[...]

IV. A XX. század állama

Ahogy már többször hangsúlyoztuk, a társadalom különböző funkciói egymástól gyakorlatilag elválaszthatatlanok. Gazdaságpolitika, szociálpolitika és maga a szorosabb értelemben vett politika összetartozó fogalmak: ugyanannak a közösségi életnek három megjelenési formája. Bizonyítja ezt a régi liberalizmus ama tévedése, hogy az államot a társadalom „éjjeliőrévé” akarta lefokozni - és választóvonalat húzni oda, ahova nem való. Ennek a politikának kudarca mutatja a kiindulási tétel helytelenségét.

Magától értetődik, hogy a döntő jelentőségű gazdasági események és azoknak társadalmi kihatásai a politikai életet is messzemenően befolyásolják. Ez a tétel csak annyiban szorul kiegészítésre, amennyiben tulajdonképpen azt kellene mondanunk, hogy mivel a politika az ember és a társadalom szabad akaratának megnyilvánulása, ennek feladata lenne a fejlődés irányítása.

A XIX. század társadalomtudományi iskolái, a kapitalizmus és a marxizmus mindent a gazdasági élet alakulásából vezettek le, és a politikát a legjobb esetben a gazdasági történések következményének tekintették. Tudatosan tagadták tehát a politika elsőbbségét. Tanításuknak ez volt a legnagyobb tévedése.

Bizonyos, hogy a technika és a találmányok erősen befolyásolják életünket. Mégsem szabad elfelejtenünk, hogy ezeknek eredményei önmagukban véve se nem hasznosak, se nem károsak az emberiségre. Végeredményben, önmagukban véve, csupán semleges tények. Hatásukat azzal tudjuk meghatározni, [hogy] miképpen alkalmazzuk őket a gyakorlatban. Elegendő, ha a repülőgépre vagy az atomerő létére utalunk. Az ember nem vak erők játékszere, hanem szerencséjének vagy szerencsétlenségének a kovácsa. A természet adta erőket, legalábbis bizonyos fokig igenis képes irányítani.

A politika értelme

A társadalom életét irányító emberi tevékenység a politikában nyilvánul meg. Ezért a közösségi élet fentebb említett három ágazata közül a politikát illeti meg az elsőbbség. A cselekvésnek és mulasztásnak messzemenő jelentősége van ezen a téren. Azért világosan körül kell határolnunk, mit értünk „politika” alatt.

Napjaink szomorú jelenségei közé tartozik, hogy Isten számos ajándékai közül nyelvünket is egyre züllesztjük. A pénz- és címinfláció korszakát éljük, amelyben a rangok és a jelzők a korlátlan osztogatás révén elértéktelenednek. Ez vonatkozik szóhasználatunkra is. A szavak elvesztették eredeti, szabatos értelmüket. Az emberek teljesen önkényesen magyarázzák őket. Manapság, mielőtt egy szöveget elolvasunk, tudnunk kell, hogy ki az írója. Ennek következtében elveszett nyelvezetünknek az a szabatossága és a gondolatkifejezésnek az a tisztasága, amely a XVIII. század egyik legszebb teljesítménye volt. 

Tehát, ha ma „politikáról” beszélünk, meg kell határoznunk a kifejezés igazi értelmét. Ezt a szót ugyanis erősen lejáratták, mivel egyre inkább a „pártpolitikával” kapcsolatban alkalmazzák. Jellemző Sir Bertrand Russell szellemes mondása: „A politika azt jelenti, hogy a gazdagtól pénzt, a munkástól szavazatot szerzünk azzal az ürüggyel, hogy az egyiket a másikkal szemben megvédjük”. Ha Sir Bertrand Russell ezt a pártpolitikára mondta volna, aligha kereshetnénk találóbb meghatározást.

Maga ez a kifejezés, „pártpolitika”, egyébként teljesen helytelen, mert áthidalhatatlan ellentétet tartalmaz. A „párt” szó ugyanis a latin „pars”-ból származik, ami „részt” jelent. A politika a szó igazi értelmében viszont az „egész”, a közösség szolgálatát jelenti.

Mi tehát a „politika” szót abban a magasabb, klasszikus értelemben használjuk, amelyen a közösség szolgálatát és a vele való tudományos foglalkozást értjük. A politika mindenekelőtt tudás, az állam lényegének és azoknak a befolyásoló erőknek és eszközöknek tárgyilagos tanulmányozása, amelyek segítségével a közjó érdekében felhasználhatók. A politika egyben szolgálat is, minden állampolgár abbéli kötelezettsége, hogy a köz javát legjobb lelkiismerete szerint és az adott lehetőségek keretein belül előmozdítsa. Ezek szerint a politikának aktív és passzív oldala van: tanulmány és cselekvés, felismerés és feladat. Mint fogalom, a közjó fogalmától nem választható el.

Így értelmezve, az előttünk tornyosuló feladatok szemszögéből a közösség életében a politikáé az elsőbbség. Mint ahogy azt már több ízben hangsúlyoztuk, annak a felismerése, hogy alapvető gazdasági változások küszöbén állunk, kötelességünkké teszi a kellő felkészülést. Ez a közgazdaság és a szociológia területén bizonyos előkészítő rendszabályokat feltételez, főleg, hogy meghatározzuk a programot, mellyel az ugyancsak előre tisztázott célt el akarjuk érni. Mindennél sürgősebb azonban, hogy a politika terén feladjuk a tétlenséget, és cselekvéshez lássunk. Miután az emberi közösség életét szabályozó és terveit végrehajtó szerv az állam, ennek kell elsősorban felkészülnie a jövőre. A szerszámnak használható állapotban kell lennie, amikor üt az óra. Rögtönözni nem lehet.

A politikai cselekvés sürgősségét indokolja, hogy az említett korszakalkotó változások immár nem késhetnek sokáig. Senki sem mondhatja meg a pontos időpontot, de a legnagyobb óvatosság mellett is megjósolható, hogy ez a fejlődés már a mi nemzedékünk életét is jelentékenyen befolyásolni fogja. Ugyanakkor bizonyos, hogy a legtöbb állam  [a] mai alakjában nem képes a rá szakadó események viharjával megbirkózni. Már említettük, hogy a vezető rétegek mind szellemileg, mind szervezetileg még ma is a XIX. században élnek. Sok alkotmány van még ma is érvényben abból az időből, amikor az emberiség legfeljebb vonaton közlekedett, s még a gépkocsit sem ismerte. Igaz, hogy azóta helyenként újabb alaptörvényeket is hoztak, de ezek többnyire a régebbi minták színtelen másolatai. Minden gondolkozó ember előtt világos kellene, hogy legyen, hogy az ilyen időszerűtlen eszközökkel alig lehetséges a jövőben valamit elkezdeni.

A népek ösztönösen érezni kezdik, hogy az államok ez idő szerinti formája nem rájuk illő öltöny többé, hanem inkább kényszerzubbony, melyet le kell magukról tépniük. Mindig kockázatos ilyen helyzetben történelmi párhuzamokat vonni. Ennek ellenére felmerülnek olyan ismétlődések, amelyek akaratlanul is papírra kívánkoznak. Így például már az előzőkben utaltunk arra a tényre, hogy a győztesek esztelen restaurációs politikája 1945 után azoknak a hibáknak a megismétlése, amelyek a Napóleon bukását követő évtizedeket jellemezték. Logikus lenne, ha korunk restaurációs politikusai ugyanarra a sorsa jutnának, mint elődjeik a múlt században. A reakciósok lába alatt egész Európában reng a föld. Az események előrevetítik árnyékukat. A tegnapot, így vagy úgy elsöpri a fejlődés, a holnap. A kérdés csupán az, hogy ez rendezetlenül vagy szervezetten következik-e be. 

Ez mai nemzedékünknek nagy hivatása. Nem arról van szó, hogy a múltat őrizzük meg, hanem hogy újat teremtsünk, amely az örök értékeket a XX. század eszméivel összhangba hozza. A történelem ennek a feladatnak helyes vagy helytelen megoldása alapján fogja kimondani rólunk ítéletét. Politikai magatartásunktól függ, hogy az emberiség a jövő problémáit képes lesz-e megoldani, s hogy a felemelkedés vagy a zűrzavar korszakába lépünk-e.

Az állam tartalma

A politikai történések középpontjában az állam áll. Ez az emberi közösségnek a legmagasabb kifejezési formája. Lényegének helytelen értelmezése gyakran félreértésekhez vezetett. Könnyen összetévesztik hivatását, tartalmát és formáját. A külsőségek elvakítják az embert, és ezért sokszor nem képes a dolgok magvát felismerni.

Az állam lényege és elvi tartalma, az eszme, amely létének értelmét adja. Mindennek, ami él és mozog, így a közösségnek is megvan a maga rendeltetése. Ezt fel kell ismerni, hiszen ez az állam lelke. Súlyos hiba volna, ha valaki, amint az manapság gyakran megesik, az állam lényegét a hatalomban vagy a hatalom gyakorlásában látná. Mert a hatalom nem más, mint a végrehajtás karja és eszköze a feladat megvalósítására. A hatalom tehát önmagában véve, éppen úgy, mint a tekintély, se nem jó, se nem rossz. Ilyenné csupán a célnak a szolgálatában válik, melynek érdekében felhasználjuk.

Ily értelemben az állam lényege és legfőbb feladata az, hogy a közösségben belül a természetjog védelmezője és előharcosa legyen. Ez igazolja tekintélyét, s ez a közösség életelve. Természetjog alatt azokat az örök érvényű alapelveket értjük, amelyeket maga a Teremtő adott íratlan, de érvényesülésre törekvő és élő alkotmányként a világnak.

A hatalom és tekintély tehát, ha a természetjog szellemében gyakorolják, jó; ha szembehelyezkedik vele, akkor rossz, és elveszti minden jogosultságát. Az állam elvi hivatása a természetjog érvényesítése. Ugyanez az államon belül kialakult kisebb közösségek feladata is. Ennek a hivatásnak gyakorlati keresztülvitele az adott helyzet szerint változó. A pillanatnyi körülmények figyelembe vételével hol [az] egyik, hol [a] másik feladat fog inkább előtérbe lépni.

A múlt gazdasági és szociális felépítésében az államnak egyik elsőrendű kötelessége az volt, hogy polgárairól gondoskodjék, illetve ügyeljen arra, hogy a rendelkezésre álló korlátozott eszközökhöz képest minél több jót lehessen létesíteni. Az állam ezzel nehezen végrehajtható feladat elé került, mivel a lakosság lélekszámának növekedése újabb és újabb gazdasági problémákat teremtett. Az a körülmény, hogy több állam a liberalizmus hatása alatt visszahúzódott kötelességének teljesítésétől, és a teret az erők szabad játékának engedte át, sokban hozzájárult korunk válságához.

E magatartás visszahatása nem váratott sokáig magára. Különösen az utóbbi években tapasztalhatjuk, hogy az állami szervek új feladatkörök átvételére törekszenek, és ennek megfelelően növelik közigazgatási szervezetüket.

Az állami beavatkozásnak ez a fajtája indokolt is volt mindaddig, amíg a termelés szűk határok között mozgott, és amíg korlátozott adottságok mellett minél több embernek kellett a lehető legtöbbet nyújtani. Ez a feladat azonban abban a pillanatban megváltozik, amikor a technikai eszközök a gazdasági falat áttörik, és - legalábbis elméletileg - az energiaforrások és [a] termelékenység határtalan kiterjesztését megengedik. Az állam, hogy ura legyen az új helyzetnek, kénytelen lesz belső felépítését az új célkitűzésekhez idomítani.

Ebben a távlatban az állam legfontosabb feladata lesz arra ügyelni, hogy a gazdaság forrásai ne csupán előjogos rétegek vagy egyes személyek javát szolgálják, hanem a közösség egyaránt részesüljön belőlük. Nem mintha azt hinnénk, hogy az atomenergiát és annak kihasználását tartósan monopóliummá lehetne tenni. Egy fájdalmas és zavaros időszak után lassanként a gépkor áldásai is eljutottak a legszélesebb néprétegekig. Csupán azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy a jövő érdekében el kell kerüljük a „Sturm und Drang” szakaszát, és azonnal a szociális igazságosság nyugodt vizeire kell eveznünk.

Ebből következik, hogy a jövőben az állami tevékenységek közül az igazságszolgáltatásnak kell a legnagyobb súllyal érvényesülnie. A jogállam megteremtése, amely maradéktalanul teljesíteni tudja bírói hivatalát, ma fontosabb, mint bármikor. Az igazságszolgáltatásnak függetlennek kell lennie a magánérdekek szolgálatától és a hatalmi súllyal bíró szervezetek nyomásától. Az a folyamat, amit Winfried Martini az „állam kisajátításának” nevez, nagy veszélyt rajt magában. Az az állam ugyanis, amelyet előjogos osztályok vagy érdekközösségek ellenőriznek, nem felelhet meg a jövő feladatainak. 

A bírói tisztség elsőbbsége

Az úgynevezett „modern” állam felfogása - amely alatt többnyire a XIX. század állami szervezetét értik, jóllehet már a XX. század közepén is túlhaladtuk - Montesquieu elgondolásaira vezethető vissza. Mindannyian ennek a nagy franciának tételein dolgozgatunk tovább. Lényegük, hogy az állam három hatalomból tevődik össze: a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalomból, melyeknek a közösség érdekében egyensúlyban kell lenniük. Ez a „checks and balances” rendszere, amelyről főleg az amerikai közéletben esik gyakran szó. Az igyekezet, hogy ezt az eszmét a gyakorlatban is megvalósítsák, az utolsó száz esztendőben csaknem valamennyi alkotmánytervezetben megtalálható.

Tagadhatatlan, hogy a Montesquieu által hirdetett rendszer elméletben szépen hangzik és kívánatos. De gyengesége, hogy a gyakorlati életben megvalósíthatatlan. A történelem bebizonyította, hogy kollektív államvezetés csak papíron lehetséges. Nem egyszer olvashatunk duumvirátusukról vagy triumvirátusokról. Végük azonban rendszerint az lett, hogy egy személy ragadta kezébe a gyeplőszárat. Ez vonatkozik a modern demokráciákra is. Az ókorral szemben csupán abban találunk különbséget, hogy a valóságot ma ügyesebben leplezik.

Ennek a három hatalomnak a megtestesítői sem angyalok, sem elvont lények, hanem emberek. Így megvan a fény- és árnyoldaluk egyaránt. Ezért joggal feltételezhető, hogy kollektív vezetés ezen a téren sem lehetséges. Hol az egyik, hol a másik fog felülkerekedni.

A történelem a francia forradalom óta majdnem mindig csak az első kettőnek a felsőbbségét ismeri a három hatalom közül. A demokráciákban általában a törvényhozó, a tekintélyuralmi államokban pedig a végrehajtó hatalom gyakorolta ezt a felsőbbséget. Tudatosan használtuk itt az „általában” kifejezést. Kivétel itt is akad. Az amerikai demokráciában például ma a végrehajtó hatalom túlsúlya tapasztalható. Ezzel szemben a francia forradalom diktatórikus szakasza igazolja, hogy egy parancsuralmi rendszerben is az elsőbbség a törvényhozó testületé lehet. A bírói hatalom ezzel szemben csaknem kivétel nélkül háttérbe szorul.

Ennek a ténynek a következménye a jogállam pusztulása. A jog lényege a korlátozások megértése. Csak az olyan állam lehet jogállam, amelyben a hatalom részeseinek, de ezen túlmenőleg minden egyes személynek ismernie és tiszteletben kell tartania a korlátokat. A megszabott határoknak a bírói hatalom az őre. Ha ez háttérbe szorul, és az elsőbbség - azaz ebben az esetben többnyire a korlátlan hatalom - akár a törvényhozás, akár a végrehajtó szerv kezébe kerül, totális állam képződik az államban, és azt többé nem nevezhetjük tökéletes jogállamnak.

Ugyanezt a gondolatot más szavakkal a következőképpen fejezhetjük ki: az államban két cselekvő hatalom van - a kormányzat és a törvényhozás - és egy védő, óvó hatalom - a bírói. Az utóbbinak az a feladata, hogy a cselekvő hatalomnak határokat szabjon ott, ahol az állampolgárok jogai és az autonóm közösségek törvényes igényei kezdődnek. A bíró feladata tehát a jogvédelem. A bíró büntető hivatásának csupán másodrendű szerepe van. Ha azonban az államban a jogvédő hatalom a harmadik helyre süllyed le, akkor meglesz ugyan a módja arra, hogy alkalmilag fékezze a többit, de tulajdonképpeni feladatát sohasem fogja tökéletesen teljesíteni.

Ha ma félünk az államtól - sok esetben kimondottan államellenes hangulatot tapasztalhatunk -, ennek oka, hogy az állampolgárok védtelenül állnak azzal a névtelen gépezettel szemben, amelyet elsősorban parancsokat osztogató, nem pedig jogvédő elemek kormányoznak.

Félelmünk abban a pillanatban megszűnne, amikor az államgépezet felett az egyén és kisebbség jogvédelmének hivatott képviselői valóban gyakorolnák a legfelsőbb ellenőrzést. Ez a közösség számára nem jelenthetne veszélyt, mivel inkább védelemnyújtásról, nem pedig parancsosztogatásról lenne szó. Ennek az alapvető igazságnak tagadása az utóbbi két évszázad folyamán a jogfogalom fokozódó lazulásához, és ezzel az állam válságához vezetett.

Mindebből azt következtetjük, hogy a jövő kérdéseit csak a jog és az igazság rendszere lesz képes megoldani. Olyan állam létrehozására kell tehát törekednünk, amelyben a bírói funkciók elsőbbsége intézményesen biztosítva lesz.

Az ilyen átszervezés azért is döntő jelentőségű lenne, mert csak ezáltal lesz elkerülhető az államnak magánérdekek számára való kisajátítása. A bíró fogalmának természetes velejárója a függetlenség. Ha hivatását helyesen akarja teljesíteni, akkor mentesülnie kell azoknak a személyeknek és kiváltságos csoportoknak befolyásától, akik a közéletben manapság mindenütt elterpeszkednek. Ha a jövő feladata az, hogy a jólét megnyíló új forrásait [a] magánosok kapzsiságától megóvja, és azokat a köz számára biztosítsa, ez csak olyan állami felépítés mellett lehetséges, amelynek csúcsszerve valóban mentes a különböző érdekcsoportok befolyásától.

Modern alkotmánytervezet

Korunk sok jellegzetes sajátossága közül egyik sem olyan feltűnő, mint az alkotmányfogalom terén tapasztalható zűrzavar. Nemrégiben e vonatkozásban jellemző újsághírt olvashattunk: az osztrák kormány az alkotmány szövegének újabb kiadását tervezi, mivel a számtalan módosítás következtében olyan káosz keletkezett, hogy a törvényhozó testület tagjai és a hatóságok sem ismerik ki magukat.

Előzőleg beszéltünk már a fogalmak inflációjáról, elértéktelenedéséről. Az idézett újsághír csupán további bizonyítéka, [hogy] hová jutottunk ezen a téren. Az alkotmány ugyanis helyes értelemben az állam alaptörvénye, a közösség életét meghatározó legfőbb alapelvek törvénybe foglalása. Tehát semmiképpen sem azonosítható a másodrendű szabályozásokkal, amelyeket ma alkotmány névvel illetnek.

Ha imént egy kirívó példával éltünk is, tény, hogy a jelenlegi úgynevezett „alkotmányok” nem egyebek, mint összefoglalásai azoknak a végrehajtó szabályoknak, melyeknek megváltoztatását a törvényhozó hatalom meg akarja nehezíteni. Tehát nem egyébről, mint kivételező rendelkezések felsorolásáról van szó, amelyek egy kisebbségnek lehetőséget adnak a változtatások tartós megakadályozására. Gyakran találhatunk ezekben az úgynevezett „alkotmányokban” olyan rendelkezéseket is, amelyek éles ellentétben állnak az emberi jogokkal. Mindez éppen az állam alaptörvényében fordul elő, melynek természeténél fogva a jogrend bázisául kellene szolgálnia! Ez kifejezetten bűn. Jó példa erre korunkból Japánnak az úgynevezett „Mac Arthur alkotmánya”. Ezt a megszállók kényszerítették a legyőzött nemzetre. Az akkori idők szellemének megfelelően ez az „alkotmány” megtiltja Japánnak, hogy hadsereget tartson fenn. Ez a rendelkezés merőben ellenkezik a természetjoggal, és magában véve is ellentmondás, hiszen a belső és külső ellenséggel szembeni védelem megszervezése az állam egyik legfontosabb feladata. Ma azonban módjában van a parlament egyharmadát kitevő kisebbségnek megakadályozni, hogy ezt a nyilvánvalóan esztelen paragrafust hatályon kívül helyezzék, bár az ország túlnyomó többsége követeli.

Ezek a kirívó jelenségek annak a következményei, hogy általában nincsenek tisztában azzal, hogy tulajdonképpen mi is az alkotmány. A liberalizmus az államformát meghatározó okiratot látta benne. A külalak kedvéért megfeledkeztek a tartalomról. Ennek eredménye az lett, hogy az összes írott alkotmány, mint a végrehajtási törvények egész sorának összefoglalása, állandó módosításra szorul. Egyes esetekben megvan rá a lehetőség, hogy hosszadalmas és nehézkes munkával részmegoldásokat érjenek el. Gyakoribb az eset, hogy a kormányok hallgatólagosan megszegni kényszerülnek az alaptörvényeket, és szembehelyezkednek azok szellemével, csak azért, mert nem illik bele a mai időkbe. A XIX. század írott alkotmányainak egyik közös vonása az, hogy az államformát megfosztják rugalmasságától, és csupán a legritkább esetben foglalkoznak az állam lényegét érintő, állandó jellegű kérdésekkel. Ebből következik aztán, hogy vagy folyton módosításra szorulnak - ami aláássa az állam szilárdságát és a jogbiztonságot -, vagy pedig kényszerzubbonyként elfojtják a fejlődés természet követelte lehetőségeit. Dinamikus időkben mindkét eset végzetes következményekkel járhat. A jelen lépten-nyomon található nehézségei azonban eltörpülnek azok mellett, amelyek a mai alkotmányformáknak az atom és automatizáció korszakában való fennmaradásából támadnak.

Ezt a kérdést is csak akkor fogjuk tudni megoldani, ha visszatérünk a klasszikus fogalommeghatározásokhoz. Az alkotmányt helyesen az „állam alaptörvényének” kellene nevezni. Ez közérthető meghatározása az „állam” szó szűkebb értelemben vett lényegének, és gyakorlati zsinórmértékül szolgálhat a törvényhozás számára. Helyes értelmezés mellett tehát nem tartalmazhat végrehajtó rendelkezéseket, hanem csupán kötelező elvek leszögezését.

Ez a felismerés nem új. Dicsőbb múltból származó régi bölcsesség. Korunk történetírói gyakran nem veszik észre, hogy a középkorban is voltak alkotmányok. Többnyire íratlanok, de minden esetben lényegbe vágóak. Ilyen íratlan, úgynevezett „élő alkotmánya” volt - hogy csak néhány országot említsünk - Magyarországnak, Angliának, Izlandnak. A legtöbb esetben nem az „alkotmány” nevet viselték, hanem „tannak”, azaz a gyakorlati élet zsinórmértékének nevezték őket.

Ennek a rendszernek az előnye nyilvánvaló. Ha az alkotmány nem a végrehajtási határozatok összefoglalója, hanem alapelveket fektet le, akkor az államforma lényegesen rugalmasabb. Nyugodt sarkpont lehet a sok változás közepette az egymást követő nemzedékek számára, mivel az állam tartalma változatlan. Azonkívül nemcsak a törvényhozó, hanem a bírói hatalom számára is útmutatóul szolgálhat, amikor konkrét törvényeket kell  [az] alkotmányosságuk szempontjából elbírálni.

Ma, midőn egyre hangosabb lesz a jogállam megteremtésére irányuló óhaj, hallgatni kellene az idők parancsszavára, és az alkotmányt ismét régi, de ma újra korszerű fogalmazásában értelmezni. Ez az állam számára egyidejűleg biztosítaná a tartósságot és [a] rugalmasságot. Sokkal könnyebben lehetne váratlan helyzeteken úrrá lenni, mint ma. Ellenérvként felhozható, hogy ezzel elvész az állami intézményeknek a minősített többség által biztosított védelme. Ez igaz. Ha azonban gyakorlati szempontból nézzük a dolgokat, megállapíthatjuk, hogy az ilyen papírakadályok és ügyvédi fogások már ma sem nyújtanak teljes biztonságot. Vagy tiszteletben tartják az államformát - vagy nem. Vagy megfelel az idők követelményeinek - vagy nem. Ha nem áll a helyzet magaslatán, eljárási paragrafusokkal nem lehet tartósan fenntartani. Az államforma egyetlen igazi biztosítéka a köz számára való gyakorlati haszna. Ha ez bebizonyosodott, életképes lesz, és ellent fog állni a viharoknak.

A jogállam megteremtésének alapfeltétele tehát az alkotmány, de mint alaptörvény, nem pedig mint végrehajtói rendelkezések kodifikációja. Ha a közösség életében ismét a természetjog lesz a vezérlő csillag, valamint a zsinórmérték, amellyel a törvényhozói munkát megmérik, megtettük az első jelentős lépést az állam korszerűsítése felé.

Az államforma kérdése

Az alkotmány kérdésével kapcsolatban rendszerint az államforma - köztársaság vagy királyság - kérdése is felmerül. E téren többnyire teljesen egyéni, nem pedig észszerű nézetekkel találkozunk.

A viták, mondhatnánk, „ad hominem” folynak. Előszeretettel emlegetik ezzel kapcsolatban a fejedelmi koronák néhány méltatlan viselőjét, hogy ezekkel azonosítsák az összes uralkodót és az uralkodói méltóságot. A monarchia hívei sem sokkal jobbak. Ők viszont korrupt hivatásos politikusokra szeretnek hivatkozni - akikkel bőségesen meg vagyunk áldva -, és azt állítják, hogy a korrupció a köztársasági államforma szükségképpeni következménye. Az ilyen érvelések semmiképp sem helytállóak. Voltak jó, és voltak rossz uralkodók. Éppen úgy ismerünk köztársaságokat - mint például Svájcot -, ahol évszázadok óta a legszebb polgári erények virágzanak, míg másutt ezt az eszményt meg sem közelítik.

Régi igazság, hogy minden földi intézménynek megvan a maga jó és rossz oldala. Amíg a Földön emberek és nem angyalok élnek, mindig lesznek hibák és kisiklások is.

Az államformák gyarló emberi kísérőjelenségei mellett úgynevezett „történelmi” érveket is szoktak felhozni, viszont rendszerint olyan propagandisztikus formában, hogy ezzel meghamisítják a tényeket, és tárgyilagos helyzetelemzésről szó sem lehet. 

A köztársaság hívei azt is gyakran hangoztatják, hogy a monarchia a nemesség uralmát jelenti. Többnyire a múlt század birodalmait hozzák fel ilyenkor példának, és ezeket korunk köztársaságaival hasonlítják össze. A monarchisták viszont készséggel utalnak a jelenlegi köztársaságok gazdasági nehézségeire, az adóterhekre, az államnak a polgárok életébe való folytonos beavatkozására, és hivatkoznak arra a szabadságra, gazdasági jólétre, amely a monarchiákban 1914 előtt volt tapasztalható. Ezek az érvek egyik fél igazát sem bizonyítják. Többnyire nem mások, mint elavult propagandaszólamok, amelyek bizonyos állapotokat tökéletesen megváltozott viszonyokkal hasonlítanak össze. Az ilyen érvekkel folytatott vita semmi esetre sem nevezhető komolynak vagy tárgyilagosnak. A becsületes politikai okfejtés legfeljebb a mai köztársaságokat hasonlíthatja össze a jelenlegi monarchiákkal, és fordítva. Ez a módszer pedig azt mutatja, hogy a mai monarchiákban ugyanolyan kevés nemesember van vezető állásokban, mint a köztársaságokban, és hogy korunk súlyos gazdasági problémái egyaránt tapasztalhatók minden országban, tekintet nélkül az államformára.

A republikánusok gyakran hangoztatják azt is, hogy a monarchia a múlt, a köztársaság pedig a jövő államformája. Nem kell történelemtudósoknak lennünk ahhoz, hogy ezt az érvet megcáfoljuk. Ősidőktől fogva mindkét államforma fennállott. Kétségtelen, hogy a történelem ciklikusan váltakozó szakaszaiban a köztársasági idők általában rövidebbek voltak, mint a királyságok. Mindenképpen helytelen azonban egy államformáról, mint a jövő államformájáról beszélni, mikor azt már az ókori görögöknél, Róma vagy Karthágó történelmében is megtalálhatjuk.

Az államforma kérdésének tárgyilagos vizsgálata azt kívánja, hogy helyes értékmérőt alkalmazzunk. Az „államforma” szónak megvan a maga értelme. Nem tévesztendő össze az „államtartalommal”, az állam szűkebb értelemben vett lényegével, mondhatnánk, lelkével. Az államforma a test fogalmának felel meg. Bizonyos, hogy egyik sem létezhetik a másik nélkül. Az értékek rangsorában azonban a léleké az elsőbbség a test fölött.

Az állam lényege - tehát az állam elvi tartalma - a természetjogban gyökerezik. Az állam nem lehet öncél. Polgárai érdekében létesült, ezért nem lehet a jognak forrása, sem pedig - amint ma gyakran hiszik - mindenható. Hatalmának korlátjai ott vannak, ahol polgárainak jogai kezdődnek. Feladatait a helyettesítés elve határozza meg. Tehát csupán azokon a területeken érvényesülhet, amelyek túlnőnek a polgárok szabad kezdeményezésének körén. Az állam minden vonatkozásban a természetjog szolgája. Feladata, hogy elősegítse ennek érvényesülését. Ezen túl nem illeti meg semmi. Ha tehát az állam hivatása a természetjog gyakorlati érvényre juttatása, akkor az államforma az az eszköz, amelynek útján a közösség ezt a célt elérni igyekszik. Tehát csupán eszköz a cél szolgálatában, nem cél; csak olyan út, amely a célhoz vezet.

Ebből adódik az államforma kérdésének másodrendű jelentősége. Bizonyos, hogy az eszközök helyes megválasztásának jelentősége van. Ettől függ ugyanis, hogy a célt elérjük-e. A közéletben azonban csupán a természetjog örök érvényű. A hozzá vezető útnak a gyakorlati adottságokhoz kell idomulnia, amelyek állandóan változnak. Örök időkre érvényes államformáról beszélni az ítélőképesség hiányára és tudatlanságra vall. 

Ebből következik az is, hogy mindaddig, amíg ennek vagy annak az államformának objektív előnyét - legtöbbször hamis filozófiai okfejtéssel - akarjuk bebizonyítani, a vita nem vezethet eredményre. Ez csak akkor lehet termékeny, ha az államforma kérdését a cél, a természetjog érvényesülésének szemszögéből vitatjuk meg. Nem arról van szó, vajon a monarchia vagy a köztársaság-e a helyes államforma. Erre a kérdésre választ nem adhatunk, hiszen mindkettő csupán eszköz, mely lehet alkalmas vagy alkalmatlan, de nem objektív értelemben jó vagy rossz. A kérdés, amelyet fel kell tennünk, az, hogy a mai adottságok mellett melyik államforma mutatkozik alkalmasabbnak arra, hogy a természetjog érvényesülését biztosítsa.

Az államforma igazi lényegének megértése lehetővé teszi, hogy két további kérdéssel is foglalkozzunk, amelyeket gyakran indokolatlanul szoktak bevetni a vitába, és azt könnyen elmérgesítik.

Újra meg újra felvetik a monarchiának és a köztársaságnak a demokráciához való viszonyát. Ez ismét a gondolkodás pongyolaságára vall, ami annyira jellemző propagandaszólamoktól visszhangzó korunkra. A demokrácia fogalma a végtelenségig nyújthatóvá vált. Oroszországban a tömeggyilkosságot, titkosrendőrséget és a kényszermunka-táborokat jelenti. Ugyanakkor Amerikában vagy Európában még politikai írók sem képesek elválasztani a demokrácia fogalmát a köztársaságétól, és ezeket ijesztő módon cserélgetik egymással. Ezenfelül a „demokrácia” és „demokratikus” szavakkal olyan fogalmakat is jelölnek, amelyek nem tartoznak a politikához, hanem a gazdaságtanhoz vagy a szociológiához. Szükséges tehát leszögeznünk, hogy [a] demokrácia általában a népnek azt a jogát jelenti, hogy részt vehet saját jövőjének és fejlődésének intézésében.

Ilyen értelemben a két klasszikus államforma közül egyik sem azonosítható szükségszerűen a demokráciával. Mindkét államformában megvannak a lehetőségek a demokrácia megvalósítására, mint ahogy egyformán lehetségesek tekintélyuralomra felépült köztársaságok és királyságok is. A monarchisták ezzel kapcsolatban hangoztatják, hogy a demokrácia jobban érvényesül a monarchiákban, mint a köztársaságokban. Ha a mai Európa képét vizsgáljuk, ennek az érvnek komoly alapja van. Bizonyos fokig - természetesen térben és időben korlátozva - helytálló. Rá kell azonban mutatnunk ezzel szemben arra is, hogy kisebb, régi hagyományokra támaszkodó államokban, mint például Svájcban, a demokrácia és a köztársaság eredményesen tudnak együttműködni.

Még hevesebben vitatják a szocializmus és monarchia, illetve a szocializmus és köztársaság viszonyát. Főképpen amiatt, mivel a német nyelvterületen a szocialista pártok többsége republikánus. Korlátolt és műveletlen agyakban emiatt könnyen támad az a benyomás, hogy a monarchia és [a] szocializmus összeegyeztethetetlenek egymással.

Itt a fogalmak összetévesztéséről van szó. A szocialista tanok - vagy legalábbis azok, amelyeket ilyennek tekintenek - lényegükben gazdaság- és szociálpolitikai programot jelentenek. Ennek azonban az államforma kérdéséhez semmi köze nincs. Egyes szocialista pártok republikánus magatartása tehát nem a pártprogramban, hanem vezetők egyéni nézetében gyökerezik.

Hogy mennyire így van, bizonyítja az a tény, hogy Európában a valóban erős szocialista pártok többsége nem köztársasági, hanem monarchista beállítottságú. Ez az eset Angliában, Skandináviában és Hollandiában. Ezekben az országokban nemcsak a legnagyobb egyetértés uralkodik a Korona és a szocialisták között, de nem lehet szabadulni attól a benyomástól sem, hogy a munkáspártok a monarchista talajon jobban virágzanak, mint a köztársaságokban. Mindenesetre gyakorlatilag bebizonyult tény, hogy a szocializmus azokban az országokban, ahol királyok uralkodnak, hosszabb ideig marad hatalmon, mint a köztársaságokban. Az angol munkáspárt egyik köztiszteletben álló vezetője ezt a jelenséget a Korona mérséklő és kiegyenlítő szerepével magyarázta meg, amely lehetővé teszi a szocialistáknak, hogy programjukat lassabban, bölcsebben, s ezért sikeresebben hajthassák végre. Ugyanakkor az állam élén egy pártatlan uralkodó áll, aki az ellenzék számára is elegendő jogi biztosítékot nyújt, így annak nem kell kétségbeesett, erőszakos eszközökhöz folyamodnia azért, hogy ismét hatalomra jusson.

Bárhogyan állanak is a dolgok, a tények arra tanítanak, hogy helytelen és indokolatlan az államforma kérdésében mesterséges ellentétet teremteni egyfelől a szocializmus és monarchia, msáfelől a klasszikus demokrácia és monarchia között. Ugyanez vonatkozik a köztársaságra is.

Még egy pontra kell itt rámutatnunk, amely körül a vita könnyen elfajulhat. Arról a gyakori, különösen politikailag kevésbé képzett elemeknél előforduló tévedésről van szó, amellyel a monarchiát mint államformát összetévesztik ezzel vagy azzal az uralkodócsaláddal, vagyis más szóval a monarchizmust a legitimizmussal.

A legitimizmus, azaz bizonyos személyhez vagy családhoz való különös ragaszkodás szinte mindig kívül áll az okszerű, tárgyilagos politikai vitán. A legitimizmus alapmotívuma ugyanis az érzelem, így többnyire csak „ad hominem” érvekkel küzdhetünk érte vagy ellene. Korunk problémáinak tárgyilagos vizsgálatánál tehát éles válaszfalat kell húznunk a monarchia és a dinasztikus legitimizmus között. Mert az államforma politikai kérdés. Ezért függetlenül kell megvitatni attól a személytől vagy családtól, amely azt [a] jelenben megszemélyesíti vagy a múltban megszemélyesítette. Ez azért is indokolt, mivel a történelem folyamán a monarchiákban egymás után változtak az uralkodócsaládok. Az intézmény mindenesetre fontosabb, mint [a] képviselője, annál is inkább, mivel ez utóbbi halandó, míg amaz történeti távlatból nézve halhatatlan.

Furcsa eredményekhez vezetne, ha egy államforma értékét pillanatnyi megszemélyesítője szerint ítélnénk meg. Ebben az esetben persze a köztársaságokat is nem politikai létjogosultságuk, hanem a mindenkori elnök személyének tükrében kellene értékelni, ami nyilván igazságtalan volna.

Megállapítható egyébként, hogy a monarchikus gondolat harcosai között, legalábbis az európai köztársaságokban, aránylag kevés a legitimista. XIII. Alfonz spanyol király mondta egyszer: „a legitimizmus nem él túl egy emberöltőt”. A legitimizmusnak csak ott van értéke, ahol történelmileg alátámasztott, kevesektől ellenzett állandó államforma van. Ez ugyanúgy vonatkozik a köztársaságokra, mint a királyságokra. Svájcban és az Egyesült Államokban ugyanúgy beszélhetünk republikánus, mint például Angliában vagy Hollandiában monarchikus legitimizmusról. Az európai szárazföld legtöbb állama az utolsó évszázad folyamán olyan sok és mélyreható megrázkódtatáson ment át, hogy azokban ritkán találkozunk legitimizmussal. Ilyen körülmények között még veszélyesebb érzelmi érvekkel élni.

Ebben a beállításban könnyen megállapítható, [hogy] mit értünk köztársaság és mit monarchia alatt. Monarchia az az államforma, amelyben az állam élén választásoktól független személy áll, aki feladatát magasabb jogra való hivatkozással teljesíti, és ezt azzal indokolja meg, hogy minden hatalom transzcendentális forrásból ered. A köztársaságban viszont az első tisztviselő választás útján kerül az állam élére, és tekintélyét megbízóitól, vagyis attól a csoporttól származtatja, amely őt elnökké választotta, illetve kinevezte. A tisztán érzelmi, s ezért meddő vitáktól eltekintve, tárgyilagos és nyugodt megfontolással mindkét államforma mellett és ellen lehet érveket felhozni.

A köztársaság híveinek tárgyilagos érveit a következőkben foglalhatjuk össze.

A köztársaság, kivételes esetektől eltekintve, nem szakrális államforma. Nem kell Istenre hivatkoznia, ha tekintélyét igazolni akarja. Ebben a rendszerben az autoritás, a szuverenitás, mint a hatalom forrása, a néptől származik. A mai időkben, amikor az istenfogalomtól egyre inkább elfordulnak, vagy legjobb esetben a bölcselet világába utalják, a laikus államfogalom és államforma elfogadhatóbb, mint az, amely végelemzésben teokratikus elveken alapszik. A köztársaság ezért könnyebben ismerheti el az emberi jogok laikus fogalmazását. Előnye az - mondják -, hogy inkább megfelel a kor szellemének, és így többet mond a tömegeknek.

Ezenkívül a köztársasági elnök személye nem függ az öröklés véletlenjétől, mert a nép vagy egy kiválasztott elit nevezi ki tisztségére. Az elnökség ideje korlátozott. Az államfő, ha képtelen tisztségének betöltésére, elbocsájtható, helyettesíthető. Minthogy a hétköznapi életből került ki, közelebb áll a valósághoz. Remény van arra is, hogy a tömegek az iskoláztatás fejlődésével egyre inkább képesek lesznek a megfelelő személynek az elnöki székbe való kiválasztására. Ha viszont a monarchiában egyszer alkalmatlan uralkodó kerül a trónra, majdnem lehetetlen az egész rendszer összeomlása nélkül trónjától eltávolítani.

Végül az a tény, hogy - legalábbis elméletileg - minden polgárnak megvan a lehetősége, hogy köztársasági elnökké válasszák, erősítőleg hat a tömegek felelősségérzetére, és politikai érettséghez vezet. A királyság patriarchális jellege viszont arra csábít, hogy a nép sorsának intézését egyszerűen az uralkodóra bízza, és lerázza magáról a közügyek iránti felelősséget.

Monarchista oldalon a következőképpen érvelnek,

A tények azt igazolják, hogy a királyok általában nem rosszabbak, hanem többnyire jobbak, mint az elnökök. Ennek megvan a maga gyakorlati oka. Az uralkodó hivatásába beleszületik, abban nő fel. A szó legszorosabb értelmében „professzionista”, azaz szakértő az államvezetés művészete terén. Az élet minden terén előnyben részesítjük a hivatásos szakértőket a lángeszű műkedvelőkkel szemben, még akkor is, ha ezek intelligensebbek az előbbieknél. Ugyanis éppen a nehéz technikai téren - és mi bonyolultabb a modern államgépezetnél? - jobban érvényesül a tapasztalat és tudás, mint az intelligencia. Kétségtelenül fennáll az a veszély, hogy a trón örököse esetleg szerény szellemi képességekkel rendelkező ember. Dehát nem lehetett egy Warren Hardingból az Egyesült Államok elnöke? A középkor klasszikus monarchiáiban majdnem mindig megvolt a mód arra, hogy az alkalmatlan trónörökös helyére tehetségesebbet állítsanak. Csak a királyság intézményének hanyatlásával, a versaillesi abszolutisztikus önkényuralom korában tűnt el a rendszerből ez a korrektívum. Mi sem volna tehát észszerűbb, mint hogy a modern idők követelményei szerint berendezett monarchiában olyan felsőbb bírói hatóság létesüljön, mely szükség esetén beavatkozhatnék a trónöröklés rendjébe.

A hivatás betöltésére való alkalmasságnál is fontosabb az uralkodó személyének pártonkívülisége. A király tekintélye se választásoktól, se befolyásos tényezők támogatásától nem függ. Ezek segítsége nélkül került hatalomra. Az elnök ezzel szemben mindig lekötelezettje valakinek. A választások költségesek és nehézkesek. Többnyire függnek a pénz vagy a tömegszervezetek hatalmától. Ezeknek a támogatása nélkül szinte lehetetlenség egy köztársaságban az államfői tisztséget elnyerni. Ezt a támogatást pedig nem szokták ingyen adni, ami a megválasztott számára függőséget jelent. Ebből következik, hogy az elnök rendszerint nem az egész népnek az elnöke, hanem annak a hatalmi tényezőnek, amely hivatalába juttatta. Így közvetve politikai pártok vagy gazdasági érdekközösségek sajátítják ki az állam legmagasabb tisztségét, amely már nem mindenkié, hanem ennek vagy annak a polgárcsoportnak birtokállományába kerül. Így fennforog az a veszély, hogy a köztársaság megszűnik az összesség jogainak védelmezője lenni, ami - a monarchisták szerint - éppen manapság különösen aggályos, mert az egyesek és a kisebbség jogai ma bizonytalanabbak, mint valaha. Pénzügyi trösztök és egyéb mamutvállalkozások egyre inkább fenyegetik a kis egzisztenciákat. Minthogy az utóbbiak alig szervezhetők meg, és gazdasági súlyuk is csekély, csak nehezen tudják szavukat hallatni a mai demokráciákban. A politikai pártok a többség kegyéből és az erősek akaratából élnek. Ha tehát az államfő is a politikai pártok befolyása alá kerül, nincs többé olyan fórum, amelyhez a gyengék segítségért fordulhatnának. A monarchiákban viszont az uralkodó független személy, és mindenkinek egyaránt rendelkezésére áll. Az erősekkel szemben sokkal szabadabb, a gyengék jogait viszont jobban tudja megvédeni, mint az elnök. Éppen olyan időkben van szükség párton felüli államfőkre, amikor a társadalom életében alapvető gazdasági és szociális változások várhatók.

Érdeklődésre tarthat számot ezzel kapcsolatban mai gazdasági életünk egyik jellegzetessége. A második világháború óta Nyugat-Európa több országában számos üzemet államosítottak. Ezek néhol, ha nem is éppen jól, de tűrhetően dolgoznak, másutt viszont az államosítás gazdasági és politikai zavarokhoz vezetett, amelyek sok esetben még a munkásság jogait is veszélyeztetik. Figyelemre méltó, hogy az európai monarchiákban az államosított üzemek jobban működnek, mint a köztársaságokban. Ennek oka, úgy lászik, abban rejlik, hogy a Korona pártatlansága meggátolta az üzemek politikai pártok üzleteivé való süllyedését. A királyi kormányok ügyeltek arra, hogy az államosított gyárak valóban az egész nép érdekeit szolgálják. A semleges, szakszerű felügyelet megmentette ezekben az országokban az államosított üzletek munkásságát attól a veszélytől, hogy a szakszervezeti és vállalati vezetés egy és ugyanazon párt kezébe kerüljön. Hasonló esetben ugyanis a szakszervezet idővel megszűnik a munkásság érdekeit képviselni, és az állami munkaadó kiszolgálójává válik.

A jövőben még inkább fennáll az a veszély, hogy az új gazdasági lehetőségek miatt a hatalom még erősebben egyesek kezébe fog összpontosulni. Ezért is szükséges az államban egy pártatlan tényező, mely a termelési javak igazságos szétosztására ügyel.

Végül a Korona a politikai élet számára azt a szilárdságot biztosítja, amely nélkül alapvető kérdéseket megoldani nem lehet. A köztársaságok legnagyobb gyengéje éppen ennek a szilárdságnak a hiánya. A hatalmon lévőknek kézzelfogható eredményeket kell felmutatniuk a legrövidebb idő alatt, ha azt akarják, hogy újra megválasszák őket. Ez kényszeríti a köztársaságokban az államférfiakat rövid lejáratú politikai programok kidolgozására, ami viszont lehetetlenné teszi a kellő felkészülést a közeljövő korszakalkotó problémáinak megoldására.

Amikor tárgyilagosan vizsgáljuk azt a kérdést, hogy a társadalom jövője szempontjából melyik államforma felel meg legjobban a fejlődés követelményeinek, még egy szempontot figyelembe kell vennünk.

Általában azt mondhatjuk, hogy a mai demokratikus köztársaságok alapját a törvényhozó testület képezi. A diktatúrákban a végrehajtó hatalomé az elsőbbség. A bírói hatalom, mint már mondottuk, hosszabb ideje mindenütt háttérbe szorult. Egykor a keresztény monarchiákban éppen fordítva volt. Az uralkodó akkoriban a szó szoros értelmében a jogrend őre volt. A legrégibb uralkodók - a Szentírás királyai - elsősorba bírák voltak. Ez volt a helyzet a középkorban is. Szent Lajos francia vagy Mátyás magyar király fő feladatukat a bíráskodásban látták. Ezt bizonyítják a különböző német „pfalz”-ok is. A „pfalzgraf” (palatinus) a császár és király nevében elsősorban a jog őre volt. A középkori monarchiákban mindenütt azt tapasztalhatjuk, hogy a király törvényhozó hatalmát - még az olyan hatalmas uralkodóét is, mint V. Károly császár - a helyi önkormányzatok jogköre korlátozta. Ugyanezt állapíthatjuk meg a középkori királyok végrehajtó hatalmáról is. Hatalmukat csak olyan mértékben gyakorolhatták, aminő bírói tisztségüknek sikeres ellátásához okvetlenül szükséges volt.

Ennek a rendszernek az alapgondolata világos. A bírónak elsősorban a jog lényegével kell tisztában lennie, és meg kell őriznie teljes függetlenségét. Ez viszont csak úgy lehetséges, ha kinevezéséért senkinek sem tartozik köszönettel. Főleg a legfelsőbb bíró személyére vonatkozik ez. A teljes bírói függetlenségre viszont csak a monarchikus államforma ad lehetőséget. A köztársaságban ugyanis a jog legfelsőbb őre is mások jóvoltából került hivatalába, kikkel szemben bizonyos értelemben lekötelezett vagy felelős marad, ami a jogvédelem csúcsszervénél nem helyénvaló. Hisz a jog legfelsőbb őrének feladata nem annyira az, hogy egyes ügyekben ítélkezzék, hanem, hogy az állam legmagasabb értelemben vett hivatásának és a természetjognak legyen a védelmezője. Más szóval: azon kell őrködnie, hogy a törvényhozás az állam alapelveivel és a természetjoggal összhangban történjék. A király vétójoga a törvényhozó testület határozataival szemben, illetve szentesítésük, eme régi tevékenység maradványa.

Addig, amíg a monarchiákban az említett elvek érvényesültek, ez az államforma teljes mértékben megfelelt küldetésének. Később azonban, amikor a reneszánsz hatása alatt a római jog alapján kezdték átalakítani az államok berendezését, megszülettek az abszolút királyságok. Ez viszont oda vezetett, hogy a király idővel csupán az állam jelképévé, hatalmának díszévé vált, és Európa monarchiái elvesztették létfeltételüket, tulajdonképpeni létjogosultságukat. Számos trón összeomlása logikus következménye volt ennek a szellemi eltévelyedésnek.

Korunk még létező monarchiáiban időnként észrevehetően jelentkezik az ősi hivatástudat. Az uralkodók ösztönösen igyekeznek bírói magatartást tanúsítani. Pártatlanok maradnak. Mint pártatlan döntőbírók és a folytonosság őrei, a közjó számára hasznos tevékenységet fejtenek ki. Ennek ellenére szerepük gyenge viszfénye lett annak a hivatásnak, amit be kellene tölteniük. Nem képesek a mai rendszerekben küldetésüket olyan mértékben teljesíteni, ahogy erre sürgősen szükség lenne.

A klasszikus monarchia lényege tehát abban áll, hogy az állam életében a bírói hivatal az első helyet foglalja el. Tekintettel a várható eseményekre, erre a bírói jogkörre a jövő államszerkezetében is fontos szerep vár. Ez nem jelenti - és ezt világosan le kell szögezünk -, hogy restaurációs törekvésekre gondolnánk. Restauráció a megörökítését jelentené azoknak a hibáknak, amelyek a monarchista államforma válságát előidézték. Annyi volna, mint homokra építeni. 

A jövő államformája csak valami teljesen új lehet, amely ugyan érvényre juttatja a múlt örök érvényű igazságait, egyben azonban szakít tévedéseivel, és figyelembe veszi az új idők új követelményeit.

Ehelyütt még egyszer utalnunk kell a legitimizmussal és a trónörökléssel kapcsolatban mondottakra. A monarchia létjogosultsága nem alapítható ennek vagy annak az uralkodócsaládnak trónigényére, hanem csupán arra a felismerésre, hogy a várható gazdasági és társadalmi átalakulás közepette ez az államforma fogja leginkább a köz javát szolgálni. Tehát nem személyi kérdésekről van szó, hanem politikai problémáról, amely tárgyilagos megítélést igényel.

Az államfői tisztség öröklés által való elnyerését nemcsak az indokolja, hogy a trónörököst gyermekkorától kezdve nevelik feladatára, és ezáltal „hivatásos” lesz. Nem is az, hogy ezáltal az állami csúcsszerv folytonosságát jobban biztosítják, ami főleg olyankor fontos, amikor hosszú időre kell terveket kidolgozni. Legfőbb jogosultsága az, hogy az öröklés folytán az uralkodó [az] állását nem egyik vagy másik politikai csoportnak, hanem kizárólagosan a Mindenható akaratának köszönheti. Ez a helyes értelmezése az „Isten kegyelméből” való kifejezésnek - ennek az oly gyakran félreértett jelzőnek, mely a valóságban mindig csak kötelességet és megbízatást jelenthet. Tévedés lenne, ha valamelyik Isten kegyelméből való uralkodó magát valami különleges lénynek tekintené. Ez a szó, hogy „Isten kegyelméből”, sokkal inkább arra emlékezteti az uralkodót, hogy magas hivatalába nem saját érdemei révén került, hanem csak ezért, hogy igazságossággal és szakadatlan munkával igazolja magát.

Ha a legmagasabb állami méltóság öröklés révén való betöltése mellett számos érv hozható is fel, megvan a gyenge oldala is. Már említettük, hogy ha a trónöröklés automatikusan történik, előfordulhat, hogy az állam élére alkalmatlan személy kerül. Ebben rejlik a monarchia legnagyobb veszélye. Ez a veszély tulajdonképpen újkeletű, és a versaillesi időkre vezethető vissza, amikor a legitimizmus hibás értelmezése révén megszüntették azt a helyesbítési módot, mely a legtöbb klasszikus monarchiában valamilyen formában megvolt, és szabályozhatta a trónöröklést. A modern királyságokban ezt ismét intézményesen biztosítani kellene. Hiba lenne, ha ezt a feladatot nem egy bírói fórumra bíznák. Az uralkodó, mint az állam legfőbb alkotmánybírája, nem gyakorolhatja egyedül ezt a hivatását. Szükséges, hogy elnöklete alatt bírói testület működjék. Ennek kellene afelett döntenie, hogy az egyes törvények vagy rendeletek megfelelnek-e az alkotmány szellemének, vagy nem. Ha az uralkodó meghal, a bírói testület többi tagja megmaradna tisztségében. Őket illetné meg a döntés, hogy a trónörökös megfelel-e tisztségére, vagy hogy szükség esetén a legközelebbi jogosulttal helyettesítsék.

Kétségtelen, hogy az államfő tevékenysége a puszta jogvédelem keretein túl terjed. Ellenőriznie kell a végrehajtó hatalmat is, hiszen ennek a feladata, hogy végrehajtsa a bírói határozatokat. Ennek ellenére ez a feladatkör csupán másodlagos marad a modern uralkodó számára, aki legfőképp bírói tisztségében találja meg tevékenykedésének igazolását a XX. század államának keretében. 

Népképviselet és demokrácia

A modern politikai irodalom jellegzetes vonásai közé tartozik, hogy a demokráciát többen bírálják, mint védik. A rendszer gyenge oldalai annyira ismertek, és annyian bírálták, hogy felesleges velük külön foglalkoznunk. Itt csak azt szeretnénk megjegyezni, hogy a bírálatokba gyakran csúszik lényeges hiba. Gyakran összetévesztik az egyes, magukat demokratikusnak nevező rendszerek hibáit azzal az egészséges gondolattal, hogy a nép részt vegyen a törvényhozásban és az állami gépezet ellenőrzésében.

A jelenlegi, úgynevezett „demokratikus” államformáknak a legnagyobb hibája Európában, hogy korlátlanok, abszolutisztikusak. Abban a pillanatban, amikor kimondták, hogy „minden hatalom a néptől ered”, tulajdonképpen a halálos ítéletet mondták ki az erre a tanra épült rendszerek felett. Mert ha egyetlen tényezőt tekintünk a hatalom forrásául - legyen az király, diktátor vagy nép -, ezzel azt tesszük meg minden jog forrásának, és megfosztjuk a jogot tárgyilagosságától, transzcendentális jellegétől. Ezzel az állam megszűnik jogállam lenni, és előbb vagy utóbb az önkény kerekedik felül benne, tekintet nélkül arra, hogy egy személy vagy pedig a többség gyakorolja-e ezt. 

Már előbb mondottuk, hogy a jog és a jogrend korlátokat jelent. Ellenkező esetben - ahogy ezt Stehlin püspök olyan találóan kifejtette -, a politika, ha nem ismer határokat, közveszélyt jelent.

Tehát nem a helyesen értelmezett demokrácia a hibás, hanem az elfajzása, amelyet tévesen nevezünk annak. Az olyan rendszerben, ahol a bírói hatalomnak vezető szerepe van, a népakarat sokkal inkább érvényesülhet, mint az olyanban, ahol ez a kisebbség érdekeit védő korrektívum hiányzik. A nép törvényhozó hatalma csak addig a határig jogosult, amíg nem ütközik a természetjogba.

Az, hogy a nép a törvényhozásban milyen formában vesz majd részt, természetesen esetenként különböző lesz. Történelem, hagyományok, nevelés fogják megszabni. Néhány általános tételt azonban már most leszögezhetünk.

A mai demokratikus rendszerek egyik legnagyobb hibája a névtelenség. Európa legtöbb országában a képviselőket listák alapján választják, ami annyit jelent, hogy a választópolgár többnyire nem is tudja, kire szavaz. Ennek az a következménye, hogy a népképviseletekben tulajdonképpen nem a nép, hanem a pártok képviselői ülnek. A független személyek lassan a háttérbe szorulnak, és ezzel egyidejűleg a hatalom a pártnak álcázott érdekközösségek kezébe kerül. Ennek a hanyatlásnak egyik elrettentő példája a mai osztrák képviselőház, ahol a viták a valóságban megszűntek, mivel a törvények sorsát a párttitkárságokon döntik el. Amit ezek elhatároznak, keresztülviszik, teljesen függetlenül attól, hogy a természetjognak megfelel-e, vagy az egyes képviselők lelkiismeretével összeegyeztethető-e. A képviselők már nem a népet képviselik. Legjobban bizonyítja ezt a szomorú és egyben groteszk tény, hogy a képviselők közvetlen megválasztásuk után kötelesek a párttitkárságokon letétbe helyezni lemondónyilatkozatukat, hogy ha nem engedelmeskednének a pártvezetőség akaratának, könnyűszerrel meneszteni lehessen őket. A jövő népképviseletében ilyen esetek nem fordulhatnak elő. A népnek közvetlenül kell majd választani, hogy a képviselő valóban tribunus plebis, és ne egy leplezett hatalmi csoport ügynöke legyen. 

Még mindig sokan vannak, akik az általános választójogot szerencsétlenségnek tartják. Attól eltekintve, hogy amennyiben helyesen kezelik, nem látunk okot a pesszimizmusra, hangsúlyoznunk kell, hogy az általános választójog a legtöbb országban olyan mélyen begyökerezett, hogy hiba volna szembehelyezkedni vele. Gyenge pontja azonban a mai általános és egyenlő választójognak, hogy a család, mint államalkotó tényező, nem jut kellő szerephez benne. A családnak pedig nagyobb befolyást kellene biztosítani a választásoknál, mint eddig. Célszerű lenne tehát a választójogot minden állampolgár számára születésétől kezdve biztosítani, anélkül, hogy ezt bizonyos kor eléréséhez kötnék. A kiskorú szavazati jogát a családfőnek kellene gyakorolnia. Ez nem sértené a választók eddigi jogait, viszont a család megfelelő szerepet játszhatna a politikában. 

Mindig bevált a képviselőház mellett a szenátus intézménye, különösen a gazdasági és szociálpolitikai törvényhozás területén. A szenátus természetesen csak abban az esetben működhetik sikeresen, ha ugyanazon jogok illetik meg, mint a másik házat, és ha a gyakorlati életben gyökerezik. Angliában például a Lordok Házának csak addig volt politikai súlya, amíg a társadalmi rend agrárjellegű volt, és ebben a földbirtokos nemesség komoly szerepet játszott. Abban a pillanatban azonban, amikor az ipari fejlődés jelentős hatalomeltolódást okozott, a Lordok Háza elvesztette minden komoly befolyását. A szenátusnak az államban meglévő valódi erőket kell képviselnie. A legcélravezetőbb megoldás az lenne, ha a szenátorok egyharmadát a gazdasági és társadalmi érdekcsoportok - mint például a szakszervezetek és kamarák - választanák meg, illetve küldenék ki. Második harmadának a művelődés hordozóiból, az egyházak, a nevelésügy, a tudomány és család képviselőiből kellene kikerülnie. A többi szenátort pedig a területi önkormányzatok küldenék a nemzetgyűlésbe. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy a kinevezett szenátorok ritkán működnek jól. Választott társaik sosem tekintik őket teljesen egyenrangúaknak. 

Összefoglalóul még egyszer le kell szögezni a következő elvi megállapítást: az a törvényhozó testület, amely általános választások alapján jön létre, csak abban az esetben teljesítheti hivatását, ha a természetjog által megszabott határok között mozog. Ha módjában van, hogy ezeket a határokat átlépje, ennek szükségszerűen önkényeskedéshez kell vezetnie.

Hivatalnokok és bürokraták

A mai állami életnek egyik rákfenéje a hivatali önkény, a bürokrácia túltengése.

E vonatkozásban gyakran összetévesztik a két fogalmat: a hivatalnokot és a bürokratát. A köztük lévő alapvető különbség már magából az elnevezésből is kitűnik. A „hivatalnok” sző (főleg a francia formájában: „fonctionnaire” - „funkcionárius”) a hivatásra, tehát arra a munkakörre utal, amit egy személy betölt. A „bürokrata” szó viszont az iroda uralmát jelenti, azét, aki az íróasztal mellett ül. Tehát már a szóelemzésből is kitűnik a különbség a közigazgatás eme két alakja között.

A „hivatalnok” fogalma tevékenységet, feladatot, hivatást és szolgálatot jelent. Tudja, mi a tennivalója, kötelességet érez a társadalommal szemben, felelősséggel tartozik. A hivatalnok nem névtelen. Azért létezik, hogy a közösségnek segítsen, hogy azt szolgálja. A hatalom és annak gyakorlása számára nem öncél, csupán ultima ratio, amelyet csak végszükségben alkalmaz.

Egészen más a helyzet a bürokratánál. Ez a hatalmat a hatalom kedvéért gyakorolja. A szolgálat fogalma eltűnik a parancsolgatás mögött. Szemében az állampolgár tárgy, és nem alany. Számára a jog forrása az állam, amelyet a hivatal képvisel. Szerinte a jog az állampolgárt csak abban a mértékben illeti meg, ahogyan azt a hatóság engedélyezi. A bürokrata tehát, amint azt a neve is mutatja, nem a társadalom szolgájának, hanem urának tekinti magát. Miután csak kis részlege egy nagy névtelen hatalomnak, azt a maga területén belső korlátozás nélkül gyakorolhatja. Névtelensége egyben kisebbrendűségi érzéseket vált ki benne, ami arra kényszeríti, hogy hatalmát az állampolgárok költségére minduntalan bizonyítsa. Kicsinyes lesz, „bürokrata” a szó legrosszabb értelmében.

A bürokrata a legjellegzetesebb kortünet. Annak a törvénynek a terméke, amit Somary Félix a következőképpen fogalmazott meg: minél több joga van egy embernek vagy egy csoportnak, annál kevésbé veszik azokat tekintetbe. Ebből következik tehát az állítólagos népszuverenitás mai korszakában, hogy az állampolgár messzemenően ki van szolgáltatva az önkénynek. A névtelen kollektivizmus ellen nem lehet sehova sem fellebbezni. Mivel ez áll a közigazgatás élén is, a bürokratizmust maga a rendszer termeli ki.

Ezek a jelenségek vezetnek az állami gépezet állandó növekedéséhez, és egyben megmerevedéséhez, mert ahol bürokraták dolgoznak, ott fokozott ellenőrzésre van szükség, hisz[en] alig van lehetőség jogorvoslatra. Emellett a névtelen kollektívák könnyen dobálóznak olyan pénzekkel, amelyekkel felelősséget érző emberek takarékoskodnának. Végül az államnak különböző érdekcsoportok részéről történt kisajátítása is a bürokratikus gépezet megduzzadásához vezet, mivel ezek kormányra jutásuk után kénytelenek [a] híveiknek a köz terhére állásokat biztosítani.

Ez természetesen a hivatásos hivatalnoki kar rovására történik. Ahol a bürokrácia megjelenik, eltűnik a hivatalnok, ugyanúgy, ahogy a gaz elburjánzása kiszorítja a nemes növényt. A bürokrata állásában csak jövedelemforrást és a hatalom gyakorlásának lehetőségét látja. Ezért felfuvalkodott. A hivatalnok viszont állását kötelességteljesítésnek, a köz szolgálatának tekinti. Ezért szerény.

Mondottuk, hogy a bürokrata kortünet. Helyesebb volna, ha benne kóros tünetet, az általános felelőtlenség megtestesítőjét látnánk. Akkor tűnik majd el, ha ismét jogállamban fogunk élni. Mert a jogállam alapja a szolgálati hivatástudat és [a] becsületes tisztviselői kar. Ha majd ismét a felelősségérzet és a becsület kerül az állami élet középpontjába, amit a bírói hivatal elsőbbsége fog magával hozni, akkor számolhatunk majd le véglegesen a bürokráciával is, és akkor építhetünk ki ismét igazi hivatalnoki karra alapozott jó közigazgatást.

*

Mint mondottuk, a politikáé az elsőbbség. „Kezdetben vala az Ige.” Ebből parancsolóan következik, hogy a politikai munkának, mellyel az államot új alapokra helyezzük, a gazdasági és társadalmi átalakulás előtt kell megindulnia. Azt mondhatjuk a mai helyzetben, hogy a gazdasági és társadalmi téren eljött a tervezés ideje; ami azonban a politikát illeti, már ütött a cselekvés órája.

*

In Habsburg-Lotharingiai Ottó: A holnap társadalmi rendje - Állam és társadalom az atomkorban. Amerikai Magyar Kiadó, Köln - Detroit, 1956, 5., 60-83.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés