Korunk és századunk nagy problémája az, hogy gondolkozásunk, világszemléletünk és tevékenységünk vajon mutat-e fel olyan újabb tüneteket, melyekből egy új rend közeli megszületésére lehetne következtetni? Vajon a mai szellemi, politikai és gazdasági zűrzavar ködképében felismerhetők-e az új világalakulás csomópontjai? Vajon a világháború és az ezt követő összeomlás az európai fejlődés színes és érdekes szövegében pontot, vagy vesszőt jelent-e, és az előző századok egymást pusztító téziseinek és antitéziseinek küzdelméből megszületik-e végre a már Hegel által is feltételezett szintézis?

Nagy és első pillanatra szinte megválaszolhatatlannak látszó kérdések ezek. Hiszen egy olyan korszakról, melynek életünkkel mi is részesei vagyunk, nagyon nehéz - történeti távlatot feltételező - ítéletet mondani, mert a felszámolásra ítélt múlt szembeszáll a megszületni akaró jövővel, de abban a pillanatban, mikor küzdelembe bocsátkozott, már maga is mássá lett, és fogalmi tartalmában bővült, tehát határvonalait tekintve, elmosódott. A védekezés kényszere a megmerevedni szándékozó korszellemet statikus helyzetéből kimozdítja, és dinamikus síkba helyezi, de ugyanekkor korszerű átépítéssel tovább is fejleszti, vagyis aktualizálja. Világrészünk jelenlegi élete sem különbözik még formailag a múlttól, a jövőt tekintve semmi biztatót nem látszik nyújtani, és az a szétesési folyamat,  melyet a XIX. század hibájául róttunk fel, manapság is folytatódik. A kiélezett nacionalista gondolat tovább forgácsolja Európa erőit úgy politikai, mint gazdasági téren, a kontinens keleti és nyugati fele között két ellentétes világnézet vívja a csatáját, a harcos osztálygondolat még mit sem vesztett eleven erejéből... Teljes differenciálódás az egész vonalon! De ha számításba vesszük, hogy a történelem építési eljárása nem más, mint a képtelenségig vinni a dolgokat, és így mesterségesen siettetni a változást, ha számításba vesszük, hogy a fenti irányok, ha ma még hatók is, de többet nem egyedülállók, mert mindegyikük ellenkező véglete ma már elméleti és gyakorlati téren egyaránt feltalálható - akkor rá kell jönnünk arra a felismerésre, hogy közeli változás előtt állunk, és a jövő már ajtónk előtt áll sürgős bebocsáttatást kérve.

Mi lehet azonban ez a várva várt jövő, és mi jobbat hozhat? Hiszen kétségtelen, hogy mind a demokratikus jelszavakon nyargaló szabadelvűség, mind az emberi egyenlőséget megvalósítani akaró nemzetközi szocializmus humánus elképzelésekből indult ki, s különösen az utóbbi mozgalom úgy állami, mint államközi viszonylatban sokkal inkább összekapcsolásra, mint szétválasztásra törekedett. Önkéntelenül felvetődik tehát az a kérdés, hogy mi volt e század konstrukcionális hibája? - Hiszen a célok, tervek, elképzelések és ideálok minden egyoldalúságuk mellett is szépek és nagyok voltak, sőt bizonyos héroszi vonást sem nélkülöztek. A materiális lét minden mozzanatára volt elmélet, terv, elképzelés, és a fejlődésbe vetett vak hit még további eredményeket ígért. Szinte érthetetlennek látszik, hogy a «tudás százada» nem tudott tartós eredményeket elérni, s kortörténeti jelentősége ma abban domborodik ki, hogy éles ellentmondásaival előkészítette a világháborút, mely végeredményben egész civilizációnkat is problematikussá tette.

A múlt század jelszavai nem is voltak hibásak és betegek, csupán szelleme és világnézete, mellyel ezeket az elméleteket a gyakorlatba átültette, és a fentemlített törekvések eredeti és szándékolt tartalmát meghamisította. A liberális államelmélet jogegyenlősége így alakult át a gyakorlatban halalomvédelemmé, a szabadverseny elve állami vonatkozásban kizsákmányolássá, államközi téren pedig - a humanitárius korlátokat semmibe vevő, mondvacsinált szuverenitás hangoztatásával - örök küzdelemmé és háborúvá. Majd mikor e haszonelvű élet-, társadalom-, állam- és világszemlélet a közművelődés körének tágulásával a szerepet játszani kezdő negyedik rend tömegeit is meghódította, s ennek folytán a kollektív társadalmi mozgalom is kialakult (a szocializmus nem más, mint a liberális szabadversenyben szerephez jutott tömegerő), akkor az osztálygondolat mesterséges és erőszakolt hangsúlyozásával a nemzetileg már úgyis megosztott kontinens társadalmi téren tovább differenciálódott, nem is beszélve arról a világnézeti szákadásról, melyet erőszakos fellépésével földrészünk szellemi életének körében is előidézett.

Az egyeduralkodó századszellem, korlátlan akarat és nyers erő múlt századi csődje tehát arra mutat, hogy e rendszerek bölcseleti kiindulópontja téves volt. Tudásunk nem lehetett tudás az általunk feltételezett tág körben, és megismerésünk is helytelen nyomokon járt akkor, mikor a lét anyagi szempontjai mellett elhanyagolta, sőt letagadta annak anyagfeletti megnyilvánulásait.

Csonka világnézet és szellem mellett, integrális program ellenére sem lehet egész eredményt várni, viszont integrális szellem mellett csonka program ellenéire is egész eredményeket várhatunk. A XIX. század a korlátlan fejlődésbe vetett hitével nekivágott a lehetetlennek: fogyatékos és kezdetleges szerszámokkal örökkévalót és egészet akart alkotni. Elbukott. A XX. századnak kötelessége, hogy e hibát egy új szellem kialakításával megigazítsa, és az európai gondolkozást visszavezesse a szellem és lélek örök értékeinek forrásaihoz.

Mielőtt azonban ennek az új szellemnek vagy rendnek gyakorlati téren itt-ott már feltűnő térhódítására fordítanánk figyelmünket, szükségesnek látjuk elméleti kialakulásának körülményeit tisztázni. Hiszen minden esetben a változás anyagiakra és szellemiekre egyaránt kiterjedő megmozdulást jelent. A politika, jog, gazdálkodás alapelve, rendszere, technikája már magában értékelő állásfoglalást képez, tehát elválaszthatatlan tartozéka valamely világnézetnek és filozófiának. «Végeredményben - írja Nagy Dénes - a gazdaságról vallott nézeteink, egész gondolkozásunk, életfelfogásunk függvényei és a gazdasági individualizmus válsága is végső gyökerében annyit jelent, hogy úgy gondolati, mint gyakorlati téren, az individualizmus elveivel szemben más, új igazságokat, más irányító és szervező elveket keresünk.» [1] E tétel érvényes jogra, politikára, irodalomra, művészetre is, de nem jelentheti a forma különbségét, hanem csupán a lényegét, a rendszert alkotó szellem különbségét. Forradalmit tisztán formális alapon nem lehet adni, ha az értékelő szellem nézőpontja a régi maradt. Ezért nem ellentéte a gazdasági individualizmusnak a kollektivizmus, hanem csupán szélesebb körű gyakorlati alkalmazása, mert a társadalmi élet alapanyagát ugyanolyan matériából alkotja és formálja, mindkét rendszerben azonos a kiindulási pont és az értékelés. De olyan koncepció vagy szellem, amely a társadalom alkatelemeinek és erőinek új szempontok, célok és értékek alapján eszközölt átértékelésére és megvalósítására fogja összpontosítani erejét, az joggal tarthat számot a «forradalmi» jelszóra, és ettől a megmozdulástól méltán várhatunk mi is «forradalmi eredményeket.

1903-ban Romain Rolland már tisztán érzi, hogy a korszellem kiélte magát, és felfrissítésre szorul. «Nehéz a levegő körülöttünk - írja egyik könyve előszavában. [2] - Kábító, áporodott légkör nyomása alatt zsibbadtan hever a vén Európa. Nagyság nélküli anyagelvűség nehezedik a gondolkozásra, mely megbénítja a kormányok és az emberek tetterejét. A világot saját bölcs és hitvány önzése fojtja meg, a világ megfullad. Nyissuk ki az ablakokat, hadd áradjon be friss levegő...»

A világi filozófiában Bergson végre az első, aki «teremtő lendületével» ezt a minőségében és mennyiségében összezsugorított valóságot intuíció-elméletével gazdagítja egy kísérleti és racionális alapon soha meg nem közelíthető plusz hozzáadásával. Innen kezdődőleg az európai szellem újra lázadni kezd, és új utakat keres. A századforduló éveiben Európa legnagyobb és legnemesebb szellemei már hangosan hirdetik az «új» elkövetkeztének szükségszerűségét, de közös állásfoglalásuk egyelőre csupán még nemleges: a réginek elvetése. A keresés ezer és ezer új úton indul meg egyszerre, de összefogó «századgondolat», hit és világkép hiányában - kielégítő eredmény nélkül. Paulsen azonban 1908-ban már kategorikusan megállapítja, hogy «új filozofikus korszak van készülőben. Ismét él és a jelen mozga-mában mint hatóerő működik az a hit, hogy lehetséges és szükséges az olyan gondolkozás, mely túlmegy az egyes tudomány kutatásain, és általános eredményekhez emelkedik. És ami talán a legnevezetesebb, az egyes tudományok körén belül is ébred a hajlam: a tudományok, a természetiek és matematikaiak, az élettan és a történelem, a jog és teológia önmaguktól kezdenek filozofálni, mind a saját feltételeiket és céljaikat kutatják, mind az egészről, a dolgok kapcsolatáról igyekeznek lehetséges gondolatokat alkotni.» [3]

A modern gondolkozás tehát határait tágítani akarja, a széthullott eredményeket újra egységes keretbe igyekszik foglalni, vagyis teljes világkép kialakítására törekszik. Az egyén, mint minőség - létsugarának részint transzcendentális-metafizikai, részint társadalom-etikai meghosszabbításával jelentőségében emelkedik, ugyanekkor azonban egymásra ható és egymást kiegészítő valóságok értékrendjébe helyezve, mint mennyiség és energia csökken, természetes korlátjai közé szorul. Ha az embert transzcendentális irányban egyoldalú spekulatív alanyiságából és társadalmi vonatkozásban egyoldalú anyagelvű hedonizmusából kiemeljük, már vissza is adtuk Istennek és felebarátainak. E felismerés szerint tehát az ember része egy nagyobb közösségnek is, de egyúttal a funkciójában korlátolt is, mert az egyénnek nincs a világtól és a többi embertől elvonatkoztatható és elkülöníthető léte vagy felismerése. Az ember tehát e világképben nem tölt be egocentrikus szerepet, a világ nem őérte, általa és rajta keresztül jelenik meg, hanem éppen megfordítva: a világ helyet juttat neki is, de csupán addig a mértékig, amelynek keretén belül még nem veszélyezteti egyik vagy másik lételemének túlzott kiemelésével vagy teljes kikapcsolásával az alkotó részek harmonikus együtthatását. Alkalmazkodni, de ugyanakkor minden irányban és összes képességünkkel élni - ez a jövő célkitűzése. Semmi sem hanyagolható vagy tagadható le az emberben. Az Isten utáni vágy éppen úgy valóságra mutat, mint a részvét, érdek, vagy szeretet, mely a többi emberhez láncol. Létemet tehát össze kell egyeztetni a többi léttel, a világ energiáit arányosítani kell. Minden ellenkező kísérlet meddő, hiábavaló, észszerűtlen, természetellenes, tehát végeredményben amorális is, mert sérti más ugyanoly értékű és kapacitású részek és energiák érvényesülésének lehetőségét.

Ez a látszólag gyakorlati elv az élet többszempontú, illetőleg nézőpontú felfogásán alapul, és mintegy előfeltételét jelenti a vallás várható befogadásának. Az egyén vízszintes és függőleges irányban kilép önmagából, támasztékot keres embertársaiban éppen úgy, mint lelkének valamely felsőbb célra és erőre utaló, eddig eltagadott és nélkülözött részében. Az eredmény az, hogy lelki és szellemi befogadóképessége bővül, megismerési képessége fokozódik. A (legnemesebb értelemben vett «bipoláris») szellemnek ez az emanációja eredményezi, hogy a tudományban is megindul a többszempontú szintézisre törő törekvés, amely gyakorlati hatásában a kontinensi erőösszetevők kiegészülését fogja eredményezni.

A XIX. század természettudományos - monista, mechanista és materialista alapon elgondolt - lélektana erős spiritualista ellenhatást váltott ki. A fiziológiás kísérleti lélektan jogosságát kétségbe vonó dualista felfogás végül az Ehrenfels és Mach kutatásai alapján életre hívott «alaklélektan» formulájában talált kiegyezésre. E felfogás később századunk elején a «totalitás-pszichológiájához» vezetett. «Ez új iskola szerint - írja Ranschburg Pál [4] - az egész előbb van, mint a részek, s az egész több, mint a részek összege. A lelki világ így nem puszta összegeződése elszigetelt elemeknek, nem észszerű összeadás a részekből, hanem valósággal az egész az, ami elsődleges, és csak azon túl, illetőleg ezen egészen belül észlelhető jelenségileg az egésznek tagozódása és ízesülése. [...] Az emberi lélek egyéniség, tehát elsősorban az egész, melyből a részek, az érzetek, a képzetek csak elvonás útján, csak mint mesterséges képletek különíthetők el.» A mikrokozmoszról alkotott e kép fejeződik ki a makrokozmosszál kapcsolatosan Kierkegaard filozófiájában is.

Ennek az egyetemes szemléletre és értékelésre törő új szellemnek fokozatos térhódítása eredményezte a pozitivista kutatás bukását is. Ha olyan, elsősorban természettudományi alapon kiépített tudományágban, mint a gyógyászatban immateriális szempontok nyertek elismerést és alkalmazást: nem lehet csodálni, hogy a szaktudományok határoltságában halálra ítélt filozófia is feltámad halottaiból, és új szempontokkal, valamint új módszerekkel gazdagítja a részlet-kutatásokban elvesző tudományos szemléletet. A pozitív irányú történetírás így adja át helyét a metafizikai és spekulatív elemeket felhasználó szellemtörténeti iránynak, mely az egyetemesség pszichológiájához és az egzisztencializmus filozófiájához hasonlóan téma- és tágykörét összes vonatkozásban felölelni, vagyis szintetikus képbe foglalni törekszik. A szellemtörténet - írja Hóman Bálint [5] - a lelkiségben, az összes politikai, társadalmi gazdasági és kulturális mozgalmakat, változásokat szükségszerűen megelőző és irányító szellemi áramlatokban oly szintetizáló tényezőt ismert fel, melynek vizsgálatával és metodikai értékesítésével minden történeti probléma, s maga a szintézis is, maradék nélkül megoldható.» Eme szintetizáló vágy és törekvés hatja át korunk tudósait, mikor egyrészt szaktudományuk határait szinte filozófiai távolságra törekednek kiterjeszteni, másrészt - mint Ortéga y Gasset is - egy új enciklopedizmus megalapozásán fáradoznak. Az irodalomban a l'art pour l'art irány éppen úgy meghalt, mint az individuum körül keringő naturális, vagy analitikus egyénábrázolás, és a modern regény határai is kitágultak részint a tudomány legújabb eredményeinek felhasználásával, részint az eddig szinte teljesen elhanyagolt misztikus szempontok érvényesítésével. A lét összes kiterjedéseinek ismeretére vágyik az új író. Majdnem tudományos szakíró, mint Aldous Huxley, természeti misztikus, mint Lawrance, az «irracionális megismerés» fanatikusa, mint Joyce vagy a hit keresztény misztikusa, mint Claudel. Nincs határ, nincs vonal, nincs gát az új író lelke vagy szelleme előtt. Átfogni és mindent egybeölelni, megismerni és átérezni, szenvedélyt és hitet akar adni, hadakozik az unalom, meddőség, tudományos álarcba bujtatott korlátoltság és szűklátókörűség mindent elnyelni akaró áradatával és emberi fájdalmon, örömön, bukáson, felemelkedésen, bűnön, erényen, lelken, testen, munkán, fáradságon, szellemen és hiten keresztül hirdeti, hogy mindez felsőbbrendű és isteni részünk pompás élménye, melyen keresztül a végtelen, vagy az örök igazság távlatai tárulnak fel az ember előtt. Egzisztenciális és totális létet szemlél tehát ez az új irodalom is, visszaadja a mikrokozmoszt a makrokozmosznak, a makrokozmoszt a mikrokozmosznak, és egységes keretbe, egységes ritmusba foglalva egyesíti mindazt, ami eddig külön pályán keringve próbált a lét és valóság központi naprendszerének köréből és vonzásából kiszakadni.

II.

Az európai szellemnek ez az átalakulása jelenleg gyakorlati eredményekkel még nem dicsekedhetik. Földrészünk dezintegrációjának folyamata egyre tovább tart, s így a XIX. század elemekre bontó és szétválasztó irányzata manapság is szinte hiány nélkül érvényesül. Sőt a fasiszta és nemzetiszocialista mozgalmak kifejlődésével úgy látszik, hogy e folyamat végső kifejlődéséhez érkezett, s immár olyan területekre is átcsapott, ahol eddig a nemzetközi szempontok is nagy mértékben méltányolásra találtak. A szabadkereskedelmi irány bukására gondolunk itt elsősorban, amelyet minden országban az elzárkózás és autarkiára való törekvés politikája váltott fel, immár az anyagi téren is megtagadva azt a szolidaritást, melyet eddig a nemzetközi tőke határok felett és határokon át is képviselni tudott.

A látszat azonban nem felel meg a valóságnak. Kétségtelen, hogy a nacionalista gondolat végső kifejlődésére a fasizmusban és a fejlődő etatista irányokban jutott, ez az irány azonban, amennyiben nemzetközi téren szétválasztást, állami vonatkozásban viszont összekapcsolást - integrációt jelent. Az állami koncepcióval nem bíró liberalizmussal és az állam funkcióját csupán egy osztály életével azonosító szocializmussal szemben ez az új társadalmi rend már az egymásra ható és egymást kiegészítő alkotórészek együttműködésén alapul; vagyis az előbbi rendszerek negatív, illetőleg csonka államszemléletének elvetésével - egyetemes nézőpontjának megfelelően - integrális erőkifejtést sürget.

Ez a felfogás a múlttal szemben két vonatkozásban jelent újat: egyrészt nem hisz a szabadversenynek közérdeksértő tevékenységét megakadályozó «önkontrolljában» és a kollektivizmus hibát vagy erényi egyaránt kiegyenlítő tendenciájának megvalósíthatóságában, tehát másrészt - ez adottságokkal számolva - az egyén közérdekű tevékenységét nem struktuális, hanem működésbeli alkalmazkodásában látja. Az új nemzeti kollektivizmus tehát méltányolja, ápolja, fejleszti a minőséget, de a kvalitás számára súlyos, sőt fokozottabb kötelezettségeket ír elő. Elismeri, hogy a részek különböző értékűek, de mégis csak részek, tehát az «egész» közös és egyértelmű működéséből nincs joguk kiszakadni. Előbb van a több, a minden problémát magába ölelő és megoldó teljesség, mint a kevesebb - tehát az osztály vagy egyén. Minden hat egymásra, minden kiegészíti egymást, egyének, osztályok, foglalkozási ágak nem öncélok, hanem csupán eszközök egy mindenki és mindenek felelt álló «egész cél» megvalósításának érdekében.

A fasizmus és etatizmus állam- és társadalomszemlélete tehát a gyakorlatban - azaz politikai és gazdasági vonatkozásban - ugyanazt az egyetemes egzisztenciális konstrukciót építi, mint amelyet teoretikus síkban az előbb már felvázoltunk. A további kérdés ezek után csupán az lehet, hogy vajon ez  [az] alapjában helyes és reális szemlélet képes lesz-e határait a rendszer mai szűk és nacionális keretekbe tört határoltságából kiemelni, és az egyetemesség síkjába állítani? Vajon ez a szemlélet, mely tudományban, irodalomban, filozófiában egy emelkedettebb és gazdagabb világnézet kialakulásához vezet, a politikában is meghozza-e majd ugyanazokat az eredményeket - vagy mai állagában végleg megmerevedve, a nemzeti ellentétek végső kiélezésével porba dönti európai civilizációnkat?

Mielőtt e kérdésre feleletet adnánk, futó pillantást kell vetnünk a múlt század fejlődésére. Bár az egyén és egyéni erő szabad kifejtése volt, mint láttuk, a legfőbb ideál, azonban e század is kénytelen elfogadni az ember társas voltát és ebből eredő kapcsolatait. Az önérdek kényszerű és logikus továbbfejlődésének eredménye volt az erők ugyanily asszimetrikus sorozásán felépülő egyetlen osztály érdekeivel operáló szocializmus és [az] egyetlen nemzet szempontjait méltányoló államszuverenitás. E rendszerek filozófiai alapja is az önérdekben, az egészből kiszakított rész szemléletében és részértékelésében rejlett, de akceptálni volt mégis kénytelen az egyén határain túlterjedő nagyobb érdekkört is. Hiszen a mai komplex társadalmi életben az önérdek is csak szűkebb vagy tágabb körű kollektív együttműködéssel valósítható meg, s a «korszakok különbözése - Ranke szavaival élve - (csak) azon alapul, hogy a szabadság és szükségesség közötti ellentétek harcából más-más korok és más-más állapotok (miként) születnek.» Az a világnézet tehát, mely már a szükségszerű gyakorlatot megelőzve elméletében a részek egymásra utaltságának felismeréséből építi ki rendszerét és állami vonatkozásban a fasiszta rendszerek megteremtésével, tehát az osztályellentétek kiküszöbölésével integrációt volt képes elérni - a további fejlődést tekintve helyes és sokat ígérő kiinduló pontnak látszik, különösen ha számításba vesszük azt is, hogy a távolságokat megszüntető technika, az egyre bonyolultabbá váló gazdasági és politikai, valamint a nemzetközi színt öltő kulturális élet fejlődése revén a kontinentális összefogás egyre inkább elkerülhetetlen szükségesség.

E felismerés első és egyelőre még bátortalan - a berögződött ellenkező gyakorlat által százszor nehezített - lépését kell látnunk gazdasági téren a preferenciális és uniós elgondolások kifejlődésében, nemzetiségi téren a territorialitás, vagyis kedvező földrajzi és gazdasági keretek között való megmaradás gondolatában és mindezen - még mindig partikuláris érdekeket szolgáló - felfogásokon kívül és felül a népszövetségi gondolat megjelenésében és várható fejlődésében. A XIX. század szelleme még tovább rombol, gazdasági és politikai téren tovább aprózza és porlasztja kontinensünk erőállományát, de ez a dezintegráció nem más, mint az integráció előkészítése. Amint belpolitikai téren a részek külön érdekűségének méltánylásával az állam elvesztette működőképességét, és új integrációra kényszerült, melyet a fasizmus valósít meg, úgy a nemzetközi szétesés további fokozódásával nemzetközi vonatkozásban is be kell következnie egy ilyen új folyamatnak.

Prohászka Ottokár mondta, hogy: «Hinnünk kell az észt meghaladó észszerűségben». Az élet és történelem céljai rejtettek előttünk, de a fejlődéstől bizonyos logikát eltagadni mégis lehetetlen. Kövekből nem lehet művészi mozaikképet alkotni, mert a faragatlan nagy tömbök között mindig hatalmas rések maradnak. Apró kavicsokká kell törnünk a sziklákat, hogy harmonikus, teljes és hiány nélküli képpé lehessen formálni őket. Ha a XIX. század e kőtörő munkát volt hivatva elvégezni, akkor alaposan megfelelt hivatásának, de ha századunk a múlt fölé akar emelkedni, akkor nem térhet ki az integrálás kötelezettsége elől. Totalitás a szemléletben, szintézis a tudományban, integráció az érdekekben és univerzalizmus a lélekben, szellemben, szívben, vagyis filozófiában - ez lehet egyedül a jövő képe. Hogy mindezzel újra egy új vallási reneszánsz küszöbéhez jutottunk - nem lehet kétséges. A keresztény hit univerzalizmusa, miszticizmusa és szocialitása még sok kiaknázatlan értéket rejteget az emberiség számára. A távolabbi jövő képének kutatása azonban jelen alkalommal már nem lehet feladatunk. Századunk lépését figyeljük szívszorongva, félve, reménykedve, az ő számára akarunk célt és hitet adni, hogy képes legyen megbirkózni mindazokkal a nehézségekkel és akadályokkal, melyeket a múlt és a sivár jelen szűklátókörűségében még mai nap is a megszületni vágyó jövő útjára görget.

*

[1] K. Nagy Dénes: A gazdasági individualizmus válsága. Közgazdasági Szemle, 1933, 249. o.

[2] Romain Rolland: Beethoven élete.

[3] Paulsen Frigyes: A filozófia jövő feladatai. 13-14. old.

[4] Ranschburg Pál: Pszcihológia és orvostudomány. Pszichológiai Szemle, I. évf., 1. szám.

[5] Hóman Bálint: A magyar történetírás új útjai. (A történelem útja), 27. old.

*

In Magyar Kultúra, 21. évf., 19. szám (1934), 257-263.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés