A rendiség ősi fogalom a magyar földön. A magyar alkotmány az 1848-iki évekig [sic!] az előjoggal bíró karok és rendek, úgy mint a klérus, a nemesség és polgárság tagozódásán és jogi elkülönítésén nyugodott. A rendi alkotmány Magyarországot dualisztikus rendi állammá tette, mert az államhatalmat két tényező gyakorolta: a király és a rendek, akiknek a legnevezetesebb joguk az adómegszavazás volt. A rendeken belül különösen erős szervezetekké fejlődtek ki a kézműves céhek önkormányzati és némi közhatósági jelleggel bíró testületei.

A rendi Magyarország gazdasági életének tradicionális kereteit a céhszokások minden barokk bájával együtt széttiporta a rohamszerűen előretört iparosodás és a szabadelvű eszmék mámora. A laissez faire, laisser passer elve, a szabad versenyt hirdető liberalizmus, amely túlzásaiban az anarchizmusban csúcsosodik ki, vált a XIX. század uralkodó gazdasági rendszerévé. Neki köszönhető a modern gazdasági erők (gyáripar, közlekedés stb.) életre keltése és hasznosítása. A céhrendszer béklyóitól megszabadított és az államhatalomtól csak jóakaratúlag gondozott közgazdaság teljesítményei csodálatraméltók.

De együtt terjeszkedett, terebélyesedett a gazdasági liberalizmussal a politikai liberalizmus is. A nagy tömegek szemében a kétféle szabadelvűség majdnem azonos tartalmúnak látszott. Legalábbis úgy tetszett, hogy a politikai és gazdasági szabadelvűség ikertestvérek. Az angol világszemlélet hódította meg Európát. Angliában egy pártprogram tartalmazta a gazdasági és politikai szabadelvűség követelményeit. Cobden Richárd, a múlt századnak nem zsenije, de talán átlaggondolkodója, egyaránt volt a manchesterizmus apostola és az általános szavazati jog fanatikusa. A szabad közgazdaság, a szabad kereskedelem egyrészt, a politikai demokrácia másrészt, egy úton látszottak haladni. Egy úton kellett is haladniuk mindaddig, amíg a közös ellenséget, a gazdaságilag és politikailag privilegizáltakat le nem győzték.

A rendi, az organikus államnak harcos ellensége támadt Rousseau személyében is. Rousseau, a modern demokrácia és a pártállam atyja, azt hirdette, hogy a nép közös akarata, a volonté générale a mérvadó, amely legtisztábban akkor jut kifejezésre, ha az állampolgárok közvetlen viszonyban állanak az államhoz, anélkül, hogy egyes külön csoportokra tagozódnának. Ez az atomisztikus államelmélet a népet egyedekre, atomokra bontja fel. A konfliktus, amelynek kérlelhetetlenül jönni kellett, nem is maradt el. A túlbecsült liberális elméletek kölcsönhatása a gyakorlati életre, a társadalmi rendre destruáló hatással volt.

A kötött gazdálkodásról a szabad gazdasági tevékenységre való rohamos, mondhatni minden átmenet nélküli áttérés súlyos következményekkel járt, éspedig elsősorban azokban az országokban, ahol a természeti adottságok, a civilizáció magasabb foka és egyéb körülmények folytán az iparosodás mind szélesebb köröket vont, mint például Németországban. A röghöz kötött paraszti népből, a kézművesekből néhány generáció során iparilag tevékeny nép lett. A jobbágysorból felszabadult falusi nép gyermekei alól kicsúszott a talaj. Megindult a vándorlás a város felé. Megteltek a gyárkémények, acélkohók árnyékában sebtében felhúzott bérkaszárnyák.

A kápráztató technikai fejlődés nyomán keletkezett gyáriparral a céhek hathatós védelmétől megfosztott kézműves ipar nem tudta a versenyt felvenni, elproletárializálódott. Az őstermelő parasztságot a szabad élelmiszerbehozatal döntötte nyomorúságba, a munkásságot pedig az antiszociális kapitalista gazdálkodás örvénye sodorta mind mélyebb életszintek felé.

A politikai szabadelvűség ennek a néprétegnek adta kezébe az általános titkos szavazati jog kétélű fegyverét, ennek a jogfosztottá, nyomor[nak] és megsemmisülésnek kitett tömegnek nyomta kezébe az államhatalom várának a kulcsát.

Miért is ne nyitotta volna ki vele az államhatalom kapuját? Az államhatalom várából, melynek kapuit szélesre tárta előtte az általános titkos szavazati jog, oly csábítónak, oly könnyűnek látszott a kapitalista, liberális gazdasági rendszert összelövöldözni. Megindult a harc a munkás és a munkaadó, a harc az egyes társadalmi osztályok között.

Az ipar nagyszerű fellendülésével tehát a másik oldalon a szociális káosz áll szemben. A szabadelvűség gőzekéje mély barázdákat húzott a népek testébe. Ezekbe a barázdákba vetette el Marx a szertelen osztályharc sárkányfogait. De Marx még tovább is ment. A liberalizmus amúgy is minden pozitív, konstruktív jelleget nélkülöző elméletét betetőzte azzal a tételével, hogy a társadalmi rend alapjai nem erkölcsi és szellemi, hanem anyagi jellegűek, aminek az volt a következménye, hogy az emberiség elfordult szellemi célkitűzéseitől, és tisztán materiális célok elérésére, mint amilyenek a termelés növelése, a gépipar tökéletesítése, a kartellgazdálkodás, fogyasztó piacok szaporítása, vagyis általában anyagi javaknak, a pénznek hajszolására törekedett. Így segítette elő a materializmus a világgazdasági krízis kifejlődését.

Így vált gazdasági és társadalmi szükségletté egy olyan közösségi életformának kialakítása, amely az önös érdekeket és hatalmaskodó erőket megrendszabályozza.

Történelmi elhivatottságot jelent ebben a társadalmi zűrzavarban rendet teremteni, a társadalmat és az államot új erkölcsi és szellemi alapokra helyezni, és ezzel a marxizmust és a liberalizmust megdönteni.

A világháború befejeztével Közép-Európában fellángoló véres osztályharcok előtérbe tolták ennek a kérdésnek a megoldását. Ma már alig van állam Európában, melyben ne szaporodnának rohamosan annak a gondolatnak hívei, hogy a marxizmust csak az államnak rendi alapokra való helyezésével lehet kiirtani. A rendiség integráns része a fasiszta államgondolatnak. A nemzeti szociális szellemben megújhódott és látszólag a vérközösségen felépülő Németország struktúrájának egyik leghatalmasabb pillére mégiscsak a rendi organizáció. Az új osztrák alkotmány a rendi gondolaton épült fel. Bár ezeknek az államoknak mindegyike a maga sajátos történelmi, nemzeti és politikai adottságaira figyelemmel látott neki az állami életnek rendi alapon való megreformálásához, és bár éppen ezért a rendi felépítés részletei az egyes államokban eltérőek, bizonyos alapelvekkel mindenütt találkozunk. Ilyen az az elv, hogy úgy a munkaadóban, mint a munkavállalóban fel kell ébreszteni a megértő együttműködésre irányuló akaratot. Egy másik alapelv, hogy az egyén az azonos társadalmi funkciókat végzők szerves csoportjain, az egy foglalkozási ághoz tartozók szervezetein: a rendeken keresztül vegyen részt az állami akarat kialakításában.

Ezek a gondolatok egyébként ősi kincsei a katolikus társadalomszemléletnek is. Legpregnánsabb kifejezésre XI. Pius pápa „Quadragesimo anno“ enciklikájában találtak.

A rendekbe tömörülnek az egy hivatásúak. A rend munkaközösség, amelybe épp úgy beletartozik az alkalmazott, a munkás, a tisztviselő, mint a munkaadó és a vállalkozó. A társadalomnak rendi alapokra való helyezésével válik csak lehetővé a munkás és munkáltató közötti ellentétek áthidalása. A munka frontjának hármas tagozottsága: vállalkozó, alkalmazottak és munkások, természetesen megmarad, de mindhárman együttesen beletartoznak a megfelelő gazdasági érdekközösségbe, a rendbe, amely a maga körén belül önkormányzati joggal bír.

A népnek foglalkozási ágak szerint való csoportosításával illeszthető be csak a gazdaság szervesen az állam életébe, amely viszont a gazdasági önkormányzat segítségével mentesül a gazdaság irányításától.

A rendek összessége azonban még nem az állam, hanem csupán egy része az állami kötelékeknek, összekötő kapocs, amely az egyént a közösséghez fűzi.

A rendek gazdasági kötelékein kívül megmarad az egyes közvetlen, élő kapcsolata az államhoz és a néphez. A rendi országlás éppen ezeket a kapcsolatokat kívánja minden gazdasági érdektől mentesíteni. A múlt idők rendiségétől eltérőleg az állam és rendek viszonyát uraló legfőbb elv: az állam legfőbb politikai irányítása egyrészről, a rendek önkormányzata szakértő és egyéni felelősség által másrészről.

A rendi tagozódás részletes ismertetésétől el kívánunk tekinteni, mert az teljes egészében kiépítve, teljes konzekvenciával keresztülhajtva még egy államban sincsen. Az olasz rendiség még befejezetlen, mert a rendi tagozódás legalsóbb fokán egyelőre még külön szindikátusokban vannak a munkaadók, és külön szindikátusokban a munkások. Munkást, munkaadót és alkalmazottat egységes érdekközösségbe csupán a csúcsszervezetek, a korporációk foglalnak össze. A nemzetiszocialista államban sem sikerült még a rendi tagozódást minden téren megvalósítani. A fennálló vízszintes tagoltságú érdekképviseletnek merőleges tagoltságú rendi képviseletté való átépítése hosszabb időt vesz igénybe. A nemzetiszocializmus, amely legjelesebb célkitűzéseihez a közgazdaság közbülső építményeinek megszilárdítását számítja, abból az elgondolásból kiindulva, hogy huzamosabb ideig a közgazdaság nem prosperálhat egészséges közbülső rend, életrevaló kézművesrend nélkül, különös gonddal lát neki a kézművesrend megszervezéséhez. A feladat jelentősége szembetűnik, ha meggondoljuk, hogy a német kisipar 1 ¼ millió kisipari üzemmel mintegy 7 millió embert tart el.

A legújabb rendi államban, Ausztriában még csak körvonalakban látjuk kialakulni a rendi tagozódást. [1]

A korszerű rendi gondolat valójában a népesség szerves csoportosításán keresztül az eszményi egységes állam kiépítését célozza. A rendiségben rejlő országló erők ezt a célt részint a népi, részint a szociális gondolat elmélyítésével szolgálják, ami logikai szükségszerűségnek tűnik fel, ha meggondoljuk, hogy a rendi mozgalmakat éppen részint a békeszerződésekkel megbántott, meggyalázott népi, nemzeti érzés (Németország, Ausztria), részint pedig a gazdasági nyomor és a nemzeti jövedelem aránytalansága váltották ki vehemens erővel (Olaszország). Említésre méltó, hogy az új rendi mozgalom úttörői mindenütt éppen annak a művelt középosztálynak soraiból kerültek ki, amelynek tagjai a liberalizmus zászlóvivői voltak mindaddig, amíg fel nem ismerték, hogy a középosztály elproletarializálódásáért a szabadelvűség felelős.

Az etnográfiai határokat, a népi hovatartozást semmibe vevő békeszerződések következményeképpen Közép-Európában elszíntelenedett az államiság fogalma. Uralkodó helyét a politikai gondolkodásban az államhatároktól független népiség foglalja el. A népi összetartozás érzését mi sem fejleszti ki jobban, mint a rendi eszme, amely osztálybékét teremt azáltal, hogy az osztálykérdést kikapcsolja, és a társadalmat vízszintes osztályok helyett merőleges gazdasági egységekre tagolja. Az egyes, valamennyi azonos gazdasági funkciót elvégző néptagot felölelő merőleges csoportok pedig olyképpen hordozói az egységes, öntudatos népi gondolatnak, mint ahogy az egyes vesszők vesszőnyalábbá, fascesszé, fascióvá összefogva tartják a bárdot, a népi erő jelképét vagy mint a klasszikus templomok oszlopsorai hordják a timpanont, az isteni gondolat fenséges szimbólumát.

Horizontális tagozódásra a népi államban nincs szükség, mert az egy földrajzi egységben egyazon nyelvvel, egyazon kultúrában élő tömegek úgyis megbonthatatlan közösségben élnek.

De nincsen szükség osztályokra a nemzetiségi államban sem, mert a rendeken belül meg van a lehetőség úgy a jogos nemzeti aspirációk érvényesítésére, mint a közös munkásságban szerzett érdemek honorálására.

A rendi tagozódás az állami élet és fejlődés dinamikáját megkétszerezi azáltal, hogy egyrészt a gazdasági önkormányzatok révén a társadalmi kapillaritást biztosítja, másrészt azáltal, hogy a harcot - mint már előbb is rámutattunk - nem a már meglevő osztályrend ellen irányítja, hanem az egyes érdekcsoportok oszlopainak súrlódásait kihasználva, csihol ki belőlük csúcsteljesítményeket.

A nép rendi csoportosítása folytán anakronizmussá válnak a pártok és a pártpolitikán felépülő parlamentek, melyek egyébként sem mások, mint „töredékes társadalmi érdekcsoportok kaotikus gyülekezetei“. [2]

Az új rendi erők mind robusztusabb öntudattal követelik a gazdasági liberalizmus szociális igazságtalanságainak megszüntetését is.

Az anyagelvű liberális államban a jólét magánügy, és a nemzeti vagyon elosztása a nemzeti vagyon birtokosainak egyéni magatartásától függ. Az állam csupán arra szorítkozik, hogy kerete és védője legyen az anyagi javakat, a „lucrum“-ot hajszoló egyén érdekeinek, annak a liberális gazdasági szellemnek, melyet Jacob Burckhardt oly találó malíciával nevezett el „Erwerbsgenius“-nak.

A szociális rendi állam viszont nemcsak azt tekinti feladatának, hogy a nemzeti jövedelem elosztásába minél nagyobb nyomatékkal avatkozzék be a gazdaságilag gyengébb elemek javára, hanem azt is, hogy közvetlenül minél több néptagnak juttasson munkát és kenyeret. A rendi állam a „sacro egoismo“, az „aki bírja, marja“ elvnek a már Jeremy Bentham által hirdetett „the greatest possible happiness of the greatest possible number“, „a lehető legnagyobb tömegnek a lehető legtöbb boldogságot“ elvet állítja szembe.

Velejárója ennek a gondolatnak, hogy a legolcsóbb és minél szélesebb körre kiterjedő nyersanyag- és áruellátásra, a teljes gazdasági autarchiára való törekvésnek háttérbe kell szorulni a gazdasági egzisztenciák konzerválásának követelménye mögött. A közgazdaságnak, a külkereskedelemnek ebben a szellemben való átalakításával jár az is, hogy a köz érdekében olyan intézkedések válnak szükségessé, amelyek az egyesek reáljövedelmét, kereseti lehetőségeit bizonyos korlátok közé szorítják. [3]

Ennek előfeltétele azonban a társadalomnak új, áldozatos, szociális szellemben való megreformálása. Amíg azonban „a jelen túlzott anyagi vágyaitól eltelt emberek formálják a közakaratot, addig nincs társadalmi reform“. [4] Ezért nem egyeztethető össze a rendi gondolattal a tőke támogatásától függő pártparlamentarizmus.

Az individualista gondolkodó talán nem érti meg minden további nélkül, hogy miért történik a társadalom rendi átalakítása úgy Olasz- és Németországban, mint legújabban Ausztriában hatalmi szóval, felülről lefelé. Akinek azonban sikerül a liberális világnézet egyoldalú beidegzettségét levetni, aki felismeri azt, hogy az emberi társadalom szervezet, amelybe az egyénnek be kell illeszkedni, annak könnyűvé válik annak a megismerése is, hogy a rendi állameszmét, rendi társadalmi reformot csak a társadalom hivatott vezetői, csak a tekintélyelvű hatalmi berendezkedés valósíthatják meg.

A diktatúrák, a tekintélyelv alapján uralkodó kormányok egyre szaporodnak. A legfrissebb példák Lettország és Bulgária. De betör az autoritárius kormányzat elve a parlamentarizmus olyan klasszikus területeire is, mint Magyarország és Franciaország, ahol a kormányoknak a parlamenttől nyert általános felhatalmazás alapján módjukban áll a legfontosabb kérdéseket is a parlament előzetes beleegyezésének kikérése nélkül, rendeleti úton szabályozni. [5]

A korszerű rendiségben való megújhodás szükségességéről a vélemények eltérőek lehetnek. Egyet azonban nem lehet eltagadni ettől az egyre hatalmasodó mozgalomtól, hogy hívei az elfásult, elcsigázott, cinikus társadalom közepette lelkes misszionáriusai egy, a szellem, az étosz felsőbbrendűségébe vetett hitnek, egy új szellemiségnek. Lehet-e a lelkesedés, a meggyőződés tüzénél szebbet adni az emberiségnek? Eichendorff írja valahol: „Wo ein Begeisterter steht, da ist der Gipfel der Welt“. [„Ahol egy lelkes (ember) áll, ott a világ teteje.“]

*

[1] Nálunk a Gömbös-kormány Nemzeti Munkatervének 42. pontja szorgalmazza „az érdekképviseletek szerves, okszerű kiépítését a gazdasági élet minden vonalán“.

[2] Lásd Ottlik László: Parlamentarizmus és diktatúra című cikksorozatát a Magyar Szemle 1932. évf. április, május és júniusi számaiban.

[3] Lásd a Nemzeti Munkaterv 41. pontját: „Vámpolitikánkban a nemzet összes­ségének érdekeit kívánjuk figyelembe venni.“

[4] Lásd Kovrig Béla cikkét: Új rendiség felé a Magyar Szemle 1934 májusi számában.

[5] Legújabb, 1934-ben megjelent munkájában Tardieu ki meri mondani: „Les méthodes, par où se caractérise le parlamentarisme déformé qui nous régit, ne trouvent plus de défenseurs.“ [„Azok a módszerek, amelyek a bennünket kormányzó torz parlamentáris rendszert jellemzik, már nem találnak védőkre.“] L’heure de la décision, Flammarion, 167. oldal.

*

In Külügyi Szemle, 11. évf., 3. szám (1934), 252-257.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés