A nagy tér-gazdaság hálózata politikai szálakból áll, ezeket a szálakat azonban, ha nem is mindig, de rendszerint a szomszédság bogozza össze. Az öt, részben kialakult, részben kibontakozófélben lévő nagy tér-gazdaság közül négy, mégpedig az európai-afrikai, a nagy-ázsiai, az orosz és az észak-dél-amerikai kontinentális, és csu­pán a Brit Birodalom világkereskedelmi alakulat. Ezt a területileg olyannyira szétszórt tengeri birodalmat csak az angol flotta szupremáciája tudta összetartani. Nem hiába hasonlították oly gyakran az angol flotta szerepét a római légiókéhoz, amelyek a Pax Romana-t biztosították. S amiképpen a Római Birodalom is összeom­lott, amikor légióinak ereje megtört, akképpen a British Commonwealth of Nations is megingott, mihelyt az angol flotta fölénye ké­tessé vált, annak megdőlésével pedig immár az egész világbiroda­lom bomladozik.

A szomszédság a modern technika minden vívmánya dacára, részben pedig éppen annak a következtében szinte csorbítatlanul megtartotta a maga térképző erejét, mert egyfelől a közlekedéssel párhuzamosan fejlődött a közlekedést gátló haditechnika is, más­felől pedig még a legkorszerűbb közlekedési eszközök is csak rész­ben tudták legyőzni - békés viszonyok között is - azokat a gaz­dasági akadályokat, amelyek a távolsággal járó szállítási költség­ben rejlenek. De bármily nevezetes tényező is a szomszédság, még­sem konstitutív elem, és ezért kell külön választanunk a nagy gaz­dasági teret a nagy tér-gazdaságtól. Hiszen nagy gazdasági tér maga az egész földkerekség is, de mégsem nagy tér-gazdaság, mert politikai szempontból túlságosan széttagolt. A Brit Birodalom ha­talma csúcspontján kétségtelenül az újkor legnagyobb birodalma volt, és ennek ellenére még csak nem is gondolhatott arra, hogy az egész világot politikai sorsközösségbe forrassza össze. Az emberi­ségnek nem volt, és nem is lesz politikai alanya. Márpedig az al­kotó elem a politikai elem, amely azután többféle formát ölthet. Az egyik eshetőség az, hogy a nagy gazdasági tér egy állam terüle­tével esik egybe. Ez a helyzet az Észak-amerikai Unióban és a Szov­jet-Unióban, a nagy demokrata és a nagy önkényuralmi szövetségi államban, amelyek közül az egyik a magánkapitalizmusnak, a má­sik pedig az államkapitalizmusnak a bajnoka. Az a körülmény,hogy szövetségi államokkal állunk szemben, nem okoz változást a politikai egységet illetőleg. Mindenekelőtt a szovjet köztársaságok uniója csak névlegesen szövetségi állam, mert az a valóságban a végletekig terrorisztikusan központosított birodalom. De ettől elte­kintve, egy valódi szövetségi államban, mint az Egyesült Államokban is a szövetségi alkotmány legfeljebb a belső gazdaságpolitika körében állíthat fel korlátokat, de a külső gazdaságpolitika egysé­gét nem feszélyezi. Névleges vagy tényleges szövetségi állam azon­ban mindenesetre annak a jele, hogy az illető nagy tér-gazdaság hódítás útján jött létre. Ez áll nemcsak a Szovjet-Unióra, hanem az Egyesült Államokra is, amelyek elszakították volt Mexikó területé­nek több mint a felét. Ha az Észak-amerikai Unió kiegészülne Ka­nadával, amelyhez már amúgy is szoros gazdasági kapcsolatok fű­zik, akkor az észak-amerikai kontinens egy természetes nagy tér­gazdaságot alkotna. [1] De az Egyesült Államok, noha őket Dél-Amerikával csak egy keskeny földsáv köti össze, a pánamerikanizmus zászlóvivői, s a Panama-csatornán át gurul a dollár a közép- és dél­-amerikai államokba, pótolva a kontinentális szomszédság hiányait. A Brit Birodalom az anyaország és a domíniumok viszonylatában a politikai egyenlőség elvén nyugodott, a függetlenségre törekvő gyarmatok problémáját azonban az anyaország nem tudta megol­dani. A nagy-ázsiai politikai tér szerkezete még nem jegecesedett ki minden vonatkozásban, de már nem vitás, hogy japán vezetés alatt fog állani. Ami pedig a kontinentális európai nagy tér-gazdaságot illeti, az erre vonatkozó elgondolások is még csak elvi síkon mozognak, de annyi valószínűnek látszik, hogy ezt a régiót csak a politikai sorsközösségen alapuló kétoldalú vagy csoportos államközi szerződésekre lehet felépíteni. A politikai alap nem úgy értelme­zendő, hogy az egyes körzetek államai között kivétel nélkül mind politikai barátságnak kell fennállania. Elegendő az is, ha a sorsközösség a legnagyobb politikai súllyal bíró államokkal, Európában tehát a tengelyhatalmakkal szemben fennforog. Ez a sorsközösség pedig teljes mértékben adva van, és most pecsételődik meg vérrel a bolsevizmus ellen vívott döntő harcokban.

Az európai nagy tér-gazdaságot közelebbről három szempontból célszerű vizsgálat tárgyává tenni: valutapolitikai, kereskedelempolitikai és általános tervgazdasági szempontból. Kezd­jük a valutapolitikával, mert a letűnt szabad - vagy legalábbis szabadabb - világgazdaságnak két pillére volt, az aranyvaluta és a hosszúlejáratú, kétoldalú, legnagyobb kedvezményes kereskedelmi szerződések rendszere. A kettő közül pedig először az aranypillér dőlt ki. Minthogy a liberális világgazdaság összeomlása alig többmint egy évtizede zajlott le szemünk láttára, csak egészen röviden idézzük emlékezetbe az eseményeket. Az 1914-[19]18. évi világháború óta a valutatörténetben három korszak különböztethető meg: az inflációs káosz 1918-[19]25 között, az aranyvaluta helyreállítása az 1925-1931. években, s végül az irányított pénzrendszer és a valuta­blokkok korszaka, amely 1931-től fogva jelenleg is tart. Ezekre a pénzpolitikai fejleményekre a Brit Birodalom akkori világgazda­sági túlsúlyának megfelelően a font sorsa gyakorolt döntő befo­lyást. Amiként 1925-ben a font stabilizációjával Anglia adta meg ajelt az aranypénzrendszer általános helyreállítására, akként a fontnak az aranyalapról való letérése megadta 1931 őszén a kegyelem­döfést az aranyvaluta-rendszernek. Az előző világégés óta immár csaknem egynegyed század telt el, de ez alatt az idő alatt Anglia, amely a szabadkereskedelemben a leginkább volt érdekelve, csak 1925-1931 között tudta az aranypénzrendszert fenntartani. Az 1931. évi nemzetközi hitelkrízis után a jövő fejlődése szempontjából a legfigyelemreméltóbb jelenség a valutablokkok kialakulása volt,mert a közép-európai devizagazdálkodás rendszere, a yen-blokk, a sterling-blokk és a dollár-blokk már előre vetítette a megfelelő nagytér-gazdaságok valutapolitikai körvonalait, míg a Szovjet-Unió  - külkereskedelmi monopolisztikus rendszerére való tekintettel - már kezdettől fogva egy zárt egységet alkotott. A német-lengyel háború kitörésekor azután, 1939 őszén, a devizagazdálkodás általá­nosult az európai hadviselő feleknél.

Az új európai rendnek egyik érdekes, bár korántsem döntő kérdése, hogy az arany a pénzrendszerekkel milyen kapcsolatban fog állani. A pénzelméletben ma már az a felfogás vált uralkodóvá,hogy a jó pénz a vásárlóerejében állandó pénz. Említésre méltó, hogy az árstabilitásnak ezen elve mellett az előző világháború utáni zavaros valutáris viszonyok között - a svéd Casselen kívül - ép­pen angolszász közgazdák - mint Irving Fisher és Keynes - szálltak leginkább síkra. Ez azzal magyarázható, hogy a pénzpolitika volt a gazdaságpolitika első ága, ahol a liberalizmus nemleges gazdaságpolitikai felfogásának takaródot kellett fújnia, mert a bankszabad­ság rendszere, amely mellett a magánbankok szabadon bocsájhatták ki bankjegyeiket, már a XIX. század elején világosan felfedte a rendezetlen pénz veszélyeit. Amikor Anglia 1931-ben áttért a sza­bad valutára, a pénzpolitikai árállandósítás angol hívei ebben saját eszméjük diadalát látták, vagy legalábbis erényt csináltak a bajból, mert az angol szabad valuta egy jól irányított papírvaluta volt. [2] Az angol példát azután Roosevelt is követte, de mindössze tíz hónapig, ellenben Anglia a jelenlegi fegyveres viszály kirobba­násáig kitartott a szabad valutarendszer mellett. Az angolszász ál­lamokról azonban mindezek dacára bízvást el lehet mondani, hogy náluk az arany a valutával mindig kapcsolatban állott, csak az volt a kérdés, hogy ez a viszonylat törvényes-e vagy szabad, mert sza­bad valutarendszer mellett is hatalmas aranykészleteket gyűjtöt­tek. Egyedül a közép-európai devizagazdálkodás rendszere tudta szervesen kiküszöbölni az aranyat. Funk német birodalmi gazdasági miniszter azonban több ízben is kiemelte, hogy interregionális vi­szonylatban az arany az új rendben is bizonyos mértékben betölt­heti majd a végső kiegyenlítő eszköz szerepét. Ezzel a találó felfo­gással szemben egyes nem hivatalos vélemények szerint a sárga fé­met teljesen demonetizálni kell. Pedig ez fölösleges megszorítás lenne. Ma egyébként - tisztán valutatechnikai szempontból - a helyzet olyanszerű, mint az 1920-as években, amikor az Észak-ame­rikai Unió volt az egyetlen számottevő aranyvalutás állam, úgy­hogy az arany értéke a dollár értékével azonos volt. Annyi értéke az aranynak az új gazdasági rendben is lesz, amennyit Amerika vi­lággazdasági összeköttetései biztosítani tudnak számára. De nem hanyagolható el az a körülmény, hogy az Egyesült Államok világ­kereskedelmi jelentősége kisebb, mint amekkora Anglia világgaz­dasági súlya volt. Így 1937-ben a kiviteli kvóta a szigetországban a nemzeti jövedelem 10%-ára, az Észak-amerikai Unióban pedig csakannak 5,4%-ára rúgott. [3] Ehhez járul, hogy Amerikában a háborús erőfeszítések tekintélyes pénzhígítást vonnak maguk után, úgyhogy a dollár vásárlóerejének hanyatlásával - vagyis az amerikai árak emelkedésével - párhuzamosan az arany vásárlóereje is hanyatlik a javak világával szemben. Ha a háború után egyes államok helyre is állítanák az aranyvalutát, az növelné ugyan a monetárius arany­keresletet, de a sárga fém vásárlóereje csak akkor emelkedhetnék ,ha a dollár vásárlóerejét is fokoznák. Ennek azonban a defláció, a pénz- és hitelforgalom megszorítása lenne az egyetlen módja, ami viszont a vele járó áresés folytán súlyos gazdasági válságot szokott felidézni, amint azt az 1920-[19]21. évi amerikai pénzsűrítés tapasz­talatai bizonyítják. De annyi bizonyos, hogy a tengelyhatalmak és a hozzájuk közelálló államok a béke helyreállítása után sem fognak azok közé az államok közé tartozni, amelyek pénzpolitikai úton mesterségesen növelni fogják az arany iránti keresletet, hanem leg­feljebb arra lesznek hajlandók, hogy az aranynak interregionális vonatkozásban kisegítő szerepet hagyjanak meg.

A körzetközi forgalom egyes pénzpolitikai kérdéseinek köze­lebbi megoldására nyilván csak a háború után kerülhet sor. Magá­nak az interregionális forgalomnak a fogalmához is még némi bizonytalanság tapad, ami annál is inkább érthető, mert magának a világgazdaságnak a fogalma is olyan szétfolyó, hogy még a szabad­kereskedelem korában is tisztázásra szorult. Oesterheld, aki a nagytér-gazdaság irodalmának számos művelője közül az egyik legújabb és - ettől függetlenül - a legérdekesebb műnek a szerzője, leszö­gezi, hogy »Európa államainak összhangzatos viszonylatban kell állaniuk a világgazdasággal, vagyis az idegen nagy gazdasági te­rekkel olyként, hogy nem az egyes részterületek érdekei, hanem a tengelyhatalmak vezetése alatt álló egész kontinens szükségletei legyenek irányadók.« [4] Magától érthetődik, hogy a német márka a kontinensen továbbra is fővaluta (Oberwährung) marad - még­pedig nézetünk szerint minden külső valutapolitikai rendszabály nélkül is, mert a nagy pénzügyi központok természetes vonzóerejük folytán úgyis a körzetbeli államok devizatartalékainak fő letétemé­nyesei lesznek. A berlini multilaterális klíring, amelyben már 1941-ben tizenkét állam vett részt, simán meg tudta oldani azt a kérdést, hogy az egyes államok márkakövetelései (devizái) más országok­ban való vásárlásra legyenek fordíthatók. Az egyes államok fizetési mérlegei között mutatkozó csúcsokat tehát ily módon túlnyomórészt el lehet számolni több állam között. Eszerint a többoldalú el­számolás az aranygépezetet a régión belül valóban feleslegessé teszi. [5] Azt hisszük azonban, hogy kereskedelempolitikai téren az új világgazdaság (interregionális forgalom) nem a régiók kollektív csere­ügyleteiből, hanem az egyes nemzetgazdaságoknak idegen térbeli nemzetgazdaságokkal folytatott forgalmából tevődik majd össze.

Az új világgazdasági rendben a külföldi kölcsönök sze­repe sok tekintetben más lesz, mint amilyen a szabadkereskedelem idejében volt. A néhai liberális korszakban a pénztőke abba az or­szágba vándorolt, ahol a nyereség kilátásai - a kockázat figyelembevételével - a legkecsegtetőbbek voltak. A nagy hitelező álla­mok kiegyensúlyozott világhelyzetben nem gátolták a pénztőke szabad mozgását. A külföldi hitelezők tehát szabadon helyezhették ki tőkéjüket, de a nyereség mézes madzagján kívül nem is kötötte őket semmi egyéb az adós országhoz. Ezért vonták vissza nyomban tőkéjüket onnan, ahol a gazdasági helyzet kedvezőtlenre fordult, s ezáltal nem egy országot végtelenül súlyos helyzetbe sodortak. Ezek a vándortőkék olyanok voltak, mint a külföldi nyaraló, aki a szép idő esélyei szerint utazik tovább. A könnyen visszavonható rövid­lejáratú idegen tőkék, az úgynevezett bolygó tőkék különösen elszaporodtak a Párizs-környéki békeparancsok bizonytalan légkörében, és a trianoni Magyarország - a weimari köztársasághoz hasonlóan - keservesen tapasztalhatta 1931-ben, hogy a világválság csúcs­pontján a külföldi hitelezők kíméletlenül megfosztották arany- és devizatartalékainak utolsó maradványaitól is. A gazdasági és pénz­ügyi történelem tanítása szerint a túlzott eladósodás még az adós állam szuverenitását is veszélyeztetheti. Mindazonáltal nem men­nénk el olyan messze, mint azok, akik a legutóbbi világkrízis ha­tása alatt kiadták a jelszót, hogy soha többé külföldi kölcsönt - mert az idegen tőke a gazdasági fejlődést tetemesen meggyorsít­hatja. A külföldi kölcsönök elől tehát elvileg nem kell elzárkóznunk, felvételük körül azonban óvatosan kell eljárni. Most az új gazda­sági rendben a külföldi hitel természete már csak azért is lényege­sen eltérő lesz, mert a tengelyhatalmak a gazdasági életet nemcsak belső, hanem külső vonatkozásban sem fogják többé átengedni a szabadpiac ellenőrizhetetlen tömegmozgalmainak, a konjunktúra-mozgalmaknak. [6] A nagy tér-gazdaság egyben politikai alakulat, s ez arra enged következtetni, hogy a külföldi kölcsönök főként re­gionális viszonylatban fognak fellépni, tehát a hitelező - különö­sen a magánhitelező - csak térbeli adósnak nyújthat majd köl­csönt. A régiók között az idegen tőke alighanem csak annyiban tehet bizonyos jelentőségre szert, amennyiben az egyes körzeteket a politikai barátság szálai fűzik össze. Ezek a kölcsönök minden valószínűség szerint államkölcsönök lesznek. El lehet képzelni azt is, hogy a világpolitikai helyzet kiegyensúlyozódásával a világgazdaságbanis újból szerephez jut a nemzetközi hitel, de nyilvánvaló, hogy sú­lya ebben az esetben is összehasonlíthatatlanul kisebb lesz, mint a szabadkereskedelem idején. Hogy azután a külföldi kölcsön pénz­ vagy áruhitel formában jelenik-e meg, az közgazdasági szempontból közömbös. A szabadkereskedelem korszakában is nem egyszer ki­kötötte a hitelező ország, hogy a kölcsön csak saját áruinak vásár­lására használható fel. Ez a helyzet azoknál az áruhiteleknél is,amelyek a háborús devizagazdálkodás során merültek fel. Leg­újabb példájuk a német részről Törökországnak engedélyezett árúuhitel. Az európai körzetben a Német Birodalom fogja átvenni a fő­ hitelező szerepét, olyan mértékben, amilyen mértékben azt a kör­zeti államok gazdasági életének a regionális autarchiával összhang­ban álló fejlődése kívánatossá teszi.

Az új Európa kereskedelempolitikai rendezésének tervei is még csak nagy általánosságban mozognak, de az kétségtelen, hogy megoldásként vámegyesülés nem jöhet szóba, mert ez súlyos meg­rázkódtatást okozna nemcsak egyes ipari államokban, hanem azok­ban az országokban is, amelyek Magyarországhoz hasonlóan még nagyobbrészt agrárjellegűek, de már jelentős iparral is rendelkez­nek. Ezért valószínűnek tartjuk, hogy a kibontakozás a preferenciális vámok síkján fog mozogni, amire példát éppen Anglia nyúj­tott, amidőn a domíniumokkal Ottawában a politikai egyenjogúság és a viszonosság alapján elsőbbségi szerződéseket kötött. Míg az aranyvalutarendszernek 1931-ben bekövetkezett letörésével meg­rendült a világgazdaság valutapolitikai bázisa, addig 1932-ben az ottawai egyezménnyel kereskedelempolitikai téren csúszott ki lába alól a talaj. A német közgazdák Daitztől Oesterheldig kiemelik Ot­tawa jelentőségét. Sőt Daitz, aki már 1916-ban a regionális - kö­zép-európai - megoldás mellett foglalt állást, egyenesen »kelet-­európai Ottawa«-ról és »kontinentális európai Ottawa«-ról írt. [7] ABrit Birodalom tehát 1932-ben szakított a szabadkereskedelemmel. Nehezen, csak félig-meddig szánta rá magát, mert - angol megállapítás szerint - mint a világ legnagyobb piaca, nemcsak »jó bi­rodalmi imperialista, hanem jó világpolgár« is akart maradni. [8] Eb­ben a szellemben fogott hozzá birodalmának nagy térgazdasággá való fejlesztéséhez. A szabadkereskedelmi korszak tehát nem is volt olyan hosszú életű: mindössze az 1860. évi Cobden-Chevalier-féle angol-francia szerződéstől Ottawáig tartott. Amellett magát a szabadkereskedelmi érát is vámvédelmi hullámok szakították meg a múlt század hetvenes éveiben és a huszadik század elején. Az 1914-1918. évi világháborút követő elzárkózás után pedig csak rövid ideig, 1925-1931 között uralkodtak szabadabb világgazda­sági viszonyok, de már lényegesen magasabb vámszínvonal mellett. A legnagyobb kedvezmény záradéka azonban a szerződéses tarifá­kat a mindenkori alacsonyabb vagy magasabb szinten minden­esetre messzemenően általánosította, s így bizonyos fokig szabadkereskedelemről lehetett beszélni. A szabad világgazdaságban már 1914 előtt is volt szó kereskedelmi szerződéses körzetekről, mint a nyugat-európai és közép-európai szerződések rendszeréről. Utóbbi rendszernek Bismarck utóda, Caprivi a hármasszövetség másik kétállamával, a Monarchiával és Olaszországgal kötött kétoldalú szerződésekkel vetette meg az alapját. Ezek a szerződések azután csak­hamar kibővültek Bulgária, Szerbia, Románia, Oroszország és Svájc csatlakozásával. Úgy a nyugati, mint a közép-európai szerződések már kereskedelmi szerződéses tereket létesítettek volna, ha a leg­nagyobb kedvezmény uralkodó záradéka nem csorbította volna ha­tóerejüket. Az elsőbbségi kedvezmény azonban, amelyet Ottawa előtérbe helyezett, beleütközik a legtöbb kedvezmény záradékába, hiszen éppen az a sajátossága, hogy a harmadik államok ezen zára­dék alapján sem emelhetnek rá igényt. A szabadkereskedelem elter­jedése előtt a különbözeti vámok voltak túlsúlyban, s egyes elsőbb­ségi záradékok magában a szabadkereskedelmi korszakban is előfordultak. Ilyenek voltak az ibériai záradék Spanyolország és Por­tugália, az északi záradék a skandináv államok között, a spanyol-­amerikai, a balti, egyes közép- és dél-amerikai záradékok és így to­vább, de jelentőségük nem volt olyan nagy, hogy komolyan érint­hette volna a szabadkereskedelem rendszerét. Ezzel szemben nagy­szabású regionális tervnek volt tekinthető Naumann 1916. évi kö­zép-európai terve, amely a központi hatalmakra, azaz a Második Né­met Birodalomra és az Osztrák-Magyar Monarchiára terjedt volna ki. Az előző világháború kedvezőtlen kimenetele után azonban ez az elgondolás dugába dőlt, és ez lett a sorsa azoknak az erőtlen kísér­letezéseknek is, amelyeket a Népszövetség és egyes körei végeztek a dunai államok szorosabb gazdasági együttműködésének megteremtésére. A genfi status quo őrei szívesen látták volna ezt a kör­zeti összefogást, mert azt remélték, hogy megszilárdítaná az inga­dozó világgazdasági egyensúlyt. De a fennálló politikai ellentétek már eleve sikertelenségre kárhoztattak minden ilyen próbálkozást.  Hadd említsük meg ezen a helyen a Briand - gróf Coudenhove-Calergi-féle platonikus tervet is, amely Páneurópát szerette volna megszervezni Oroszország kizárásával, de - minden egyébtől elte­kintve - nem lett volna ereje ahhoz, hogy Oroszországot távol tartsa Európától. Csak a tengelyhatalmak előretörése teremtette meg azt a szilárd politikai alapot, amelyen az európai nagy tér-gaz­daságnak a kialakulása megindulhatott. A kontinentális európai nagy tér-gazdaságnak a következők a terei: a központi nagy német tér, a nyugati, az északi, a délkeleti, az olasz és az orosz tér. A délkeleti tér Szlovákiától Törökországig terjed. Ide tartozik tehát földrajzi fekvésének megfelelően Magyarország is.

Az elsőbbségi szerződések hálózata előreláthatóan akként fog kiépülni, hogy a vezető nagyhatalmak az egyes térbeli álla­mokkal kétoldalú szerződéseket kötnek. Ez az út legalább is könnyebben járható, mint a csoportos (kollektív) szerződéseké. A világgazdaság és a nemzetgazdaság közé mindenesetre be fognak ékelődni a régiók, amelyeket az elsőbbségi szerződések sorozata fon egybe. Ezek szerint a jövő világgazdasága a különböző körzetekhez tartozó nemzetgazdaságok olyan kétoldalú szerződésein fog nyugodni, amelyek alapján nem tartható igény a körzeti preferenciális ked­vezményre - még a legnagyobb kedvezmény záradéka alapján sem, amennyiben ezt a záradékot a viszonosság elve nem szorítaná ki teljesen. A világgazdasági forgalom ugyanis nagy arányokban regionális államközi forgalommá fog átalakulni, ami a legnagyobb kedvezmény záradékának értékét erősen le fogja szállítani. Hiszen 1938-ban a világkereskedelem értéke 113,4 milliárd márkát tett ki,és ez az összeg az öt kontinensen belül lebonyolódott államközi for­galom levonása esetén 57,4 milliárdra csökkenne, ha pedig feltéte­lezzük, hogy csak négy nagy tér-gazdaság alakul ki, úgymint az európai-afrikai, az észak-dél-amerikai, a kelet-ázsiai és az orosz, ak­kor az 1938. évi adatok alapján a világkereskedelem már csak 43,5 milliárd márkára rúgna. Az első esetben tehát a világkereskedelem­nek mintegy a fele, a másodikban pedig annak háromötöde tolód­nék át a nagy tér-gazdaságok belső államközi forgalmára. [9] Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a nagy tér-gazdaság létértelme ép­pen abban fog megnyilvánulni, hogy egyfelől a korábbi interregionális forgalom mennyiben válik körzetivé, másfelől pedig a régión belül az államközi kapcsolatok mennyiben fognak módosulni, merta nagy tér-gazdaságnak, különösen az európainak legfőbb célja az autarchia fokozása.

A regionális önellátás terve Közép-Európában a legutóbbi világválság nyomában hódított tért. A széteső világgazdaságból csak a szomszédság és a politikai barátság elvei alapján lehetett megta­lálni a kivezető utat, és erre az útra lépett a fasizmussal együtt a nemzetiszocializmus is, amely a világválság mélypontján jutott uralomra. Az európai nagy térgazdaság azóta rohamléptekkel ha­lad előre, s alapelve a politikai sorsközösségnek gazdasági együtt­működéssel való alátámasztása. A nagy tér-gazdaság tehát egy ál­landó szervezet, amely háborús és békés időkre egyaránt szól, és egyaránt meg fogja állani a helyét. A tengelyhatalmaknak és szövetségeseiknek létérdekük, hogy a háború győzelmes befejezése után véglegesen kiküszöböljenek minden életbevágó világgazdasági füg­gést. Mert mit ér a szabad nemzetközi munkamegosztás, amely va­lóban a legalacsonyabb termelési költségeket biztosítja, ha haszonélvezője nem az emberiség, hanem az, aki a világversenyben kedvező földrajzi fekvésénél, rutinjánál és hatalmi nyomatékánál fogva a legerősebb? Free trade and peace; szabad kereskedelem és béke - ez volt a híres jelszó, de a valóságban szabadkereskedelmet vagy blokádot jelentett, mihelyt a világgazdaság hatalmasával bárki szembe mert helyezkedni. A nemzetközi munkamegosztásnak tehát az európai nagy tér-gazdaságban ezután csak annyiban lesz helye, amennyiben nem ütközik bele a regionális önellátás elvébe. Azon túl azonban érvényesülhet, mert teljes önellátásra egyik körzet sem rendezkedhetik be. Még az amerikai nagy tér-gazdaság sem teljesen autarchikus, hanem bizonyos kiegészítésre szorul, főleg ónban, mangánban és kaucsukban. Az európai körzetben pedig az önellátás még kisebb mértékben vihető keresztül, de azért megvalósítható annyira, amennyire azt a vitális érdekek megkövetelik, különösen amióta az ukrán gabonával és vasérccel is bővült az önellátás le­hetősége. Végeredményben az európai nagy tér-gazdaságban a világgazdasági forgalom a jövőben is számottevő szerepet fog ját­szani. 1928-ban az európai államok kivitelének 35%-a és behozata­lának 45%-a Európán kívüli államokra esett. [10]

A kontinentális nagy tér-gazdaság egyes körzeteiben, amelyek voltaképpen maguk is viszonylagosan kisebb terjedelmű nagy tér­gazdaságoknak tekinthetők, annál simább lesz az átmenet a regio­nális rendszerre, minél nagyobb volt a világgazdasági forgalom a körzeten belül. Ebből a szempontból kedvező a helyzet a délkelet­-európai térben, mert 1936-ban az egyes délkelet-európai államoknak egymás közt és az akkori közép-európai államokkal lebonyolított kül­kereskedelmi forgalma világkereskedelmüknek 50-75%-a között váltakozott. [11] Magyarország részesedése 75% volt, és ennek a külforgalomnak a zöme a Német Birodalomba irányult, illetve onnan eredt. Már a világválság fokozta a Harmadik Birodalom és Ma­gyarország között a külkereskedelmi kapcsolatokat, a háború pe­dig éppenséggel elmélyítette őket. Ezek a kapcsolatok azonban pusztán a szomszédság elve alapján is mélyrehatók voltak Magyarország szempontjából, hiszen a népszövetségi rend tetőpontján, 1929-ben is kivitelünknek 58%-a, behozatalunknak pedig 55%-a esett együttesen Németországra, s a volt Csehszlovákiára és Ausz­triára.

A körzetgazdaság megszervezésének másik nevezetes kérdése,hogy a jogos autarchikus törekvések minél kisebb súrlódással való­suljanak meg. Magyarország számára ez azt jelenti, hogy őrizze meg agrár-ipari jellegét. [12] Bizonyos átállítások szükségesnek mu­tatkoznak, de országunk alapvető gazdasági szerkezete ne szenvedjen változást. Ebből a szempontból örömmel állapítható meg, hogya nagy tér-gazdaság német irodalmában is elismerésre talál az a tény, hogy a délkelet-európai államok között Magyarország ipara aránylag a legfejlettebb. Egyébként részben új kereskedelempoli­tikai helyzetet teremtett Ukrajna bevonása, ami a termelésnek normális szintre való emelésével örvendetes módon megoldhatja egész Európa gabonaellátását, viszont a délkelet-európai államok búzájának versenyt támaszthat, s így ez is mezőgazdaságunk bel­terjesebbé tétele mellett szól - a klimatikus viszonyaink megszabta lehetőségek keretein belül.

A körzetgazdaság kiépítése a háborúból a békébe átvezető átmenetgazdaságnak egyik legfontosabb problémája lesz. A kibonta­kozást megkönnyíti, hogy úgy a nemzetiszocializmus, mint a fasiz­mus mozgalom, abban az értelemben, hogy alapeszméihez szilárdan ragaszkodik ugyan, viszont keresztülvitelük módozatai tekinteté­ben mentes minden dogmatikus merevségtől. Egyébként az egész átmenetgazdaságnak bizonyos mértékben annál is inkább kísérleti jellege lesz, mert a háborús kötöttség idővel minden bizonnyal eny­hülni fog. A nagyvonalú gazdasági irányítás feltétlenül meg fogmaradni, de meggyőződésünk szerint lesz bizonyos visszakanyarodás a korlátozások csökkentése felé.

Az új gazdasági rend oszlopainak, a tengelyhatalmaknak nehéz és felelősségteljes munkát kell végezniük az európai gazda­sági élet újjáépítésére. De ennél jóval nehezebb feladatokkal is megbirkóztak már. Az új rendet a régitől elsősorban az fogja meg­különböztetni, hogy az egyes nemzetgazdaságok nem a szabad ver­seny imbolygó színterei, hanem irányított gazdaságok lesznek. Ez a tervgazdasági adottság rá fogja nyomni a bélyegét az európai kon­tinensen belül fekvő körzetekre, s közvetve a világgazdaságra is annyiban, hogy annak területét lényegesen megszűkítve, céltudato­san ki fogja jelölni a világgazdasági függés határait. A nagy tér­gazdaság nem lesz a világgazdaság szeszélyes játékának függvénye.

A tervgazdaság rendszere a valuta- és külkereskedelmi poli­tikára is kiterjed, s valutapolitikai szemszögből erre már rá is mu­tattunk. A tervgazdaság azonban elsősorban termelési politikát folytat. A béke visszatérésével a fogyasztás háborús korlátozásai el fognak esni, s a fogyasztás irányítása főként közvetve, a terme­lés irányítása útján fog történni. A termelési politikának pedig első­rendű feladata lesz az ipari és mezőgazdasági termelés összhangba hozatala a régión belül, ami kifelé is éreztetni fogja hatását. Végül meg kell említenünk, hogy az európai nagy tér-gazda­ság körvonalai Keleten még csak most bontakoznak ki határozot­tan az orosz front gigantikus küzdelmeiben. Nem véglegesek azon­ban a határok a nagy tér egyes körzetein belül sem. De nem fér kétség ahhoz, hogy a tengelyhatalmak a politikai rendezéssel együtt a pax oeconomica-t is biztosítani fogják, mert ez egyik lé­nyeges előfeltétele az eljövendő Pax Germanico-Romana-nak.

*

[1] V.ö.: Ferdinand Fried: Die Zukunft des Welthandels. München, 1941, 40. kk.

[2] Tudomásunk szerint Gustav Cassel használta először a »szabad valuta« kifejezést papírvaluta helyett az 1920-as évek pénzromlásainak idején. Ez alatt azt értette, hogy a pénz szabad lett az arannyal szemben, megszűnt a kettő között az a sorsközösség, amely abban állott, hogy a pénzegység egy megha­tározott aranymennyiséggel volt egyenlő, s ennek folytán az arany ára pénzpolitikai téren rögzítve volt.

[3] Walther Funk: Grundsätze der deutschen Aussenhandelspolitik und das Problem der internationalen Verschuldung. Berlin, 1938, 6.

[4] Alfred Oesterheld: Wirtschaftsraum Europa. Mit 12 Karten, Oldenburg/Berlin, 1942, 135. kk.

[5] Oesterheld: i. m. 141.

[6] Albert Pietzsch: Zur Frage der Ordnung der weltwirtschaftlichen Be­ziehungen. Kieler Vorträge 61., Jena, 1939, 3.

[7] Werner Daitz: Der Weg zur völkischen Wirtschaft und zur europäischen Grossraumwirtschaft. Ausgewählte Reden und Aufsätze. Berlin, 1938, I. 17, II. 28. és 51. Daitz gyűjteményes munkája egy 1916-ban írt cikk kivételével az 1932-[19]38-as évekre terjed ki. L. továbbá Alfred Oesterheld: id. munka, 71. és köv. l.

[8] J. Coatman megállapítása (Magna Britannia, London, 1936), idézve Schlie nyomán. (Hans Schlie: Die britische Handelspolitik seit Ottawa und ihre wirtschaftlichen Auswirkungen. Probleme der Weltwirtschaft, Bd. 59., Jena, 1937, 241.)

[9] V. ö.: Fried: i. m., 82. kk.

[10] V.ö.: August Lösch: Die räumliche Ordnung der Wirtschaft. Eine Untersuchung über Standort, Wirtschaftsgebiete und internationalen Handel. Mit 94 Abbildungen im Text. Jena, 1940, 281.

[11] Hans F. Zeck: Die deutsche Wirtschaft und Südosteuropa. Macht und Erde. Hefte zum Weltgeschehen H. 14, Leipzig und Berlin, 1939, 31. Szerzőa Naumann-féle elgondolástól eltérően az 1936. évi Közép-Európa alatt a weimari Németországot, Ausztriát és Csehszlovákiát érti. Közép-Európa - ebben az értelemben - időközben beolvadt a Nagynémet birodalomba.

[12] Vitéz Guóthfalvi Dorner Zoltán: Nagy gazdasági tér. Közgazdasági Szemle, 1941 június, 448.

*

In Hitel, 7. évf., 3. szám (1942), 166-175.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés