Vonatkozik ez elsősorban a nagy katolikus szociálpolitikusokra, akik törhetetlenül tanították a társadalom korporatív megszervezésének szükségességét. De magának a rendi államnak eszméje is messze visszanyúlik a világháború előttre. Hallgassuk csak meg ezeket a szavakat!

«A hivatási szervezeteket életre kell kelteni, s fel kell őket ruházni a jogi személyek jogaival. Fegyelmező hatalmat kell nekik adni tagjaik fölött. Mindegyiknek döntőbírói szerepet kell vinnie, vagyis összefoglalva a mondottakat: teljesen autonóm testületeket kell alkotniuk az állam felügyelete alatt. Már előre meghatározni ennek a szervezkedésnek részleteit - tévedés lenne. Nem szabad a liberálisok hibáiba esnünk, akik előírásokkal vélik szabályozhatni az életet... De nagyjában elképzelhetjük az új rendet. Lesznek kereskedelmi és ipari, közlekedési és szabadfoglalkozású korporációink, amelyeknek képviselői a nemzeti élet nagy átfogó szervezeteinek megbízottai mellett ott ülnek a parlamentben. Nem azt fogják akkor mondani a képviselőházban, hogy szólásra következik X város képviselője, hanem azt, hogy a kézműiparosok testületének küldöttje, vagy az ügyvédi kamarák megbízottja kívánja előterjeszteni nézeteit... Az új állam minden polgárának lakóhellyel kell bírnia, de ezenkívül a köz érdekében folyó valamely tevékenységben való részvétellel is. Ahhoz, hogy valaki teljes jogú polgár legyen, tehát politikai jogokat gyakorolhasson, szükségszerűen bele kell tartoznia valamely korporációba.»

Vajon ki mondotta ezt a beszédet s mikor hangzott el? Valószínű, hogy sokan gondolnak Mussolinira és napjainkra, pedig ezt a beszédet Vogelsang tartotta 1889-ben egy bécsi gyűlésen. Az igazság az, hogy amint a gazdasági liberalizmus a XIX. század ötvenes évei körül elérte tetőpontját, a vele kapcsolatos szörnyű szociális hátrányok miatt mindjárt megmozdultak ellene. Megindult, s egyre erősebben fejlődött a szociálpolitika, amelynél a mi szempontunkból itt az a fontos, hogy a szabad, előtte szervezetlen gazdasági formák megkötésével járt. Nem csupán segített a gyengébb rétegeken, hanem megkötéseket épített be a kapitalizmus szabad és szabályozhatatlan gazdálkodásába. Amikor a munkaidőről intézkedett, szociális biztosításokat létesített, vagy megszabott védőberendezésekre kényszerítette a vállalkozókat, mindenkor a gazdasági szabadság elvével szállt szembe, és organizációt hozott. Persze nem átfogó egységes és tervszerű organizációt, hanem csak ott szervezett, ahol az individualisztikus szabadság leginkább elfajult.

A legnagyobb jelentőséget ebben a tekintetben a szakszervezeteknek kell tulajdonítanunk. Óriási küzdelmek után a jelen század elején már elérték, hogy a munkaadók elismerték őket a munkavállalók érdekképviseletének. Következő lépés volt, hogy a munkaadók szervezetei együttes, úgynevezett kollektív munkaszerződést kötöttek a munkavállalók szakszervezeteivel. A kollektív szerződés megállapítja az egyéni szerződések minimális tartalmát, tehát privát munkatörvényt képez. A munkás nem vállalhat rosszabb feltételek mellett munkát, mint ahogy a kollektív szerződés megállapítja. Ha az államhatalom az egész országra kiterjeszti egy-egy ilyen kollektív szerződés hatályát, akkor a privát munkatörvény nyilvánjogú munkatörvénnyé válik. Íme, itt az első mozzanat, amikor a kétoldali szindikátus valósággal hivatási renddé egyesül, mert az egész foglalkozásnak érdekében és a közjó figyelembevételével szabályozza ügyeit, sőt még a törvényhozásba is belefolyik. Hogy a kollektív szerződés a hivatásrendi gondolatot képviseli, az legjobban kitűnik a bérek és az árak elvi összekapcsolásából. A munkaadók kötelezik magukat a megállapított bérek fizetésére, tehát kizárják a bérrontásra irányuló konkurenciát, ugyanakkor pedig a munkások kötelezettséget vállalnak, hogy nem engedik az előállított termékek árának lerontását A munkaadók s a munkavállalók együttműködésének erre a fokára a háború után szinte minden európai állam szociálpolitikája eljutott. Már csak az hiányzott, illetve hiányzik, hogy szabad szakszervezetek helyett hivatási kényszerszervezetek alakíttassanak tarifaszerződés kötésének kötelezettségével. Ha ezt is kimondja az államhatalom, akkor már adva van az osztályharc kiküszöbölésével a foglalkozás érdekeit képviselő szaktestület, a korporáció, mint a rendi átalakulás pillére.

Ennek a szaktestületi gondolatnak több-kevesebb teljességgel számos megnyilatkozását figyelhetjük meg a világháború befejezése óta. Figyelmen kívül hagyva a németországi munkaközösségek átmeneti intézményét és a forradalmi lázban széles hatáskörrel felruházott üzemi tanácsokat, főként a munkakamarákra, iparkamarákra, egyéb csúcsszervezetekre és gazdasági tanácsokra utalunk, amelyek országonként különböző jogkört kaptak az államhatalomtól. Munkakonfliktusokban való egyeztetés, döntőbíráskodás, a foglalkozás ügyeinek szabályozása, szakoktatás intézése stb. - ilyen feladatokat bízott rájuk az állam, amely nem egyszer még az adóztatási jog részleges gyakorlását is átengedte számukra. Mindez pedig történt a nagyobb hozzáértésnek, a szakértelemnek, a gazdasági ügyek depolitizálásának jegyében.

Nyilvánvaló, hogy ez a jelenség már önmagában kedvezőtlenül érintette a parlamentarizmust, amely ortodox individualista fogalmazásában a polgárokat egyenként és mint egyéneket kapcsolja bele az államigazgatásba. A parlamentarizmusnak azonban, ettől a szociálpolitikai és gazdaságpolitikai fejlődéstől függetlenül, másik oldalról még veszedelmesebb ellensége támadt. Azok az ellentmondások, amelyek a világháború befejezése után lépten-nyomon felmerültek, [a] legöbb országban elvonták a talajt a parlamentarizmus alól. Ilyen ellentmondások voltak: szocializálni akartak, de ugyanakkor szabad utat is kívántak az egyénnek; liberális demokráciát hirdettek, de ugyanakkor messzemenő állami beavatkozásért szálltak síkra; jogállamot kívántak, de ugyanakkor szociális államot is követeltek. Az általános szavazati jogra támaszkodó széles tömegek csakhamar tapasztalták, hogy a politikai hatalom mit sem ér társadalmi és gazdasági hatalom nélkül. A parlamenti politikai hatalomnak tehát csak akkor van értelme, ha segítségével a társadalmi és a gazdasági hatalmat is meg lehet szerezni. Hogy ez az utóbbi törekvés mennyiben jogosult és igazolható, ezt már világnézeti alapon, természetesen a legkülönbözőbb világnézetek alapján bírálták el. Mármost kétségtelen, hogy a parlamentarizmus életképességének feltétele az, hogy a tagok megegyezzenek a legfőbb irányító jellegben. Ilyen elvek voltak a parlamentek fénykorában az egyéni szabadság, a lelkiismereti szabadság, a nemzet nagysága stb. Ahol azután ez a homogénség megszűnt - s éppen a liberalizmus és a szocializmus befolyása alatt igen sok országban megszűnt - ott azután, minden egyébtől eltekintve, olyan politikai ellenfelek helyett, akik végeredményben egyetértenek, és csak az eljárási módban különböznek, egymás létére törő ellenségek alakultak ki. Ez a körülmény vezetett az uralomgyakorlásnak két új módjára. Egyik a döntőbírói államvezetés, amikor az államfő rendkívüli felhatalmazást kap a pártok vitáinak hatalmi szóval való eldöntésére. Így történt ez legutóbb Lengyelországban, s erről van szó most Franciaországban. A másik megoldás az, amikor valamely párt, vagy társadalmi alakulat, függetlenül attól, hogy hívei többséget, vagy kisebbséget jelentenek-e, kizárólagos gyakorlás céljából magához ragadja a hatalmat. Így torkollik bele a parlamentarizmus válsága a diktatúrába. Mindegyik diktatúra az organizációt, a társadalmi és állami élet gyökeres megszervezését vallja legfőbb feladatának. Ez az elhatározásuk arra a felismerésre támaszkodik, hogy amíg a reneszánszt megelőző középkor társadalmi egyensúlyg teremtett a szabadság közérdekű korlátozásával, addig a reneszánsz nyomán kiérlelődött individualizmus feláldozta a társadalmi egyensúlyt az egyének szabadsághoz juttatása kedvéért. Az orvoslás útja tehát a közérdekű megkötésekhez való visszatérésben rejlik. Minthogy pedig a középkor többé-kevésbé termékeny megkötéseit a rendi struktúra eredményezte, vagy helyesebben: ezeket a megkötéseket a középkor a rendi szerkezetben hatályosan tudta érvényesíteni - analógia folytán napjainkban is mind általánosabban jelenik meg az új rendiség követelése, amely elsősorban az individualizmus által legérzékenyebben sújtott területen, a gazdálkodásban jusson kifejezésre.

Mindaz, amit a szociálpolitikának és az állampolitikának ilyen fejlődéséről előadtunk, tulajdon szemünk láttára indult meg és zajlik le. Hol kapcsolódik már most a szociálpolitika és az állampolitika? Ott, hogy a mai diktatúrák mindig a népre hivatkoznak, személyüket a népakarat hordozójának tekintik, s azt ígérik, hogy olyan államot és társadalmi berendezkedést teremtenek, amelyben az állam minden polgára megtalálja megélhetését, s ahol az anyagi jóléthez a megfelelő szellemi műveltség is megszerezhető. A szociális igazságosság tökéletesebb érvényesítését hozzák fel önigazolásul a diktatúrák, azét az igazságosságét, amely a szellemi és anyagi javak előállításán fáradozó kükönböző csoportokat, mint ilyeneket, igazságosan és arányosan részelteti a nemzeti munka hozadékából. Ígéri tehát a mezőgazdaságnak és iparnak, kereskedelemnek és szellemi foglalkozásoknak, vállalkozóknak és munkavállalóknak igazságos részeltetését a nemzeti jövedelemből, s ígéri természetesen a jövedelemhányadok igazságos eloszlását külön-külön minden egyes csoport kebelében. Ahhoz pedig, hogy ez lehetővé váljék, funkcionális képviseletet keres, olyan törvényhozó testületet, amely - állítása szerint - valóban az egész népet, összes csoportjait és érdekeit igazságosan képviselje [sic!]. Funkcionálisnak nevezzük az ilyen képviseletet azért, mert benne az összes hivatási ágak és a nemzet életében szerepet vivő erkölcsi szervezetek a maguk szociális jelentőségének megfelelő arányban foglalnak helyet.

Az első határozott politikai kezdeményezést ebben az irányban, mint köztudomású, az olasz fasizmus tette meg. Utána Primo de Rivera diktatúrája kísérletezett vele Spanyolországban. Legutóbb Németország és Ausztria vette programjába. Ausztria a közelmúlt napokban már meg is kapta rendi alkotmányát. Megjegyzendő, hogy Ausztriában a reform elhatározása jóval megelőzte Németországot, mert a Seipel által 1929-ben benyújtott alkotmányreform második kamara gyanánt egy rendi tanácsot kívánt felállítani, de a szociáldemokraták éveken át megakadályozták tárgyalását. A közismert törekvések mellett azonban a már kevésbé tudott jelenségek egész sorozatára hivatkozhatunk. Angliában Sir Mosley, az angol fasiszta mozgalom vezetője, rendi átalakulást kíván, akárcsak Írországban a kékingesek, akik miatt már csaknem polgárháborúra került a sor. Portugáliában és Lettországban a diktatúra a fasizmust másolja. Általában a rendiségnek mindenütt vannak meggyőződéses hívei, különösen a társadalmi hivatásrendiségnek, amelynek megvalósítását a pápai enciklikák nyomán a katolikusok világszerte programba vették. Belgiumban De Broqueville, a jelenlegi miniszterelnök is az átalakulás híve. Olyan törvényhozó kamarát kíván, ahol a tagoknak csak kétötöde állna pártemberekből, míg kétötöd részüket az országos nagy szervezetek választanák, egyötöd részüket pedig az uralkodó nevezne ki. Még a klasszikusan liberális Svájcban is a genfi kanton tanácsa két törvénytervezetet nyújtott be a múlt év október 17-én, amelyben indítványozza, hogy munkaügyekben vezessék be a korporációs bíráskodást

Így próbáltuk levezetni a kapitalizmus gazdasági rendszerének és a liberalizmus politikai rendszerének bukása nyomán a rendiség eszméjét. Annak ellenére tehát, hogy a korporáció és a rendiség kifejezések hallatára önkéntelenül felrémlik előttünk a középkor céhrendszere és a középkor néhány politikai rendje, könnyű belátnunk, hogy a mai korporációnak és új rendiségnek külsőleg nincs valami sok köze ezekhez a középkori képletekhez. A középkori «rend», vagy státus a társadalomnak különböző jogképességgel felruházott életkörökre való tagozódását jelentette, amelybe a születés juttatta be az embert, míg ma rendeken hivatási szervezeteket értünk, amelyek bizonyos szellemi szolgáltatáson, vagy gazdasági termelésen kívül arra is felhasználhatók, hogy az egyének csakis rajtuk keresztül - ki-ki a maga értelmességének megfelelő mértékben - vehessenek részt az államügyek intézésében.

A középkori rendiségben, mint Wilhelm Schwer érdekesen kimutatja, kétségkívül megtaláljuk a hivatásrendi alakulatokat, de valójában még ezek is uralmi természetűek. A céhek társadalmi rendezőfunkciót végeztek, de egyben hatalmi szervek is voltak, amelyek a nemességgel szemben pozíciót biztosítottak a városi polgárságnak. Ami a mai új rendiséget összeköti a középkorral, az nem is külsőségekből áll, hanem a társadalomszemlélet azonosságában rejlik.

Az individualizmussal szemben megint az organicizmus nyomult előre. Már Rodbertus megjósolta a múlt század derekán, hogy az inorganikus kor után, amely nem tűr közösségi kötelékeket, megint útban vagyunk újabb organikus korszak felé, amelyben az egyéneket erkölcsi, szellemi és politikai együttműködésre összefogja a közösség.

Az individualizmus, amelyre a gazdasági liberalizmus és a szocializmus támaszkodik, csupa független, egyenlő és egyértékű emberek tömegének képzeli el a társadalmat, amelynek egységét külső kényszerből származtatja. Ezt a külső kényszert gyakorolja az állam a maga alkotmányával. Az állam tehát ebben az elképzelésben nyilvánvalóan centrális és központosító, továbbá az egyének egyenlőségéből folyóan közvetlenül fogja át az embereket. Ez a társadalomszemlélet az emberi akaratban, a megegyezésben, a célszerűség belátásában keresi a társadalom létokát. Ezzel szemben az organikus társadalomszemlélet az ember társas természetéből indul ki. Mindazok a tények, amelyek módot adnak a társulási hajlamnak a cselekvésre, kényszer nélkül hoznak létre társulásokat. A társas közösségek mind a természet irányításával keletkeznek, éspedig abból a célból, hogy pótolják az egyén fontosságait, és lehetővé tegyék számára erkölcsi, értelmi és anyagi tekintetben a megfelelő életet. Ilyen tények: a nemek természetes kiegészülése, ami a családot hívja létre, majd a vérközösség, amely a törzs, nép és faj kialakulására ad módot; ilyen tény a földrajzi szomszédság, amely a községek és a haza keletkezésére vezet; a gazdálkodás, amelyből a hivatási közösségek származnak; a rendnek és békének, valamint a szükséges életjavak megszerzésének biztosítása, ami az állam létezésének oka. Ezek a természetes közösségek máris gazdagon tagozzák a társadalmat. A tagozódás azonban ezzel még nem merült ki. A társadalom célja, a minden ember megélhetésének és művelődésének biztosításában rejlő szociális cél további tagozódási elvet ad kezünkbe. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az embereknek, akiket a természet egymásra utal, együttmunkálással közösen kell előállílaniuk mindazokat a javakat, amelyekre az egyénnek szüksége van, s amelyeket az egyén egyedül a maga erejére hagyatkozva nem tudna megszerezni. Emiatt válik a társadalom egy olyan szervezetté - Johannes Messner találó műszava szerint teljesítményi szervezetté (Leistungsgemeinschaft) -, amely által a szociális cél meg is valósulhat. Ebben a szervezetben az alanyi képességek és a tárgyi szükségletek szerint alakulnak ki újabb közösségek, eddig még nem említett tagegységek, amelyek mindegyikében az emberek egy-egy csoportja ugyanazon javak termelésén fáradozik. Ez a közösség, amely különleges teljesítményt végez az egész szervezet számára, a hivatási közösség, vagy hivatási rend, s az összes ilyen rendeknek beillesztése a társadalmi keretbe adja meg a társadalom hivatásrendi tagozódását. Ez a lényege az organikus társadalomszemléletnek. Az állandó társadalmi kapcsolat és a szociális cél hozza magával, hogy az egyén előbb kisebb társaságokhoz tartozik: családhoz, községbe, hivatási rendbe stb. - és csak azután ezekkel a társaságokkal együtt és ezekbe belefoglaltan tartozik bele az egész társadalomba. Megfordítva is áll: a társadalom nem közvetlenül egyénekből áll, hanem tagtársaságokból, amelyeknek az egyének a tagjai. A társadalom, mint egész, társaságokra bomlik, mint alegészekre.

Ebben az organikus szemléletben, amelyet így egészen röviden áttekintettünk, nagyjában egyetértenek mindazok az irányok és mozgalmak, amelyek napjainkban az új rendiség címkéjét viselik magukon. A mélyreható ellentétek a társadalom és az állam, a szabadság és a megkötés, továbbá egyrészt az egyéni és rendi önkormányzat, másrészt a tekintélyi elv viszonyának mikéntjénél merülnek fel. Ezek az ellentétek elvi jellegűek. Vannak azután bőven eltérések a gyakorlati megvalósítások módjai tekintetében is.

Ami az utóbbit illeti, döntően kiható kérdés például az, hogy hány hivatási rend van a társadalomban s melyek azok. A kérdés egyik neves teoretikusa, Otmar Spann ezt a négy nagy csoportot különbözteti meg: (1) az állam mint rend (katonaság, tisztviselők), (2) egyházak (papi rend), (3) tanítói rend és a többi szellemi rend, amely utóbbiak nem szervezhetők meg tökéletesen, (4) gazdasági rendek, melyek gazdasági eszközeik szerint oszlanak alcsoportokra: mezőgazdaság és bányászat, ipar, kereskedelem; utóbbi alrendek tovább tagozódnak függetlenekre és függőkre, másképpen vállalkozókra és munkavállalókra. Az elméleti csoportosításoknak egyébként se szeri, se számuk napjainkban. Nincs ma valamire való professzor az olasz, vagy a német egyetemeken, akinek ne lenne erre vonatkozóan valamilyen javaslata. Éppen ezért sokkal érdekesebb a gyakorlati élet szemlélése.

Első ilyen megfigyelésünk az, hogy a társadalomnak konkréten elhatárolt rendekre való bontása korántsem egyszerű feladat. Már csak azért sem, mert ütköznek az érdekek. Az idei olasz korporációs reformmal kapcsolatban például a vállalkozók nem kevesebb, mint harmincöt gazdasági rend létesítését javasolták; ezzel szemben a munkások hattal megelégedtek. Utóbbiak ugyanis érzik, hogy annál erősebbek, minél nagyobb tömegben foglalnak helyet egy-egy szervezetben. Érdekes kérdés az is, hogy miként állapítsák meg a gazdasági rendeket: termelési ágak vagy munkatermékek szerint. Konkrét példával megvilágítva a kérdést, így hangzik: vajon kategóriák szerint haladva mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi stb. rendeket állítsunk-e fel, vagy termékek szerint, például hazánkban búzatermelői és értékesítő, tejgazdasági, gyümölcstermelő és értékesítő stb. rendeket-e. Ha termékek szerint járunk el, akkor a búzatermelői és értékesítő rendbe beletartoznak a gazdákon kívül a malmosok és malommunkások, a gabonakereskedők, raktárháztulajdonosok stb. is. Ha kategóriák szerint haladunk, akkor a malmosok és malommunkások már az ipari rendhez soroztatnak. Sok gondot okozott ez a probléma Mussolininak és munkatársainak. A múlt év végén Mussolini még úgy gondolta, hogy az iparban termelési ágakat állapít meg, a mezőgazdaságot pedig termékek szerint rendezi. Az 1934. évi reform azonban egységesen a termelési ágak szerint való korporációk mellett döntött, bár a mezőgazdasági korporációknál a termények szerint való tagozódás is érvényesül. Mussolini különben, igen helyesen, azt a nézetet vallja, hogy az élettől nem lehet megkívánni, hogy elméletekhez igazodjék. S valóban, a hivatásrendi gazdálkodás csak fokozatosan építhető ki. A szükséglethez képest alakuljanak tehát a szaktestületek, mert könnyen lehetséges, hogy a gazdasági élet más területei még nem értek meg ilyen rendezésre. Németország a hivatalos nemzetiszocialista program szerint egyelőre csak nagy kategóriák létesítését célozza: őstermelés, ipar, szabadfoglalkozásúak, kereskedelem, közlekedés. Az osztrák rendiség építői egyelőre hat rend megszervezésén dolgoznak: szellemi foglalkozások, közalkalmazottak, mező- és erdőgazdák, iparban tevékenykedők, kereskedelemben és közlekedésben foglalkoztatottak, háztartási munkát végzők. Az első rendbe tartoznak a papok, tanítók, művészek, írók, orvosok, ügyvédek stb. Mindegyik rend a legváltozatosabb alosztályokra fog tagozódni.

Általánosságban már az eddigi gyakorlati kísérletek alapján megállapíthatjuk, hogy a társadalomnak hivatásrendi tagozódása, ennek változatossága és mikéntje attól függ, hogy milyen szerepet óhajt a hatalom a rendek számára biztosítani. A kérdés így szól: kapnak-e egyáltalán lehetőséget komoly ténykedésre, gazdaságpolitikai vagy esetleg még állampolitikai téren is? Itt jutottunk el a társadalom és az állam viszonyának sarkalatos problémájához, amelynek ellentétes elbírálása élesen elválasztja egymástól a két organikus irányt: a keresztény szolidarizmust és a monista univerzalizmust. Messze vezetne ennek a két bölcseleti iskolának ismertetése. A mi szempontunkból az a különbség lényegbevágó, hogy az univerzalizmus minden jog egyedüli birtokosának a társadalom egészét, másként kifejezve az államot tekinti, s ebben az esetben a társadalmi alegészek, minők a hivatási rendek is, csak átszármaztatott jogokkal bírhatnak. Ezzel szemben a szolidarizmus a szubszidiaritás elvét vallja. Minthogy szerinte az egyén nemcsak az egészhez való tartozásban leli értelmét, hanem önértékkel is bír, mindazokat a feladatokat, amelyeket saját erejével meg tud valósítani, saját jogán igényelheti magának. A kisebb közösségek, tehát a hivatási rendek is hasonlóképpen saját és nem az államtól átszármaztatott jogokkal bírnak. A keresztény bölcselet szerint a hivatási rendek építménye nem esik össze az állami építménnyel, mert hiszen saját céljaik és jogaik vannak a társadalomban. Éppen ezért a hivatásrendi rend nem is azonos a rendi állam rendjével. A hivatásrendi felfogás lényege az tehát, hogy a rendek - például a mezőgazdák, az orvosok stb. - a saját ügyeiket saját jogaik alapján intézik. A rendi állam lényege pedig az, hogy a nemzet tagozódása közigazgatási testületekké rendek szerint történik, mikor is a totális állam szabja meg, hogy mely feladatok illetik meg őket az államban. Mit jelent ez a megkülönböztetés teljesen köznapi nyelven? Azt, hogy meg kell különböztetni a rendi államot és [a] hivatásrendi társadalmat. Rendi államnak indult például az olasz fasizmus hivatásrendi társadalom nélkül, most azonban, hogy a hivatási rendek önkormányzati jogkörhöz jutnak, már a hivatásrendi társadalmi tagozódás is kezd kibontakozni.

Még élesebben megnyilvánul a rendi állam gondolatának különállása Spann elméletében, aki az államot - mint már szóltunk róla - külön rendnek fogja fel, éspedig akként, hogy a társadalomnák csak egyik rétege foglal helyet az államban, utóbbi azonban ennék ellenére az egész társadalomra kiterjeszti hatalmát. Spann nyomán indulnak napjainkban a német nemzetiszocializmus vezérei. Jellemzésül érdemes hivatkoznunk Rosenberg Alfrédra, akit Hitler a nemzetiszocialista párt «világnézeti vezetőjévé» (Führer der weltanschaulichen Erziehung) tett meg. Rosenberg - igen logikusan - már nem is «Ständestaat»-ról beszél, hanem - a magyar kifejezést teljes hűséggel visszatükröztető - «Ordensstaat»-ról. A rend eszméjét: nem a «Stand»-ét, hanem az «Orden»-ét kell érvényesíteni. Ki kell választani minél hamarabb a 70 millió német kebeléből a «nemzetiszocialista rend» (Nationalsozialistischer Orden) tagjait, ezt a kis magvat, amelyre az államvezetés különleges feladata hárul. Ez a szó igazi értelmében vett rend szükséghez mérten maga egészíti ki önmagát, s ennek nagymestere egyúttal a német birodalom Führerje. A Führer a rend tanácsának meghallgatásával még életében kinevezi a maga utódját, és visszavonulása vagy halála esetén ez az utód folytatja tovább a tekintélyi államvezetést. Való-színű, hogy Spann, amikor az államot külön renddé tette meg az államban, nem gondolt elméletének ilyen gyors és közeli megvalósulására.

A keresztény társadalombölcselet a leghatározottabban tiltakozik az államnak ilyen kisajátítása ellen. Szerinte az állam nem más, mint a társadalom, de annak csak egy vonatkozásában: az egész javára való rendeltetésében. Az állam határai egybeesnek a társadalom határaival, s jelentik azoknak a berendezkedéseknek az összességét, amelyek a társadalom tevékenységét a közjó szolgálatába állítják. Ezen túlmenően az államnak nincs joga és hatalma, nem veheti magára a kisebb közösségek (például család, község stb.) feladatait, sem pedig a hivatási rendekét. Nyilvánvaló azonban, hogy az államhatalomnak annál erősebbnek kell lennie, minél erősebb a társadalmi tagozódás, s minél önállóbb életet folytatnak a részegészek: a természetes és a szabad társulások és a hivatási rendek. Nagy reformok idején, amikor óriási nehézségeket kell legyűrni, elképzelhető, hogy pillanatnyilag egy-egy társadalmi réteg: társaság vagy rend ragadja magához az államhatalmat, és jelentse az államot, de helytelen belenyugodni abba, hogy tartósan «csakis ezé» legyen az állam.

Cseppet sem csodálkozhatunk ezek után azon, hogy az univerzalista irányt képviselő fasizmus és nemzetiszocializmus a rendiséget összeférhetetlennek mondja a demokráciával. Érthető viszont DoIIfuss kancellárnak az új osztrák alkotmány kihirdetésekor tett ama nyilatkozata, hogy Ausztriában most kezdődik az «észszerű demokrácia». Az univerzalizmus ugyanis felülről lefelé épít, és mítoszba öltözteti az államot. A szolidarizmus alulról felfelé halad, s az önkormányzati eszmét képviseli. Maga a hivatásrendi társadalmi szervezet független attól, hogy tekintélyi, vagy demokratikus alapon kormányozzák-e az államot. A hivatási rendek munkája elképzelhető akkor is, ha továbbra is megmarad a többé-kevésbé általános szavazati jog alapján összeülő politikai parlament. Ezzel természetesen korántsem állítjuk azt, mintha a keresztény, jelesen a katolikus gondolkodók lelkesednének a parlamentarizmusért.

Visszatérve az imént mondottakra, a szolidarizmus védi a társadalmat alkotó társaságok és hivatási rendek önkormányzatát. E felfogás szerint az államnak minden tevékenységével a közjót kell szolgálnia, amiből következik, hogy a külpolitikának és a belpolitikának intézésén kívül már csak pótló és kiegészítő feladatai vannak, vagyis a közjó érdekében neki kell végeznie azokat a tulajdonképpen nem reá háruló teendőket is, amelyeket megtenni a társaságok és rendek elmulasztottak, vagy nem elégségesen látnak el. Az államnak kell továbbá összhangzatos arányt teremteni a magántevékenység és a köz tevékenység területe között, összefoglalva: semmiképpen sem szabad tovább mennie beavatkozásában, mint amennyire a bajok orvoslása és a veszélyek elhárítása megköveteli.

Érdemes megfigyelni, hogy az olasz fasizmus, amely - mint mondottuk - totális államot épített, miként kezd attól mindinkább távolodni, illetve közeledni a szolidarizmus tanításához. Uralomra jutásától kezdve 1927-ig nyíltan állami mindenhatóságot találunk Olaszországban; 1927-ben a «Carta del Lavoro» megígéri a korporációk felállítását, amelyek már bizonyos, szűkre szabott önkormányzatot fognak jelenteni a gazdasági ágakban. A beígért korporációs törvény 1930-ban jelent meg, de lényegében csak egy korporációs tanácsról intézkedett, amely tanács közvetlenül a korporációs minisztériumba lett beiktatva. Ennek a tanácsnak hivatási ágak szerint tagozódó bizottságai kapták a korporáció nevet. Hatáskörük pusztán tanácsadás volt, csak akkor bíráskodási vagy szabályalkotó, ha erre a kormányfőtől felhatalmazást kaptak, és elhatározásuk jóváhagyást nyert. Hamar kiderült, hogy ez a hatáskör nem biztosíthatta a korporációk életképességét. 1931-ben például mindössze két szakvéleményt adott a korporációs tanács: egyik Róma tejellátására vonatkozott, a másik a biztosítási ügynökök szerződésére. Az emancipálódást az idei korporációs reformtörvény jelenti. A korporációk kikerültek a minisztériumból, s a szindikátusok csúcsszervezeteinek paritásos összefogását jelentik. Megkapták a jogot, hogy a szociálpolitikai ügyek intézésén kívül magára a termelésre vonatkozóan is irányvonalakat állapítsanak meg. Ezek az irányvonalak továbbra is kormányjóváhagyásra szorulnak, de ez már úgy magyarázható, mint a közjó védelme. Határozottan önálló gazdasági funkciója már egyes korporációknak az, hogy szolgáltatásaikra vonatkozóan tarifákat állapíthatnak meg, így például az elektromossági iparban, a magánvasutaknál, az autófuvarozó iparban stb.

Az új rendiség felé haladó mozgalomnak, ha összekeverten is tűnnek fel a szemlélő előtt, két ága és iránya van: az egyik társadalompolitikai, amely a kapitalizmus megdöntésén fáradozik, és új gazdasági struktúrát kíván teremteni; a másik állampolitikai; amely a parlamentarizmus hibáiból táplálkozik és funkcionális alapra akarja fektetni a törvényhozást és államvezetést. Célja a mozgalomnak az, hogy megújítsa a társadalmi élet eszmei alapjait, vagyis, hogy a korlátlan verseny és az osztályharc helyett az egymásra utaltság és a sorsközösség gondolatát érvényesítse. Itt bukkanunk rá azután egy újabb sarkalatos problémára, nevezetesen a társadalmi érdekközösség mellett az érdekellentétek és az osztályellentétek kérdésére. Az osztályharcnak elvégre nemcsak negatív oldala van, hanem az jogos célokért is folyik. Már most vajon a szakszervezeti mozgalom, amelyet évtizedeken keresztül az osztályharc eszméje fűtött, azért terelődött-e a hivatási renddé való fejlődés medrébe, hogy elejtse a termelés tényezőinek egyenlőségi követelményét, amelyet az osztályharc céljának vallott? Nem tételezhetjük fel. De ez meg is fosztaná az erkölcsi jogosultságától a rendi társadalmat és államot. Az igazságosság azt kívánja, hogy az új munkajogot a rendi államban is szerződéses úton, s ne egyoldalú diktátummal alakítsák ki. Ha nem így történik, akkor a szellemi és fizikai dolgozók óriási tömege egy napon szükségszerűen ráébred arra, hogy visszaéltek reményeivel. Ezért aggályos a most május 1-jén életbe lépett német munkatörvény, amely a munkavállalóknak semmi önállóságot és semmiféle küzdelmi lehetőséget sem nyújt. Valamikor a fasizmus is azt hitte, hogy kiküszöbölheti az osztályharcnak minden maradványát, s ma ugyanaz a Bottai, aki a «Carta del Lavoro»-t annak idején indokolta, beismeri, hogy az osztálytagozódást a gazdasági struktúra alsó fokozataiban nem lehet megszüntetni, mert az ellentéteket csak szabad küzdelem útján lehet kiegyenlíteni, természetesen a közérdek határai között. Az emberi személyiségnek s ezen személyiség lényeges követelményének, a szabadságnak alapvető problémája ez, amely - akárcsak a hanyatló középkorban - felrobbanthatja az új rendi államokat.

Az elméleteknek, tényeknek és nehézségeknek ez a felsorakoztatása mindenesetre alkalmas arra, hogy öntudatosan nézzük az új rendiség mozgalmát. Meggyőződéses hívei lehetünk a mozgalomnak, de semmiképpen sem nyilváníthatjuk olyan orvosszernek, amely napjaink minden baját feltétlenül gyógyítja. Magának a mozgalomnak is vannak betegségei, amelyek orvoslásra szorulnak; szerény meggyőződésünk szerint a keresztény társadalombölcselet tételeinek becsületes érvényesítése által. Bizonyos azonban, hogy amíg a hivatásrendi alapon történő szükségletfedező gazdálkodásra a fejlődés minden nemzetet rászorít, annyira kérdéses a rendiség politikumának megvalósítása. Utóbbi ugyanis csak a nemzeti géniusz műve lehet. A mai körülmények közölt minden kultúrországban folyik a gazdasági és egyéb hivatási rendi érdekképviseletek kiépítése, folyton bővülő hatósági jogokkal. Az államformát azonban, amely független ettől, a nemzeti hagyományok, a politikai erőviszonyok és a fellépő államférfiúi elhatározások alapítják. Amint a fasizmus nem exportcikk, épp úgy nem lehet az a nemzetiszocializmus, s nem lehet az más nemzetek sajátos mozgalma sem. Hogy ez mennyire igaz, kitűnik abból az egyszerű megfontolásból, hogy mindeddig nincs állama a világnak, amelyben a rendiséget ne diktatúra valósította volna meg, vagy próbálná megvalósítani. Márpedig ki állíthatná, hogy napjainkban a diktatúrák keletkezésükben másolhatók? Azt a politikai berendezkedést, amely mellett a szociális igazságosság hatályosan érvényesülhet, minden nemzetnek magának kell megtalálnia.

*

In Magyar Kultúra, 21. évf., 15-16.szám (1934), 94-99., 21. évf., 17. szám (1934), 164-167.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés