„Nem lehetek egy véleményen“ - írja a Szellem - „kollégámmal, a Tudományos Termelés Felügyelőjével abban a tekintetben, hogy a Föld lakosain a javulás tüneteit lehet észrevenni. Nem szükséges fejtegetnem, hogy mi az épelméjűség. Em­lékezzünk csak rá, hogy utasításunk tiltja, hogy a Földlakók végső célját vagy eszményeit kutassuk, hiszen még a Legfőbb Jó udvarában is állandó vita tárgya volt, hogy szabadon választhatjuk-e az eszközöket, ha a célunk helyes. Az egyén vagy a faj épelméjűségének bizonyítékául azt a képességet te­kintem - és ezt a Világegyetem törvényei is elfo­gadják -, hogy a kijelölt cél elérésére olyan eszkö­zöket választanak ki, amelyeket a bekövetkező ese­mények igazolnak.

A földlakók célja vagy eszménye dolgában nincs nézeteltérés. Együgyűen mosolyogva, fáradhatatlanul biztosítják egymást, hogy a cél, amely szemük előtt lebeg, a közösség egészsége és boldogsága, kivétel nélkül. Megengedik, hogy ez a földi állapotban első­sorban attól függ, hogy a szükséges árukat és java­kat kellőképpen használják föl. Kollégám arról értesít, hogy a legtöbb áru és a szellemi javak némelyikének termelésében az anyag felhasználásánál, valamint a kézi- és agymunka megszervezésénél szellemi képes­ségeik fejlődésének adják tanújelét, azonban a va­gyon fogyasztásánál úgy látom, hogy az állapotok egyre rosszabbodnak. A megelőző nemzedékek kevesebbet termeltek, de úgy veszem észre, hogy amit ter­meltek, sokkal okosabban fogyasztották. Vegyük a földi lét három elsőrendű szükségletét: a táplálékot, a lakást és ruházkodást. Első dolgom volt, hogy meg­vizsgáljam, miképpen történik a fogyasztás a ruházko­dás terén. A Henyélők Negyedében számos nő azzal dicsekedett, hogy ruháinak elkészítése száz-kétszáz ruhakészítő munkás egy teljes esztendei munkáját veszi igénybe. Véletlenül hallottam, amint az egyikük vitatkozás közben, amely arról folyt, hogy lehetne-e jobban takarékoskodni, azt a kijelentést tette, hogy egy munkás egész évi termelése alig volna elég arra, hogy őt egy kalappal és egy hálóinggel lássa el. Egy fiatalabb nő, akinek házassága küszöbön állott, ki­zárólag saját használatára többek között csak cse­kély hetvenkilenc hálóinggel látta el magát, amelye­ken sok száz munkás több mint egy évig dolgozott. Hogy egy nő ruhájának elkészítésére egy- vagy két­száz személy munkaerejét használhassák föl, minden munkát ízléstelen díszítésekre pazaroltak el, rövid ideig tartó anyagokat használnak föl, és minden alka­lommal más és más ruhában jelennek meg. (Meg­figyeltem egy hölgyet, aki naponta ötször váltott ruhát, és ebben szobalánya buzgón segédkezett neki.) A legostobább az egész dologban az, hogy évente egyszer vagy kétszer egész ruhatárra való ruhát se­lejteznek ki, hogy új divatot hozhassanak he. Mint­hogy a Földlakókat aszerint a képességük szerint becsülik, hogy mennyit fogyasztanak, anélkül, hogy termelnének, a kevésbé tehetős nők is utánozzák azt a szokást, hogy a ruhát, amit a munkások fáradság­gal készítenek el, félig sem használják el, úgyhogy az összlakosság ruházkodása a gazdagok fantasztikus és az egészséggel ellentétben álló szokásait tükrözi. A Henyék Negyedéből maguknak a ruhakészítő munkásoknak otthonába térve, azt láttam, hogy éjjel­-nappal ugyanazt a csúnya, rosszul álló, hiányos és piszkos ruhát viselik. Gyermekeik lyukas cipőben járnak iskolába, és hidegben-melegben egyaránt ugyanolyan vastagságú és szövésű rongyokat horda­nak. Ennek igen egyszerű a magyarázata. A ruhakészítő munkásoknak egész évi szükségleteik kielégí­tésére be kell érniük azzal, amit egy munkás egy­, két vagy három hét alatt készíthet el, ellenben száz vagy kétszáz munkás ötvenkét hétig dolgozik azon, hogy a Henyék Negyedének egy-egy asszonyát föl­ruházza. Ez tipikus példa. Ezért a Föld lakóinak ruházkodási módját, amelynek eszközül kellene szol­gálnia arra, hogy azzal a közösség egészségét és bol­dogságát előmozdítsák, nem lehet másnak tekinteni, mint az őrültség tünetének.

Térjünk most rá a lakásviszonyokra! A hajlék a Föld ezen részeinek éghajlati viszonyai mellett elsőrendű szükséglet. A Henyék Negyedében a laká­sok gyakran olyan tágasak és oly sok szoba van bennük, hogy legkevesebb öt, de előfordul, hogy huszonöt ember munkájára van szükség csupán csak azok tisztán tartására és az úgynevezett lakók ki­szolgálására, akiknek esetleg feleségük és gyerme­keik is vannak, akikkel együtt laknak. Ugyanakkor még a leggazdagabb városokban is az összlakosság húsz százaléka egy- vagy kétszobás lakásokban él összezsúfoltan. Több ízben láttam, hogy két vagy több család dolgozik és él együtt egy szobában, ami kútforrása sok szemérmetlen dolognak és betegség­nek, amiket nem lehet leírni.

A fogyasztás még a táplálkozás terén sem törté­nik hatékonyan, pedig ez az egyetlen dolog, ami fel­tétlenül szükséges a létfenntartásra a Földön.

Ami a táplálkozás kérdését illeti, meg kell je­gyeznem, hogy a földlakók erre vonatkozólag sok tudományos felfedezést tettek. Tudják, hogy - cse­kély eltérésektől eltekintve - pontosan mennyi és milyen minőségű táplálékra van szüksége az egész­séges emberi szervezetnek; tudják, hogy annál ke­vesebb éhhalált, annál több pedig betegséget jelent. És mégis, ha szembeállítjuk azt a tápértékét, ame­lyet a lakosság zöme rendesen elfogyaszt, azzal a tápértékkel, amelyet a Henyék Negyedében fogyasz­tanak el, és az összehasonlítás mértéke a termelésre fordított munka, akkor azt látjuk, hogy a kettő úgy aránylik egymáshoz, mint egy a húszhoz. Ennek az a következménye, hogy a nép nagy része, mégpedig az, amely a legerősebb munkát végzi, rendszeresen gyengén van táplálva, mig a kisszámú, sokszor tel­jesen improduktív kiválasztott, nemcsak feleslege­sen sokat eszik, hanem amellett még valósággal tunyává és rúttá válik a sok evéstől.“

Eddig tart a Földi Fogyasztás Felügyelő Szelle­mének képzelt jelentése. A nemzetgazda nemcsak igazolja, hogy ez a bírálat helyes, hanem egy lépés­sel még tovább is megy. A mai egyenlőtlen jövede­lemeloszlás szemmel láthatólag nemcsak arra vezet, hogy a fogyasztás nem elég hatékony, hanem szükségtelen áruk termelését is előidézi. A jövedelemelosztás egyenlőtlensége folytán egyesek a világtól oly anyagi és szellemi javakat kényszeriíhetnek ki, amilyeneket kedvük tartja. Ez a tény egy csapásra megdönti a régebbi nemzetgazdák minden olyas fel­tevését, mintha a termelés egészben véve automa­tikusan az emberi szükségletek kielégítésére irá­nyulna, oly módon, hogy a sürgős és kevésbé sürgős szükségletek sorrendben következnek egymás után. Ebből származik a dolgok azon állapota, amelyben óriási munkamennyiséget pazarolnak a hitvány fényűzési cikkekre, mig a kisdedek ezrei pusztulnak el tejhiány miatt, számtalan gyermek megfelelő táp­lálék híján nő fel, millió és millió férfi és nő örömtelen életre van kárhoztatva vagy éhezni kénytelen egész életén keresztül, és a közösségnek mint egész­nek legsürgősebb szükségleteiről semmiféle gondos­kodás sem történik, nem is szólva azokról a szük­séges dolgokról, amelyeket a jövő nemzedék jóléte megkövetel. Oly rendszer mellett, amelyben a ter­melés eszközei magántulajdonban vannak, egyesek „tényleges szükséglete“ semmiféle biztosítékot sem nyújt arra vonatkozólag, hogy az elvitathatatlanul általános szükségleteket valóban kielégítik.

[...]

Miért hanyatlott a liberalizmus?

Megelőző elemzésünk mellékesen feltárja a libe­rálisnak nevezett politikai pártok általános csődjé­nek végső okait, aminek következtében a liberális pártok, amelyek a tizenkilencedik századon keresz­tül az európai nemzetek haladó gondolkodását kép­viselték, képtelenek voltak a huszadik században a bérmunkások osztályára való befolyásukat megtar­tani, amikor azok polgári öntudatra ébredtek. A po­litikai értelemben vett liberális ember számára a személyes szabadság valójában a vagyonos ember személyes szabadságát jelentette, valamint a politi­kai haladás sem jelentett mást, mint a hűbéri, egy­házi és szindikalista megszorítások eltörlését, ame­lyek a vagyonosok, úgy a kicsinyek, mint a nagyok, jogát korlátozták, hogy a saját tulajdonukkal - a saját földjükkel és tőkéjükkel, valamint saját személyükkel - azt tehessék, ami nekik tet­szik. Mind a mai napig a megátalkodott liberá­lis határozottan visszautasítja annak a körülmény­nek az elismerését - sőt még csak nem is képes azt megérteni -, hogy a modern ipari államban a ter­melés eszközeitől elválasztott ember, amint azt már kimutattuk, nem élheti a maga életét, nem is szólva arról, hogy azt tehesse a maga személyével, ami neki tetszik. Még a politikai értelemben vett libe­rális ember is, habár nem kapitalista, például egy fiatal ügyvéd vagy orvos, művész vagy író képtelen felfogni, hogy a munkás bérviszonya „bérrabszolga­ság“ jellegével bír. Ellenkezőleg: ő úgy látja, hogy a vagyontalan értelmiségi foglalkozásúak jellegzetes bérviszonya - akik „senkit sem neveznek uruknak“ -,  hanem kenyerüket úgy keresik, hogy az ügyfeleik egész sorától kapják tiszteletdíjaikat, bár egyetlen­ egytől sem függnek különösen - képviseli a tiszte­letreméltó szolgálati viszony teljes tökéletességét, ami a tökéletes szabadság. Amit azonban az ilyen nagyon művelt liberális nem ért, az a következő. Bármiképpen állott is valamikor ez a dolog, az ipari forradalom teljesen lehetetlenné tette a kézműves vagy gyári munkás, a munkás vagy a hivatalnok szabadságát élethivatásában. A közönséges munkás vagy kisebb irodai alkalmazott nem rendelkezik a termelés eszközeinek birtokával, és nincs hatalma a bonyolult ipari és pénzügyi szervezet fölött, mely kenyeret ad neki, s nem, az ügyfelek sora tartja el újabb és újabb tiszteletdíjakkal. Ez a tény kényszeríti arra, akár tetszik ez neki, akár nem, hogy kenyerét úgy keresse, hogy egy főnök szolgálatába álljon, akit nem vonhat felelősségre; parancsainak engedel­meskedni tartozik; érdekeit szolgálnia kell, és főnöke valójában birtokába veszi és felhasználja őt ébren­létének nagyobb részében olyan cél számára, amely neki idegen. Nem választhatja ki a helyet, ahol lakni akar, sem azt a környezetet, melyben gyermekei felnőnek. Szórakozásaiban és olvasmányaiban is megszorításnak van kitéve, mert csak ahhoz juthat, ami a kapitalista érdekeknek megfelel. Úgy tapasz­talja, hogy majdnem az összes, szabad pályán lévő agymunkásokat ellene tartják. A vagyontalan mun­kás - akár kézi-, akár agymunkás - ámbár tudatá­ban van annak, hogy ő és társai a választók több­ségét alkotják, mégis azáltal, hogy a munkában eltöltött idejével és pihenőóráival, fizikai és szellemi környezetével mások rendelkeznek, még a legáltalá­nosabb szavazati jog mellett sem képes hazája kor­mánya fölött uralmat gyakorolni. Eszerint, ha a pol­gári szavazati jogot megkapta, az a szabadság, ame­lyet a liberalizmus nyújt számára, képmutató ürügynek látszik. A munkásság a liberalizmus hitvallásá­ban nem találja meg sem a szolgaság azon fajtájá­nak megértését, amelyre a kapitalista rendszer min­den ipari közösség nagy többségét kárhoztatja, sem pedig annak a törekvésnek a megnyilvánulását, hogy az ipar szervezésében a demokrácia alapelveit kell alkalmazni. [...]

A természetes erőforrások pusztulása

Azonban nemcsak az embert és az ember környe­zetét pusztítja a haszonhajhász; nem egyedül a ré­gebbi civilizációkat fertőzi meg. Az új és gyéren lakott országok határtalan természeti kincsei utáni vágyában a haszonhajhász a pusztulás folyamatát világrészről világrészre terjeszti. A természeti erő­források bőven találhatók és olcsók; sok helyen in­gyen vannak. Ezért öldösik a prémes és táplálékadó állatokat megengedett, valamint tilalmi időben, egé­szen a faj kiirtásáig; őskori erdőket kipusztítanak; a természetes legelőket kopár sivataggá változtatják, a szűzi földet terméketlenné teszik, szenet és fémeket, olajat és gázokat - amik mind erőforrási lehetőségek - elpocsékolnak, kimentenek; a folyókat kiszárítják, és magát az éghajlatot megrontják. Senki sem vá­dolja az Egyesült Államok kormányát azzal, hogy antikapitalista, vagy hogy bármi elméleti előítélet befolyásolja a haszonhajhászat eljárásával szemben. Azonban nincsen az a bolseviki agitátor, aki kemé­nyebb szavakkal bélyegezhetné meg az amerikai kon­tinens természeti erőforrásainak elpusztítását, mint Roosevelt elnök vagy az egyes államok kormányzói. „Azért kértem Önöket“ - jelentette ki ünnepélyesen Roosevelt elnök a kormányzók 1908-iki összejövete­lén -, „hogy összejöjjenek most, mert ezen erőforrások roppant mértékben való elhasználása és ezek közül némelyik közeli kimerülésének a veszedelme, amit a semmivel sem törődő és tékozló használat okoz, ismét közös erőfeszítésre, közös cselekedetre hív föl ben­nünket. [...] Hasonlóképpen világos, hogy ezek az erő­források a nemzeti hatalom és fennmaradás végső alapja. Végül végzetes módon nyilvánvaló, hogy ezek az erőforrások a gyors kimerülés állapotában van­nak.“  [1] „Ha ma a Délen átutazunk“ -mondta Hill, Amerika egyik legnagyobb hatalmassága -, „minde­nütt záporesőtől kivájt földeket láthatunk, vörös és sárga agyagpartokat föltüntetve, ahol egykor termé­keny földek voltak, és a földmívelés csökkent, mivel fő támaszát a víz elmosta. Millió és millió hold szántó, némely helyen az egész művelhető föld egytizedéig, oly kárt szenvedett, hogy az a legnagyobb szorgalommal és gondos munkával sem hozható helyre.“ „Nem kétséges“ - mondta James, az illinoisi egyetem tanára -, „hogy sok tekintetben elpazaroltuk örök­ségünket. Mohón akartunk meggazdagodni, és saját magunkat csaptuk be és aláaknáztuk magát azt az alapot, amelyen az állandó nemzeti életnek nyugodnia kell.“ [2] „Tékozló pazarlással használtuk ki az erdőket“ - így szól a kormányzói szakértők jelentése. „A fő oka ennek a tűz, továbbá a favágásban és terpentinkészítésben, a fűrészmalomban és a fa felhasz­nálásánál mutatkozó tékozlás.“ [3] Az ásványi termé­kek pusztításáról hasonlóképpen beszélnek: „A hely­rehozhatatlanul elveszett szén százalékban kife­jezve, ami a földben maradt, így mondta a kor­mányzók gyűlésén egy amerikai szakértő, 40-70 százalék között változik a különböző szénterületeken, hogy ne is említsük a tékozló és túlzott fogyasztá­sát a felszínre hozott résznek, míg a természetes gáz pazarlása, amely mind között a legértékesebb, oly roppant méretű, hogy annak százalékát még megkö­zelítőleg sem lehet megmondani... A kapzsiság és önzés erői, a testületi hatalom és befolyás által annyira fedezve vannak, hogy azokat megtámadni gyakran olyan haszontalan dolognak látszik, mint Sysiphus munkái; de az ország és szülőföldetek szeretetére kérlek benneteket, hogy vegyétek föl a küz­delmet tüzelő erőforrásaink megmentéséért, azzal az elhatározással, hogy sohasem teszitek le a fegy­vert, amíg a kapzsiság és fösvénység erői, amelyek országunk nagyságának alapját oly gyorsan alá­ássák, meg nem adják magukat, és belenyugszanak a pusztítás vad dorbézolásának megszüntetésébe, ami a múltat jellemezte.“ [4] A kanadai kapitalista egy csöppet sem jobb, mint az Egyesült Államok kapita­listája. „Calgaryban, épp a háború kitörése előtt“ - így halljuk - „egyetlen kútban közepes mennyiségű pet­róleumot fedeztek föl. Negyvennyolc órán belül a szomszédban lévő föld acrenként 10.000 és 12.000 fontért cserélt gazdát, és 12.000.000 font alaptőkével részvénytársaságok alakultak; koncessziókat adtak és bérleti szerződéseket írtak alá gépfegyver-gyor­sasággal. És ha egy igazi olajmezőt fedeztek volna föl, a vegyes, fegyelmezetlen és egymással versenyző kutatók hamarosan kiszárították és elpusztították volna.“ [5]

Ismételten hangsúlyoznunk kell azt a körül­ményt, hogy mindezen pusztításnak és rombolásnak nem az emberi gonoszság az oka, nem is a kapitalista gonoszsága, hanem elkerülhetetlen eredménye a haszonhajhász vállalkozásnak. „Mielőtt a régebbi ál­lamok“ - így szól egy észak-amerikai állam kormány­zójának összefoglalása - „erdeik, hányáik, vízi útjaik és ásványaik értékét föl tudták volna fogni, meg­engedték, hogy mindez az ő kezükből kicsússzon, és magántulajdonba kerüljön. Ugyanez a dolog törté­nik a fiatalabb államokban, és hamarosan semmit sem tarthatunk meg, amit őseinktől mint nagy­szerű örökséget kaptunk.“ [6] „Azoknak az anyagi követelései, akik közvetlenül érdekelve vannak és foglalkoznak az ilyen iparral“ - magyarázza korunk egy nemzetgazdája -, akár alapítók, kapitalisták vagy telepítvényesek, rendesen rögtöniek és vál­lalkozásuk jutalmát a gyors haszonban akarják látni. Gazdasági érdekeik, egyelőre, jelen értékekre szorítkoznak.“ [7] Jövendő értékekkel, a jövő nemze­dék jogos örökségével a kapitalista természetesen semmit sem törődik. Mindabban, ami a jövő nemze­dékek érdekeire vonatkozik, a haszonhajhászás nem­csak nem dönti el, hogy a munkát bölcsen végez­ték-e, vagy az anyagot helyesen használták föl, ha­nem a vállalkozás irányítóját valósággal hajlamossá teszi arra, hogy a munkát a jövendő termelésre szükséges anyag elpusztítására használja föl.

Ezután meg kell még említenünk az áruk mi­nőségének fokozatos rosszabbodását, amit a haszon­hajhászás istenítése idéz elő, mint amely az ipar szervezésének egyetlen és kielégítő módszere. Az­előtt az volt az alaptétel, hogy a kapitalista verseny a termelésben tökéletesedést hoz létre. Azonban most azt látjuk, hogy nem kevésbé biztosan vezet a ter­mékek rosszabbodására. Ha a hatékonyság egyetlen mértéke és a sikernek egyetlen bizonyítéka a haszonhajhászás, a kapitalista diktatúrának mottója: Non olet. Minden, ami hasznot hoz, az jó és minél nagyobb a haszon, annál nagyobb a közösség feltétele­zett előnye. Ha a nyereség ösztönzése felfedezésekre és találmányokra vezetett, amelyek által a nemze­tek gazdagsága nagy mértékben gyarapodott, azt látjuk, hogy ugyanez az ösztönzés határozottan meg­rontotta a termelés minőségét.

[...]

A nemzetgazdaság a kapitalizmus ellen

Mielőtt áttérnénk utolsó vádpontunkra, amely a haszonhajhászásnak a nemzetek és osztályok harcá­val való összefüggését tárgyalja, összefoglaljuk a nemzetgazdaságnak a haszonhajhászó kapitalizmus fenntartása elleni érveit, melyek azon nézet ellen irá­nyulnak, hogy a gazdagság létrehozásának egyetlen vagy akár legfőbb módja a termelési eszközök magántulajdona és irányítása.

Az első három fejezetben a kapitalista diktatú­rának a nép tömegére való káros hatását írtuk le. A kapitalizmus uralmával a munkások örökösen bi­zonytalan helyzete, állandó szegénysége járt együtt, és a nyomorúság mind nagyobb lett, ámbár az anyagi és szellemi javak össztermelése roppant mértékben emelkedett, amit a haszonlesés ösztönzése folytán alkalmazott természettudományoknak köszönhettek. Ámbár az új vagyonos osztály fejlődése és növeke­dése magában véve talán nem növelte a nép töme­geinek bizonytalan helyzetét és szegénységét, vagy talán nem tágította a nyomor körét, mégis az ellen­tét, melyet ez a gazdagság jelentett, újabb sérelem­ként hatott. Azonkívül az élősdi naplopás előmozdí­tása, a szellemi terméketlenség és a jó modor ha­nyatlása, ami az újgazdagoknál tapasztalható, olyan társadalmi bajok, amelyeknek párját csak a külvárosi nyomortanyák lakóinak szolgalelkűségében, irigységében, eszményeik romlásában talál­juk. Továbbá a vagyoni egyenlőtlenség, amely a kapitalizmussal tagadhatatlanul együtt jár, amint láttuk, még egy sajátos bajt idéz elő. Minden közösségben, amelyben a munkamegoszlás a primitív gazdaságban dívó munkamegoszlásból az általánosan szervezett ipariasodássá fejlődött, a munkások nagy többsége szükségképpen tech­nikai természetű munkát végez, amellyel az anyagot termékké változtatja vagy olyan szolgálatokat telje­sít, amelyek a szervezett szolgálatok részei. Tehát azon aránylag kevés ember rendelkezésére kell áll­niuk, akiknek az a hivatásuk, hogy anyagokat vásá­roljanak, termékeket eladjanak és a szolgálatokat szervezzék. Ezen természetes szükségesség néhány ember kezébe olyan hatalmat ad, amely, ha nem gyakorolják a köz érdekében, mint a közszolgálatoknál, olyan zsarnoksággá fajulhat, amihez képest a leg­gonoszabb politikai zsarnokságok csekélységnek ne­vezhetők. Ha a magánkézben levő termelési eszkö­zök felelőtlen tulajdonosai vagy megbízottjaik gyako­rolják ezt a hatalmat, a hatékony szabadság - mely „az állandó kezdeményezésre való alkalom“  - tekin­tetében mutatkozó egyenlőtlenség oly mértékű, hogy valójában azt jelenti, hogy a nép tömegei másoknak alá vannak vetve. Ezt az alávetettséget azzal leple­zik, hogy alárendeltségnek minősítik, azonban az igazi szociális rendben az igazgató éppen annyira nem adhat tetszése szerint parancsokat, mint ahogy alárendeltjei sem dolgozhatnak úgy, ahogy nekik jól esik. A kapitalista tulajdonos és igazgató teljesen ment[es] az alárendeltségtől, míg alkalmazottjaik nekik kényre-kedvre alá vannak rendelve. Így az aláren­deltség, mely alapjában szükséges és áldásos - ár­talmas és elnyomó alárendeltséggé lesz. Hogy mily roppant nagy az az új hatalom, amelyet a kapitaliz­mus így a vagyonos osztálynak mások fölött ad, lát­ható például a gyárak és bányák önkényes bezárásánál, hogy így egész kerületek munkásait az éhség erejével engedelmességre kényszerítsék. Látható ez abból a körülményből is, hogy ez az osztály a nemzet ipará­nak élére állított igazgatók rendelkezései által fele­lőtlenül határozhatja el, hogy polgártársaik milliói mily fizikai környezetben töltsék el életüket. Mily roppant nagy ez a hatalom, mutatja a kedves vidéki tájak elpusztítása, a folyóknak beszennyezése, a leve­gőnek megrontása, a betegségek és a korai halál, amelyeknek minden szükséges feltételeit megteremtik az új ipari központok szegénynegyedeiben, és amelyek mindenüvé elkísérik a haszonhajhászó bányá­szati és gyáripari kapitalista vállalatokat. Ámde azáltal, hogy Anglia, Franciaország, az Egyesült Ál­lamok és Ausztrália vagyonos osztályai módját talál­ták, hogyan szabaduljanak meg a kellemetlen kör­nyezettől, ezen körülménynek társadalmi következ­ményei nem enyhültek - sőt súlyosabbak lettek. Ezt a kellemetlen környezetet bérrabszolgáik számára te­remtették, ámbár meg kell adni, hogy nem tették tu­datosan. A huszadik század demokráciájának tipikus jelensége, hogy az aránylag csak kevés kézben össz­pontosuló magánvagyon a sajtó feletti hatalma ré­vén nagy mértékben határozza meg a nép szellemi környezetét. Ezt a jelenséget sem látták előre azok a nemzetgazdák vagy moralisták, akik egy évszázad előtt pártolták a termelési eszközök tulajdonosainak korlátlan vállalkozási szabadságát, és talán a jelen nemzedékig maguk a kapitalisták sem törekedtek tudatosan erre a hatalomra. Ilyen és több más téren megnyilvánuló hatalmuk segítségével az általános szavazati jogot is érvénytelenné teszik, és a magán­haszon érdekében minden előrehaladott ipari közös­ség törvényhozási és végrehajtó szervére veszedel­mes befolyást gyakorolnak.

A „Haszon Törvényszékének“ hamis ítéletei

Ebben a fejezetben rávilágítottunk magának a kapitalizmus fejlődésének olyan irányaira, amelyek szerintünk kezdettől fogva gyengítették azon érvek erejét, amelyekkel a kapitalizmus diktatúráját támo­gatták. A világ azt tapasztalhatta, akár az előrehaladott ipari, akár a kapitalista vállalkozás szá­mára újonnan feltárt országokat tekintsük, hogy a haszonhajhászat roppant ösztönzőereje nem váloga­tós az eszközökben. Ha a kapitalisták azt látják, hogy gyorsabban gazdagodhatnak meg, ha az ásvá­nyi kincsek felhasználásánál nem törődnek azzal, hogy azok pótolhatatlanok a közösség számára, ha az erdőket a legpazarlóbb módon hasznosítják, ha a föld termékenységét kimerítik - habár ez a közösség állandó gazdasági érdekeinek kárára van -, akkor semmi sem fogja őket megakadályozni vagy csak el­tántorítani attól, hogy a maguk diktatúráját ilyetén módon használják föl, ami abból a körülményből kö­vetkezik, hogy a termelési eszközök magántulaj­donban vannak. Charles Booth szerint nagyon he­lyes, hogy a „Haszon Törvényszékén“ próbálható ki minden kapitalista vállalkozás, és még aktuális szempontból is helyesnek és dicséretesnek tartották mint „jó üzletet“ a világ erdőségeinek egyetlen nem­zedék érdekében történő letárolását, mely oly nagy­mértékben terjedt el; a hozzáférhető szén, olaj és gáz pazarlása, a szűz talaj kimerítése az Egyesült Álla­mokban és Angliában azt mutatja, hogy ezek az or­szágok épp oly kevéssé voltak előrelátók, mint a bar­bárok. Hasonlóképpen nagyobb százalék hasznot hoz­hatott, és gyakran hozott is az egyre silányabb minő­ségű áruk termelése, ami gyűlöletes vonás, mert csak arra van tekintettel, hogy a fogyasztót a vásárlásra csábítsa, és az egyes haszonhajhászoknak nagyobb összejövedelmet jelentett üzleteik fennállása egész idejére, mintha jobb minőségű cikkeket készítené­nek. A kapitalista vállalkozásnak még a legoptimis­tább védelmezője sem állíthatja, hogy a „Haszon Törvényszékének“ ítélete megegyezik a szakértők vé­leményével, ami az anyag valódiságát, művészeti ki­válóságát, tökéletes alkalmazását, tartósságát, vagy mindent tekintetbe véve, az áru olcsóságát illeti. Ennél sokkal komolyabb jelentőségű volt azonban az a felfedezés, amit egy egész nemzedék nemzetgaz­dái és moralistái csodálatosképpen nem vettek észre: hogyha a kapitalizmus a „Haszon Törvényszéke“ elé viszi a vállalkozásait megítélés végett, akkor ez a fórum nem törődhetik azzal a ténnyel, hogy a haszonhajhászó vállalkozás a közszolgálattól teljesen kü­lönböző valami. A büntetőtörvény széles keretein be­lül minden foglalkozás egyformán érvényesülhet, és az eladásra szánt anyagi és szellemi javak egyaránt megengedhetők. Az áruknak olyan célból történő el­pusztítása (akár halakról, akár egy mérő gyapotter­mésről legyen szó), hogy az árát fenntartsák, éppen olyan kevéssé tekinthető produktív vállalkozásnak, mint a költségek csökkentése miatt történő hamisí­tás vagy pótszerkészítés. Az ópiumnak Kínába vagy a whiskynek az Egyesült Államokba való csempé­szése, valamint a kokainnak külföldi gyárban történő előállítása, avagy a hazárdjáték szervezése más or­szágban -- ami abban az országban, ahol az illető ka­pitalista él, mind büntetés alá esik - épp oly törvé­nyes forrásai a nyereségnek, mint a búzatermesztés. Az egész ipari szervezést megnyomorithatja az a kö­rülmény, hogy nagyobb haszon érhető el az árucik­kek finanszírozása, sőt még eladása által is, mint elő­állítása által, ami tisztán az árucikkek eladásával foglalkozó aránytalan nagy közvetítő társadalmi ap­parátus teremtésére vezet, és a termelők és szétosz­tók részéről oly adófizetést jelent, amire vagy egyál­talában nincs szükség, vagy pedig túlságosan arány­talan. A „Haszon Törvényszéke“ megfelelő társa­dalmi szolgálatnak döntő bizonyítékául fogadja el magát a puszta tényt, hogy a büntető törvény át­hágása nélkül tényleges hasznot értek el.

A Laissez Faire elvének alapvető tévedése

Miért hoz mindezen esetekben a „Haszon Tör­vényszéke“ olyan ítéleteket, amelyeket a világ nem fogadhat el igaznak? Ez azért van, mert már látják, hogy minden alapot nélkülöz az a feltevés, amely a kapitalizmust a tizenkilencedik század erkölcsi felfogása szerint igazolta. A világ már nem hiszi, hogyha mindenki kivétel nélkül, kapitalisták és bér­munkások egyaránt, ridegen a maguk anyagi hasz­nával törődnek - és még ha ezt megfelelő tudással és okossággal teszik is -, ebből szükségképpen a kö­zösségnek, mint egésznek legnagyobb anyagi jó­léte fakad. Tudjuk, hogy a személyi és testületi érdekek még az anyagi haszon körén belül is gyak­ran összeütköznek: az egyén, anélkül, hogy valami szolgálatot teljesítene, mindenféle mesterkedéssel haszonra tehet szert; egész osztályok pusztán a ke­reskedelmi monopóliumból származó adók vagy az előkelőbbnek tartott járadék, bányaadók és osztalé­kokból élnek, végül, amint láttuk,  egy nemzedék egész lakossága, a kapitalista etika tökéletes helyes­lése mellett, a saját hasznára elpazarolhatja azokat az anyagokat, amelyek minden jövő nemzedéknek is tulajdona. Nincsen olyan „láthatatlan kéz“, aminőt Adam Smith romantikusan említett, amely a kapi­talista diktatúrát észrevétlenül vezeti, és így a közös­ség gazdasági jólétét előmozdítja.

El akarjuk kerülni még a látszatát is annak, hogy túlságosan messze megyünk állításainkban. Ámbár a haszon nem bizonyltja, hogy társadalmi szolgálatot teljesítettek, mégis tanulságos dolog an­nak a megállapítása, hogy a „Haszon Törvényszéke“ mely határok között mértékadó valamely üzleti vállalkozás megítélésénél. Például a haszonhajhászok egymás között való ügyeiben ítélete bizonyos mér­tékben megállhatja a helyét. A „Haszon Törvény­székének“ ítélete az emberi munka viszonylagos ha­tékonyságának és ezen irányban kifejtett képesség­nek, továbbá a legnagyobb kereskedelmi hasznot szem előtt tartó vétel és eladás próbakövéül szolgál­hat. Azonban olyan versengő vállalkozások között, amelyek közül az egyik a haszonra törekszik, a má­sik pedig valami egyébre, nincs, és egész természeté­nél fogva nem is lehet döntő szerepe.

Fülöpp Jenő fordítása

*

[1] Proceedings of the Conference of Governors on the Conservation of Natural Resources, 1908. május 13-15. (House Documents128. sz. 1425. sz. 2. ülés, 1908-1909, 67. l.)

[2] Uo., 174. l.

[3] Egy fél század tapasztalata Virginiában, Carolinában és Georgiában világosan bebizonyította, hogy a jelenlegi módszerek mellett a terpentinkészítés kizárja, hogy egy állandó hadihajó-szük­ségletet kielégítő ipar keletkezzék Délen. Ezek a módszerek rende­sen négy-öt év alatt terméketlenekké teszik az erdőket. Oly nagymértékben megritkították a hosszú tűlevelű fenyőerdőket, amelyek alkalmasak a terpentinkészitésre, hogy némely vidékhez 4 vagy 5 hüvelyk kerületű fákat megcsapolnak. Ez általában rendkívül ala­csony terpentinhozadékot hoz, és a fák egy vagy két év utáni pusz­tulását jelenti, amelyek máskülönben annyira nőhettek volna, hogy épületfát lehetett volna belőlük készíteni... És évről évre gondat­lan irtás és tűz által csökkentik a meglévő erdők képességét, hogy létrehozzanak ugyanolyan erdőt, vagy pedig teljesen elpusztítják azokat. A tékozló favágás, azután a tűz és a második vágásról való gondoskodás hiánya okozza, hogy erdőink kevésbé produktívak, mint bármely más hasonló terjedelműek a világon, jóllehet a leg­több fánk, amelyből gerenda készül, bámulatos gyorsan nő. (Re­port of the National Conservation Commission, I. a, Senate Docu­ments 10. sz. 676. sz.: 16.)

[4] 1425. sz. Proceedings of the Conference of Governors on the Conservation of Natural Resources, 1908 május 13-15. (House Docu­ments 128. k.) 36. l.

[5] The Observer, 1919 június 1. Majdnem minden olajmezőnek,amelyet az amerikai kontinensen feltártak, ilyen a története, teszi hozzá az iró. Egy sztrájk, a spekulálók özönlése, a föld árának magasra szökése, dilettáns fúrások kis helyeken, hogy a daruk, amint megpillantja őket az ember, a szó szoros értelmében érinteni látszanak egymást, egy tucat furott kút oly területen, amely alig képes hármat fenntartani. Mindegyik kisbirtokos őrültségében oly gyorsan fúr, amennyire csak tud, hogy megakadályozza, hogy az ő kis darab földje alatt lévő olajat szomszédja és versenytársa el nevehesse, semmiféle tudományos óvóintézkedés a gáz konzerválására,ami egyedül okozza az olaj buzogását.

[6] Proceedings of Joint Conservation Conference, Senate Documents 10. k. 676. sz. National Conservation Comittee Report, 135. 1.

[7] The Foundations of National Prosperity, kiadja R. T. Ely, 1918, 100-101. l. Hosy Smith (Adam Smith) iskolája semmi egyebetsem tanít, mint az értékek elméletét. Ez az a  tudomány, hogy miképpen hozzák létre, osszák el és fogyasztják el a gazdaságot vagy a kicserélhető értékeket. Ez kétségtelenül nem az a tudomány, amely a termelőerők felébresztését és fejlesztését és azok elnyomá­sát és elpusztítását tanitja. M. Culloch kifejezetten „az értékek tudományának“ nevezi, és az újabb angol nemzetgazdasági irók „a kicserélés tudományának“. (U. o. 74. l.)

*

Népszava Könyvkereskedés, Budapest, 1925, 24-28., 59-61., 91-95., 132-137.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés