Az eső elbágyasztotta; a villanylámpa vakító fénye azonban visszahozta az ébrenlétbe, mégis túlságosan lusta volt ahhoz, hogy meggyújtsa a lámpát. Mint egy hatalmas, elhízott vízidisznó, vagy helyesebben szólva víziló dőlt rá felsőtestével az asztalon kifeszített ilatóspapírra, és szőrös orrlyukain keresztül szuszogva fújtatott. Az itatóson fekvő állát ellapítottan és kifejezéstelenül meresztette a tükörbe, amely vonásait mind elmosódottabban és homályosabban vetítette vissza. Mégis felismerhette arcát az üveglapon, a borvirágos krumpliorrot, kettős tokáját, az alacsony homlok erezetét, a húsos ajkakat és az orcákon és fejbőrön kiütköző borostákat. Be kellett vallania önmaga előtt, hogy öregebb lett, sokkal öregebb, mint annak idején, amikor még az ochranánál szolgált, ahol valamennyi előállított anarchista diákleány rendelkezésére állt, s ha egy kis összehasonlítást végez, sokkal öregebb, mint abban az időben, amikor az államtanácsos őnagyméltóságának és Suvalov herceg őfenségének terjesztette elő az aktákat és a segédhivatalban iktatásra benyújtotta. A «prevozcho-ditjelsztvo», a madárarcú, fehérkezű ősz kegyelmes úr és a «szijatelszvo», az ápolt körszakállú fenség mindig megdicsérték, és a hét végén szivarral ajándékozták meg. Akkor még fiatal volt és a házban a legmegbízhatóbb alantas tisztviselőnek számított, mint olyan valaki, aki bizonyára nem tart az Sz. R.-emberekkel, a szociálforradalmárokkal. Soha semmit el nem árult, elfogadta a megvesztegetési pénzeket anélkül, hogy az ellenszolgáltatásra gondolt volna, és ide-oda járt a fogházőrök között, és segített nekik a foglyok megverésében. Egy fiatal diáknak, aki dühében és kétségbeesésében karjába harapott - amelynek nyoma ma is látszik - mindkét lábát összetörte, azután pedig rosszul forrasztatta össze.

Mikor azután elérkezett a forradalom, Trofim Trofimovics eltűnt a föld színéről. Sehol sem látták. Csak éjszaka járt ki, és még az ablaknál sem mutatkozott. Színes papírból ötágú vörös csillagokat vágott ki, és az ablakra ragasztotta. Tizenkilencben már részt vett a politikai tüntetésekben, és egy évvel később sikerült egy nagy fogást csinálnia. Késő ősz volt, jeges eső paskolta végig az Ochotniij Rjadet, ekkor pillantotta meg kalapját mélyen kiéhezett arcába húzva, kezeit elnyűtt felöltője zsebébe süllyesztve: az államtanácsost. Követte őt egészen a Színház-térig, ahol az befordult egy házba. És Trofim ekkor várni kezdett, egyik óra mult a másik után, amíg csak szürkülni kezdett, térdei remegtek a hidegtől és éhségtől, átázott inge jégpáncéllá fagyással fenyegetett. Az államtanácsos ekkor ismét kilépett a házból. Minden erejét összeszedve utána osont. A hó már fehér pelyhekben hullott. Az utcákra átláthatatlan sötétség borult. Éjszaka tíz óra volt, akkor ért az államtanácsos a lakásához.

Ami most következett, nem nagyon vidította fel. Nem szívesen gondolt rá, de az emlék akaratlanul is mindig visszatért. A Lubjanszkaja-térre ment, hogy a feljelentést megtegye, és szerfelett megdicsérték. Azután megidézték, hogy az államtanácsossal, aki már biztos őrizet alatt ült, szembesítsék. A cipőgombszerű madárszem könyörgő pillantását nem akarta észrevenni. Bólintott a fejével.

És ekkor hozzákezdtek az államtanácsos kínzásához, neki ezt végig kellett néznie, és mikor az államtanácsos mint valami patkány ordítozni kezdett, s megfenyegette, hogy rosszul jár, arca elzöldült és hányási inger fogta el. Az államtanácsos ekkor vallani kezdett és elárulta, hogy a herceg, aki a C-osztály főnöke volt, a Mjaszniczkaján lakik.

A csekaemberek tudták, mit akar Trofim Trofimovics; egy biztos kis állást szeretne, ismét aktákkal szeretne körülfutkosni, a foglyokra ordítozni, a csapszékekben az asztalra csapni, és mindenkit, aki szembehelyezkedik vele, az állam sátáni hatalmával megfenyegetni; a csinovnyikok régi vágya ez.

Hogy azonban csekaember legyen valakiből, a bátorság és a jó idegek próbáján kell átesni. Mikor aztán a herceget is behozták a Ljubjanszkajára, őt is újból hivatták. És ekkor neki is rúgásokkal és ütlegeléssel kellett a kihallgatást végezni. De sem az államtanácsos, sem a herceg nem válaszolt neki. Az államtanácsos a kezei közt halt meg, miközben orrán át folyt a vére. Koponyája mint egy összetört tojáshéj recsegve ütődött a földhöz. A herceggel azonban Popov végzett. Popov volt a legnyugodtabb és legbutább valamennyi hóhér között, Kostroma vidéki paraszt, aki a maga napi tíz-húsz emberét elintézte, szünetek közben cigarettázott, és már este nyolckor ágyban volt. Csak később kapott egy őrjöngési rohamot, amikor elvakult dührohamában agyonlőtt egy egész zárkára való embert: gyanúsítottat, elítéltet, szabadlábra helyezettet és az elősiető fogházőröket.

Mikor Popov a herceget meggyilkolta, «Szvoje Szijatelsztvo» kihúzta magát a betonzárkában, és letérdelt a földre. A kínaiak még nem tisztították ki a zárkát, és így történt, hogy a herceg a vértől és agyvelőtől síkos padlón elcsúszott és arcra bukott. Ennek ellenére még egyszer feltápászkodott, és egy Miatyánkba kezdett. Mialatt keresztet velett, Popov üstökön ragadta ,és Colt-revolveréből golyót eresztett nyakcsigolyájába. A golyó az arcon jött ki, és kiszakította az orrot és a felsőajkat.

Menzynski, akinek személyesen mutatták be Trofim Trofimovicsot, felnézett a Jean-Cocteau regényből, és megkérdezte, melyik osztályon helyezhetné el legjobban. «Az erkölcsrendészeti osztályon» - mondotta ez. Ez nem tetszett Menzynskinek. Látta húsos ajkait, élvsóvár disznószemeit és a rövid, energikus detektívbajuszt. Végül is a vallásos társulatok osztályába dugták be. Mindjobban bealkonyodott, és Trofim Trofimovics szemei végül is lezáródtak. Az asztalon kuporogva álmodott egy eszményi hivatalnokállamról, ahol felhőkarcoló hivatali épületek lennének, minden szobában állandóan folyó tintával, világító iratszámokkal, telivér, százszázalékos, toporzékoló, hatalmaskodó, stréberkedő szovjettisztviselők államáról pártkönyvekkel, tisztviselőállamról ifjúság nélkül, amely úgyis csak destruktív és felette gyanús, egyetemek és szórakozóparkok nélkül, államról csak vörös egyletekkel, szakszervezetekkel, gyárakkal, a tisztviselőknek ad usum proprium berendezett nőtanyákkal, tisztviselőkarral, amely természetesen egyenruhában járkál. Az álomképek mind színpompásabban bontakoztak ki; szemei előtt okmánybélyegek táncoltak, s képek templomromboló bizottságról, amely húsz tagból, mégpedig egy párttitkárból, a komsomolzok képviselőjéből, egy népbiztosból, három osztályfőnökből, a negyedik rangosztályba sorolt hat tisztviselőből és nyolc párlválasztmányi tagból áll, és Rolls-Royce kocsikon száguld szerteszéjjel templomok után szimatolva, amelyeket a levegőbe kell röpíteni. A GPU-csapatok két árkászszázada követné őket öt teherautó ekrazíttal és cheddittel. Azután látta magát Budjonnij mellett hatalmas lovon ülve, maga mögött tíz lovasezreddel, amelyek csupa altisztekből állanának, akiknek fekete bajuszából elektromos szikrák pattognának. A föld patkók csattogásától visszhangzanék... és ekkor felébredt.

A felébredés bosszantotta. Szíve gyorsabban vert, a páncélkocsik zörgése elhalt a távolban, és a hold lassan kezdett előbújni a szomszéd ház összekuszált antennadrótjai körül. A szobában azonban csak az óra ketyegett. Egyébként csend volt. A szennyes fehérneműk, a szétnyomott poloskák és a kiömlött petróleum illata csapta meg az orrát.

És ekkor váratlanul elordította magát a kölyök, Pjeskova fia, aki a múlt héten elvágta a villamosvezetéket, mert nem akart neki öt rubelt adni. A kölyök röviden és rekedten ordított fel - talán az anyja a forró serpenyővel elverte, vagy esetleg ő maga égette meg magát a Primus-főzővel -, és ennek a rövid, állati, rekedt kiáltásnak nyomában visszatért Trofim Trofimovicsba a kora délelőtt eseményének borzalmas emléke, és eltemetéssel fenyegette, szíve gyorsabban vert, lélegzete zihált, homlokát hideg, zsíros izzadtság lepte el, mint valami kocsonya, és szemei előtt vörös, sárga és ibolyaszínű foltok táncoltak.

Ekkor kopoglak az ajtón, és belépett Jemeljan Parfionovics. Arca fehér volt, mint a karácsonyi gyertyák viasza. Azután beszélni kezdett - a szavak egymás után buggyantak elő száraz torkából, és az álmatlan, nyugtalan éjszakák százainak során megsejtett és megérzett szörnyű tény rázúdult Trofim Trofimovicsra, mint valami kőgörgeteg: «Sikkasztásait leleplezték! Leleplezték! Leleplezték!»

Trofim Trofimovics magába roskadt, és azonnal halódni kezdett; szívverése meglassult, vére úgy futott keresztül erein, mint a kaviccsal átszakított lekvár, szájában kiszáradt a nyál. Tehát ezen a délelőttön komollyá vált Gerzin osztályfőnök megjegyzése, amit a tisztességtelen pénzkezelés és a hangfogó betonszobák vastag falai közötti fatális összefüggésről súgott félhangosan a fülébe. Trofim Trofimovics felpillantott; Jemeljan Parfionovics eltűnt. Csak Lenin gipsz mellszobra volt a szobában. A makartcsokrok a néptribün fehér képmásának az orrába csiklandtak.

Gyenge kiáltás készült feltörni mellében, és az álla alatt terpeszkedő kemény és görcsös golyván keresztül igyekezett utat találni a szabadba. Kegyelem, ez volt a kiáltás. De a rendkívüli embereinél kegyelmet nem lehetett találni. Darwin azt tanítja, hogy az ember a krokodilok, kolibrik, ibolyák, galandférgek és sajtkukacok rokona: a káros elemeket, mint a gazt ki kell gyomlálni. (Kigyomlálni! Trofim Trofimovics tudta, hogy történik ez: levetkőzni - letérdelni - a nyakcsigolyán hideget érezni!) És most ő volt soron...

Trofim Trofimovics időt akart nyerni. Bezárta a szobaajtót, és kinézett az ablakon. Odakünn a félhomályban egész vékony szálakban esett az eső, de a rendkívüliek emberei - Lichtenstein, Motzkin, Szokolovics és Asztalos - már a lámpaoszlopokhoz dőlve álltak, öklük elálló zsebeikben. És mivel esett, az égbolt oly mélyen lógott alá, hogy az ember szinte elhihette, hogy kezével megfoghatja. Ezen ég mögött vagy fölött azonban nem lakott Isten. Emögött az ég mögött csak egy Hörbiger-féle glacial-teória volt a világűrről, amely elméletet a Lenin-egyetemen monoton előadású professzorok magyarázgattak félig üres hallgatótermek előtt, csendes hangon.

Trofim Trofimovics a tükörhöz ment, és megnézte magát benne. Belecsípett az orrába, és azt mondta magában, hogy csupán vegyszerek összetétele, hidrogén és szén, vas és oxigén. Csakhogy ebben a hús- és csontösszevisszaságban őrületes kétségbeesében ott kucorgott egy Én, egy parányi el nem adható «éntudat», amely az eljövendő gondolatának szorongásában összeroskadt.

Kopogtak az ajtón. és ő úgy érezte, mintha pöröllyel ütöttek volna a fejére. Ez a kopogás a véget jelentette. A visszavonhatatlan véget. Odakünn hangok hallatszottak, ő azonban csak ült élettelenül a tükör előtt, mint egy bálvány, és visszafojtotta a lélegzetét. Egyszerre csak felugrott, és mint egy megőrült menyét, körülfutotta a szobát.

Nem találta, amit keresett, egyetlen revolvert, egyetlen gázcsövet, egyetlen kést, egyetlen kötelet. Maga akart végezni magával. Napóleoni nyárspolgári komplexumok összekapcsolva azzal a kívánsággal, hogy életét mindenki maga határozza meg, arra ösztönözték, hogy önmaga idézze elő a halált. Szemei vadul jártak körbe, de semmit nem talált, semmit. A betonszobától való valamilyen névtelen borzadás fogta el. Nem akart meztelenül térdelni a kőpadlón; ő azt akarta tenni, ami neki tetszik.

Semmi más nem akadt a keze ügyébe, mint egy villa. Ennek a villának azonban ágai voltak. Kint lógott az ég, de az Isten az ő számára sem a felhők mögött nem volt, sem szívében. Az Isten számára nem létezett. És mialatt kívülről dühös csapások zúdultak az ajtóra, ő levetette a gallérját, és felnyitotta az ingét. Meredt szemeiben nem lobogott már tűz. Minden kialudt, minden. Odakünn azonban toporzékoltak az ember-állatok; a galandféreg-rokonok, a majom-rokonok, a krokodil-rokonok. Azért jöttek, hogy őt kiirtsák, hogy az embermenazséria arculatáról levakarják. De ő nem akarta megszerezni nekik ezt az örömet...

Ezért azt cselekedte, amire még az állatok sem vetemednek. Az állat alá süllyedt. A sajtkukac és a vizicickány alá. Kolbászujjaival a golyva mellett a remegő nyakeret tapogatta. Fáradtan és renyhén húzódott és tágult a verőér. Kezének bütykei, melyekkel a villát szorongatta., fehérré váltak. Azután lehunyta a szemét. Szemhéjait összeszorította. Azután minden elsötétült körülötte, és erőteljesen odadöfött. Azután pedig ráborult az éjszaka, és ez az éjszaka hatalmába kerítette a lelkét. A borzalmas véget egy végnélküli borzalom követte.

*

Odafönn a földön jegyzőkönyvet vettek fel, és elhamvasztották a holttestet. Szokolovicsnak, a csekaembernek hivatalból kellett jelen lennie. Szemrebbenés nélkül nézett át a máriaüvegen, és figyelte mint folyik szét a zsír és fog tüzet, míg végül a csontváz mint egy fényreklám vörösen és komoran kezd izzani a lángtengerben.

*

In Magyar Kultúra, 20. évf., 8. szám (1933), 360-363.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés