Így, látszólag elismert - mert még az állam szükségességét kétségbe vonó anarchizmus álláspontjáról sem tagadott - tétel az, hogy az állam, arra hivatott tényezői útján, az egyesnek csakugyan parancsolt, tilt, tőle bizonyos esetekben engedelmességet követel, s mégis a jelenben már ennek - az alattvalói engedelmességre pedig kétségkívül döntő - tételnek [az] igazságát is kétségbe vonják. Az állami akarat lényegéről, s ez akaratnak az alattvalókhoz intézhetőségéről az állam- és jogtudományban újabban oly felfogások is képviselvék [képviselve vannak], amelyeknek, következetes végigvezetésben, az alattvalói engedelmesség lehetőségének elejtéséhez kell vezetniük. Ha igaz az, hogy az államnak bár van akarata, de ez az akarat sohasem bír a parancs vagy tilalom természetével, hanem csak az állam saját magatartásáról való puszta logikai ítélet, vagy ha igaz az, hogy az állam akaratai, parancsoló vagy tiltó jellegük mellett is, sohasem az alattvalókhoz, hanem csakis az állam végrehajtó orgánumaihoz szólanak, úgy az alattvalók engedelmességéről, s engedelmességre kötelezettségéről az állam irányában, következetesen beszélni nem lehet.

Azzal a kisebbséggel szemben, mely a tudományban az állami akaratok parancs-jellegének lehetőségét, illetőleg az állam akaratainak az alattvalókhoz intézhetőségét kétségbe vonja, a nagy többség elismeri, hogy az állam, mint személyiség, parancsolni, tiltani képes alany, s hogy amennyiben parancsoló vagy tiltó akaratának érvényesüléséhez az alattvalók közreműködésére szüksége van, kötelezni-célzólag ezekhez fordul. Lépést tart e felfogás általánosságával annak a - bár különböző időkben, s az állam mibenlétéről való szemléletnek különféleségéhez mérten eltérőleg megokolt - vélekedésnek általánossága is, hogy az engedelmesség, melyet az állam a maga akaratai irányában követel, az emberre nézve szükséges. Ennek igazságát ugyanis [a] gyakorlatban csak a társas ember-természetet nélkülöző egyedek, elméletben pedig csak azok az idealisták tagadják, kik a társas élet összhangját az állam nélkül is elérhetőnek, s fenntarthatónak képzelik.

Az állam irányában való engedelmesség lehetőségének és szükségességének mondhatni általánosan osztott e tételeivel azonban már régtől fogva nem jár együtt az emberek ama kérdésre vonatkozó álláspontjának egységessége is, hogy az állam, illetőleg az állami felsőbbség kötelezni-célzó akaratainak mindenben és mindenkor engedelmeskedni kell-e, azaz hogy nincsenek-e oly esetek, amelyekben az egyén az állam parancsát, bár az teljesíthető volna, teljesíteni nem köteles. Különösen három differenciálódási jelenségre lehet visszavezetni azt a tényt, hogy az emberek felfogása az állami parancsok s tilalmak irányában való engedelmesség határairól, az idők során eltérő tartalommal alakult ki. Az egyik ily tény, az emberi cselekvéseket irányító normáknak, az emberi együttélés bizonyos fejlettségi fokán elkülönülése, egyrészt az államtól létrehozott - vagy legalább magáévá tett - jogi, másrészt valamely más szerzőre visszavezetett erkölcsi szabályokra; a másik: a jog normáinak, a sokáig uralkodó természetjogi szemlélet mellett, szétválasztása az egyes államok akaratában megjelenő pozitív és az e tételes jog felett állónak mondott természetjogra, a harmadik pedig az a differenciálódás, mely az állami funkciók ellátására egyetlen szerv helyett több orgánum alkalmazásával, magának az államnak létre-szervezkedésében a fejlődés során bekövetkezett.

Ott és addig, ahol és ameddig a társasan élő embert embertársaihoz és a közösséghez való vonatkozásában csak egyetlen tekintélytől eredő normák irányítják, e normák alkotójának azonossága, a normáknak ugyanattól a tekintélytől származottsága mellett, az egyesre, mint a normák alattvalójára nézve fel sem merülhet a kérdés, hogy a normákban kifejezésre jutó és kötelezni-célzó tekintélyi akaratoknak kell-e vagy sem engedelmeskednie. Amennyiben az akaratát kötelező szándékkal nyilvánító tényező az egyesre nézve tekintély, akarata az egyes által, éppen e tekintélyi eredeténél fogva, eo ipso [a puszta tény folytán] kötelezőnek is tartatik. A tiszta teokráciában, hol az állam látható feje (akár egyetlen személy, akár valamely testület) egy láthatatlan tekintélyi lénynek: Istennek teljhatalmú megszemélyesítője, úgyhogy akarata mindenkor Isten akarata is, vagy a kezdetleges despociákban, hol az államfői akarat még épp úgy erkölcsi, mint jogi norma, a szabályképző tekintély egyetlensége mellett, annak minden kötelezni-célzó akarata kötelezőnek is tekintetik.

Mihelyt azonban valamely társadalomban az emberi cselekvés normái homogenitásukat valamely okból elvesztik, s részben mint jogszabályok az államra, illetve annak valamely szervére, részben mint erkölcsi normák valamely más szerzőre vezettetnek vissza, az emberi gondolkodásra már beáll a lehetőség, hogy a különböző forrásból eredőleg feléje irányuló normák kötelezőségét többféleképp értékelje. Minden kötelezni-célzó akarat kötelező ereje ugyanis, az illető akarat alanyának, a kötelezni kívánt alany felismerése szerint, tekintélyi minőségén alapul. Erről a tekintélyiségről kialakuló ítélet azonban nemcsak külső, az értékelendő alanyhoz kapcsolódó tulajdonságon, hanem e tulajdonságoknak az értékelő fél által miként és mennyiben felismerésén, tehát alanyi momentumokon is nyugszik, minélfogva ha létezik is egymás mellett több oly alany, akik egy más alanyra objektíve egyképp tekintélyek lehetnek, nem következik feltétlenül, hogy az őket értékelő fél felismerésében, azaz szubjektíve is egyaránt tekintélyül fognak jelentkezni. Ott tehát, ahol az emberi magatartást, egyrészt az erkölcsi, másrészt a jogi normákban, két különböző szerzőtől eredő akaratok célozzák befolyásolni, e normák kötelezőségének értékelésénél, az értékelő alanyok szubjektív felismerése szerint, bár egy-egy alanyra nézve csak egy, összességében azonban háromféle eshetőség állhat be. Vagy úgy az erkölcsi-, mint a jogszabályok szerzője tekintélynek ismertetik fel, s akkor a felismerés alanya mindegyik fél kötelezni-célzó akaratának követésére minden esetben kötelezettnek érzi magát, vagy pedig csakis a jogi normáknak, illetőleg csakis az erkölcsi parancsoknak alkotója jelentkezik az értékelő alany felismerésében tekintélyként, amikor is minden csakis attól az egyedül tekintélynek felismert tényezőtől kiinduló akaratok lesznek az alany magatartására irányadók. 

Az erkölcsi és jogi normákra differenciálódott cselekvési szabályokkal bíró társadalmakban, e különböző eredetre visszavezetett akaratok kötelezősége értékelésének említett hármas lehetősége mellett érthetővé válik, ha arra a kérdésre, hogy mennyiben kell az állam kötelezni-célzó akaratainak engedelmeskedni, az egyéni értékelés különbözősége szerint a válasz is különböző. Az, akinek szemléletében csakis az erkölcsi normák alkotója tekintély, mindenben csakis az erkölcsi parancsok és tilalmak kötelezőségét fogadja el, csakis ezeket fogadja el tekintélyi, s őt kötelezni képes akaratokul, még ha egyébként az erkölcs határain belül a jogi normák kötelezőségét hirdeti is. Az állami akaratok, a jog kötelezőségének az erkölcs normáin belül hangoztatása ugyanis csak látszata annak, mintha az alany ily esetben is több tekintélyt ismerne, mert a jognak ez az erkölcs alá rendelése valójában nem jelent mást, mint azt, hogy az alany előtt az állam nem tekintély, a jog nem tekintélyi akarat, s azt bizonyos esetekben követve is az egyes nem az államnak, hanem az erkölcsnek engedelmeskedik, amely bizonyos esetekben az államtól kiinduló akaratok követését is előírja neki. Akik a heteronóm szabályok mellett az erkölcs tételeiben autonóm elveket látnak, vagy mások, akik ha a pozitív jog mellett nem tagadják is [sic!] heteronóm erkölcsi normák létezését, de az államot, a maga jogrendjével, az erkölcsi világrend fenntartására is hivatott tényezőnek tekintik, a jog szabályait az erkölcs tételei felett állóknak mondva, voltaképp szintén csak egy tekintélyt fogadnak el: a jogalkotót, az államot. Viszont azok, akik akárminő alapon, de úgy a jogi-, mint az erkölcsi szabályokat - bár különböző, de egyképp tekintélyi alanyoktól eredő akaratoknak tekintik: az erkölcsi- és jogi normáknak egyképp kötelező volta mellett foglalnak állást.

Az állam akarataiban megjelenő pozitív jognak, a minden állam jogrendjére meghatározónak mondott természetjoggal szembeállítása, akár azzal az indokolással, hogy az ember társas természetéből bizonyos jogelvek szükségképp következvén, a pozitív jog ezekkel szemben kötelező nem lehet, akár -mint ez a természetjogi felfogás későbbi képviselői vallották - azzal az indokolással, hogy minden jog forrása az emberi értelem lévén, az állam az észjoggal ellenkezőt nem parancsolhat, alapjában szintén nem egyéb, mint bizonyos etikai elveknek, a természetjog néven, a pozitív jog fölé helyezése.

Az alattvalók engedelmességre kötelezettsége határainak megítélésében, az erkölcsi és az állami akaratnak, illetőleg a természeti- és a pozitív jognak egymással szembeállíthatásán kívül, még egy másik, és következtetéseiben az államtudomány mai álláspontjára legnagyobb befolyást gyakorló szempont is értékesíttetett, nevezetesen annak a ténynek figyelembe vétele, hogy az állam, csak némileg fejlett alakjában is, a maga funkcióinak kifejtésére nem egyetlen, hanem egynek legfelsőbbsége alatt több orgánummal rendezkedik be. Amíg az összes állami funkciók ellátása osztatlanul és közvetlenül egyazon szerv, az állam egyetlen orgánuma útján megy végbe, mint az egészen kezdetleges, a feladatok és egyedek kicsiny körét felölelő patriarchális államban, az államfő kötelezni-célzó tényeinek mindenkor kötelező voltában még csak erkölcsi alapokon sem lehet kételkedni, mert ezen a fejlettségi fokon erkölcs és jog még egybeesnek. Amint azonban az állami feladatok köre bővül, s közvetlen ellátásuk az államfőre lehetetlenné válván, az ő helyettesítésére és kiegészítésére más alanyok is alkalmaztatnak, adva van a lehetőség annak a kérdésnek a feltevésére, hogy ezeknek az államfőhöz alárendeltségben álló funkcionáriusoknak az alattvalók mennyiben kötelezvék [vannak kötelezve] engedelmeskedni. Az ún. abszolút állam államfilozófusai a kérdésre jórészt abban válaszoltak, hogy mivel az államfőnek alárendelt állami szervek az államfő megbízottjai és helyettesei, nekik mindenben épp úgy engedelmeskedni kell, mint magának az államfőnek. Ezzel szemben az ún. alkotmányos állam kialakulása, illetve az állam ún. alkotmányos szervezkedésének általánosulása óta az állam tudományában a „csak alkotmányos engedelmességre kötelezettség” tana az elterjedt, oly értelemben, hogy az alattvaló az állam legfőbb szervétől eredő akaratoknak, a törvényeknek mindenkor; az alárendelt állami orgánumoktól kijelentett akaratoknak, a rendeleteknek csak annyiban tartozik engedelmeskedni, amennyiben azok az államnak legfelsőbb szerve útján megnyilvánult akaratával: a törvénnyel nem ellenkeznek.

Azokra nézve, akiknek szemléletében, az említett okok valamelyikéből az alattvalók engedelmességre kötelezettsége mint „csak feltételes” kötelezettség jelent és jelenik meg, elmaradhatatlan volt az alattvalói engedelmesség problémájának azon oldaláról vizsgálása is, hogy mire van az alattvaló felhatalmazva akkor, amikor a hozzá intézett parancsnak engedelmeskedni valamely okból nem érzi magát kötelezve.

E kérdésben a vélekedéseknek szintén nem sikerült egyezőségre jutniuk. Legkevesebbet engednek meg azok, kik az engedelmesség szükségességének hangsúlyozása mellett, csak az utólagos panaszemelést tartják megengedhetőnek. Nem sokban különbözik ezekétől az a felfogás, mely az alattvalónak vagy a minden esetben engedelmeskedés, vagy csak az államból való kiválás, a kivándorlás között enged választást. A legtöbben amellett foglalnak állást, hogy az alattvaló, a magára nézve kötelezőnek nem tekintett rendelkezéssel szemben az engedelmességet jogosan megtagadhatja ugyan, de a puszta engedetlenségnél tovább nem mehet, s a sérelmesnek tartott parancsnak más általi végrehajtását tűrni köteles. Nem kevésbé elterjedt azonban az a felfogás is, mely az alattvalót bizonyos esetekben (nyilvánvaló erkölcs- vagy jogellenesség, életveszély stb.) az ún. tettleges vagy aktív ellenállásra is jogosultnak tekinti, sőt régebben bizonyos, az embert ember minőségénél fogva megillető, s ezért a tételes jog által meg nem szüntethető jogok létét véve fel, az alattvalók „forradalomra való jogát” is lehetségesnek, sőt adottnak mondották.

Amint e bevezetés során csak az okokban és eredményekben röviden érinthetett álláspontok [1] különfélesége is mutatja, az alattvalói engedelmesség problémája éppen nem azok közé a kérdések közé tartozik, amelyeknek megoldása körül az állam tudományának semmi tisztáznivalója sem akad. Mert ha a kérdésben az államnak, s vele az alattvalói engedelmességnek szükségességét is kétségbe vonó anarchizmustól, s a pozitív jogon kívül még valamely, a minden idők minden államának jogrendjére érvényes természeti joggal érvelő iskola álláspontjától eltekinthetni is, az alattvalói engedelmesség kérdésének különféle vonatkozásaiban kialakult, s az előzőekben vázolt vélekedések között még mindig nem egy olyan akad, melynek az állam lényegével és az alattvalóknak az állammal szemben szükségképi alárendeltségével összeegyeztethetősége erősen kétséges.

Az állam parancsolni-képességének kétségbevonása, következetesen, az állam kötelezni-képességének hiányát, ez pedig az alattvalók engedelmességre kötelezettségének egyenesen lehetetlenségét jelenti, holott az allatvalóknak az állam által kötelezhetőségét és köteleztetését a politika tudománya mindenkor vallotta. Az erkölcsnek az állami akarat felett  és annak irányában ellenállásra is felhatalmazó fölénye, az állam szuverenitásának a politika tudományában elfogadott tételét támadja meg. Az alattvalóknak bizonyos, az állam szerveiként is működni jogosult tényezők minden kötelezni-célzó akarata irányában kritikátlan engedelmességre köteleztetése, köteleztetésük akkor is, amikor a kötelezni kívánó alany az állam akaratával ellenkező magatartást követel, az állam részéről ez alanyok önkényének önmaga felett elismerését jelentené. Más oldalról az ún. alkotmányos engedelmesség tana sem nélkülöz minden ellentmondást, mert amikor az engedelmességre kötelezettséget az állam legfelsőbb szervétől eredő akaratok irányában feltétlennek, az alárendelt államszervek akarataival szemben pedig „csak feltételesnek” mondja, úgy vagy a különböző állami orgánumoktól kiinduló állami akaratok kötelező erejére nézve állít fel fokozatokat, ami az államszemély egységessége folytán az állami akaratoknak is szükségképp egy-természetűségével áll ellentétben, vagy pedig az alattvalók engedelmességre kötelezettségének feltételességét bizonyos alanyoknak csak oly akaratnyilvánításaira vonatkoztatja, amelyek nem az állam akaratai, s ekkor az alattvalók állami köteleztetését oly akaratokra terjeszti ki, amelyeknek követésére az egyes államilag egyáltalán nem, még „csak feltételesen” sem köteleztetik. Emellett az alkotmányos engedelmesség tana az ún. passzív ellenállásra, mint egyszerű engedetlenségre és az ún. aktív ellenállásra, mint bizonyos esetekben a „tettleges ellenszegülésre” való jogban, oly jogok létét veszi fel, amelyek, nem is szólva arról, hogy az állami akarat érvényesülésére való hatásukban egymástól lényegben mit sem különböznek, az állami akarat szuverenitásával, s magának az alanyi jognak mibenlétével sincsenek összhangzásban.

Ez okokból alig is csodálkozhatni azon, hogy akadtak, akik az alattvalói engedelmességre kötelezettség kérdését az egységesen meg nem oldható problémák közé sorozták. „Auf eine allgemein angenommene Lösung dieser Frage - mondja Mohl [2] a kérdést az erkölcsi parancsok által megkövetelt engedelmesség kérdéséhez vonatkoztatva - ist wohl nie zu rechnen, wei immer selbst unter gewissenschaften und ruhig überlegenden Männern der eine die nächste Pflicht in der Enhaltung der staatlichen Ordnung, als der Bedingung jeder menschlichen Entwicklung erblicken wird, der andere dagegen die Erfüllung der von ihm erkannten sittlichen ung göttlichen Gebote allen sonstigen Rücksichten vorsetzen zu müssen glaubt.” [„E kérdés általánosan elfogadott megoldása valószínűleg sohasem várható, mert még a lelkiismeretes és higgadtan gondolkodó emberek között is az egyik mindig az államrend megőrzésében - mint minden emberi fejlődés feltételében - látja a következő kötelességet, míg a másik úgy véli, hogy az általa elismert erkölcsi és isteni parancsolatok teljesítése minden más szempontot megelőz.”] V. Kirchenheim szerint pedig, a nézőpontok különféleségéhez képest, az alattvalók engedelmességre kötelezettsége kérdésében még azok is más-más eredményekhez fognak jutni, akik az állami életben az állam akaratát, a jogot ismerik el uralkodónak. „Die Lehre (ti. az alattvalói engedelmesség tana) zeigt deutlich - úgymond [3] - wie es sich in diesem Kapitel um die gesamte Rechtsstellung des Unterhanen handelt und wie untrennbar verschlungen die verschiedenen Beziehungen desselben sind. Wer vom Standpunkt der Staatsgewalt ausgeht, betont das Recht derselben auf Gehorsam; wer von den Pflichten des Bürgers ausgeht, dessen Gehorsamspflicht; wer von seinen Rechten ausgeht, fasst die Lehre als Lehre vom Widerstande.” [„Az alattvalói engedelmesség tana világosan megmutatja, hogy e fejezet az alany teljes jogállását tárgyalja, és hogy az alany különböző viszonyai mennyire elválaszthatatlanul összefonódnak. Aki az államhatalom álláspontjából indul ki, az az engedelmesség jogát hangsúlyozza; aki az állampolgár kötelességeiből indul ki, az az engedelmesség kötelességét; aki pedig a jogaiból indul ki, az az ellenállás tanaként fogja fel e doktrínát.”]

Ezekből az állításokból mindenesetre elfogadható annyi, hogy az alattvalói engedelmesség problémáját, mint igen sok más kérdést is, a helyes alapra támaszkodó, mindenben tárgyilagos és következetes vizsgálódás sem képes megfejteni úgy, hogy eredményei a kérdéssel foglalkozók összességénél felvételre találnának. Ez a körülmény azonban a kérdés vizsgálását feleslegessé nem teheti; nemcsak azért nem, mert ha a tudomány csak oly kérdések fejtegetésével foglalkozhatnék, amelyekben az egységes megállapodás bizton remélhető, akkor a legtöbb probléma tárgyalásáról végleg le kellene mondania, de azért sem, mert a problémák megoldása teljesen független attól, hogy az e megoldásul jelentkező eredmények általánosan elfogadottakká lesznek-e, vagy sem. A tudományos vizsgálódásnak az igazság megállapítása a feladata, ami mellett az igazságként felismert tételek általánosulása csak másodlagos mozzanat, mely amint más kérdésekben, úgy az állami alattvalók engedelmességre kötelezettségének kérdésében is épp oly kevéssé lehet akadálya a helyes megfejtésnek, mint az a v. Kirchenheim által a probléma megoldásának nehézségéül felhozott - bár nem bizonyított - körülmény, hogy az alattvalói engedelmesség kérdésének más-más oldalról szemlélete szükségképp más-más megállapításokra vezet. Mert még ha elfogadható lenne is v. Kirchenheimnek ez az állítása, akkor sem zárná ki a kérdésben az igazság felismerését, minthogy ennek lehetősége éppen azon dől el, hogy a többféle alapra támaszkodható vizsgálódások azonos eredményre jutnak-e vagy sem - ez csak valószínűbbé teheti a levezetések helyességét -, hanem azon, hogy egyáltalán van-e a vizsgálódásnak bár csak egyetlen helyes kiindulópontja is, s hogy azok a levezetések, melyek e helyes alapra építvék [lettek építve], szigorúan következetesek-e. Ha ily helyes alapból kiinduló és logikailag sem kifogásolható megállapítások mellet, az ugyanazon kérdésben más szempontokon felépült okoskodásoknak más az eredményük, ez nem a feladat megfejtésének lehetetlenségét, hanem vagy az illető szempontoknak a megoldásra alkalmatlanságát, vagy a reájuk támaszkodó levezetések következetlenségét mutatja. Azok a nézőpontok egyébként, amelyek különbözőségével v. Kirchenheim az alattvalói engedelmesség kérdésében uralkodó vélekedések különféleségét megokolhatni véli, távolról sem idegenek egymásra, s a későbbiek során lesz alkalom kimutatni, hogy akármelyikükből induljon is ki a probléma megfejtésére irányuló vizsgálódás, az, következetesen, csak ahhoz az eredményhez vezethet, hogy az állam minden kötelezni-célzó akaratának, minden más ellenkező akaratra való tekintet nélkül, engedelmeskedni kell. 

Az előadottak az alattvalói engedelmesség problémájának különféle vonatkozásairól, s az e vonatkozásokra nézve kialakult vélekedésekről képet nyújtva, egyben azt az anyagot is vázolják, melynek feldolgozását a jelen tanulmány feladatul választotta.

Miként a kérdésben uralkodó nézeteltérések, végső visszavezetésben, mindenkor több irányúak - mert az erkölcs és jog egymáshoz való viszonyát érintőleg erkölcs-, illetve jogbölcseletiek -, az egyesnek az államhoz és szerveihez való vonatkozását az állam és a jog szempontjából értékelőleg pedig alkotmány- és jogtaniak voltak, megvitatásuk kapcsán az alábbi megoldási kísérlet is részint bölcseleti, részint alkotmány- és jogtani keretekben mozog. De ha az alattvalói engedelmesség problémájának minden irányú megoldhatásában nem csekély jelentőségű is annak eldöntése, hogy az erkölcs és a jog, mint az emberi cselekvés normái minő vonatkozásban állanak egymáshoz, s hogy az embernek, mint általuk egyképp kötelezni-célzott alanynak engedelmességét érinti-e, s mennyiben az erkölcsi és a jogi akaratok egyenrangúsága vagy egymásnak fölé- illetve alárendeltsége, mégis kétségtelen, hogy a kérdés nagyobb jelentőségű részét, annak államtani vonatkozásai képezik. Képes-e az állam egyáltalán valamiképpen akarni, s ha igen, bír-e olyan tulajdonságokkal, amelyeknél fogva akaratai az egyesre tekintélyi akaratokként jelentkezhetnek, ez esetben is van-e az államnak oka reá, hogy az egyénhez kötelezni-célzó akaratokat intézzen, tőle engedelmességet követeljen, megkívánja-e az egyén helyzete az államban azt, hogy az állam akaratainak engedelmeskedjék, kik által, mi módon nyilvánulnak az állami akaratok, mire kötelezik, s mire hatalmazzák fel címzettjüket? - Oly, az alattvalói engedelmesség problémájában foglalt, s még tovább is differenciálódó államtani kérdések ezek, melyekre az engedelmesség mibenlétének, tényezőinek, erkölcsi és jogi alakjainak a bölcseletből meríthető ismerete nem a választ, hanem csak a megoldhatásukhoz nélkülözhetetlen helyes alapot szolgáltatja. Ezért a tanulmány a tárgyalás súlypontját, a probléma államtani vonatkozásainak feldolgozásába helyezi, s bár az engedelmesség mibenlétét, tényezőit, alakjait érintő alapvető kérdések taglalását éppen nem mellőzte, mégis, elsősorban a politikai tudományt szolgálni kívánó céljához mérten, az alattvalói engedelmesség kérdésével kiváltképp államtani szempontból foglalkozik.

*

[1] Az alattvalói engedelmesség kérdését érintőleg a tudományban vallott különféle nézetekről részletesen a tárgyalás során lesz szó. A kérdés tantörténetére egyébként lásd Fr. Murhard: Ueber Widerstand, Empörung und Zwangsübung der Staatsbürger gegen die bestehende Staatsgewalt, in sittlicher und rechtlicher Beziehung. Allgemeine Revision der Lehren und Meinungen über diesen Gegenstand (1832), különösen 99-396. lap, hol a különböző idők etikusainak, politikusainak és jogászainak a kérdésről felfogása, az eredeti művekből nagy szorgalommal össze van állítva; Robert von Mohl: Die Literatur über den blos verfassungsmässigen Gehorsam. (Die Geschichte und Literatur der Staatswissenschaften, 1. kötet [1855]), 320-334. lap; J. C. Buntschli: Gehorsam und Widerstand (Bluntschli-Brater, Deutsches Staatswörterbuch, IV. kötet [1859]), 80-93. lap; H. A. Zachariä: Gehorsam und Widerstand (Rotteck-Welker, Staatslexikon oder Encyclopädie der Staatswissenschaften [1857-66, VI. kötet), 209-224. lap; F. Walter: Naturrecht und Politik (1863), 329-337. lap; Friedrich Julius Stahl: Die Philosophie des Rechts, II. kötet, 2. rész (1870), 541-564. lap; H. Ahrens: Naturrecht oder Philosophie des Rechts und des Staates. II. kötet (1871), 86. lap, 1. jegyzet; Ph. Hergenröther: Der Gehorsam gegen die weltliche Obrigkeit und dessen Grenzen (1877) (a katolikus egyház álláspontjának forrásadatokra támaszkodó tantörténete); A. v. Kirchenheim: Die Strafbarkeit des Widerstandes gegen den in dienstpflichtigem Gehorsam rechtswidrige Anordnungen seiner vorgesetzten Behörde vollstreckenden Unterbeamten (Der Gerichtssaal, XXX. kötet [1878], 202-206. lap; H. v. Treitschke: Politik, I. kötet (1897), 191-199. lap; Treumann: Die Monarchomachen. Eine Darstellung der revolutionairen Staatslehren des XVI. Jahrhunderts (Jellinek-Mayer: Staatsrechtliche Abhandlungen, I. 1. (1895); L. Cardauns: Die Lehre vom Widerstandrecht des Volks gegen die rechtmässige Obrigkeit im Luthertum und im Calvinismus des XVI. Jahrhunderts (1903). 

[2] Lásd R. von Mohl: Staatsrecht, Völkerrecht und Politik. I. kötet (1860), 68. lap.

[3] Lásd A. v. Kirchenheim: Lehrbuch des deutschen Staatsrechts (1887), 146. lap, 3. jegyzet.

*

Szandtner Pál: Az alattvalói engedelmesség problémája. Tanulmány a politikából. Láng József Könyvnyomdája, Nagyvárad, 1914, 1-11.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés