Kiterjedt irodalom ábrázolja őt erkölcstelen szörnyetegként az „Anti-Machiavelli” címszó égisze alatt; s egy ugyanilyen kiterjedt irodalom veszi a védelmébe őt, és lelkesedik érte. Valahányszor egy új politikai eszme megújult erőt adott az államéletnek, és a politikai elpusztíthatatlan ereje újból megmutatkozott, mindig megjelent ennek a firenzeinek a képe is. Alakja a 17. század egésze folyamán végigkísérte az abszolutista fejedelmek győzelmét, hogy aztán a 18. század moralizáló felvilágosodásának rendkívüli Machiavelli-ellenes szabadgondolkodását követően, a politikai érzék és a nemzeti öntudat Németországban történő első találkozása után Hegel és Fichte újból felfedezze őt. A következő generációban, amely politikai célként Németország és Olaszország nemzeti egyesülését tűzte ki, a német és olasz illetőségű történészek a nemzeti egyesülés, valamint az erős nemzeti hatalompolitika hőseként ünnepelték. Ez a név még ma is jelzésértékkel bír. A világháborús propaganda kiterjedt erkölcsi felháborodást szervezett a német politika „machiavellizmusával” szemben. Mussolini, az államfelforgató liberalizmus legtudatosabb ellensége 1924-ben, a doktori cím megszerzése gyanánt állt elő Bolognában egy Machiavellivel egyetértő értekezéssel. Nálunk, Németországban pedig 1927-ben Herman Hefele a Machiavelli írásaiból készült kiváló válogatás bevezetőjében visszahelyezte egzisztenciális jogaiba a politikait a gazdaságival szemben.

Az állammal foglalkozó számos politikai teoretikus és állambölcselő közül egyik sem tudott olyan sikerre szert tenni, mint Machiavelli. Mégsem bizonyult sem nagy államférfinak, sem nagy teoretikusnak. A firenzei hivatali szolgálatban folytatott politikai tevékenysége sem járt különösebb hatással. Az államkancellária [Tízek Tanácsa] és a franciaországi, valamint a németországi követség tagjaként, szülővárosáért munkálkodva sem töltött be igazán meghatározó vagy tekintélyt parancsoló pozíciókat. Sok érdekes és jó beszámolót írt, de nem tudott változtatni azon a tényen, hogy a firenzei külpolitika akkoriban meglehetősen gyengének és szánalmasnak bizonyult. Belpolitikai megnyilvánulásaival összefüggésben csak balszerencse érte. Amikor a demokraták, akikhez ő is tartozott, 1513-ban vereséget szenvedtek, az ő személyes sorsa is megpecsételődött. A győztes Medici-párt bebörtönöztette, megkínoztatta, majd végül szabadon engedte, valószínűleg azért, mert a személye politikai értelemben nem bizonyult eléggé fontosnak. Élete utolsó tizennégy esztendejét vidéki száműzetésben töltötte, egy kis házban a Firenzéből Róma felé vezető úton, kisbirtokos nyugdíjasként, összességében szegény ördögként foglalatoskodva, aki hiába is igyekezett volna visszatérni a politikai pályára. Ebben a szituációban született meg az őt világhírűvé tevő két politikai írása: a Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről és A fejedelem - mindkét műve csak a halálát követően jelent meg. Az életét szemlélve tehát semmi ragyogót vagy hősieset nem találunk, a szó grandiózus értelmében.

Az a tény, hogy történelmi, hadtudományi és irodalmi művei [egyáltalán] még ma is ismertek, elsősorban annak köszönhető, hogy a Principe szerzőjéről van szó. Ez a kis írás azonban, amely [Machiavelli] hírnevének igazi oka, kevés szemet gyönyörködtető dolgot tartalmaz. Csak vajmi keveset találunk meg abból, ami más politikai gondolkodókat ismertté tett: [nem találjuk meg] a platóni dialógusok mélységét és nemességét, sem Arisztotelész könyveinek szisztematikus tudományosságát. Nem a politikai szellem vallási átalakulásának nagy dokumentáról van szó, mint Szent Ágoston Civitas Dei-je esetén. Nincs benne semmi szenzációs, semmi hatalmas vagy zseniális; semmi tudományos vagy [igazán] mélyreható; nem találunk benne újonnan kidolgozott államtant vagy történelemfilozófiát. A Principe-t különösen erkölcstelennek minősítették néhány olyan szövegrész miatt, amelyek a szerződések megszegésének és a jámbor hajlam színlelésének politikai szükségességéről szólnak. De még ez az „immoralitás” sem akar [előttünk] tetszelegni, és nem akarja erkölcsi szempontból fontosnak mutatni magát; szerény és tárgyilagos marad, és nincs benne semmi olyan lelkesítő vagy prófétai, mint Nietzsche immoralizmusában.

A két politikai vonatkozású írás, a Discorsi és a Principe a tartalmát tekintve politikai tanácsokból és receptekből áll, amelyeket szerzőjük történelmi példákon keresztül levezetve illusztrált. A humanista fajta tekintetében elsősorban az ókor, és legfőképpen a római történelem szolgáltatja ezeket a példákat, de a 15. és 16. századi olasz történelem példái is felhasználásra kerülnek. Érdeklődése [ugyanakkor] tisztán gyakorlati-politikai, és teljes mértékben a jelenre fókuszál. A történelem feldolgozásának ez a módszere ma már idegen tőlünk, bár talán tanulságosabb volna, ha néhány példát és esetet mindig, minden oldalról alaposan átgondolnánk ahelyett, hogy megszámlálhatatlan mennyiségű történelmi anyagot halmozunk fel, amely fölött aztán felhőként vándorol át néhány szociológiai általánosság. Machiavelli számára a történelem [mindössze] a politikai gyakorlati céljait szolgálni hivatott kincsesbánya. Csak a konkrét politikai helyzetre, illetve annak politikailag korrekt [politisch richtigen] kezelésére kérdez rá. Ez magyarázza a sokszor hangoztatott „erkölcstelenségeket”, különösen a Fejedelemről szóló írásában. Machiavelli ugyanis itt mindenekelőtt az új fejedelemről beszél, vagyis egy olyan uralkodóról, aki a hatalmát nem békés jogutódlás útján szerezte, hanem a saját erejéből hódította meg, és aki ennél fogva csak más, szigorúbb eszközökkel tarthatja meg a hatalmat - szemben a régi és elismert dinasztia tagjának biztos [hatalom]birtoklásával. Ez magától értetődő, ahogy az is, hogy a restauráció útján a trónra visszatért dinasztia nem tud gazdálkodni azokkal az eszközökkel, amelyek révén korábban uralkodni tudott; nagyobb ügyességre, alkalmazkodóképességre, óvatosságra és valószínűleg nagyobb szigorúságra is szüksége van ahhoz, hogy meg tudja védeni új pozícióját. Az ilyen egyszerű politikai igazságoknak nem kell felháborítaniuk a politikai megfigyelőt. Senki sem hibáztatható azért, mert megállapítja, hogy Napóleon más módszerekkel volt kénytelen uralkodni, mint korának törvényes fejedelmei, és nincs értelme azt követelni, hogy Mussolini Luitpold [bajor] régensherceget tekintse a példaképének.

Nem tudom, hogy milyen hatással van a Principe a művelt japánokra vagy kínaiakra. Az indiai irodalom ismerői biztosítják arról az embert, hogy Indiában a politikával és az államvezetés művészetével foglalkozó könyvek messze felülmúlják Machiavellit erkölcstelenségben, ami a legkevésbé sem számít. Egy orosz bolsevista valószínűleg ártalmatlan banalitásoknak fogja tekinteni az erkölcstelennek kikiáltott passzusokat, és az erkölcsi felháborodást burzsoá szélhámosságként fogja magyarázni. Ám egy nyugat-európai számára ez az írás csalhatatlanul sajátos módon fog hatni, mégpedig éppen [a nyugatiak] ösztönösen humánus természete miatt. Nemcsak a klasszikus letisztultság és szerény nyelvezet folytán, amely magán viseli a humanista nevelés jellegzetességeit - bár a nyelvi stílus is a siker egyik titkának számít. A nyelvi természetesség csak az ügy iránti rendíthetetlen érdeklődés kifejeződése, amelynek révén az ilyen ember politikailag látja a politikai dolgokat; mellőzve a moralista és az immorális pátoszt egyaránt; őszinte hazaszeretetben, nyílt örömmel viseltetve a virtù, azaz a polgári hatalom és a politikai energia iránt, egyébként semmibe véve minden egyéb szenvedélyt, például a politikai kontárságot és a határozatlanságot. Nála az emberségesség még nem vált szentimentalizmussá. Számára magától értetődő, hogy aki a politikai színterére lép, annak tudnia kell, hogy mit csinál, és hogy a magánélet olyan dicséretes tulajdonságai, mint a jóindulat és a hűség, nemcsak nevetségessé válhatnak egy politikus esetén, hanem az állam ellen elkövetett, kárhozatra méltó bűnökké is, amelynek [ti. az államnak] viselnie kell az ilyetén naivitás következményeit. Amikor Machiavelli hozzáteszi, hogy politikailag azonban előnyös jónak és jámbornak látszani, nyilvánvalóan nem mond semmi rosszat. Csak bölcsebb és „machiavelliánusabb” lett volna erről hallgatni - vagy még jobb lett volna, ha csatlakozik a becsületesség általános dicséretéhez. De Machiavelli emberi őszintesége abban rejlik, hogy eszébe sem jut összekeverni a politikai vitákat az eszményi követelményekkel, hogy aztán politikai hasznot húzzanak a zűrzavarból. Ma már mindenki tisztában van azzal, hogy a nagy „pszichotechnikai” apparátus milyen rutinosan és biztonságosan tudja propagandisztikus módon megdolgozni a tömegeket, és hogy milyen könnyű az erkölcsi pátoszt alárendelni a politikai szándékoknak. Mindannyian emlékszünk a németek machiavellizmusa elleni világpropagandára. Aki ma ilyen tapasztalatok mentén olvassa a Principe-t, annak az a benyomása, hogy egy nyugodt és diszkrét embert hall, és úgy érzi, hogy a politika - amely az emberi természet kiirthatatlan velejárója - Machiavellinél magától értetődő, és még nem vált névtelen és láthatatlan hatalmak kiszolgálójává. És van-e valaki - hacsak az illető nem propagandista -, akihez ne szólna közvetlenül, sőt, akit ne hatna meg - mint minden, ami hamisítatlanul emberi -, amikor a politikai önfenntartás kegyetlen szükségleteiről szóló néhány mondat után az erkölcstelenség e mumusa, ez az állítólagos gazember egyszerűen kijelenti: Eszméim károsak lennének, ha az emberek jók volnának, de nem azok.

Pongrácz Alex fordítása

*

In Schmitt, Carl (1995): Staat, Großraum, Nomos. Arbeiten aus den Jahren 1916 – 1969. Duncker & Humblot, Berlin, 1995, 102-105. (A szerkesztő, Günter Mashcke megjegyzéseit nem szerepeltetem a fordításban.)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés