálat). Az államhatóságnak és az egyesnek egy közügyből folyólag a nemzeti közakarat - közvetlen vagy közvetett - végrehajtása során való ez az együttműködése tulajdonképpen a közigazgatás fogalmi lényege. Hol az a határ, ameddig az államhatóság az egyéni jogkörbe benyúlhat, mennyi adót köteles az egyes fizetni, s mily ideig és mi módon katonai kötelezettségének eleget tenni? A közigazgatási jog megannyi kérdései, melyeknek aktualitásai a végrehajtás stádiumában, vagyis az említett kooperatív működés alkalmával csúcsosodik ki.

A közigazgatási hatóság nyilván a törvényileg megvont határ túllépésével egyéni jogsérelmet okozhat, melynek helyreállítása az állam kötelezettsége közigazgatási jogi alapon.

Az állami életműködés másik alapberendezése abban áll, hogy meghatározza az egyeseknek az állami szuverenitásban, az általános nemzeti akarat kialakulásában való részvétel jogát, annak gyakorlási módját és feltételeit. A gyakorlati végrehajtás stádiumában azonban szintén előfordulhat, hogy az államhatóság a törvény végrehajtásával kapcsolatban számos közigazgatási funkció gyakorlása alkalmából, midőn az egyes emberrel újra konkrét együttműködési viszonyba kerül, ennek jogsérelmet okoz (például választói névjegyzék kiállítása és az ebből származó sérelmek).

E közvetve alkotmányjogi érdekű jogsérelem helyreállítása szintén kötelessége az államnak, mégpedig hasonlóképp közigazgatásjogi alapon.

De egyéni jogsérelmet okozhat az államhatóság egy másik alkotmányjogi vonatkozásban is, akkor ti., midőn bármely közigazgatási intézkedés vagy eljárás a magános egyik lényeges alapjogának (tulajdon sértetlensége, vagyonbiztonság) jogtalan sérelmével, annak kárt okoz.

Az állami életműködés egy (szintén alkotmányi természetű) alapberendezése ugyanis abban áll, hogy a szuverén államakarat önkorlátolásával az egyeseknek bizonyos életbevágó alapérdekeit, s általában egyéni jogkörüket meghatározza, s azoknak épséget - a közakarat későbbi szuverén módosításaitól eltekintve - feltétlenül elismeri, és mások által is elismerteti.

Az említett jogsérelem pedig beállhat vagy olyképpen, hogy egy magában véve szabályszerű, nem jogellenes közigazgatási aktus mintegy mellékkövetkezményeképp az egyes jogtalan károsodásával jár (az államnak ún. közigazgatási vagyoni felelősségi esetei), vagy pedig oly módon, hogy a közigazgatási hatósági személy alanyi hibája folytán a hivatalos intézkedés az egyénnek jogtalan kárt okoz.

Mindkét jogsérelem alapját az egyén és az állam közti alkotmányjogi viszony sérelme teszi, s ezért jóllehet a jogsérelem külső megjelenési formája magánjogi (kártérítési per - rendes bírói út), az e jogsérelem helyrehozásában álló vagyoni felelősség végső alapja köz-, illetve közigazgatásjogi jellegű. Csakúgy mint az állam ún. közigazgatásjogi felelőssége esetében. E kérdésben a jogviszony belső természete dönt, ez pedig közjogi karakterű.

Hiszen az állam közigazgatásjogi felelősségi eseteiben is a jogsérelem igen gyakran végeredményében valamely vagyoni hátrányból, kárból áll, s van-e, aki e kérdés és e felelősség természetét magánjoginak vitatja?

Sőt van eset, midőn az állam közigazgatájogi felelősségének is a vagyoni felelősség a pótlója. Akkor fordul ez elő, midőn a sérelmes közigazgatási intézkedést a felsőbb hatóság vagy a közigazgatási bíróság megsemmisíti, de az előbbi állapotba való visszahelyezés ennek dacára a körülmények természete miatt lehetetlen. Ilyenkor nem marad más hátra, mint hogy a károsult fél vagyoni felelősség jogcímén kártérítési perrel forduljon az eljárt hivatalnok, azaz hogy az állam ellen; s ekkor az állam vagyoni felelőssége a közigazgatásjogi felelősségének egyenesen szurrogátumát képezi.

Magában véve az sem fogadható el döntő szempontul a szóban levő állami (közhivatalnok) vagyoni felelősségi kérdés magánjogi megítélése érdekében, hogy itt a hivatalnok szubjektív személyes körülményei dominálják a kérdést, s ez a kérdésre a magánjog karakterének bélyeget nyomná. Hiszen végelemzésben a közigazgatásjogi felelősség eseteiben is az illető hivatalnok alanyi hibás eljárása a bekövetkezett jogsérelem oka, de itt a jogsérelem a panaszolt intézkedés megváltoztatásával orvoslást nyer. Ha tehát a jogsérelem közvetlenül vagyoni károsodásban áll: a felelősség természete és jogi alapja változást nem szenvedhet.

A hivatalnok személyes vétkességi momentumának kérdésünk jogi természete meghatározását illetőleg csak annak a megállapításánál van jelentősége, hogy vajon a hivatalnok vétkes viselkedése nem-e lépte túl a hivatalnoki minőség határát, mert ebben az esetben kétségkívül az illető hivatalnok személyes és közönséges magánjogi felelőssége forog szóban. De amíg az eljárás hivatali minősége megállapítható, addig az állam vagyoni felelősségének közigazgatásjogi kérdése forog fenn.

Másrészt azonban kétséget nem szenved, hogy e most jelzett határon belül is a hivatalnok személyes viszonyainak a kérdés megítélésénél elvitázhatatlan jelentősége van.

Hisz épp ez teszi a kérdést önállóvá, s vet föl olyan sajátos szempontokat, amelyek a másik két felelősségi intézménynél nem aktuálisak. Ezek a közhivatalnoki jogviszonyok, és az ehhez fűződő különleges szempontok - tekintettel a látszólag fennforgó magánjogi analógiákra - azok, amelyek a kérdés helyes megítélését megnehezítik, s a kérdést még [a] mai napig is a tudomány nyílt kérdései között tartják.

Pedig ez a vagyoni felelősségi kérdés fontosságra nézve első helyen áll.

Az egész közigazgatási szervezet működése a közhivatalnokok ténykedésén nyugszik. Nincsen az a hivatalnok, és nincsen az a közigazgatási intézkedés, melyre a vagyoni felelősség szempontja ne vonatkoznék. Ez teszi az egész közigazgatási működés legfőbb biztosítékát.

A tudomány meg a tételes törvényhozások még nincsenek teljesen tisztában a kérdés igazi természetével.

Sokan - és nem kis elmék vannak közöttük - az állam vagyoni felelősségét hivatalnokainak tényeiért általánosságban elismerni vonakodnak. S a magánosokkal szemben a hivatalnok személyes vagyoni felelősségére helyezik a fősúlyt. 

Az állam csak kivételesen, vagy szubszidiáriusan felelne a hivatalnok helytelen viselkedése okozta károkért, nagyjában a magánjogi alkalmazó és alkalmazott közti viszony analógiájára.

Ez a magánjogászi irányzat az állam egységes felelősségi rendszerének közjogi felfogásával homlokegyenest ellenkezik.

A közhivatalnoki jogviszony természetének és sajátos jogi következményeinek felfejtése nyomán az állam - közhivatalnokok - vagyoni felelősségének rendszerbeli részletes tárgyalása e mű tulajdonképpeni tárgya és feladata.

*

[1] Tágabb és nem a különös német jogi műnyelv használta értelemben: alkalmazhattuk volna a jogállam kitételt is. De épp e különös német jogtörténeti vonatkozása, s ebből eredhető félreértések elkerülése miatt mellőztük.

Meg kell különben jegyeznünk, hogy az állami élet átalakulására nézve előadottak főleg az európai általános jogviszonyokra vonatkoznak. Angliában ez az átalakulási folyamat már jóval előbb megtörtént.

[2] Például jogalkotó (törvénypótló) kormányrendelet. Vagy a mintegy ösztönszerűleg a nemzet általános jogi szokásában kifejeződő közakarat.

[3] Meg kell jegyeznünk, hogy fejtegetésünkben abból a feltevésből indulunk ki, hogy az állam működése helyesen és rendes módon történik. És ha kivételesen előfordul, hogy maga a törvény rendelkezése valamely egyéni jogsérelemmel jár, az államnak természetesen ily esetekben elsőrangú kötelessége, hogy az okozott sérelem helyrehozása iránt megfelelő módon maga intézkedjék. Mert ilyenkor a törvényt helyesen végrehajtó közigazgatási hatósági szerveket feleletre vonni nem lehetvén, az egyéni jogsérelmek helyrehozatlanul maradnának. A magyar jogban a fennforgó esetekben törvényileg nyújtandó orvoslatra például szolgálhat a múlt század végén történt regálé-megváltás.

[4] A közigazgatási bíráskodásra nézve a magyar közigazgatási jogi irodalomban, alapvető munkák: Concha Győző: A közigazgatási bíráskodás az alkotmányosság és az egyéni joghoz való viszonyában című műve és a magyar jogászgyűlés elé terjesztett véleményes indítványának mesteri fejtegetése. (Magy. jogászgy. évkönyve 1882. év VIII. évf. 1. kötet.)

[5] Az újabb német irodalomban ld. Gerhard Anschütz: Der Ersatzanspruch aus Vermögensbeschädigungen durch rechtmässige Handhabung der Staatsgewalt. Berlin, 1897. Továbbá Karl v. Stengel: Die Haftung des Staats für den durch seine Organe und Beamte dritten zugefügten Schaden. Annalen des Deutscben Reichs für Gesetzgebung etc. 1901. évf. 7. szám (481-508. old.) és 8. sz. (661-692. old.). A magyar jogi irodalomban az úgynevezett szerződésen kívöli kártérítési kötelmek szóban levő sajátos fajával még alig foglalkoztak. Reiner János érinti egy helyütt a szerződésen kívüli kártérítési kötelmek című művében. De hiszen e most említett kötelmi kategóriának magának is csak igen gyér irodalma van a magyar jogban.

[6] O. Mayer: Deutsches Verwaltungsrecht. II. rész, 345, s. köv. oldal.

[7] Terminológiai szempontból így nevezzük. E kitétel kifejezésre juttatja azt is, hogy az állam e felelősségének mi a tulajdonképpeni oka (a hivatalnokok szubjektíve hibás eljárása). Megjelöli tehát az állam felelősségének speciális vonatkozását, szemben az állami felelősség másik két nemével.

*

In Tomcsányi Móric: A vagyoni felelősség elve a közigazgatásban. Az állam (közhivatalnokok) vagyoni felelősségének rendszere. Politzer-féle Könyvkiadóvállalat, Budapest, 1905, 3-21.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés