Amint a felülről leszűrődő kultúrhatásokat, a politi­kai eszmék terjedését is nyomon kísérhetjük. Részle­tes és messzemenő vizsgálat tudná azonban csak azt az összefüggést a maga egészében tisztázni. Nem is an­­nyira a politikai kapcsolatok jelentik a lényeget, mint inkább a politikai öntudat fejlődése. Az államélet, az adminisztráció, a politikai tényezők egész szervezete átfogja a társadalom egészét, de ez csak külső megfi­gyelés számára jelenthet biztos adatot a falu és a poli­tika viszonyára.

Az igazi képet az a rajz nyújtja, mely nemcsak a külső viszonyokat, hanem elsősorban az öntudat belső fejlődését ábrázolja. Az öntudat s a faluhoz érkező politikai hatások viszonyát kellene megvizsgálnunk múltban és jelenben. A történeti áttekintéssel attól kezdve, midőn a kérdés egyáltalán felvethető, egész a mai időkig. A kérdés egészét egy cikk keretében nem lehet megközelítenünk; szeretnénk azonban néhány lé­nyeges vonásra mutatni, melyek megvilágítják, miként kell ez összefüggéseket tekintenünk.

Amint a felvilágosodás eszméinek hatása alatt a XVIII. század végén egyre több kritikus szem vette bírálat alá a magyar viszonyokat, egész irodalom ke­letkezett a magyar falu s a jobbágy helyzetéről. Az írók elsősorban gazdasági szempontból közeledtek a kérdéshez. Fölpanaszolták az elmaradt módszereket, primitív gazdálkodási formákat, melyeket ők javító lelkesedéssel igyekeztek jobbakkal pótoltatni. A kül­földön járt műveletek szomorú képet festenek a paraszt­ság lelki és anyagi elmaradottságáról, műveletlen voltáról. A rendi Magyarország „sötét“ viszonyait a maguk nyárspolgári felfogásában lenéző német utazók és a több szimpátiával író angolok mellett, a hazai irodalom is bő adatokat nyújt. A Slőzer-tanítvány Ber­­zeviczy Gergely megpróbálta a jobbágyok lelkivilá­gát is körvonalazni. (De indole rusticorum.) Szerinte a paraszt lelki jellemzője a bizalmatlanság, a teljes diff­den­cia a felső rétegekkel szemben, s minden iránt, ami felülről érkezik. Újításoknak, gazdasági javítások­nak is ellene szegül, mert azok szintén a magasból érkeznek hozzá. A falunak ez a passzív, idegenkedő magatartása, felfelé elzárkózó külön­nyomorúsága csak tükörképe és visszhangja a nemes és nem nemes közt húzódó éles határvonalnak. Ekkor már tradíció, ha­gyományos attitűd ez a falu lelkivilágában, melyet hosszú idők történeti sora merevített meg. Berzeviczy szerint a paraszt egyedül a királyban bízik. Ez a biza­lom, melyet nagyrészt a Mária Terézia és II. József korabeli jobbágyvédelmi törekvésekre vezethetünk vissza, visszahanyatlott Ferenc korában.

Nem szükséges részletesen bizonyítanunk, hogy a magyar falu, melynek sokhelyt szánalmas képét kap­juk, nem emelkedhetett túl a maga elzárt és primitív életformájának határain. A rendiség egész berendez­kedéséből világos, hogy a XIX. század elején a ma­gyar faki a politikai gondolatoktól elérhetetlen távol­ban élt. Politikai jogait elszórva emlegetik, a rendi közvéleménnyel szemben felvilágosult írók.­­ Ezek jól látták, hogy az egész berendezés „concatenatum sys­­tema“, láncként összefüggő egész, melyet külön részei­ben nem lehet megváltoztatni. A falu népe öntudatlan homályban, önmagához fordulva hallgat. Előtte még egy másik, politikai jogokat követelő réteg döngeti a rendi sáncokat: a polgári öntudatról álmodozó Liede­­mannok, a felvilágosult Hajnóczyak rétege. Ebből a képből kell kiindulnunk, figyelve a politikai öntudat fejlődését, a liberális nemzeti állam megalkotásán át a mai napig.

1848-ig nem is jöhetett létre változás a falu állapo­tában, mely Széchenyi Magyar Parlagának részeként várta az alkotóbb jövőt. Széchenyi szerint az erkölcsi és anyagi értelemben vett „közérteelmesség“, „lelki füg­getlenség“ felé kell emelni a társadalmat. A cél: a nemzeti felemelés, politikai eszméktől függetlenül.

A nagy változást a jobbágyfelszabadítás jelentette, míg a '48-as mozgalmaknak - nyugaton főként szo­ciális - jelleme nálunk elsősorban nemzetivé vált. Nemzeti erők küzdöttek a nemzeti védelemért. A poli­tikai eszmék, az áprilisi törvények szellemét folytató gondolkozás és a kialakuló közjogi radikalizmus csak szűk körben hatottak, az értelmiségen nem terjedtek túl; gyér pontokon a kialakulás kezdeteit élő városi munkásság körében láthatunk szociális megmozdulá­sokat. Ez elenyésző jelenség, s a magyar falutól egészen távol áll. Azok a mozgalmak, melyek helyenként vidé­ken keletkeztek, pusztán a megyei hatóság visszaélé­sei miatt keletkeztek, s azok orvoslásával lecsillapod­tak. A negyvennyolcas parasztgeneráció nagy élmé­nye a felszabadítás volt, s erre való vágyakozását poli­tikai eszmék nem zavarták. Sokan - különösen annak­ idején az emigrációs politika képviselői - azon az állás­ponton voltak, hogy a népet az ideák iránti lelkese­dés vezette. Kemény Zsigmond ismerte fel, forradalom utáni művében kristálytiszta világossággal, hogy a nép nem volt radikális eszmék hordozója, a nép nem alakult át gondolkozásában hatásuk alatt. Akik ez­zel szemben az ellenkezőjére hivatkoztak, a Kossuth iránt megnyilvánuló nagy ragaszkodásra mutattak rá. A valóságban Kossuth személyes fellépésének gyújtó erejével akart s tudott a népre hatni. Benne a nép a hozzá forduló nemzeti hőst ünnepelte, az ő nevéhez fűzve a felszabadítás tényét. Érzelmi hatás ez, mely a politikai tudatosság kérdésétől független. Kossuth ragyogó szónoklatainak varázsa s a felszabadítás él­ménye meggyengítette a „diffidenciát“. Kossuth szug­­gesztív erővel tudta a lelkesedést fenntartani a nem­zetben azzal, hogy saját lelke lendületét vetítette rá. Szavainak tükröződésében népi kezdeményezést látott. Hirdette, hogy a szavai nyomán fakadó lelkesedés tőle függetlenül jött létre. Mint később birminghami beszédében állította mély meggyőződéssel: „E nép nem mástól vészén inspirációt, e nép önmaga az in­spiráció kimondhatatlan forrása.“

A nép [a] valóságban csak érzelmileg reagált, s arány­lag nem nagy részében. A tömegek öntudatlanok. Már ekkor megfigyelhetjük a nagy különbséget egyes vi­dékek s különböző faluk között. A század második fe­lében látjuk jelentkezni a politikai élet s a falu köze­lebbi kapcsolatának kezdeteit. A kiegyezés után a Kossuthtal összeköttetésben álló csoportok által szer­vezett „demokrata körök“ mozgalmaiban vannak politikai jellemzők. Tulajdonképppen azonban ez is elszige­telt jelenség. A századvégi függetlenségi gondolkozás népszerű uralma érintkezést keresett különösen az Al­föld nagy faluival. Az ezzel összefüggésben alakult negyvennyolcas és Kossuth-körök a közjogi radikaliz­mus leérkező hatása alatt állottak, szociális tartalom nélkül. Ezek a sok helyt ma is fennálló körök már nem képviselnek politikai nézetet. A nép nagy tömegénél még az ilyen hatások is alig szerepeltek, amint a meg­induló agrármozgalmak nem voltak általános jelentő­ségűek. Nem kiemelkedő pontokat kell egyedi­ figyel­nünk, hanem a népi réteg egészét. S így tekintve a magyar falu, bár benne van a politikai élet keretei közt, lényegét nézve politikailag r­ég mindig kötetlen s ön­tudatlan.

Ezzel jutunk el a háború s a forradalom élményén át a falu mai állapotáig, melyet szociográfiai módszer­rel lehetne megrajzolnunk. A művelődési falukutatás arra az eredményre jut, hogy a falu ma is elszigetelt egység, melyet járatlan területek szinte gyepűmódra vesznek körül. Helyzete abból a történeti útból ért­hető, melyen át a Berzeviczy jellemezte diffidenciától mai, még mindig passzív és elhagyott voltáig jutott. A tájékozatlanság, az iniciatíva hiánya jellemzi a falu kultúrállapotát, így politikai kapcsolatait is. A falu­hoz közeledtek, s közelednek a politikai eszmék, de nem ragadják meg belső egészében. A bolsevizmus a magyar falu ellenállásán, konzervatív erején bukott meg nálunk. Aktív erejű, öntudatos politikai meg­győződésig azonban semmi irányban nem jutott még. Pedig a magyar falu jelleme tulajdonképpen nem passzív. A fejlődésképes iniciatíva megvan benne, de még nem azon a fokon, hogy irányvételre képes legyen. Az érdeklődés megvan, sőt a közügyek, a nem­zet sorsa állandó beszélgetési téma minden összejöve­­teli alkalomnál, gazdakörökben, kovácsműhelyben, vagy akár a szomszéddal való eszmecserében. A poli­tizálás a falu általános vonása, politikai kötöttséget azonban ez nem jelent. A falu politikai érdeklődésé­nek két jellemző vonása van. Az egyik mindennapi éle­téből fakad, azokból a kérdésekből, melyek viszonyaik­ban érintik őket. Például a felsőbb hivatalos rendele­teket gyakran igen hosszan és részletesen megtárgyal­ják, különösen gazdasági ügyekben. Ennek oka, hogy nehezen érthetőek, sok vitára s különböző magyará­zatokra adnak alkalmat. Ilyen kérdés a gazdavédelem, a Faksz, sok vidéken a földreform, melyet általában megoldatlannak éreznek, és a maguk látóköre szerint fejtegetnek. Egy Szoboszló környéki öreg gulyás mondta:

- Megvan a módja annak a földreformnak is. Aki felmenteti magát a háborúból, az a birtokából egy részt a szegény embernek ad. Mert az élete mindenkinek egyformán kedves, érte mindenki szívesen adna ötven holdból mondjuk kettőt.

Politikai eszméktől független gondolatok ezek, s inkább azt mutatják, hogy a háború minden tekintet­ben óriási élménye volt a falunak. A politikai jellegű érdeklődés tehát részben egy réteg, vagy egy család mindennapi életét, akadályait, bajait, vagy reményeit világítja meg. Abból ered, hogy a hivatalos vezetés érinti a falut, melynek az adminisztráció, a szabály­rendeletek előtte ismeretlen és útvesztőkkel teli vilá­gán épp úgy nincs áttekintése, mint az irodalom terén.

A másik vonás, mely elvi politikummal szintén nem mutat semmi kapcsolatot, általános térre vezet. Ke­véssé konkrét tényekhez, inkább nagy közösségek fo­galmaihoz fűződik. Ilyen egyrészt a nemzet egésze, mely­nek állapotát, vagy amint­ mindenütt megegyező ki­fejezéssel mondják, az „ország sorsát“ nagyon szere­tik megtárgyalni. A másik általános fogalom az, me­lyet a falu a „szegény ember“ vagy a „szegény nép“ nevével jelöl. S ezzel nem az osztálykülönbség érzését fejezi ki. Érti rajta némi szomorú beismeréssel önma­gát, saját állapotát, történeti útját, amint mi kifejez­hetjük: anyagi és lelki kultúrsorsát. Ebben a „szegény“ fogalomban nemcsak materiális meghatározás van. Jelöli inkább a tájékozatlanság és idegen elszi­geteltség önkéntelen megérzését.

E két vonásban felismerhetjük a nemzeti öntudat és szociális gondolkozás első kezdeteit. Ezeket erősítik a falu történeti emlékezése helyenként, mint a Hajdúság Bocskayhoz fűződő emlékezése, az alföldi nagy faluk Kossuth-tisztelete. A közvéleményben szokott politi­kai általánosítások nem állanak meg egészen a tiszai és dunántúli népről. A Dunántúl sokszor hallunk ke­serű hangokat egykori idegen királyaink ellen. Ez épp úgy általánosságban mozgó nézet, mint amit egy alföldi juhász fejezett ki:

- Olyanok a népek király nélkül, mint a nyájam nélkülem.

Mindezek a vonások a maguk alkalomszerű vagy általános jellegével jelentenek közhasználati szóval politizálást, de politikai kapcsolatot nem.

Külső megtekintés valóban azt mutatja, hogy a fa­luk a pártok közt megoszlanak. Ez azonban körül­belül csak látszat, mert a falu mai kultúr­állapota alig képes önálló nézetekre, így politikai döntésre sem. A falu és a parlamenti pártok közt alkotmányunk értel­mében van kapcsolat, mely azonban mélyebb jelentés­sel a falu egészére nézve nem bír. Vidékek és faluk közt, mint minden más téren, úgy itt is igen nagy az eltérés, a magyar falu sok változatát nem lehet, és nem is szabad uniformizálni. Egyes helyeken, különösen ott, a­hová a múlt század óta­ érkeztek már politikai hatások, sokkal erősebb ez a kapcsolat, mint másutt. A pártsajtó szerepe nagyon kevés, bizalmatlanul fo­gadják: „Levélnek nem hiszek“ - mondják Borsod­ban. A falu helyett ma­ is a hatóság gondolkodik. Egy dunántúli nagyobb falu különben igen érdeklődő la­kossága kevés kivétellel nem tudta, hogy milyen párti képviselőt választott. A falu ismeri a pártok ne­vét, legnagyobb részt anélkül, hogy azok tulajdon­­képpeni irányával, nézetei tartalmával tisztában lenne. Igen nagy jelentősége van a függési viszonynak, melyben a falu a birtokossal, kincstárral érzi magát.

Ha visszatérünk a kezdő gondolathoz, a politikai öntudat, a kezdeményező erő kérdéséhez, azt kell mon­danunk, hogy a falu mai tájékozatlan különállásában mélységesen rászorul Széchenyi kiművelési programjára, mely minden tekintetben emelné. A valóságban a pártok a falut csak forma szerint, papíroson mond­hatják a magukénak. Mert, ha a falu hajlik is vala­merre, ez alig öntudatból fakadó választás következ­ménye, hanem a viszonyoknak, s annak, hogy az ellen­kező hatás hiányzik. A falu a politikai életbe tulajdon­képpen csak a választáskor „áll be“. Ezt felülről szere­tik valami lázas betegségnek tekinteni, melyet orvosi felügyelet alatt lehetőleg csillapítani kell.

A falu egészében véve politikailag ma is öntudatlan élet, melyet igazán még egyetlen megmozdulás nem emelt ki szendergéséből. A falu ma valóban vár vala­mire. Várja azt a nagy nemzeti nevelést, mely áthi­dalná a belső élete s a formalisztikus keretek közti távolságot. Nemzeti nevelést, mely felemelné a Széchenyi követelte „közértelmesség“ felé. A falu politi­kailag, azt mondhatjuk, még ma is senkié és minden­kié, a külső adatok a keretet mutatják, mely a falu körül annak tudatos részvétele nélkül szerveződött. A külső szervezetet a­­hozzá nem nőtt élettel azonosítani - a felületes vagy elfogult szemlélő hibája, melytől a történeti áttekintés részletes alkalmazása megszabadít. A falu a politikai öntudat fejlődésében még nem ju­tott el a tudatos meggyőződés és választás fokáig, me­lyen elszigetelt voltának pereméhez érve először tudná erőit kifejteni.

*

In Országút, 1. évf. , 3. szám (1935), 11-13.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés