Ezek aligha a hagyományos értelemben vett hétköznapi metaforák egy hatalmas császárról; sokkal inkább egy nagyon sajátos gondolatkörhöz tartozó összehasonlítások. Hiszen a költő többször hivatkozik a Megváltó nagy vergiliusi igehirdetésére, és amikor a császár „szent utódjait“ „a Naptól nemzett ragyogó napként“ ünnepli, vagy éppen Konrádot, a császári örököst dicséri, mint „egyesítő királyt, akinek lábainál fekszik a mindenség, és akire Isten mosolyog“; ez, számtalan más kifejezéssel együtt, minden bizonnyal a messiási elgondolások ugyanezen csoportjába tartozik.

„A világ napja, amely a nemzetek fölött ragyogott, lebukott, az igazságosság napja, a béke erőssége, lement“ - írta Manfréd a császár halála után Konrád királynak is. S alig egy hónappal e fény kialvása után, a császár „kiábrándulását“ követően Tiburban a hűséges hívek a tiburti szibilla módjára, prófétai levélben hirdetik, hogy „ahogyan a Nap, amikor az égi tengelyről a nyugati tengerbe süllyed, úgy hagyta hátra nyugaton II. Frigyes a Nap fiát, akinek hajnali bíborvörössége már kezd [is] izzani“. A Sol Invictus [a Legyőzhetetlen Nap]  teljesen soha el nem temetett, a próféciák által újból felélesztett ősi kultuszáról van szó, amely ezer évvel korábban összekapcsolódott a Megváltó kultuszával, és most újra egyesült az egyetlen császárral, II. Frigyessel, aki maga is egyetlen nappal a Nap születése és Krisztus világra jövetele után született, decemberben halt meg, és akinek az idők végén, a maga órájában vissza kellett térnie, hogy megalapítsa a paradicsomi királyságot.

II. Frigyesről egyre több szibillikus jóslat és Vatizinium [jövendölés, prófécia] született. Köztudott, hogy a Római Birodalom vele zárult le, és ezt elég gyakran hangoztatták is. Ugyanakkor még nem tudták elhinni, hogy [Frigyes] valóban meghalt. A pápa az elmúlt években túl gyakran hirdette ki, hogy a császár elhalálozott, a birodalomnak vége, és II. Frigyestől még mindig olyan nagy tetteket vártak a jövendöléseknek megfelelően, hogy az emberek szívesebben hittek a leleményes császár trükkjében, mint életének leáldozásában. A halála után még évekig kötöttek fogadásokat Firenzében, hogy II. Frigyes él-e vagy sem, hiszen a próféták kétszázhatvanhét esztendőnyi életet jósoltak neki. Még évtizedeken át tűntek fel szélhámosok, akik  a visszatért Frigyes császárnak adták ki magukat - akiről [egyébként] azt hitték, hogy az Etna kráterében [a pokol szájában] rejtőzködik. A „Mons Gebellus“ minden bizonnyal a Sátánként rettegett ghibellin császár és filozófus megfelelő tartózkodási helye volt: az egyik szemfényvesztő Frigyes [ugyanis] ott telepedett le; Szicíliában valóban császárnak hívták őt, és úgy tisztelték és imádták őt, mint az Urat. A ferences rend egyik szicíliai szerzetese azonban elmesélte, hogy amikor imádságba merült a tengerpart mellett, hirtelen meglátott egy hatalmas, ötezer páncélos lovasból álló hatalmas lovas konvojt, amely a part felé vezető úton haladt, majd a tengerbe lovagolt. Ám ezután a tenger úgy zúgott, mintha minden lovas tüzes, izzó ércbe lett volna páncélozva, és az egyik lovas közölte a meghökkent szerzetessel: „az ott Frigyes császár, aki az Etnába lovagolt az embereivel“. Ez a látomás, amely a nagy gót király, Dietrich von Bern [Nagy Theodorik gót király mondai megfelelője] halálára emlékeztetett, II. Frigyes halálának pillanatában tört a szerzetesre.

A császár titokzatos elragadtatásáról szóló pletyka hamarosan Németországba is eljutott. „A birodalom vele együtt megszűnik, mert utódjai - ha lesznek is utódjai - meg lesznek fosztva a császári névtől és a római tróntól“ - jövendölte a Sibylla. Az interregnum zűrzavarában a prófécia szó szerint beteljesedni látszott. Németországnak volt elegendő királya Hollandiai Vilmos, Kasztíliai Alfonz, Cornwallis Richárd személyében, és nem volt uralkodója. A folytonosság hiánya a német eseményekben, a legbüszkébb építmény semmivé foszlása, a teljes összeomlás igen rövid idő alatt: e szörnyű látványnak a császár halála után először volt ilyen mértékben tanúja a világ. Az a borzalom, amely a németeket akkoriban megragadta, a művészetben még nyilvánvalóbb, mint a történelemben: a dicső Hohenstauf-korszak büszkesége és szabadsága meghajlott és összetört Németországban.

Az Alpok déli részén II. Frigyes öröksége a terribile [szörnyűséges] és a maestoso [méltóságteljes, fenséges] egyvelegének képében jelent meg, amely ellenállt a Lelkek Istene féktelen áradatának. Mindebből szinte semmi sem érintette meg az északi németeket. Goethe mondása már rájuk is érvényes volt: inkább a jót látják, mint a szépet. Számukra II. Frigyes nem volt sem Sol invictus, sem Apolló, nem volt a szibillák istene és az apollóni birodalom elhozója. A felhők feletti viharban üvöltő Antikrisztus rémisztő látomása még nagyobb meggyőző erővel bírt, mert itt csak a rossz útra tért Egyház állt az ítélőszék előtt. Németországban sem voltak hajlandóak elhinni az emberek e hatalmas császár halálát;  évtizedekkel később még mindig  szélhámosok tündökölhettek feltámadt császárként. De a kereszténység előtti isten, akivel  II. Frigyes frigyre lépett, nem Apolló, hanem Wotan volt. „Vándor“ néven jelent meg a parasztok előtt, hogy elmondja nekik:

Még mindig hatalmasnak kell lennie
Róma egész földjének.

Az egyház megreformálása tűnt a  „Várva Várt Ember“  legfontosabb küldetésének: addig ostorozni és korbácsolni a papokat, míg azok félelmükben tehéntrágyával fedik el a fejbúbjuk szerzetesi koronáját. S az emberek olyan kitartóan keresték az üdvözítő Megváltót, a félelem és a rémület alakját, hogy a nagy pestis után még a thüringiai Geißlerorden [a flagellánsok] szörnyűséges vezérét is „Frigyes császárnak“ szólították.

Igaz, hogy Németországban a Staufot nemcsak az iszonyattal és a rémülettel, hanem a fénnyel is kapcsolatba hozták: a bölcsesség, nagyság, fenség és pompa attribútumaival. Mindez a szépség és ragyogás azonban nem úgy hatott az északi népre, mint az olaszokra; ők a vég napjára vártak. Akkor [ugyanis] II. Frigyes vissza fog térni, még ha ezer darabra vágva vagy hamuvá égetve is, hogy a maga fényében és pompájában állítsa vissza a németek Római Birodalmát. Igazságot és békét hozna, átvezetné a seregeket a tengeren át a Szentföldre, a pajzsot a kopár fára akasztaná, és letenné a világ koronáját. De addig is, amíg eljön az ő órája, amikor ítéletet mondhat a szekularizált egyház felett, és megújíthatja a birodalom fényét és hatalmát, a császárt az északi hegyekbe vitték. A legendák hamarosan a türingiai Kyffhäusert jelölték meg a császár rejtekhelyeként; ennek egyik oka valószínűleg az volt, hogy a XIV. század elejéig itt élt II. Frigyes egyik unokája, a jeles Meisseni Henrik fia, Bátor Frigyes, akiben az emberek a hőn áhított III. Frigyest akarták látni. De amit a császárság még meg tudott őrizni a nép álmaiban a fényességről és a dicsőségről a sivár eszendőkre [tartalékolva], az a letaszított, száműzött fejedelemtől, az egyház üldözőjétől, az Antikrisztustól, az egyetlen bukott angyaltól származott.

A régi próféciák szerint II. Frigyesnek kétszázhatvanhét évig kellett élnie, és ennyi év telt el a halála után, amikor Németországban megkezdődött a reformáció. Két évvel később - az 1519-es Volksbuch-ban - II. Frigyes [alakja] első ízben mosódott össze nagyapjával, Barbarossa Frigyessel. Fokozatosan feleslegessé vált a Megváltó-császárt az egyház üldözőjeként ábrázolni. S Németországban senki sem „Héraklész Musagetesként“ [a Múzsák vezéreként; Apolló és Herkules egyik címe] tekintett II. Frigyesre, az Antikrisztusra, mint az olaszok. II. Frigyes fokozatosan alakult át az ősi szakállas Barbarossává, halhatatlan ifjúból öregemberré. Németország álma kezdett megváltozni, és  a mítoszok változása egy öregedő vagy megfiatalodó nép életét és vágyakozását tükrözi. A szakállával az asztalt beborító jégszürke alvó [eisgraue Schläfer] már semmit sem képes üzenni a mai németeknek:  a birodalom legnagyobb vazallusában [Bismarckban] teljesedett ki. A Végső Idők fáradt Urának nincs mit mondania a Kezdet tüzes Urának, a csábítónak, a varázslónak, a ragyogónak, a vidámnak, az örökké fiatalnak, a szigorú, hatalmas bírónak, a tudós és bölcs embernek, a harcosnak, aki nyílt sisakkal, a Múzsák táncára és énekére vezeti a seregét, aki nem szunnyad, hanem azon töpreng, hogy miként újítsa meg a Birodalmat. Ha  nem lenne Barbarossa unokája, ma üresen állna a hegy, ám a legnagyobb Frigyest még nem váltottuk meg a magunk számára; mert az ő népe nem ismerte meg és nem nőtt fel [az ő nagyságához]. „Él és nem él“...  a szibillák jóslata már nem a császárnak, hanem a német népnek szól.

Pongrácz Alex fordítása

*

In Ernst Kantorowicz: Kaiser Friedrich der zweite. Dritte unveränderte Auflage. Georg Bondi, Berlin, 1931, 628-632.

*

A magyar nyelvű irodalomhoz lásd: Rákos-Zichy Johanna: Antikrisztus vagy Messiás? II. Frigyes alakja a 13-14. századi apokaliptikus gondolkodásban. In Világtörténet, 29. évf., 1. szám (2007), 50-67.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés