A természettudomány látszólag ellentétbe került a vallással, amikor tagadásba vette azt a legendát, hogy Isten úgyszólván készen, mai formájában teremtette meg az embert, de a vallásos felfogás ezzel szemben nem kisebb igazság: az ember valójában csak azóta ember, tehát emberként akkor teremtetett meg, amikor először jelentkezett benne a hivés ösztöne, és rögtön ennek nyomában az Isten-élmény primitív foka.

A civilizáció (1) ott kezdődik, amikor az ember imádni kezdi a köveket, a növényeket, a fákat, az állatokat, s azokból később totemeket alkot; majd egy fejlettebb fokon a halottakat és azután az ősöket, ismét később a természeti elemeket és jelenségeket, s az égitesteket tiszteli istenként. A természetimádás a vallásos hiedelem legalsó foka, de az az élőlény, amely ennek hódol, már lélekkel, értelemmel, emberszabású vágyakkal, élni segítő belső energiával, fantáziával rendelkezik, boldogságért küzd, és az egyéni és fajfenntartási érdekeken túl már egy felsőbbrendű sugallattól vezérelt fejlődés útjára lépett. Az Isten-élmény bizonyára évezredek alatt, az állati ösztönök alatt lassan tapogatózva nyílt ki az ősemberben.

A vallások tanítása így végső elemzésben nem áll ellentétben a természettudományok maguk szempontjából megdönthetetlen állításaival, ha a hiedelmeket az emberi élet szükségszerű és örök velejáróinak tekintjük, és úgy a vallás, mint a politika, a civilizáció és a tudomány vezető áramlatait sem tartjuk másnak, mint hiedelmeknek. Az emberi civilizációban először az istenfiúság halvány kontúrjai bontakoznak ki a hiedelmek szerves és örökös működése következében. Ezáltal az ősember primitív emberré lesz, aki még mindig főleg vallásos hiedelemben él, de már nem csupán a természetimádás tartja hatása alatt a lelkét. E fokon fétisekkel, bálványokkal, szimbólumokkal, démonokkal, majd több személyben jelentkező, csoportos és később egyedül való, egyetlen személyben jelentkező istenekkel népesíti be a világot, hogy azok világító tűzoszlopként járjanak előtte, egyéni és társas életét egységbe foglalják, életének értelmet és célt adjanak.

A történeti kor embere ugyancsak a vallásos hiedelem vértezetében jelenik meg múltat kutató szemeink előtt. Kína, Egyiptom, Asszíria, Babilónia, India, Perzsia, Görögország, Róma, Palesztina s az európai kontinens többi népe mind egy-egy hatalmas vallásos hiedelem és abból kialakult vallásrendszer energetikai fegyverzetében jelent meg a történés, tehát saját civilizációja kezdetén.

A vallásos periódus

A más hiedelmekben élő mai civilizált ember tekintheti a vallást, aminek akarja - annyi megdönthetetlenül és kétségbevonhatatlanul bizonyos, hogy az emberiség fejlődését, minden civilizáció megalapozását a vallásos hiedelem és az Isten-élmény hozta létre. Véleményeinket tudásunk és meggyőződésünk bármilyen fajta képzeleteire alapozzuk - azt a tényt nem cáfolhatjuk meg, hogy a legprimitívebb vallás is épp úgy a fejlődés, a haladás, a nemesedés útján vezette előre a maga embertömegét, mint ma mindaz, amiben komolyan és mélyen hiszünk. Az ember „ostobaságokban” híve is fejlődik, mert hiedelmeiben nem az értelmi elem a fontos. Ma már tudjuk hogy mi a napfogyatkozás, és ez a természeti tünemény nem okoz semmi emóciót a művelt társadalomban, egykor pedig a népek legnagyobb egzisztenciális kérdéseikben döntöttek egy-egy ilyen természeti jelenség hatása alatt. Az egykori nomád nép számára az üstökös megjelenése az égen igen gyakran azonnali hadrakelést jelentett, olyankor is, amikor ellenség sem mutatkozott, vagy az „ellenség” köre bizonytalan volt. Hasonló következménye volt a holdtöltének és a hold fogyásának is. (2) A görögök és rómaiak kezdetben az áldozati füst felszállásából határoztak háború és béke, csatába ereszkedés vagy hazaindulás, vállalkozások megkezdése vagy elhalasztása felől, és ezen az úton mégis eljutottak Arisztotelészig és Caesarig... Ma vajon biztosabb alapokon nyugszanak-e azok a jelenségek, amelyek az európai néptömegeket legjobb elhatározásaikra serkentik? Nem! Az emberiség életében teljesen mindegy, hogy valamely hiedelem „igaz”-e vagy „nem igaz”. A hiedelem az embertömegek egyetlen, semmi mással össze nem hasonlítható ura, parancsolója, vezetője, mert a hatása alatt élő ember az élet minden jelenségében megtalálja a vele való kauzalitást, és ennek alapján nyomban cselekedni kezd.

Minden emberi civilizáció vallásos hiedelemmel határozott isten-hittel, pozitív és erős vallásossággal, s ennek a hiedelemnek mindenre kiterjedő szuggesztiójával és mindent megtermékenyítő varázsával indul útnak. A hiedelem hatása alatt vallási társadalom fejlődik ki, és a közös, egyöntetű hivés alkotja meg az első nagyobb kollektívumokat. Mindaz, amit a vallási társadalom embere a maga és hívő társai érdekében tesz, elsősorban a vallás szolgálata. A vallás a civilizáció kezdetén minden szellemi tevékenységet magába ölel. A politika sem más ilyenkor, mint a vallás vélt szolgálata. Az irodalom, a művészet első műfajai mind a vallásos hiedelem kifejezői: a dráma, az eposz, a zene, a tánc, a képzőművészet, az építészet egyaránt. De ami a civilizációban a legfontosabb: az erkölcsi rend kizárólag az isten-élményből, a vallásos hiedelemből ered. Vallási alap nélkül egyszerűen: nincs civilizáció.

A politikai periódus

Ám, ha a civilizációt hordozó fajok vagy népek elszaporodnak, és fejlődésük tovább folyik, történetük következő korszakában minden alkalommal ugyanaz a jelenség következik be: az egykori vallásosság törvényszerűen (és nem véletlenül!) hanyatlani kezd, és helyében politikai hiedelmek lépnek föl. A civilizáció körén belül felbukkanó válság elsősorban mindig lelki, és nem materiális. Az egykori vallásos erkölcsök szabályszerűen megromlanak, az emberekbe végzetszerűen új életérzés költözik, amelyek hatása alatt fölfedezik azokat az összefüggéseket, amelyeknek kutatását a vallásos hiedelem igézetében addig elhanyagolták. A földi értékek a vallásos vigasztalásnál fontosabbakká válnak, az emberi együttélés pillanatnyilag mutatkozó törvényei hatalmas felismerés gyanánt burjánoznak elő az elmékben. A vallás tanításai ezzel párhuzamosan elvesztik vonzóerejüket, sőt olykor nevetségessé válnak, míg a legnaivabb politikai hiedelmek bűvös erővel jelentkeznek. A forradalmak és háborúk egymást követik az ilyen korszakokban. A vallási hiedelemben élő népek is politizálnak és háborúznak, hiszen formailag minden akaratuknak a társadalomban való érvényesítése „politikai tevékenység” (van valláspolitika, katonapolitika, üzleti politika, tudomány- és művészetpolitika is), de a döntő kérdés itt az, hogy a politikai tevékenység milyen célokért és milyen hiedelmek igézetében folyik? A politikai hiedelmek mindig akkor uralkodnak el a civilizációban, ha e civilizáció körén belül valamely egységes uralom készül kialakulni. Ezt úgy is lehet mondani, hogy a vallásos hiedelem a civilizációt megalapozza, annak erkölcsi, lélektani fundamentumát lerakja, majd ezzel a maga elsődleges és fő hivatását befejezi. Utána a politikai hiedelmek alakítják ki a civilizáció egységes uralmi rendszerét a maguk kegyetlen harcaival.

A görög kultúra és civilizáció is az Isten-hittel kezdődik (görög ó- és középkor). Azután a politikai hiedelem létrehozza az arisztokrácia és a demokrácia harcait, a hegemóniáért folytatott háborúkat, és végül Makedónia világuralmát (újkor). Rómában hasonlóképpen történt. Európa mai civilizációjának fundamentuma a kereszténység. Kontinensünkön egyetlen nép sem tudott megmaradni a kereszténység felvétele nélkül, és egyetlen, egyébként modernizálódott társadalom sem tudott eleddig európaivá lenni, ha a keresztény valláskörbe be nem lépett. Az európai civilizáció első szakasza: a vallásos periódus, amely a kereszténység virágzásának korával egyenlő. Aztán, amikor ezt a civilizáció túlterjedt a történelmi Európa határain (és ezzel felvetődött a világuralom problémája a fehér fajban), a kereszténység eredeti ereje nyomban megbomlott, és megszülettek az első politikai hiedelmek (XVI., XVII. század, angol, francia forradalom, stb.). Ezzel elérkeztünk civilizációnk második, politikai periódusához.

A humanista periódus

Minden civilizáció harmadik stációja az a kor, amikor határain belül a világuralom már kialakul. Ezt a humanista periódusnak lehet elnevezni. Az egykor virágzó politikai hiedelmek ilyenkor elcsendesednek, épp oly másodrangúakká lesznek, mint a vallás, és a humanista hiedelmek uralmukba veszik a tömegeket. Ezek a humanista periódus eljöveteléig mindig rövid életűek, de egy korban mégis egyeduralkodókká válnak az elitben, s ilyenkor egyben a civilizáció közeli pusztulását jelzik. Közülük egy-kettő naggyá, általánossá, sőt maradandóvá válik, úgy, hogy [egy] újabb civilizációba is legalább részben átmentődik, hogy [a] további általános emberi fejlődésnek részese maradjon. Ilyen maradandó örökség: a görög filozófia és a római jog. Mind a kettő akkor fejlődött ki, amikor a világuralom már kifejlődött a civilizációban, és a vallás pszichikailag már lehanyatlott. A vallásban jelentkező hatalmas emberi érzelem a civilizáció megalapításához szükséges; a kiépítéséhez és a fölötte való egységes uralom megszervezéséhez már a több értelmi elemmel vegyülő politikai hiedelem kell, és elkényelmesedett társadalom civilizációs, humanista hiedelmeket épít fel, amelyekben az értelem még inkább dominál. Ezzel a fejlődéssel párhuzamosan azonban a hiedelmekben egyre kevesebben tudnak hinni. A legtöbb a hívő a vallásos periódusban, kevesebb a politikaiban, és végül a humanista periódusan a nagy tömegek elsődleges hitenergia nélkül maradnak. Így minden fajcivilizációnak pusztulását látszólag az ész, az értelem túlfejlődése okozza. A történelem idáig feltétlenül azt mutatja, hogy az értelmi elemmel túlterhelt civilizációk elpusztulnak, és aztán új, barbár fajok jönnek, amelyek új civilizációt kezdenek építeni, ám azt mindig saját új vallásukkal teszik, hogy aztán ők is átmenjenek ugyanezeken a periódusokon.

A politikai hiedelmek kifejlődése Európában

Hogy zajlott le mindez Európában? A kereszténység vallásos hiedelme elterjedt, egyházat épített, szervezetet alkotott, megtérítette a pogány népeket, a pápai forradalomban kiteljesedett, és a keresztes háborúkban imperialistává lett. A reneszánsz korában azután megkezdődik a hiedelem hanyatlása. Ezt nem az egyház állítólagos erkölcstelenedése, nem az első tudományos cáfolatok és nem az élet elvilágiasodása jelzik, hanem elsősorban: a politikai hiedelem előbukkanása a kor emberének lelkében; az irodalomban: Machiavelli. Míg a politika addig kizárólag az egyház szolgálata és a római példák utánzása volt, ez időtől kezdve új, egyelőre formátlan, számtalanszor félreismert, de már vallásszerű politikai hiedelmek kezdik elönteni előbb a királyi udvarok, majd a vezető osztályok lelkét. A vallás hanyatlása ezzel párhuzamos. A XVI. században beáll a hitszakadás, a hatalmas ideavedlés, és kitörnek a vallásháborúk, amelyek azonban később már csak jelszavukban vallásiak, a valóságban a politikai hiedelem dübörög bennük.

A XVII., XVIII. században a politikai hiedelmek egész Európában magukkal ragadják a vezető osztályokat. A felvilágosodás kitenyészti az etatizmust, a királyi abszolutizmust, amely fő feladatának az egyház letörését tartja. A „felvilágosodott” királyok nem véletlenül voltak személyes barátai Voltaire-nek és az enciklopédistáknak. Teljesen hamis dolog azt hinni, hogy a kereszténység tartóoszlopait a népi forradalmárok döntötték meg Európában! Nem, a vallás és az egyház első lerombolói a legtöbb országban az „Isten kegyelméből” uralkodó királyok voltak... Amikor a felvilágosult uralkodók megengedték, hogy alattvalóik különböző vallásokat követhessenek, ezzel nemcsak a római egyházat, hanem az egész kereszténységet egzisztenciájában támadták meg, mert különböző vallások egymás mellett való élése és ennek engedélyezése a távoli jövő szempontjából az általános vallásosság következetes pusztulását jelenti. Azzal, hogy az úgynevezett „világi” és „lelki” hatalmat kettéválasztották - ugyancsak aláásták a vallásos hiedelmet, mert minden hiedelem csak addig egzisztálhat, amíg totalitásra tör, vagy a totális hatalom birtokában megmaradhat. Mihelyt ettől megfoszthatják, az már a hiedelem biztos hanyatlását jelenti. Az a megoldás, hogy az egyházakra maradjon a lelkek gondozása, és az élet minden valóságos hatalmi és egyéb kérdését az állam, a politikai hatalom, tehát valamely politikai hiedelem gyakorolja - a vallás elsorvadását hozza magával. Ha a papok nem bíráskodhatnak többé a hívek ügyeiben, ha nem szólhatnak bele az élet minden megnyilvánulásába, ha az egyház nem szuverén ura többé a közösségnek, akkor a vallás hamarosan elveszti szuggesztív erejét. A XVII-XVIII. századbeli királyok személy szerint nem voltak rossz keresztények (akár katolikusok, akár protestánsok, akár ortodoxok), de öntudatuk alatt már az új politikai hiedelmek előfutárjai voltak.

A teljes elpolitizálódás útján

A francia forradalom kora hozza a politikai hiedelmek eluralkodásának második felvonását Európára. Robespierre-ék azt hitték, hogy miután a vallásos Istent lerombolták, az „Ész Istenét” ültették trónra, és nem vették észre, hogy nem az Ész, hanem csupán „Politika Isten” rabságába döntötték a fehér emberiséget. A nagy forradalom előfutárjai: az utilista közgazdászok, a felvilágosult királyok, a humanista írók, a forradalmár politikusok és a korszerű filozófusok az emberi boldogságot mind az anyagi jólétben, az egyenlő jogokban, a társadalmi egyenlőségben - tehát a földi szemhatárokon keresik. Ha egy-egy utilista gondolkozó egykori művét ma elolvassuk, lehetetlen megdöbbenés nélkül látnunk, hogy e kor szellemi kifejezői mit tartottak emberi boldogságnak, és milyen eszközökkel akarták elérni azt?! Ez a kor igen szembetűnő eszközökkel destruálta a régi hiedelmet, és építette föl az újat. Az egyház hittételeit szembeállították szolgáinak erkölcseivel, a természettudományok minden eredményét a vallás cáfolatára használták föl, kigúnyolták a vallásos hiedelmet és - ugyanakkor teljesen vak hittel és a legsötétebb elfogultsággal, a legnaivabb érveléssel, de a legheroikusabb magatartással építették föl a vallásnál is esendőbb politikai hiedelmeiket.

Így aztán elérkeztünk oda, hogy a XIX. és XX. század művelt embere már alig-alig tud komolyan és mélyen vallásos lenni. Az elmúlt emberöltők legnagyobb szellemei közül sokan panaszkodnak arról, hogy szeretnének a vallásban hinni, de - nem képesek erre... (3) A vallásosság a paraszti rétegek hiedelme maradt (azé se mindenütt), és a felsőbb osztályok képviselői jórészt csak előkelőségből, tradíció-szolgálatból és főleg: politikai tüntetés céljából vallásosak. Olyan országban, ahol a marxista forradalom és a tradíciótlan tömegek uralma fenyeget, a vallásosság bizonyos körökben jelentékenynek látszik, de ezt már nem az igazi istenélmény, hanem - a politikai hiedelem okozza. Kisebbségi sorsba került népek nem tudván politikai téren érvényesülni, igen gyakran ugyancsak a vallásosság és az egyházi élet keretei közé menekülnek, de ezt elsősorban nacionalista hiedelmük miatt teszik. Ezért erősen vallásosak az írek, és mindenütt a politikai elnyomatás alatt álló társadalmak. A vallásosságot semmiféle társadalomból nem lehet erőszakkal kiirtani, viszont azt hasonlóképpen teljesen lehetetlen erőltetni! Se a vallástalanítás fokozása, se a valláserkölcsi életmód kényszerítése, se állami törvények, se erkölcsszabályozási rendeletek, se társadalmi kényszerek nem képesek a vallásosság hanyatlását megakadályozni, legfeljebb időleges látszateredményeket érhetnek el tüneti kezelés-szerű gyógymódjukkal. Új vallás keletkezésének korszakában bezzeg mindez megfordítva történik! Ilyenkor az államhatalom rendszerint üldözi az új vallást, a társadalom, a szellemi élet, minden erő és hatalom ellene van - és az új vallás mégis győzedelmeskedik! Futótűzként terjed, pszichikus fertőzéssel ellenállhatatlan áradatként hömpölyög előre, hullámait nem lehet feltartóztatni - a római világbirodalom minden ereje kevés ahhoz, hogy a megszülető kereszténységet elfojtsa. Ugyanígy van ez minden más vallás keletkezésének korában. A hanyatlás idejében viszont a vallástalanság ellen hasonlóképpen semmi komolyat sem lehet tenni.

Az egyházak egy-kétszáz év óta több-kevesebb sikerrel küzdenek a maguk hitéért, de közben a testvériség-egyenlőség-szabadság a liberalizmus, a marxizmus, s a nacionalizmusok új meg új „vallásai” valósággal végigszántják az emberiséget. A marxizmus, a kommunizmus, a másik oldalon pedig a fasizmus és a nemzetiszocializmus vallásszerű politikai hiedelmei azért foglalhatják le hosszú időre a nagy tömegek lelkét és a bennük szunnyadó hitenergiát, mert a vallásos boldogságnál könnyebbet, közelebb fekvőt, megvalósíthatóbbnak látszót ígérnek a hívőknek, mert a tömegek a vallásban már nem képesek totálisan hinni. (4)

A nagy hiedelemháborúk

Az új politikai hiedelmek - legalább kezdetben - mind egyek a vallás bizonyos fokú üldözésében. A nagy politikai vezérek időleges megállapodásokat kötnek ugyan az egyházakkal a hiedelemkompromisszumok korában, de ezek aztán felborulnak, és minden újabb politikai hiedelem a vallás újabb háttérbe szorítását hozza magával. Nemcsak az egyház, hanem a vallás is elveszti lassankint a befolyását az iskolákban és a gyermeknevelésben. Az államhatalom ma már teljesen maga szabályozza az ember összes életviszonyait; elveszi az egyházak vagyonát, lerombolja közéleti tekintélyüket, az élet totalitásából fokozatosan kiszorítja a vallásos elemet.

Az uralkodó társadalmon a vallásos közömbösség vesz erőt, legfeljebb az a felfogás válik úrrá, hogy a „vallás a népnek való”. XI. Pius pápa enciklikájában megrázó szavakkal tárja a világ elé az igazságot, hogy az úgynevezett „keresztény világ” - mint történelme során nem egyszer - ismét a pogányságba süllyedt vissza. Dosztojevszkij már két emberöltővel ezelőtt fölkiáltott, hogy az emberiségnek vissza kell térnie a valláshoz. Új vallásos mozgalmak születtek is a XIX. század végén és a két világháború között, és azok megpróbálták megállítani ezt a fejlődést - de sikertelenül. (5) A vallásosság kifejlődése és hanyatlása nem emberi erővel és elhatározással szabályozható folyamat, hanem a tudat alatt működő, általunk nem irányítható életfejlődés következménye. Amint az emberek egy-két ezer évvel ezelőtt nem észbeli elhatározásból, hanem életérzésük radikális elváltozása következtében lettek vallásosakká a kereszténységben, úgy ma ugyancsak az életérzés tudatalatti elváltozása hozza magával a kereszténység letagadhatatlan hanyatlását.

Ugyanakkor egyre hatalmasabb hullámokban törnek föl a politikai „vallások” és azok forradalmai, háborúi. A felvilágosult etatizmus politikai hiedelme után a liberalizmus és a nacionalizmus közös küzdelmei alakulnak ki. A XIX. század első felében a nagy hiedelem hatása alatt a népek forradalmak és háborúk árán önállósulnak. Kialakulnak a nemzeti egységek. Az egyén, a társadalom és a nemzet régi kényszerek alól szabadul föl a nagy forradalmakban, s ezek a forradalmak töltik be a XIX. század első felét. Aztán a század második felében kialakul a nacionalista imperializmus. Az új politikai hiedelem túljut forradalmán, és nyomban hiedelmének minél szélesebb körökben való elterjesztésére tör. Megkezdődik a föld még el nem foglalt részeinek minden eszközzel való gyarmatosítása, a tengerek, vízi utak, stratégiailag fontos földrajzi helyek elfoglalása, a nyersanyagok megszerzése: a partikuláris nacionalista hiedelmek tombolása. Ennek a hatalmas politikai hiedelemnek az első összeütközése az 1914-[19]18-as világháború. Közben az új meg új politikai hiedelmek folytatólagossá teszik a társadalmi forradalmat. Új hiedelmek, új „világnézetek” fejlődnek ki, amelyek mind a legkíméletlenebb leszámolást követelik a másikkal - az ellenséggel. E hiedelemérzékenység tetőfokán robbant ki a második világháború. 

II. Isten országa helyett - a politikai fanatizmus világa

Ortega „A tömegek lázadásában” élénk színekkel festi le olvasóinak a mai világ társadalom-pszichológiai képét. Európát, illetve a fehér faj egész életterületét a magas, isteni szempontokat nem ismerő, önző, kicsinyes, irigy, de hiszékeny, felületesen érző és gondolkozó embertömegek vették uralmukba. Mindaz, ami a régi világban a kiválasztottak tulajdona volt, az ő életmódjukhoz tartozott, és értéknek számított, hovatovább a legszélesebb néprétegek és tömegek számára is elérhetővé, megszerezhetővé vált, amivel egyúttal devalválódott, s ezáltal az élet azonosan színvonaltalanná vált. A vezető rétegek a fehér faj belsejében zajló forradalmi harcot már rég elvesztették: uralmukat már sehol sem tartják természetesnek. Hatalmas életérzés-változás zúgott végig a fehér faj egész társadalmán, amely fölemelte az alacsony színvonalúakat, de ugyanakkor letörte a születés, a vagyon, a szellem kiválasztottjait. Az egész fehér emberiség hovatovább egyetlen alaktalan tömeggé gyúródik, és lelki világában a könyörtelen elvakultság, az értékek tiszteletének hiánya és a pillanatnyi vágyak azonnali kielégítésének démonikus sóvárgása uralkodnak.

A nemzetek és népek különböző államformában és politikai rendszerekben élnek, de ezen az úton - mindnyájan együtt haladunk. Hiedelmeink szerint egymásnak ellenségei vagy szövetségesei vagyunk, de tömegeink lelki világának tudatalatti rétegében már mindenütt nagyjából ugyanaz az életérzés lappang: a fehér faj életviszonyainak teljes kiegyenlítése felé rohanunk. A fehér fajta egész világában polgárháború lappang, és mindenütt ugyanazok a rétegek a szereplők bennük. Ám, míg a régi korokban a forradalmi elvek és vágyak a világ túlnyomó részében kipróbálatlanok voltak, ma már egyre-másra kialakulnak, és huzamos ideig életképessé lesznek ugyanabban az időben a nagy politikai hiedelmek forradalmak és háborúk árán megvalósult életformái és társadalmi berendezkedései. Valamikor az új politikai hiedelem az általánosan uralkodóval szemben valami egészen ismeretlent, soha ki nem próbáltat, meg nem ízleltet ígért hívőinek, ma pedig minták, követendő példák, politikai, szociális, gazdasági és szellemi valóságok, s azokra épített létformák állanak mindenütt a hívő szemei előtt.

A propaganda hatása

A legújabb hiedelmekből épült politikai rendszereknek állandó tevékenységévé lett önmaguk sikereinek és eredményeinek az egész világon való propagálása. Az első világháborúig, amíg egész Európában nagyjából azonos liberális-nacionalista világnézet uralkodott, hírét sem hallottuk ilyen propagandának. Amióta azonban az apró utódállamok megszülettek, és a különböző új hiedelmek hatalomra jutottak, ezek mindegyike legfőbb kötelességének tartja, hogy önmagát, elveit, a nép jólétéért és haladásáért tett intézkedéseit valósággal olyanformán ajánlja az emberiségnek, mint ahogyan régebben a liberális-kapitalista gazdasági rendszerben a gyárak, cégek, üzletházak reklámozták áruikat. A forradalom dinamikája által fölépített államrendszerek - amelyek közben befelé lehiggadnak, eredeti elveik nagy részét feladják, és odahaza mindenütt bizonyos fokú elégedetlenséggel küszködnek - kifelé, határaikon kívül továbbra is forradalomról, „forradalmi alkotásokról” beszélnek, és világszerte híveket toboroznak. Minden politikai rendszer és minden gazdasági, szociális vagy szellemi alkotás szebbnek látszik az ország határain kívül, mint belül. Az új, meglepő mű az idegen szemében mindig nagyobb és megejtőbb, mint azéban, akinek áldoznia és két keze munkájával dolgoznia kellett érte. Pszichikailag ugyanaz a jelenség ez, mint ahogy a belső ellenség túlértékeli politikai imádatának tárgyát - az idegen, aki csak az égbe szökő oszlopokat, hatalmas gyárakat, munkásházakat, sportlétesítményeket, a világ kilencedik és tizedik csodájának beillő piramisokat látja, nem veszi észre, hogy azok miatt mi mindenen kellett a birtokló társadalomnak átesnie, és ezért könnyen megszületik benne az ítélet, amely így szól: „Ilyet csak A vagy B ország politikai rendszere tud alkotni, a miénk soha!”

A politikai hiedelmek hirdetése ma nemcsak a régi, megszokott eszközökkel, hanem a társadalom és az államhatalom megannyi új apparátusával történik. A tömeg így a legtöbb esetben átlátszó lelki csalódások áldozatává lesz. A propagandának, a politikai hiedelem számára való térítésnek „tudománya” van, de alig születnek ellenszerek, amelyek felvilágosítanák a népet arról, hogy micsoda szélhámos eszközökkel harcolnak érette és ellene. A középkorban egyedül az egyháznak volt a térítésre, a keresztény vallás tanításainak terjesztésére és védelmezésére alkalmas szervezete. Ma a politikai hiedelmek szolgálatát az újság, a rádió és a propaganda minden technikai vívmánya egymással versenyezve végzi. A hívők megnevelését már apró gyermekkorukban megkezdik. A „világnézeti oktatást” a felnőtt emberek pártpolitikai keretekbe való beszervezése, mindennapi felügyelete és állandó meggyőződése követi. A politikai hiedelem szolgálatába állítja az irodalmat, a művészetet, és [a] tudományt nem engedi érvényesülni. Ezt valamikor minden vallás ugyanígy cselekedte, de ma a politikai propaganda eszközei százszoros erejűek az egyház egykori lehetőségeihez képest.

Az egész fehér fajta már-már az agyonpolitizáltság, a politikai hiedelmekkel való telítettség és az ebből következő beteg pszichózisok hajmeresztő állapotában él. Egészen mindegy, hogy milyen politikai hiedelemről és életrendszerről beszélünk: az állapot mindenütt ugyanaz! Az embereknek egyetlen percnyi idejét, egyetlen lépését sem engedi szabadon, a maga egyéni törvényei szerint lezajlani Politika Isten. Míg volt egy kor, amikor a világ összes nagy szellemei, írói, művészei és bölcselői mind a vallás szuggesztiójában éltek - ma ilyen alig akad, és a legtehetségesebbek nem ezek közül valók. Míg volt egy kor, amelyben az író, a művész és a gondolkodó büszkén elutasította magától a kor politikai hiedelmeit - manapság a szellem emberei is már mind fertőzöttek azoktól. Az európai tömegek politikai bálványokat hordoznak maguk előtt. A politikai megszállottság milliós rétegekre terjed, míg a vallásos fanatizmus csak egyesekre. Tökéletesen azonos lelki folyamatok rohannak végig az embercsoportokon, mint évezredekkel ezelőtt, amikor új vallás keletkezett. A fehér fajta elfordult a vallásos élmények keresésének útjától, és csordaként rohan nagyobb vagy kisebb, néha egészen átlátszóan primitív politikai hiedelmek lidércfényei után.

A színvonalhanyatlás ijesztő méretei

A politikai hiedelmek minden mást kizáró és mindent lenyűgöző uralma törvényszerűen az alacsonyrendű indulatok fölburjánzását hozza elő az emberi lélek mélységeiből. Spengler „A döntés évei” című könyvében rámutatott arra, hogy az alacsonyrendű munka hogy került fölébe a magasabb rendűnek. (6) A társadalom egész Európában kettévált a forradalmi vezető rétegek és a konzervatívok táborára. Az egész világon a fehér faj belső forradalma dúl, és ugyanakkor a színes népek felkelése egyre nagyobb arányokban terjed a fehérek világuralma ellen. Ma a második világháború soha nem látott és nem tapasztalt borzalmakkal tombol körülöttünk. Európa több világháborút látott már, de  - emberi kegyetlenségben a maihoz hasonlót még soha. Mi ennek az oka? Hiszen az emberiség azóta civilizálódott, a hadviselő tömegek is iskolázottabbak, mint egykor. Csak a haditechnika fejlődése sokszorozta meg vajon a háború áldozatainak számát? Óh nem - az első világháborúban a hiedelemérzékenység sokkal kisebb méretű volt, mint a maiban! Az azonos politikai hiedelmű népek harcában betartották a körülbelül azonos nemzetközi és egyéb szabályokat. Ma a tömegsírok, s az azokban fekvő kivégzett férfiak, asszonyok és gyermekek csontjai arról tanúskodnak, hogy földrészünkön a politikai hit extázisa tombol, és ez az irtózatos lelki zivatar nem ismer többé emberi törvényeket... A jelenlegi világháborúban már nem csupán nemzetek állanak egymással szemben; ez a háború a világforradalom egyik eseménye, voltaképpen: egy óriási, az egész Földre kiterjedő - polgárháború...

Ha ez így megy tovább, elpusztul az európai kultúra és civilizáció, kivész a fehér faj, s vége lesz a vallásnak, a tudománynak - mondja erre a döbbenetes dolgokon elgondolkozó ember. Valóban, az európai válság kellős közepén, a mindent felfordulással fenyegető hullámok taraján szédelgünk, és kétségbeesve kell látnunk, hogy hova vezette az európai népeket a vallástól való elfordulás, és a vallásszerű politikai hiedelmekbe való menekvés. Hát nem jobb lett volna megmaradni hitben és erkölcsben a kereszténység nagyszerű tanításainál? Miért követünk apró, emberöltőkre szóló és aztán elpusztuló földi hiedelmeket, amikor hívei maradhattunk volna az ezeréves vallásnak, és annak hitenergiájával bizonyára megszerezhettük volna földi életünk alapfeltételeit is?! Miért hunyászkodunk meg apró politikai próféták és ideig-óráig hatalmaskodó cézárok előtt, miért nem borulunk inkább Krisztus lábaihoz? Miért nem kiáltunk oda azoknak, akik nem látják, hogy efemer földi dolgokat helyeztek örök életű igazságok trónjára: térjetek észre, és egyesüljetek ismét az istenhit hatalmas, mindeneket összefogó erejében!

Ezzel a lázadó szóval kellene a világba kiáltani, ha nem tudnánk mindnyájan, hogy - amint a vallás bölcsen mondja - a hit: adomány. Az emberi hiedelmek hatalmas tömegek fejlődését irányító, értelmi célzattal kapcsolt energiáinak útja nem szabható meg előre, nem befolyásolható; a hiedelmek ellen tehetetlenek, azokkal szemben tanácstalanok vagyunk. A fehér fajta civilizációjának fejlődése során eljutott odáig, hogy teljes kielégülését immár a vallásban sohasem nyerheti el. Az elvilágiasodott, földi boldogság után rohanó néptömegeket sohasem lehet többé ugyanabba a vallásba visszavezetni, amely civilizációjukat szülte. A vallás - sajnos - nem azért van, hogy egy civilizációt végigkísérjen... útközben elhagy bennünket, átadja helyét más lelki erőknek, és aztán a végén civilizációnk más fajták új vallásával győzetik le. A politikai hiedelmek világuralma még emberöltőkre, talán hosszú korszakokra fog terjedni, és a fehér faj „aranykora” még csak ezután következhetik el. Mai civilizációnk még korántsem fejlődött ki úgy, mint egykor a görög és a római. A politikai hiedelmek még rengeteg forradalmat, polgárháborút és világháborút zúdíthatnak a fehér emberiségre, miközben a színesek minden alkalmat fel fognak használni, hogy a fehérek egyik vagy másik csoportjával szövetségre lépjenek, világuralmi terveik érdekében.

Az „új aranykor” létfeltételei

A politikai hiedelmek tobzódása azt mutatja, hogy a bizonyos „aranykor” mégsincs nagyon messze. Annak kialakulásához a három nagy hiedelemcsoport, a vallásos, a politikai és a civilizációs hiedelmek újabb harmóniája szükséges. Három dolog, három fejlemény beállta fogja minden valószínűség szerint a fehér faj számára az új aranykort, jelen civilizációnk végső humanista kiteljesedését meghozni. 

1. Egy, az egész világra kiterjedő uralmi rend és hatalom, amely birtokában tartja a civilizáció fenntartásához szükséges erőket és anyagi forrásokat, s meghozza a belső biztonságot a faj számára. A fehér népek mindaddig állandóan háborúskodni fognak egymással, amíg valamely nagy közös veszély nem jelentkezik velük szemben. Az élők világának egyik alaptörvénye az, hogy tagjaik mindaddig egymás ellen küzdenek, amíg azonos egzisztenciális fenyegetés nem kényszeríti őket az egyesülésre. Szomorú törvényszerűség ez, mert egyben azt jelenti, hogy az ugyanahhoz a fajtához tartozó népek csak már a hanyatlás kezdetén tudnak egyesülni, és nem akkor, amikor még teljében vannak az erőnek. Egy-egy civilizáció hanyatlása mégis évszázadokig is eltart, és a kiteljesedés a mi számunkra még hátra van, még a jövő ajándékát jelenti.

2. A kialakult világhatalom egyszerű léte fölöslegessé teszi a politikai hiedelmek további tombolását. Ha a fehér faj életterületén egységes biztonsági rendszer és életberendezés, nagyjából azonos szociális és gazdasági állapot jön létre - a politikai hiedelmek nyomban igen gyorsan elsorvadnak, és a politikai érdeklődés a tömegekből kivész. Ez önmagától is létrehozza a vallás jelentőségének újabb emelkedését. Kérdés azonban, hogy ez hosszan tartó, vagy csak időleges folyamat lesz-e? Szolovjov Vladimir, az Antikrisztusról írott víziójában azt jósolja, hogy a XXI. században létre fog jönni a keresztény vallásfelekezetek egyesülése egy világcsászár uralma alatt, de addigra a keresztény hívők már csak a társadalom kicsúfolt és megvetett kisebbségévé zsugorodnak össze. (7) A keresztény egyesülés kívánása ma ugyancsak a közös veszély, az istentelenség általános világáramlata miatt jött létre éppen úgy, mint ahogy egyszer egyesülést fognak hirdetni a ma még egymást romboló, különböző nemzeti és népi erők is, ha a közös veszedelem kése a torkukon lesz. Vajon beteljesül-e Szolovjov álma, és az igazi keresztények a végén győzni fognak-e az Antikrisztus fölött?

3. Az új „aranykor” - éppen úgy, mint a görög és a római - az egységes világuralom és a normalizált hiedelem-kompromisszum állapota mellett feltétlenül egy új nagy humanista hiedelmet kell, hogy kialakítson, amely mintegy folytatása lesz a görög filozófiának és a római jognak. Vajon mi lesz ez a civilizációs hiedelem, ez a hatalmas humanista alkotás, amelyben a jövő emberei hinni fognak, amelyet még ezután kell megteremteniük? Talán egy új szociális és társadalmi rend bonyolult, gigászi elmeépülete, talán egy természettudományos életmagyarázat, vagy talán egy egészen egyszerű, néhány szóban kifejezhető, új erkölcsi igazság? Az bizonyos, hogy a civilizáció kiteljesedését jelentő nagy humanista hiedelmet csak emberöltők, és nem egyesek szülhetik meg. Bizonyos az is, hogy ennek a hiedelemnek egyik legelső alapköve egy olyan jogrendszer megteremtése és lerakása kell, hogy legyen, amely a kis és nagy népeknek egyforma jogokat és kötelezettségeket ad a közös civilizáción belül, rendezi összes életmegnyilvánulási lehetőségeiket, és kifejezi azt az általános hatalmas életérzést, ami ma a legjobban az európai lelkekben, de minden igaz emberben is egyformán él, ám egyelőre még nem tud formát ölteni, és kifejezést találni. Egy új világjog megalkotása a jövendő elkerülheteten szükségessége. Civilizációnk fejlődése feltétlenül meg kell, hogy hozza azt az eredményt, hogy egy ilyen jogrendben az összes érdekelt népek egyformán higgyenek, és ezzel a nemzetközi jog által lehetővé tett ököljog mai állapotával szakítsanak. A népek jogának és szabadságának új életrendszere kell, hogy megszülessék! A fehér fajnak csak egy ilyen új hiedelem adhat erőt arra, hogy a maga érdekeit megvédhesse, civilizációját kiteljesíthesse, és a többi fajtát ugyanennek a hiedelemnek az erejével vezesse a haladás útján.

Korunk irtózatos válságaiból nem könnyű a menekvés. Az elmondottakból azt láthattuk, hogy a küzdelmektől és kínzó pszichózisoktól való szabadulás nem törvényszerű következménye az emberiség fejlődésének. Ha mai hiedelmeink elpusztulnak, holnap újak támadnak helyettük, és a fehér faj pusztulása akkor fog elkezdődni, ha új, nagy hiedelmeket már nem tudunk a világra hozni. A jövendőt mégis a mai életállapotnál jobbnak és emberi méltóságérzetünknek megfelelőbbnek kell látnunk, és remélnünk. Ezt harsonázza bennünk a hit, amely az élettel egyenlő.

*

In Makkai János: Politika-isten rabságában. A szerző kiadása [Hornyánszky Viktor Rt.,], Budapest, 1943, 361-380.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés