Keresztényeknek valljuk magunkat, de nem aszerint élünk, és a vallások egyenjogúságát hirdetjük. A fórumon mindenki nagyobb hazafinak vallja magát a másiknál, de csak egy is tisztán látja-e a követendő politika végcélját, és tudja-e, mi a nemzet? Szabadságot kiált a tömeg, és lámpavasra húzza azt, kinek más a meggyőződése. [...] Nincs erkölcsi rendszerünk elméletben, és nincs következetes célszerűség cselekvésünkben. Ne lopj, ne ölj stb. még nem erkölcstan; ideál kell, amelyhez hasonlóvá válni és másokat hasonlókká tenni legyen minden egyes mozdulatunk irányítója. A legkorlátlanabb propaganda folyik az erkölcsi és politikai tanok körül. A nép és az ifjúság szabad préda, az államhatalom passzív, mert a vezetők nem tudják, mi az igazság? De még azt sem tudják, mi legyen az igazság próbaköve: a tekintély-e vagy a célszerűség? De mi a legfőbb cél? Az egyén vagy a faj? Ha az egyén: akkor az-e, ami az egyénnek kellemes, vagy ami hasznos? De mi a hasznosság mértéke? Ez cirkulus. Ily tanácstalanságban döntsön hát a többség, a tartalom helyett legyen kritérium a forma. De kinek a véleménye számítson: a férfiaké, vagy a nőké is és a gyermekeké is? Ha igen, mely kortól kezdve? Itt tárgyi kritériumra lenne szükség, mely a formait körülhatárolja, de honnan vegyük azt? Egy ad hoc többség döntsön, mely voltaképpen kisebbség? Ez ellenkezik a szabadsággal és az egyenlőséggel. De itt van a szocializmus, a lehető legnagyobb kényszer, és minden fejlődés megölője. Itt vannak a forradalmárokból lett apró diktátorok. Vajon kényszer és tekintély nélkül ellehet-e az ember vagy sem?

Közgazdasági téren a többtermelés az egyik irányelv. De ugyanakkor kisajátítunk, parcellázunk, és progresszív adóval büntetjük azt, aki többet termelt, mint amennyit elköltött, a termelési tőkéket pedig a munkakerülők közt osztjuk szét elfogyasztás céljából. A haladást, a fejlődést emlegetik minden téren, de istápoljuk az életképteleneket, és sietünk egy fejjel megrövidíteni, aki egy fejjel kimagaslik. Mi tehát a célirány: fölfelé vagy lefelé, előre vagy hátra? Büntetjük a tolvajt, gyújtogatót, verekedőt stb., de humánusan. Mi hát a cél: tolvajokat tenyészteni vagy irtani? Szociológusaink materialisták, naturalisták. De az absztrakt, nem létező ember fogalmával dolgoznak, mely annyira üres, hogy egyenlőnek látszik, mint két geometriai pont. Bölcseleti világnézetünk dualista. Az anyag és gondolat különállása le nem tagadható. A materialista is oda konkludál, hogy a megismerhető világ az ő szubjektív képzete. Viszont az idealista is koncedálni kénytelen, hogy szellemi tevékenysége a test, az idegek mechanikai működéséhez kötött. Egész tudományos, etikai és politikai világnézetünk megalapozatlan és betetőzetlen. A levegőben lóg és erőtlen. A megszokás tartja fenn, de ellentmondó, önmagunk előtt is kétséges, azért másokat sem győz meg. Etikai, politikai, társadalmi, faji, közgazdasági, büntetőjogi stb. legfőbb kérdésekben a legellentétesebb nézetek állnak fenn egymás mellett. Egyenlően jogosultnak, jóhiszeműnek szokás mindegyiket tekinteni, mintha egyáltalában a lehetetlenségek közé tartoznék a legfőbb kérdésekben a bizonyítás, meggyőzés, az egyértelműség helyreállítása. Ez annyit tesz, hogy Európának nincs világnézete. Az európai ember világnézete egymásnak ellentmondó világnézetek töredékeiből áll, amelyekhez vajmi kevés meggyőződéssel ragaszkodik. Ezért megvesztegethető és beugratható annak a részéről, akinek erősebb a meggyőződése. Hasonló ez a világnézetek káoszához a római köztársaság bukása idején. A zsidó nép volt akkor is, amely különállását, fajtisztaságát megőrizte. Volt erős hite, habár primitív, de pozitív és következetes világnézete. És volt egységes céllal betetőzött etikája: a zsidó faj uralma a föld többi népein. És támadt a zsidóságból egy szekta: a keresztelők felekezete. Ennek igen primitív, de a dogma szuggesztív erejével ható világnézete meghódította a népeket a római birodalom határai közt. Hasonlóan van most is. [...]

Ha sikerül bebizonyítani, hogy [a demokratikus, liberális, szocialista, humanista, pacifista] tanok önmagukban ellentmondók, hazugok [...]; akkor sikerülni fog megtörni a varázsgyűrűt. Ennek előfeltétele, hogy a hazugságok, babonák és ellentmondások káosza helyébe érthető, következetes és ez ember kiirthatatlan ösztöneivel egyező világnézetet nyújtsunk. Tudományos kritika alá kell vonnunk a régi és új eszméket, és ez utóbbiakat megvalósultaknak gondolva, eldönteni: milyen lenne akkor a világ? A történelemben kell választ keresnünk arra a kérdésre, hogy az új eszmék az ember természetes fejlődésével járnak-e? Természeti törvény erejénél fogva kikerülhetetlen-e győzelmük a régiek felett? Avagy csakis a régi eszmék képviselőinek kishitűsége okozza-e, hogy akiket a természet szolgaságra rendelt, időlegesen felmondhatják az engedelmességet; amazoknak széthúzása, fajuk tisztaságának bemocskolása, az eszmék és tanok elhomályosulása járult-e ahhoz, hogy a vezetettek hite megingott, illetéktelen befolyások számára rés támadhatott? Ha igen, akkor küzdelem nélkül nem szabad a fegyvert letennünk. Félre tehát minden kishitűséggel! El kell döntenünk, hogy az új tanok jobbak-e, vagy a régiek? De először meg kell a jóság abszolút mértékegységét találnunk. Ha jobbak, akkor azokat minden melléktekintet nélkül meg kell valósítanunk egészen. Avagy ki kell mutatnunk az új tanok csalárd célzatát. Meg kell találnunk a forrást, melyből táplálkoznak, és az embertípust, amelynek érdekeit szolgálják. [...] Ki kell mutatnunk, hogy az eszmék harca mögött a fajok harca dúl, amely csak győzelem és szolgaság közt enged választást.

[...]

II. fejezet

Az etika

Etikai tudományunk mai napig a jón etika keretében mozog. A spártaiak nem sokat érdeklődtek a dolgok végső oka és rendeltetése iránt, hanem egészséges faji ösztönnel tornásztak, harcoltak és győztek, engedelmeskedni és parancsolni tudtak. A kollektivista spártaiak ellentéte a művelt, gazdag, kereskedő, elfinomult, kozmopolita és individualista jón. A tengereket járja, eszméje a szabadság, más népekkel érintkezik, új intézményeket lát, új földeket fedez fel, új tapasztalatokkal, új eszmékkel tér haza. Semmi sem változhatatlan őelőtte, az ő optimizmusa az újítást a fejlődéssel azonosítja. Mindig kutat, kérdez, elemez, kritizál. Tekintélyt nem ismer. Politikai függetlenségét elveszíti, de műveltsége, gazdagsága tovább virágzik. Árja származása mély kedélyben nyilvánul; magába tekintő, tépelődő természet, [a] legtöbbet saját énjével foglalkozik, mindent igazolni akar. Szóval individualista. Konzervatív hagyományaival együtt elvesztette a cselekvés biztosságát, mindent mesterkélt, racionális módszerrel akar pótolni. A római, míg zárt állam, a spártaihoz hasonló. Kemény harcokban edződik, melyet szomszédjai és a természet mostohasága ellen vív. Mikor világbirodalmat alapít, a hellénista szellemet fogadja be és örökíti át reánk. De ránk hagyja uralmának nagyszerű intézményeit is. E kettős szellem ellentmondásain, az uralom és individualizmus, a konzervatív és liberális eszmék és rendszerek vetélkedésén épült Európa kultúrája.

A jón bölcsész, ki természetes erkölcsi tájékozódását elvesztette, mindent elkövet, hogy azt ismét megtalálja. De minél behatóbban kutat, annál inkább távolodik annak természetes, kézenfekvő forrásától. Kutatása meddő, végül kétségbeesik, előbb szkeptikussá, majd fatalistává vagy nihilistává lesz. Minden lehető racionalista kombinációt kimerít, de mindig nyitva marad a kérdés: mi az élet célja, és miért akarjam én azt a célt? Ennél mi két évezred alatt egy lépéssel sem haladtunk tovább.

A görög etika vezéreszméje az eudaimonia, az önelégültség. A rómainál az erény neve virtus, ami férfiasságot jelent. Fő erénye a gravitas = keménység, komolyság; magnanimitas = nagylelkűség. Uralkodói erények ezek. A jón etika naiv korszaka a köztudatban élő erényekből indul ki, melyekkel azok a férfiak ékeskednek, kik előtt a közvélemény meghajol. Ilyen a kalokagathia (kalos = szép), a nemes, vitéz harcos eszménye, a szép férfié, a faj legtisztább típusának absztrakciója. Kalobiotika, az ízléses magatartás. Jellemző az esztétika és etika kapcsolata. Az arete = rátermettség, a békés közélet vezető férfijának erénye. Sophrosyne = önmérséklet; az igazságosság stb. A kritika ezeknél nem állhat meg, mert hiszen hagyomány, törvény, közvélemény változnak; például a hybris = féktelenség Homérosz harcosainak fő ékessége, később a tragédia hőseinek bűnévé lesz. A konvenció sohasem lehet végső forrás, az csak megállapíthatja a meglévőt. Ismerni kell a közvélemény motívumait, [hogy] miért tartja jónak ezt, vagy rossznak amazt? Az erkölcsi értékelés időnként átalakul: ami tegnap erény és szép volt, az ma bűn és ocsmány.

[...] Makedóniai Sándor világbirodalma a nemzeti eszme végét jelentette. Világbirodalma összeomlott, de romjaiból a nemzeti állam már nem volt képes kiemelkedni. E dekadens korszak kozmopolita műveltségét nevezzük hellénizmusnak. A hellénizmus és judaizmus kereszteződéséből származott a keresztény világnézet. A hellénizmus erkölcsi ideálja a humanizmus. Világos, hogy a népek harca kizárja annak következetes megvalósítását. A kozmopolita tehát individualista morál. Miként az egoizmus is zátonyra jut, mihelyt az, ami kellemes, ugyanarra az egyénre káros lehet, annál inkább bekövetkezhetik ez, ha sok individuummal kell számolnunk. 

[...] Az etika csődje a görög nemzeti kultúra kiélésével esik össze. Az egoizmus lesz úrrá, de nem a tetterős, kíméletlen, uralomra törő egoizmus, hanem a degenerált, blazírt, gyáva ember egoizmusa, ki visszahúzódik a küzdelemtől, hogy a saját nyomorult én-jét ápolja. Ide vezetett a féktelen szabadságvágy, mely lerombolta a hagyományos útjelzőket, s az ember most tanácstalanul, fáradtan, csalódottan tévelygett. Jellemző ez minden egoisztikus korszellem pszichológiájára.

Ebbe a kaotikus sötétségbe világított a keresztény hit fáklyája, innen az emberek fogékonysága a primitív világnézet iránt. Kinyilatkoztatott tanításra volt szükség, mely minden kételyt kizárjon, melynek evidens motívuma és szankciója legyen. Motívum a túlvilági jutalom és büntetés, melyet nem lehet kijátszani, mint az állami igazságszolgáltatást. Szankciója, egyetlen érve az isteni parancs. Ez a mózesi kinyilatkoztatás ereje, ez az erő átment annak oldalhajtásába: a kereszténységbe. Különbség a kettő közt, hogy az előbbinek alanya a zsidó faj, ezért nem térít; utóbbié az ember, faji- és osztálykülünbség nélkül, a hellénizmus kozmopolita, demokratikus és individualista értelmében. Előbb judaista, majd hellénista, de a reformáció óta definitíve judaista szellemben fejlődött a keresztény bensőleg, Róma uralma terjesztette külsőleg. A kereszténység kulturális visszaesés volt. Reakció volt az a racionalizmus túlspekulációjára. Az erkölcsi fogalmak tartalma elhomályosult, a büntetéstől való félelem lépett előtérbe. Dogma volt az, mely vallási türelmetlenségre vezetett.

A középkor etikája az üdvözülés körül forgott. Egoisztikusan utilitárius volt, mert motívuma a jutalomra várás, az etikai igazság kritériumát pedig kizárólag az isteni önkényes parancsban látta. Ebben az eszmekörben mozgott a reformáció is. Az új kor világi tudománya a hellénizmushoz kapcsolódván, etikája nem lépte túl a görög kutatás határait. Tipikus kifejezője Bentham utilitarizmusa: a lehető legtöbb embernek a lehető legnagyobb hasznot szerezni. Hogy mi legyen a legfőbb haszon, az mindenkinek a belátására marad. Ez egyszersmind korunk hallgatólag elfogadott etikája, legfeljebb korunk degeneráltsága mutatkozik abban, hogy a „haszon“ mindinkább az élvezet fogalmának ad teret.

Az etikai jó és rossz fogalmát kétféleképpen fixírozhatjuk. Vagy úgy, hogy parancsra, azaz tekintélyre hivatkozunk; vagy megkeressük azt a legfőbb etikai célt, amelynek alkalmas eszköze a jó, akadályozója a rossz. Az első módszer annak a beismerésén alapszik, hogy a jónak és rossznak nincs oly kvalitása, amellyel a kettőt meg lehetne különböztetni. A mértékegység tisztán valamely tekintély önkénye, hatalmi szava. Ez a tekintély lehet isteni, démoni vagy emberi. Ez esetben az etika feladata a parancs átvételében, megértelmezésében és annak az elbírálásában áll, hogy bizonyos cselekedet engedelmes vagy engedetlen cselekedet-e. Az ilyen etika érvényessége attól függ, hogy az ember elismeri-e az illető parancsolót illetékes tekintélynek, és elhiszi-e, hogy valamely parancs tényleg az illetékes tekintély hiteles akaratnyilvánítása? Éppen ebben áll a rendszer gyöngéje. A földi tekintélyek váltakoznak, az égiek pedig nem korrespondeálnak az emberrel. Ahány nép, ahány kultúra, annyiféle vallás, isten és isteni parancs. Az ember nem képes eligazodni, hogy például a tízparancsolat, melyet Jahve 3 és fél évezreddel ezelőtt Mózesnek kőbe vésve átadott, érvényben van-e a mai napig? Vagy az olümposzi Zeusz, esetleg a mexikói Kvecalkohuatl [Ketzalkóatl] későbbi keletű parancsai nem helyezték-e amazt hatályon kívül?

Ezért az etikának oly immanens próbakövet kell találnia, mely mindig kéznél van, amellyel bármikor meg lehet mérni bármelyik etikai értéket. Immanens (öncélú) az az etika, amelynél a tulajdonképpeni végső cél appercepciója ama legfőbb cél realizálásának keretében mozog. Transzcendens az etika akkor, ha a cselekvő szubjektum a tulajdonképpeni etikai célt nem ismeri, vagy nem akarja, mert ez idegen bálvány az ő számára, hanem mellékcélok kedvéért, például jutalomvárásból, félelemből vagy gépies engedelmességből halad annak az útján. Az etikai próbakő keresésénél azonban az etikai kutatás rendszerint útvesztőbe téved, éspedig következő módon: az etikai jó érték, érték pedig csak ott van, ahol akarat van. Ahányféle az akarat, annyiféle a jó. Ha jó az, ami az összes akaratokban közös, és ezek egymással megegyeznek, akkor az etika, mint a célok tudománya, tárgytalan, és helyét a technikának, a célravezető eszközök tudományának adja át. Ha az akaratoknak nincs közös és állandó elemük, akkor bármely etikai rendszer csak egy vagy több embernek az akarata, s hogy ez mérvadó-e a többiekre, attól függ, hogy melyik részen van a tekintély és hatalom? Ezzel az etika megint csak a dogmák terére tévedt, anélkül, hogy az immanens kritériumot megtalálta volna.

[...] Az örömök halmozása nem lehet az etika célja, mert ez a törekvés teljesen céltalan és hiábavaló. Ugyanez áll mások megörvendeztetésére. Ez lehet más célokat szolgáló eszköz, de etikai végcél nem lehet már azért sem, mert különböző egyének örömei teljesen imponderabiliák, nem összeadhatók és nem kivonhatók. Objektív érzések nem léteznek, s ha mások érzéseiről beszélünk, mindig saját érzéseinket érezzük. Mikor az 1789-iki francia nemzetgyűlés a lehető legjobb alkotmány kigondolásával foglalkozott, egy követ a következő alkotmányt javasolta: „Minden francia erényes lesz. Minden francia boldog lesz.“ A forradalmi delíriumnak ez a naiv optimizmusa visszhangzik, valahányszor azt halljuk napjainkban, hogy a kormány a „népjólétet“ tűzi ki programjául. Boldogságot nem lehet termelni, és jóléttel nem lehet az élet örömeit egyoldalúan növelni anélkül, hogy a szenvedések ugyanannyival ne gyarapodjanak. A megelégedettség a változatlan, megszokott állapot kísérője, és az affektusmentes közönyben áll. Minden kimozdulás az érzések ritmusát indítja meg. Az élet érzelmi oldalának egyenlege végeredményben nulla.

[...] Minden érték megvalósítása más értékek feláldozásával jár, és az emberek végül nem tudják, mert az érzések és ösztönök erre direktívát nem adnak, hogy mi van legfölül, mi jön másodsorban, és mi következik legutoljára? Az ilyen emberek cselekedetei következetlenek, egymást lerontják. A gazdasági jólét, mely az embert természetes létfeltételeitől eltávolította, a hibás értékelés bőséges forrása. A gazdag ember haszontalan luxustárgyakat magasabbra értékel elsőrendű szükségleti cikkeknél. A túltápláltság degenerál, és perverz hajlamok forrása. A célok és eszközök kaotikus felcserélésének legszomorúbb példáit a politikában szemlélhetjük. Bálványozunk jelszavakat, melyek már rég idejüket múlták. Például szabadság! Indokolt tiltakozást fejezett ez ki XIV. Lajos „lettre de cachette“ rendszere ellen. De ma? Szabadon engedjük garázdálkodni a gonosztevőket, hogy megfosszanak saját szabadságunktól. A vadon élő állatot a növények íze, szaga nem téveszti meg. A szarvas sohasem legel mérges növényt, mert bár hatását nem ismeri, de ösztöne önmagát regulázza. A mérges növényt kellemetlen szagúnak érzi, amiért megenni nem kívánja. A kultúrállatoknál ez az összefüggés már megbomlott, a kultúrembernél pedig csaknem elveszett. A kultúrember tanítás, irányítás, parancs, tilalmazás nélkül fönn nem tarthatná magát. Etikai normákra akkor is szüksége lenne, ha teljesen szabadon, izoláltan, egoisztikusan élhetne, ha a korlátozást nem más egyének vagy érdekek igényelnék.

Az emberi természet ama fogyatékossága, hogy érzései megbízhatatlan jeladások: a tragikum, a megbánás, a meghason[u]lás, tépelődés és pesszimizmus fő forrása.

Az etikai elmélet tehát elfordult az örömtől, és a pillanatnyi hangulattól független, objektív érdeket kereste. Érdekről vagy haszonról csak ott lehet szó, ahol cél van, azért ez az elmélet beléhelyezte a célszerűséget a természetbe, s azt a végső állomást kereste, amely felé az események haladnak. Az élő organizmus mozgásának az iránya általában a létfenntartás, azaz részint az egyensúly változatlan fenntartása, részint annak az organizmus növekedése és átszerveződése útján való helyreállítása. Eszerint a legfőbb etikai érték az élet, a változatlanság, az egészség vagy a fejlődés. De az életet kikerülhetetlenül és aránylag rövid időn belül a halál követi. Tehát az önfenntartási törekvés teljesen hiábavaló. Ha az események egymásutánját tekintjük, akkor a halált még inkább mondhatnánk végcélnak, mint az élet parányi epizódját. A buddhizmus nirvánája ezt a gondolatot fejezi ki. Az az etikai irányzat tehát, mely az egyéni élet objektív értékét kereste, annak hiábavalóságáról volt kénytelen meggyőződni, és vagy a pesszimizmusnak és apátiának engedett teret, vagy az élet célját a halál utáni állapotba helyezte (lélekvándorlás, feltámadás), amivel egyszersmind lemondott az etikai érték immanens realitásáról. Ami pedig minden egyes egyénre áll, az áll az emberek összességére, azaz a humanista ideálra is.

Mindezeknek a rendszereknek az a hibájuk, hogy vizsgálódásukban az izoláltnak képzelt emberből indulnak ki. Az izolált ember absztrakció, mely csak szobatudósok képzeletében létezik. Magányosan él az oroszlán, a tigris, a rinocérosz. De az állatok legnagyobb része társas. A legtöbb majom, a farkas, a vadbivaly, elefánt, szarvas, vaddisznó, vadlúd, fogoly, vadgalamb, varjú, méh, hangya, darázs stb. társasan élnek. De miként az izolált egyén térbeli absztrakció, mert az elődök tovább élnek az ő utódjaikban, nemcsak képletesen, hanem materiálisan, a szaporodási sejtek által. Születés és halál csak relatív, a faj tovább él. Egy-egy generáció hasonló a fa lombjához, mely ősszel lehull, de a törzs újból kizöldül. A halál csak lombhullatás, a születés rügyfakadás. Az érett mag az anyanövény része, tehát a magból kelt palánta is az, miként a dugvány.

Miként az izolált ember nem reális, úgy nem reálisak annak törekvései, cselekedetei, érdekei sem. Az ember faji és társas ösztönei épp annyira őseredetiek, mint egoisztikus ösztönei. A faji életet élő ember magatartását, valamint a családot, törzset, államot sohasem lehet az izolált emberek szintézise útján megkonstruálni. Az emberi test számtalan sejt összetétele, de az izolált sejtek mozgásainak összeadása útján nem lehetséges az ember cselekvését megszerkeszteni, mert minden egyes sejt másként viselkedik az ember szerves elemeként, és másként, ha mint amőba szabadon úszkál a vízben. Úgy van ez, mint mikor a tudós hiába igyekszik az atomból a kvalitást, az izolált képzetből az akaratot megkonstruálni. A szobatudós elemez, kiselejtez és elvon, és ami visszamarad, abból akarja a valóságot elővarázsolni. De készítménye gólem, mert a valóság egyik vagy másik lényeges elemét kifelejtette.

Egoizmusból altruizmust konstruálni nem lehet. Sok egyén jól felfogott önérdekének eredője épp oly abszurdum, mint a Kant-féle egyéni szabadságkörök, melyeknek nem szabad metszeniük egymást. Egoizmusra alapított társadalmi rend lehetetlen, mert a rend kijátszásának motívumai mellett hiányoznának a rend betartásának motívumai. Például az általános lopás mindenkire hátrányos, a lopás teljes megszűnése mindenkire előnyös. Mégis az jár legjobban, aki az egyetlen tolvaj, míg az ő vagyonát senki sem fenyegeti. Ő dicsérni fogja a rendszert, mert ő húzza a legnagyobb hasznot annak kijátszásából. De mindenki az a bizonyos egyetlen akarna lenni, aki „vizet prédikál és bort iszik“. Végeredményben csak tolvajok lennének.

Az a degenerált „szabadgondolkodó“, aki egészséges ösztönök híján nem találja meg az altruizmus indítékát, menjen a szabad természetbe, és nézze meg, hogy a félénk és védtelen fogolytyúk, mikor csibéit félti, önfeláldozó hőssé lesz, mindenféle különös mozdulatokkal és hangokkal magára igyekszik vonni a veszélyes ember vagy állat figyelmét, csakhogy csibéi időt nyerjenek a menekvésre. Ha szétromboljuk a hangyabolyt, a hangyák nem hogy elmenekülnének, hanem mind felszínre jönnek, hogy a tojásokat és bábokat biztonságba vigyék. Még a növény is, ha a főhajtást lemetszik, nem saját testét építi fel újból, hanem siet a virágzással, hogy magot érleljen, mielőtt ő maga elpusztul. Amit a racionalizmus hiába keresett, azt a feleletet megadja a természet. A dolgok összefüggésének mélyére néző tekintet a természetben mindenütt a törzs életét pillantja meg. Egy-egy generáció a törzs megifjodása. Minél rövidebb valamely állat egyéni élete, annál inkább szembe ötlik, hogy az életfunkciók túlnyomó részben a fajfenntartás, azaz megtermékenyülés és szaporodás útján a törzs életenergiájának felfrissítése és térfoglalásának kiterjesztése körül forognak. Az önfenntartás (táplálkozás, védekezés) a törzs életfenntartásának egy-egy láncszeme. Ha hosszú életűek az egyedek, akkor az állandó és változó elemek összefüggése nehezen tekinthető át. Könnyű a vezérfonalat eltéveszteni. Így van ez nevezetesen az embernél.

Ha tehát azt mondjuk, hogy az etikai cél és etikai értékmérő a törzs életfenntartása, akkor a célok sokaságából kiemeltünk egyet, amely úgy a realitás, mint a következetesség követelményeinek megfelel. Reális, mert a fajfenntartási ösztön minden egészséges lénynek hathatós ösztöne. Következetes, mert a törzs élete az egyéni élethez képest határtalan, és azt felöli. Objektív, mert a törzs életfenntartásának feltételei függetlenek a szubjektív relativitástól, és oly állandó mértékegységet nyújtanak, amely a szubjektív értékelést objektív méréssel válthatja fel.

[...] Az ember számos társas alakulatnak lehet tagja, de csak egy törzshöz tartozhat, és ahhoz egyszersmind feltétlenül tartozik is. Az ember községi, felekezeti, részvénytársasági, bajtársi stb. kötelékekbe beléphet, és azokból kiléphet, de törzsébe beleszületik, törzséhez való tartozását soha meg nem szüntetheti. Altruista érzések fűzik az embert mindazokhoz a kollektív személyekhez, amelyeknek tagja, de ezek a morális kötelékek nem állandóak, nem feltétlenek és nem kizárólagosak. Következetes etika azokon nem épülhet. Ennek előfeltételei egyedül a törzsi kapcsolatban vannak meg. 

Törzset mondtunk, és nem fajt. A törzsbeliség is fajiság, de konkrétabb értelemben. A természetrajz az összes emberfajtákat egyetlen fajnak mondja, de ennek a tág értelemben vett fajiságnak semmilyen etikai jelentősége sincs, mert például a zsidó és a japán közt épp oly kevéssé áll fenn a leszármazási közösség érzése, mint akár hottentotta és pávián közt. Viszont törzs helyett azért nem mondtunk családot, mert az összetartozandóság érzése a családon túlterjed. A kettő közül a törzs az állandó, a család a mulandó. Tehát törzsi érzésre alapított etika következetesebb, mint az, amelyik az ugyanazon törzshöz tartozó számos család mindegyikét öncélként értékelné. Etikai értelemben véve a törzsnek ott van a határa, ahol a reális és hatékony törzsi érzésnek a határa van. Eme legfelső határon a törzs helyébe a nemzet fogalma lép. A nemzet etikai maximum, mert az annál távolabbi és tágabb körű fogalom etikailag irreális lenne, ugyanis hiányozna az állandó és hatékony ösztön, amely a cselekvést megfelelően irányítaná. A törzs viszont etikai minimum, mert ennél alárendeltebb realitás sem állandó, sem objektív értékmérőül nem alkalmas. Mindazok a spekulációk, amelyek az emberiességre vagy világpolgárságra akarják az etikát alapítani, irreális utópiák, mert az emberiség egységét de facto nem tudjuk értékelni, azért az ilyen etika individualisztikusan ágazódnék szét, és minthogy a sok millió cél egymást hatálytalanítaná, azért az egész humanista idealizmus elpárologna, és a meztelen egoizmus maradna vissza. A történelem számos katasztrófája bizonyság erre. Ebből egyszersmint következik, hogy egységes emberi etika nem lehetséges, mert az vagy utópia, vagy individualizmus, tehát az egység ellentéte lenne. A törzsi altruizmus saját törzsénél magasabb célt nem követhet. 

A vérség értékelése csakis a contrario, a más vérségűek ellenében lehetséges. És itt arra az etikai fogalomra vonatkozólag, melyet eddig törzs elnevezéssel illettünk, további distinkciót kell tennünk. A fajok ranglétráján legalul álló embernél az etikai kapcsolat nem terjed túl a nőközösségnek nevezett családias együttélésen. A patriarkális törzsszervezet a közös ős messze szétágazó ivadékait egyesíti, de az idők folyamán másodlagos törzsek alakulnak ki, amelyek egymástól elszakadhatnak, egymással háborúba keveredhetnek, majd ismét szövetkezhetnek stb. Állandóan megtelepedett, államalkotó, szóval kultúrnépek etikai egysége, valamint ezt az egységet kifejező külső szervezete sokkal állandóbb. A törzs helyébe a nemzet lép. Amikor tehát ezzel a distinkcióval a törzs életéből kiemeljük a kultúra fogalmát, ugyanakkor az etika fogalmát is akként determináljuk, hogy az mindazoknak a cselekvési normáknak a rendszere, amely normáknak a nemzeti kultúra a legfőbb céljuk.

A nemzet (natio) fogalma is arra vall, hogy annak fogalma a leszármazásban (nemzés, születés), szóval a vérségi kötelékben gyökerezik. Tehát a törzsből alakul ki. Lényeges eleme a fajiság, mint a nemzetfenntartó etikai ösztönök hordozója. A nemzet fogalma azonban két irányban távolodik el a faj fogalmától. Először is a nemzet körén kívül maradnak mindazok a fajrokonok, amelyek kultúrailag [sic!] külön szerveződtek, vagy egyáltalában nem szerveződtek. Például a vogulok, finnek, kirgizek nem tartoznak a magyar nemzethez, bár fajrokonok. Másodszor a nemzethez tartoznak azok a nem fajrokonok, amelyeket a történelmi közös sors, és főleg a vérkeveredés a nemzet kultúrájába beolvasztott. Például a frankok és gallok, vagy illírek és délszlávok. De a kultúrai [sic!] beolvadásra nézve a fajiság annyiban jelentős, hogy ez a beolvadás csak bizonyos faji határokon belül lehetséges, például a fehér faj néptörzsei összeolvadhatnak, de zsidók vagy hottentották nem asszimilálhatók. Minthogy a vérkeveredésen kívül a kultúrának a nyelv a leghathatósabb terjesztője, azért a nemzet határai rendszerint összeesnek a nyelvhatárokkal. Természetesen nem következik ebből, mintha mindenki, aki bizonyos nemzet nyelvét beszéli, e nemzet kultúrájának részese, vagy akarata a nemzeti etika akarása lenne. Úgy is ki lehet e viszonyt fejezni, hogy a faj természetrajzi fogalom, a nemzet pedig annak pszichológiai és etikai analogonja. 

Miként az egyéni élet az egyensúlybontó külső behatások reakciója, és mindazoknak a mozgásoknak, átalakulásoknak és fejlődéseknek az összege, amelyek az egyensúly helyreállítására irányulnak: akként a nemzeti élet sem egyéb, mint a faj életreakciója, átszerveződése, fejlődése és kiegyensúlyozódása. A nemzet életének is megvan a maga természetszerű lefolyása: a külső behatás által megindított életre ébredése, küzdelme és kiegyenlítődés után halála. Népek évezredeken át élhetnek változatlan életet anélkül, hogy nemzeti öntudatra és akarásra ébredtek volna. Ezeknek az élete minimális kilengésű ritmus a nagyjából változatlan természeti miliő által megszabott határok közt. Ily népek sem fajilag, sem kultúrailag nem fejlődnek, mert hiányzik a változást megindító külső energia. Ilyen volt az afrikai szerecsenek élete a fehér emberrel való érintkezés előtt. A változást megindíthatja bármely jelentősebb természeti esemény: geológiai katasztrófa, tengerár, aszály, dögvész stb., mely az embert passzivitásából felrázza, védekezésre, kivándorlásra, életmódváltoztatásra, reflexióra indítja. Hatékonyabb tényező a más emberfajtával való találkozás. Már maga a nemi kereszteződés megindítja a spontán variációt. Fokozza ezt a küzdelem, vetélkedés, új ismeretek, új szokások elsajátítása, munkamegoszlás, fölé- és alárendeltségi viszony. De a fejlődés megint csak a külső változásokra való reagálás, mely megáll, mihelyt megszűnt a külső inger, avagy teljessé vált az alkalmazkodás. Újból évezredes letargia és elnemzetietlenedés következhet, mint például a hinduknál és kínaiaknál.

A legrégibb időktől fogva nemzetek és kultúrák ott keletkeztek, ahol néptörzsek olyan módon torlódtak össze, hogy közöttük tartós vetélkedés folyt anélkül, hogy egyik a másikat megsemmisíthette volna. Ha egyiknek megsemmisítése bekövetkezett, akkor megszűnvén a verseny motívuma, helyreállott az egyensúly, és kialudt a kultúra, kiélte magát a nemzet. Ebben áll az az erkölcsi dekompozíció és ebből folyó materiális dekadencia, amely minden nemzetnek és kultúrának előbb-utóbb bekövetkező halála. A nép megszűnik nemzetileg érezni, értékelni, akarni és cselekedni. Elvesztette vezéreszméjét és erkölcsi tájékozódását. Individualistává vált. Az egyének tovább élne, mozognak, dolgoznak, élveznek és szenvednek, de cselekvésükből hiányzik az egységes irány, a sok cél felé szétágazó cselekvésmód végeredményben önmagát hatálytalanítja. Az erkölcsi félhomályban tévelygő nép valamely következetesebb idegen akarat szolgájává válik. Ezeket a jelenségeket csakis egyféleképpen lehet interpretálni, ti. hogy megszűnt az az ellenfél, amelyben a nemzeti önérzet tükrözőzött. Például mi egyébbel lehetne értelmezni azt, hogy a szétforgácsolt méd-perzsa törzsek az asszírok csapásai alatt erős nemzeti életre ébredtek, és a perzsa nemzet abban a pillanatban omlott össze, mikor meghódította összes szomszédjait. Vagy például a normannok és angolszászok élet-halál harcot vívtak egymás ellen, de vajon mi értelme lenne egy mai normann nacionalizmusnak, miután a két törzs összeolvadt? Ehelyett van brit nacionalizmus egyfelől a francia és a német nacionalizmus ellenében, másfelől 300 millió színes bőrű alattvalójával való szembeállításában. A nacionalizmusnak konkrét tartalmat mindig egy bizonyos másik nacionalizmussal való ellentét kölcsönöz. A pszichológiai interpretáció előtt ez egészen világos. Hiszen nincs értelme valamit akarni, ami változatlanul megvan. Egészen más például az a forradalmi magyar nacionalizmus, amely a Habsburg világuralom ellenében alakult ki, és más az a guvernementális magyar nacionalizmus, amely az oláhok és délszlávok fölötti uralom eszméjéből táplálkozott.   

Ha két versenyző nemzet közül az egyik tartósan felülkerekedik, akkor impérium keletkezik. A győztesből uralkodó nemzet, a legyőzöttből nemzetiség vagy szolganép válik. Amíg a győző és legyőzött morális ellentéte fennáll, addig ez az ellentét a nemzeti eszme élesztője. Egyszersmind a nemzeti eszme tartalma konkretizálódik. Az uralom lesz a nemzeti etika legfőbb célja. Az etikai értelemben vett uralom (impérium) nem a legyőzött visszaűzésére vagy elpusztítására irányul, hanem saját nemzeti akaratának és világnézetének a kiterjesztésére, tehát az etikai és esztétikai beolvasztásra. A hódító világnézet a kultúra. Impérium és kultúra egymást feltételező fogalmak. A kultúreszme nélküli uralom egyszerű kizsákmányolás. Viszont csak az a világnézet teremt kultúrát, amely hódítani akar, és hódítani tud.

A nemzetet tehát uralkodni akaró törzsnek is definiálhatjuk. A nemzetiség, amíg nemzetiség, nem uralmat akar, hanem a fennálló uralom megdöntését. Ezt nevezhetjük negatív nacionalizmusnak. A pozitív nacionalizmus mindig imperializmus. Minél következetesebb a nacionalista világnézet, annál inkább a politikába megy át az etika. Mindent a nemzetért, a nemzetet semmiért. Ez volt a pogány Rómának, a világ urának mottója. Aki következetesen tud nemzetileg akarni, az önmagában kizárólag a nemzet orgánumát látja, és minden más egyént annyira értékel, amennyit a nemzet orgánumaként megér. Minden szavában és mozdulatában a nemzetnek soha szem elől nem tévesztett érdeke irányítja. Minden lélegzetvételével önmagát alkalmassá tenni, összes képességeit maximumra fejleszteni törekszik, hogy nemzete uralmának méltó reprezentálója legyen. Életét, egészségét nagyra becsüli, mert enélkül nem szolgálhatja nemzetét. De pillanatra sem tétováz, ha a nemzet érdeke életének és mindenének feláldozását követeli.

A politika legnehezebb feladata a nacionalizmus ébrentartásának az asszimiláció követelményeivel való összeegyeztetésében áll. Ha az uralkodó és uralt réteg ellenségként állanak egymással szemben az államon belül, akkor az uralkodó nemzetet külpolitikai bonyodalmak esetén a hátbatámadás veszélye fenyegeti. Ha az uralt réteg fajilag asszimilálható, és az összeolvadás bekövetkezett, akkor a nacionalizmus és imperializmus eddigi iránya tárgytalanná vált. Ez utóbbi esetben az etikai alapmotívum elenyészett, mert a beteljesült cél nem cél többé. Elnemzetietlenedés, individualizmus, etikai dekompozíció következik. Ennek megelőzése végett a nemzetnek folyton új imperialista célokat kell követnie, hogy a közönségben a nemzeti eszmét ébren tartsa. A hódítást beolvasztás, ezt újabb expanzió kövesse. Eközben a fajiság, a nemzeti eszme tartalma és az impérium iránya és terjedelme folytonosan változnak. A túlterjeszkedés végül asszimilálhatatlan fajokra bukkan, amelyek az alsóbb fajok erősebb átütőképességénél fogva az asszimilálódás folyamatát megfordítják. Az uralkodó nemzet fajilag megromlik, ami magával rántja a kultúrát és a nacionalizmust. Vagy egyik vagy másik módon, az asszimiláció elmaradása, vagy ellenkezőleg: teljessé válása, avagy a túlterjedő keveredés folytán minden nemzetnek és kultúrának egyszer el kell pusztulnia. Tanulságos Németország példája. A porosz nacionalizmus a lengyelség ellenében ébredt életre. A lengyelséget legyőzte, és Napóleon alatt a franciákkal szemben ébred fel újra. 1866-ban legyőzte a többi német törzset, de a kelta jellegű déli németséget beolvasztani nem bírta. Az 1870-iki francia agresszivitás az egységes német nemzeti eszmét teremtette meg, amely azonban a franciák leverése után tárgytalanná vált. Az 1873- [18]78-iki kultúrharc és az 1878-[18]90-iki szociális harc a nemzeti iránytalanságot jelzik. A német egység beteljesedése után hiányzott a nemzeti cél. A békés politika nem gondoskodott új imperialista vállalkozásokról. Követte ezt a belső dekompozíció. A lengyelek, velfek, dánok, bajorok törzsi öntudata egyenest a porosz hegemónia ellenében támadt fel. Az egész németség számára hiányzott a közös ellenség. Túl nagy volt a határok biztosságának érzete. Az 1914-iki koncentrikus támadásra, főleg orosz seregeknek porosz földön való dúlására, nagyszerű méretekben nyilvánult a német nacionalizmus. Az oroszok leverése után az átlagos németnek nem volt motívuma, hogy az angollal, franciával, amerikaival szemben magát németnek érezze. A porosz proletártól vagy délnémet polgártól hogyan várjuk a faji büszkeségnek azt az exkluzivitását, mely egymaga arra indította őt, hogy az angolnak stb. urává váljék? Speciális német kultúreszme ugyancsak nem volt. [...] Ebből az következik, hogy a belső egységet csak úgy lehet fenntartani, ha hódítás, gyarmatosítás, térítés, civilizálás útján sikerül a közfigyelmet folytonosan kifelé fordítani. Ellenkező esetben a nemzet alsó rétegei a felsők ellen fordulnak. Az etika negatív irányt vesz. Dekompozíció következik. A római és az angol államművészet ezt a szabályt tartotta szem előtt. A francia közállapotok rothadása 1871-[től] 1914-ig az imperializmus hiányából, tehát a pozitív etikai világnézet-nélküliségből következett. Európában, ahol a népek összetorlódása és versenye magas fokú, expanzió nélküli passzivitásban nem élhet meg a nép anélkül, hogy imperialista szomszédjai fölé ne kerekednének. A pogány Róma viszont annak a példáját nyújtja, hogy egy uralomra kiválóan hivatott nemzet hogyan megy tönkre az asszimilálóképességét túlhaladó expanzió folytán, amidőn afrikai, szíriai és zsidó vérrel fertőződvén, faji kiválóságát, nemzeti nagyságának eme bázisát megrontotta.

Azok a törzsi kvalitások, amelyekben az uralkodó nemzet a nemzetté ébredés pillanatában a versenyző nemzettel ellentétben önmagát értékelte; azok az etikai eszközök, amelyekkel uralmát megszerezte, és amelyekkel uralmát fenntartja; annak a világnézetnek eszméi, amelyeknek tisztán tartásában és terjesztésében, kulturális hivatását ismeri fel: egymással belső asszociációba lépnek, és együttesen a nemzeti imperializmus etikai világnézetét teszik ki. Ilyen eszmék a fajtisztaság, s ezzel kapcsolatban egyrészt arisztokratizmus, másrészt a nő családi életének szigorú tisztasága; továbbá faji esztétika, nemzeti vallás, a hagyomány és tekintély tisztelete, fegyelem, a kötelességek kultusza, méltóság, keménység és bátorság. Ezeket pozitív vagy konstruktív, arisztokratikus vagy konzervatív eszméknek is nevezhetjük. Ezek egyszersmind abszolút etikai értékek, mert minden képzelhető pozitív etikai rendszer konstruktív tényezői. 

A versenyben alulmaradt, az impériumnak tartósan alávetett népben az uralom- és nemzetellenes eszmék rendszere alakul ki. Ilyenek a fajegyenlőség, a nő erkölcsi lazasága, demokrácia, a rút kultusza, világvallás vagy semmilyen vallás, reform, a kiválóság gyűlölete, szabadság, egyéni érvényesülés és élvezethajhászat, a jogok kultusza.

Külső asszociációban vannak azok az eszmék, amelyeknél a kapcsolat motívuma nem a tartalmi rokonság, hanem az a körülmény, hogy az egyes eszmék képviselői egymással szövetkezve küzdöttek, tehát egyik küzdött a másiknak eszméjéért is. Például reformátusok és zsidók együtt küzdöttek a katolikus túlhatalom ellen. A túlhatalom megdőlt, de a szövetség fennáll. Vagy a kurucok a szabadság jelszavával ostromolták a császári impériumot. Ugyanez okból saját szolganépeikbe beléoltották a fegyelmetlenség szellemét.

[...] Minden letelepült kultúrnép legalábbis két rétegből áll: az uralkodó törzsből és az alávetett őslakosság leszármazóiból. Ez utóbbiak kiválóbbjai az uralkodó osztályokba emelkednek, az uralkodó törzs hitványai az alávetettek közé süllyednek. Az előbbi az arisztokrácia, az utóbbi a démosz. Az urak és uraltak, vezetők és vezetettek ellentéte sohasem enyészhet el. Bármily teljes legyen a faji összeolvadás, ameddig valamely nép életképes, addig fejlődik, azaz differenciálódik. Mindig lesznek felsők és alsók, ha nem faji, akkor társadalmi, azaz műveltségi, erkölcsi, vagyoni, esztétikai értelemben. Már a munkamegosztás is maga után vonja a fölé- és alárendelést.

[...] A vezető feladata az objektív etikai normáknak érvényt szerezni, az egyeseket féken tartani és irányítani. Példaadással, tanítással, lelkesítéssel, kényszerrel és büntetéssel. Övé a hatalom, de övé az erkölcsi felelősség [is]. Ő engedelmességet követel, de védelmet nyújt. Ő a pozitív vagy konstruktív etika embere.

Vele szemben áll alárendeltjeinek köre. Ezek annyi szabadságot vesznek maguknak, amennyit csak lehet. Hiszen vezetőjük úgysem enged többet, mint amennyi a közrenddel összefér. Megszokják a szüntelen kérést, követelést, mert hiszen a teljesítés nem az ő akaratuktól függ. A felelősség nem az övék. Kihasználni hajlandók minden kis rést, amelyen át levegőhöz juthatnak. Ők individualisták. Mohón lesik „zsarnokuk“ legkisebb gyarlóságát, hogy rámutathassanak: íme, Te sem vagy különb. Örömmel ragadnak meg minden új eszmét, mellyel a rájuk nehezedő tekintélyt megingathatni vélik. Minden igyekezetük életnívójuk megjavítására irányul. Ha a vagyon az uralkodó osztályé, akkor a munka mindenhatóságát hirdetik, még akkor is, amikor mint uzsorások, árdrágító szatócsok vagy népvezérek mások munkáján élősködnek. Ők a negáció és destrukció típusai. Elveszett uralmukat akarják visszaszerezni, de nem képesek rá, mert a negáció szelleme kiölte az uralkodói kvalitásokat. [...]

A konstruktív embertípus ideálja a gáncsnélküli lovag, aki a spártai seregben harcolt az athéni kalmárok ellen; mint római patrícius a világ ura volt, de Catóval meghalt, hogy a keresztes hadjáratok lovagjaiban föltámadjon. Cid Compeador személyében harcolt a mórok ellen, Albával a lázadó Németalföldön. A svájci gárdával elvérzett a sansculotteok ostroma alatt, de Bismarckkal ismét feltámadni látszott. 

A destruktív tábor már sokkal tarkább összetételű. Mert a negáció sokfelől jön, és sokfelé szóródik szét. Ide tartoznak az asszír embernyúzók, az átkozódó zsidó próféták, a föníciai vérrel szaturált jón kalmárok, a római plebejusok, Caracalla, az egyenjogúsító császár. VII. Gergely, VIII. Bonifác pápák és Knox; Cromwell, Mirabeau, Marx, Kossuth, Gambetta, Tolsztoj. Racionalista filozófusok, optimista szobatudósok, szentimentális emberbarátok, klerikális politikusok, liberális kalmárok, diplomás proletárok, mint ún. félreismert zsenik, szabadkőmívesek, dekadens művészek, pedigréhibában szenvedő, eladósodott vagy örökölt vérbajjal terhelt arisztokraták, betörők és szexualiter használaton kívül helyezett feministák, szóval minden elégedetlen elem. Közös bennük az, hogy nem folt nélküli lovagok. Közös bennük az elégedetlenség, a negáció szelleme, a felforgató tendencia, a pozitív cél és ideál hiánya vagy irrealitása, megvalósíthatatlansága. Ideálnélküliségüket dokumentálja a demokratikus színmű- és regényirodalom, a szecessziós festészet és szobrászat. A dekadens irodalom és művészet ugyanis vagy ideál nélküli, vagy ha idealizálni akar, akkor akarva, nem akarva mindig csak a gáncs nélküli lovag alakját veszi elő. Ez esetleg polgári származású, szabadságeszmékért küzd, de mégis gáncs nélküli lovag szeretne lenni. Ilyen gáncs nélküli demokrata lovag persze nem létezik, de a polgár csak ily alakban idealizálható. Hiszen a zsidó bankár börzeügyletei vagy a jakobinus szatócs apró kis zsebelései nem lehetnek szépirodalmi motívumok. A szecessziós festészet eszme nélküli színtechnika. A nő ábrázolásában a tüdővészes, kiélt rútság perverz kultusza. A szobrászati ideál mindig a görög atléta, habár foglalkozására nézve esetleg bányamunkás, elvhű szociáldemokrata és színére nézve vörös, zöld hajjal. Tessék annak helyébe Vázsonyi Vilmost elképzelni! Vagy Vénusz gyanánt Bédi Schwimmer Rózát!

*

In Keltz Sándor: Konzervatív világrend. I. kötet. „Stádium“ Sajtóvállalat Rt., Budapest, 1923, 9-11., 52-71.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés