Az állam kormányzása a valóságban, az egyének és a társadalom részeinek egymás mellett és egymással szemben való találkozását mutatja mindenekelőtt. A politikai történet egész vonalán végig ezt a jelleget látjuk a legszembeötlőbben, a legnyersebb megjelenési formában, a legkevésbé elburkoltan. Az államkormányzás egyik legjellemzőbb sajátságára utal ez a jelleg, amely szerint az lényegileg valamely uralom gyakorlása.

Némi közelebbi szemlélet már új jelleget is elárul. Az uralom gyakorlásának a formája mutat nagyobb állandóságot olyan értelemben, hogy az uralom gyakorlásának külső ismérvei időnként huzamosabban maradnak fenn, nagyobb külső változás nélkül. Ennek folytán kialakul a kormányzás formai rendje is, a legerősebben akkor, amikor a kormányzás fő feladatainak ellátására külön szervek jönnek létre. A legnagyobb fokú nyugalmi állapot akkor következik be, amikor az államélet egészét, a kormányzást is tehát olyan keretek fogják körül, melyeket az államot alkotó tényezők egész, összességükben kapcsolta ereje szilárdít meg.

A különböző államok más-más időben lefolyó élete természetesen mindig változó, kielégítést sürgető szükségletet állít az állami konkrét feladatok sorába, amelyek különböző egyéni világú egyesekkel találkoznak egyénileg és társadalmilag egyaránt. Ez teremti meg a kormányzatok variánsait. Egyesek és érdekek, funkciók és szervek találkozása az államkormányzásnak legegyszerűbb tartalmi formája, amelybe a nemzeti géniuszt megteremtő és fenntartó tényezők adnak azután pozitív tartalmat. Az életben tehát találkozunk kormányzókkal és kormányzottakkal, funkciókkal, azaz akaratirányokkal és feladatokkal, s azok megoldására hivatott szervekkel, ami a legegyszerűbb osztályozásnak is egyszersmind az alapja. A kormányzat formáját az osztályozás részeinek különféle variációja határozza, illetve különbözteti meg.

A kormányzásnak mindig vannak fizikai adottságai és különböző tényezői, amelyek jellegét meghatározzák és értelmét sejtetik.

Platón [1] és Arisztotelész [2] behatóan foglalkoztak a legjobb alkotmány és alkotmányforma problémájával, mindegyik természetesen a maga világától determináltan. Az ókori görög világ számos politikai kísérlete, formapróbája igen jó anyagot nyújtott a vizsgálathoz, sőt az eredmények és tanulságok kész anyagot adtak. Ε két ókori bölcselő megállapításai - a lényegileg és formailag is vissza-visszatérő élet behatása alatt - nagy befolyást gyakoroltak és gyakorolnak az állambölcseletre és az államtanra.

Platón az államélet irányát a polgárok jellembeli sajátságával hozza szoros kapcsolatba, amikor az uralkodó, jellemző vonás különböző létiránya szerint osztályozza a kormányformákat. [3] A mai államtan részére igen figyelemreméltó alap és kiindulás ez, mert újra hangsúlyozza e tekintetben az államtannak a reálistól való függőségét, illetve azzal való kapcsolatát, főleg az egyének belső lelki világával. A mai államtani irodalom egyes irányzataival szemben, ezeknek más irányú törekvései ellensúlyozására, ez az út vezet el az igazsághoz és a tudományos, helyes megismeréshez, azzal a kiegészítődéssel, amely azonban a lélekbeli, belső jelenségek, tények és erők befolyásoltságának az okaira is rámutat és utal.

Arisztotelész már más alapból indul ki, Platón korrekciójaként. A formák osztályozását az uralom tényeire, tényezőire alapítja, mégpedig az uralmat gyakorlókra és a gyakorlás módjára, s ezek figyelembevételével konstruálta meg a különböző formákat. [4]

Míg Platón megállapításai a realitástól messze eső bölcseleti elvonás eredményei, addig Arisztotelész ilyen irányú vizsgálateredményei reálisabbak, bár nem teljesek, ami a mű csonkaságának is a következménye lehet. Arisztotelész megállapítása azért gyakorolt századokon át befolyást, mert - mint Concha Győző írja - „egyszerű, világos alapja van, ú. m. a szuverenitás célja, s a szuverenitás alanyainak száma és minősége”. [5]

Bodin nagy hatást gyakorolt művében [6] élesen megkülönbözteti már az államformát a kormányformától, s ily alapon osztályozza azokat, [7] ami az arisztotelészi osztályozás hibájának, ti. az állam és kormányformák különbsége elhanyagolásának, illetve figyelembe nem vételének a helyes korrekciója.

J. J. Rousseau is foglalkozott művében az államforma és kormányforma kérdésével, mégpedig kizárólagosan, s a népszuverenitás egyedüli alapjára építve, ami azt egyoldalúvá teszi. [8]

Montesquieu művében a kormányzással (gouvernement) foglalkozik, s megállapítja, hogy az háromféle: köztársaság, monarchia és despocia. Szerinte a köztársaságban a nép, vagy annak egy része a szuverén, a monarchiában egy ember kormányoz a törvények szerint, és a despociában egy ember kormányoz, de törvények nélkül. [9] A kormányforma lényegének a társadalmi elemekre való utalása figyelemreméltó, bár az adott felsorolás sem ment az egyoldalúságtól.

A kormányzás lényegének a megkonstruálásánál rövid visszapillantást vetettünk azon állambölcseleti elméleti meghatározásokra és kategóriákra, amelyek az egész tudományos munkásságra igen jelentős és időbelileg is tartósabb befolyást gyakoroltak. Megállapítható, hogy az ókori államtani felfogás a kormányzást részint lelki és részint érdekre beállított ténybeli tényezők szerint vizsgálta, de az állam fogalmi és lényegbeli sajátságának teljes szintetikus ismerete hiányában, nem tiszta formában, nem külön szemponttal, hanem az államformákkal vegyesen. S ez a körülmény hátráltatta és megnehezítette a kormányzás lényegének szabatos meghatározását.

Az újkorban következett be azután az a folyamat, amely a modern állam kialakulásával a helyes irányba jutott el, s több-kevesebb kilengéssel és eltéréssel azon is haladt.

Ha az állam kormányzásának megjelenési jelenségeiből a lényeget nézzük és keressük, azt találjuk, hogy az - a kormányzás egészét tekintve - elsősorban ontologikus jellegű, mert léte és cselekvése igen sok, különböző irányban ható erőtényezőnek, az erők eredőjében haladó komponense. Az államélet elrendeződésében, az állami akarat megszületésében és valósulásában olyan alapirányok és célok kristályosodnak ki, amelyek nyomán a kormányzás formai rendje is kialakul, és külsőleg láthatóvá válik. Ez a formai rend az alapirányoknak azon sajátosságával bír, amely szerint az állam egészét az összefogó lelki, akarati erő és egybehangoltság teszi, s így a szervi alakulatok is egy közös lelki egységbe tartoznak, aminek megszűnte az államot magát veszélyezteti.

Az államélet alapirányain és céljain megoszló, de lelki kapcsoltságú hatalom egy iránybeli részét nevezi az államtan államhatalomnak. [10] Az élet valóságában mint államfő, mint végrehajtás és mint törvényhozás jelennek meg az államhatalmak.

A belső elhatározáson, a külső végrehajtás cselekvésén és a belső elhatározást külső cselekvéssé közvetítőleg tevő állami lelki irányokon nyugvó államhatalmak, a fenomenológia szerint, az állam céljának konkrét megvalósítását vannak hivatva szolgálni, az állam alapjellegének relációi szerint. Az államhatalmak lelki egységük folytán és az állambölcseleti elvonás eredményeként, a maguk egységében jelentik az állam kormányzását, azaz az állami akaratnak megvalósítását, mégpedig az állam személyiségére és alattvalóira egyaránt.

A valóságban azonban már szervi megoszlásban, illetve kvázi munkamegosztásban jelentkezik a kormányzás a három iránynak megfelelő szerv által. Az eszmei tétel és a valóság kettőssége nyomot hagy magán a kormányzáson, amennyiben annak állandó irányát jelzi, és egyben változó cselekvés-konkrétumokat mutat fel. Ε kapcsoltság határozza meg a kormányzás valósulását és annak variánsait. Az államhatalmaknak szervvé válása azt jelenti, hogy az eszmei irány az élettel kapcsolódik, annak sajátosságaival (érdekeivel, tényezőivel) szoros viszonyba lép.

Ezen viszonylat realitása és szorossága miatt mondja Benedetto Croce, hogy „az állam egybeesik a kormánnyal”, [11] de ezen egyoldalú megállapítása a kormányzást tisztán a végrehajtó funkciót végzőkre korlátozza, ami a kérdésnek túlzón realisztikus meglátása és értelmezése. s nem helyeselhető.

A kormányzásnak az a ténytétele, amint azt fejtegetéseink elején jeleztük, hogy kormányzók és kormányzottak állanak egymással szemben, továbbá az a körülmény, hogy az állami akaratnak az élet valóságában való realizálása a konkrét célt sejteti, hogy abban benne rejlik a szemben álló akaratok találkozása, irányítása és befolyásolása, mégpedig az államcél és feladat szabta állami akarat keresztülvitele érdekében, de viszont is.

Pregnánsan mondja Concha Győző: „a kormányzat [...] az elveknek és akaratelhatározásoknak átvitele a valóságba”. [12] A meghatározást a maga tömörségéből feloldva, a kormányzás jelenti tehát az állami akaratnak az elhatározás és valósítás három fázisán keresztül való érvényesítését, átvitelét a gyakorlati valóságba, az állameszme, az állami alapjelleg, államcél, feladat és körülmények szerint.

Amint ez az akaratelhatározás az élet valóságába jut, az államhatalmak lelki jellegű kapcsoltsága megtörni látszik, de csak látszatra, mert ott már az ellentétes és egyező érdekek kiegyensúlyozódásába jutva, az eszmei egység helyébe az érdekkapcsoltság paradox kettősségének egybekapcsolódása lép, amely felett ott él a nemzet eszméjén nyugvó és abból táplálkozó államszemélyiség, kötelességszerűen jelentkező összakarati, eszmei egysége, az egyesekben is realizálódva. Mert az állami akaratban benne foglaltan él a tömegpszichológiai értelemben vett egyedi, külön akaratok összessége, de az összes külön akaratoknak csak az alapiránya, az egyesnek csak módosult tartalma. [13]

A kormányzásnak, mint valóságbeli jelenségnek, az az alapja, hogy „az állam [...] a fizikai világban csakis emberi úton érvényesülni képes személyiség, minélfogva amaz akarata is, amellyel bizonyos egyének akarásának és tevékenységének államiságát meghatározza, szintén csak emberi akaratban jöhet létre.” [14]

Az államkormányzás formai rendjében kialakuló szerv vagy szervek az életben az egyéni érdektől és akaratoktól is nyernek konkrét adottsági tartalmat. S ez teremthet, és teremt is eltolódást az államhatalmak egyensúlyhelyzetében, létrehozva a kormányformák különböző eseteit, illetve típusait, amely típus azonban a legtöbbször nem valósul meg a maga egész tisztaságában, miután az államhatalmak szervei egymástól élesen és határozottan nem választhatók el a valóságban, az érdekek és akaratok kapcsolata miatt sem.

A kormányzás nem más, mint „az államhatalom gyakorlási módja”, ami „a szuverén hatalom alanyaira és funkcióira vonatkozik” egyaránt. [15] A kormányzás lényegét és lényegességét kereső kérdés az: mi az alkotmányi kapcsoltság, azaz a funkciók megoszlása, s mi a másik - alanyi - kapcsoltság, azaz kik közt oszlik meg a hatalom? De ez a kérdésnek csak egyik résztartalma. Mert miután a kormányzás akaratvalósítás, emberi akaratok útján emberi akaratra hatás és érvényesítés, fellépnek, bár csak mint rész jelenségek, a kormányzásnak tényezői is.

II. Az alkotmány és a kormányzás, valamint a valósági kormányzás tényezői

A nemzet országló életében nagy jelentőséggel bír az a formai rend, amelyben az lejátszódik. Mikszáth Kálmán szerint „az alkotmány az a szervezet, amelyben a nemzet politikai életét éli”. [16] A távlat messzeségéből nézve az államélet formai rendjét, az alkotmányt, ez a meghatározás kielégítő módon világítja azt meg. Az alkotmány a nemzet számára tartalmi keret, melyet az élet tölt ki.

Ebben a keretben fungál a kormányzat, a kormányzás által e keretbe is tartalmat teremtve. Az alkotmány és kormányzás legfeltűnőbb kapcsolata ebben rejlik.

Az alkotmány megjelenésének előfeltétele a formai rend kialakulása, azaz a szuverén hatalomnak lelki folyamat szerinti, funkcionális szétválása, a főleg szervezeti kijegecedése és konkrét életelemmel való megtelítődése. Az előfeltétel egyben a kormány- zat megjelenéséé is. Az állam egész szuverén hatalma három főirányú államhatalommá oszlik meg, s ma már minden kultúrállamban három szervvé is alakult ki: az államfői, törvényhozói és végrehajtó hatalom formájában.

Ε három szerv együttes cselekvése adja a kormányzás fogalmát. Spekulatív alapon mindhárom szerv súlya egyformának látszik, a valóságban nem az. A modern állam kritériuma, hogy mindhárom meglegyen, de hogy milyen viszonyban egymáshoz, azt már más körülmények döntik el. „Mind a három orgánum annál jobban fogja végezhetni a teendőjét, s így a közszabadság lélektani oldaláról annál teljesebb lesz, mennél inkább valóban önelhatározó tevékenységgel járhat el mindegyik a maga hivatása körében, azaz: mennél befolyásolhatlanabb a parlament, mennél önállóbb a kormány, s mennél függetlenebb az államfő” - írja Tuka Béla. [17]

A kormányzat az államhatalmak életelem tartalma szerint minősül, illetve: formálódik realiter. A funkcióknak szervezeti alakjában új elem merül fel, éspedig az egyedek s emberi akaratok, amelyeknek egyéni benső tartalma, akarati indítottsága és ereje szabja meg az államhatalmak egymás melletti, vagy fölötti helyzetét.

A szuverenitás alanyai, ezek akarati iránya és súlya szerint alakulnak ki a különböző kormányzati variánsok, aszerint, hogy a társadalom mely része foglal azokban helyet. Ez a változó eltolódás a kormányzat legrugalmasabb terrénuma, s egyben a kormányzat lényegéhez is elvezető utak egyike.

Az állam és társadalom kapcsolati relációjából válnak észlelhetővé azon jelenségek, melyeket a kormányzás tényezőinek lehet nevezni. A jelenségeket államkapcsolatuk társadalmi szempontjából tekintve, azt találjuk, hogy több, ismétlődő, lényegileg visszatérő azonos mozzanatot tartalmaznak.

Az állam összakaratú megnyilatkozása egyéni kijelentésének a befolyásoltsága vezet el oda, ahol az államtan egyik figyelemreméltó jelentősége és feladata: a politikai életnek pszichologikus kapcsoltsággá és relációja él, ahol továbbá az összakaratból szervezeti részakarat lesz. [18] Ezeknek figyelmen kívül hagyása azt eredményezné, hogy a kormányzásnak csak állami oldalát szemlélve, elkerülnénk annak lényeges oldalát, az élet konkrét valóságával való kapcsolatát. Mert, mint fentebb már jeleztük, minden állami életmegnyilvánulás emberi akarattal válik konkrét faktummá, s ekkor a közvetítő egyes minden faktumhoz hozzáadja a maga jellegzetességét tudatosan, vagy öntudatlanul.

De viszont [sic!] az ellenvégletbe ragadna ezen módszernek a keresztülvitele, ha csak az egyed szempontjából történne meg, mert eltorzítaná a sok apró részlettel az. egésznek nagy körvonalait és összképét. A helyesen megformulázott kérdés az: milyen tényezők által befolyásoltan alakul ki az egyedi akaratok általános iránya, milyen erők eredőjében?

A kormányzás azon oknál fogva, hogy az állami akarat csak emberi akarat közbenjöttével valósítható meg, legelsősorban az egyes ember akaratával, tehát pszichikai tényezővel függ elválaszthatatlanul össze. Ez a tény több pszichikai tartalmat foglal magában.

Az állameszme és cél irányával egyező - számban többségi vagy legalábbis eldöntő módon befolyásoló erejű és számú - egyedi akaratokban oly vonás nyilatkozik meg, amely az engedelmesség fogalmával azonos, ami pedig az egyedi akarat megkötöttségéből folyó kötelesség tudatából ered. [19] Az alattvalói engedelmesség megléte, pszichikai céltalálkozásokkal kiegészítődve, az állam kormányzásának legszilárdabb pszichikai alapja, a kényszer fizikai eszköze mellett.

A hűségen és engedelmességen kívül nagy szerepet játszik a tekintély is, [20] ami az egyéni akaratok irányát vagy magával ragadólag, vagy önkorlátozólag befolyásolja. Ezen tényezők erejüket az egyén azon tudatából veszik, amely az alárendeltség, a hatalommal szemben észlelt gyengeségnek érzetéből fakad. [21] De ezen tudattartalmaknak mások, kiegészítők a velejárói, amelyek a különböző kormányzatok értelmi vizsgálatához elengedhetetlenül szükségesnek látszanak.

Az egyén és állam viszonyaiban az állampolgár- nemzettag politikai állásfoglalása és öncélját védő önérdeke jelentős, mert ebben az egyénnek világszemlélete és világképe rejtőzik. Az egyéniség kialakulásához hozzájáruló, és arra befolyást gyakorló minden mozzanat kialakít egy benső pszichikai jellegű világszemléletet, tehát azt is, amelyikkel saját államát nézi. [22] S ezen világképek és szemléletek nagyobb számú találkozása a típusok irányában hozza létre a konzervatív és liberális társadalmi és politikai elv megjelenését, ami az állameszme tartalmi elemére jelent konkrét befolyást. Mert amíg az alattvalói engedelmességnél a viszony célviszony: az állam a cél, s az egyes az eszköz, [23] addig az egyéni elhatározás és akarati beirányzottságnál a viszony - az egyén szempontjából is - célviszony, de fordítottan. S a két elv szerinti alapirányban ez a fordított viszony részben az államhoz való közelebb állást - konzervatív -, részben távolabb állást - liberális - magatartást von maga után. A különböző világképű és magatartású egyéneknek aktív bekapcsolódása a kormányzatba, annak szervei útján, nagymértékben ad azoknak különböző sajátságot, tartalmat és célirányt. [24] A két elv politikai értelmében a szabadság eszméje, értelmezése és értéke is már bent foglaltatik, mint a magatartás és szemlélet egyik legerősebb meghatározója. A legkevesebb összeütközés az egyén és az állam viszonyában akkor lesz, ha az, egyéni és politikai szabadság paradoxul jelentkező kapcsolt kettősségének a feszültsége a legminimálisabb. A kormányzatok konkrét irányait, s azzal összefüggő formáit érzékenyen érinti ez a feszültség, mert „az államot alkotó néptömeg államát úgy kívánja berendezni, hogy minden tagja megtalálja benne emberi mivolta értékességének megfelelő bánásmódot”. [25]

Az általános emberi eszme, valamint a szabadság eszméjének reflexképe az egyes lelkében a kormányzat egyik hatékony tényezője, spekulatív és életvalósági vonatkozásban egyaránt.

Az állam életében, annak kormányzatában, az állami összakarat megformulázásában és valósági cselekvése elindításában kiemelkedő szerep jut azoknak az egyeseknek, kik az államhatalom szervezetében mint legmagasabb kormányzók, intézők és elbírálók működnek; valamint azoknak is, akik a megformulázásban közvetve is befolynak, és akiket a köznyelv „nagy emberekének hív, kik nagy egyéniségek. A kormányzat konkrét iránya függ ezeknek pszichikai tartalmától, lelki alkatától is, amely konkrét irány eredményességére, azaz az élettel párhuzamos azonosságára a nagy egyéniségek is hatnak. Hatnak az eszmékről alkotott egyéni felfogásukkal, külön valóságszemléletükkel és egyéni értékességük értékhozzáadásával. Ezen állampolgárok befolyásának mérve, mértéke és határa is ad néhány meghatározó színt a kormányzat egységképére. A „gyakorlati politika ideális helyessége annál nagyobb, mennél értékesebb egyéniség a politikus, reális helyessége - sikeressége - viszont annál nagyobb lesz, mennél nagyobb realitása van a társadalomnak, amelynek orgánuma a politikus”. [26]

Az államkormányzás vezetőinek és meghatározóinak lelki tartalma vezet át a pszichikai tényezőktől az etikus tényezőkhöz.

Az állami életben mindenki a megkötöttség és a szükségképp, vagy önmaga által korlátozott relatív  szabadság két pólusa között él és érvényesül. Csak a két pólus távolsága különböző egyénenként. Az államszervek legmagasabb funkcionáriusai és törvényhozói, precízebben az állami főszervek letéteményesei a legmagasabb állametikai érdekszférában cselekednek közreműködésükben. A megkötöttségük főleg lelkiismeret-beli, azaz etikus. Mikszáth Kálmán az ő nyelvén így fejezi ki ezen megkötöttség egyik irányát, hogy ezek: „ a hatalomnak sohasem birtokosai, hanem legfeljebb sáfárai”. [27] Az államérdek legfontosabb kérdéseiben egyedül lelkiismeretükre hallgathatnak, képességeik tanácsa alapján. A különböző kormányformákban ezen legtágabb értelemben vett funkcionáriusoknak a lelkiismeret-beli és egyéb megkötöttsége más és más.

Az etikus tényezők között, a kormányzat szempontjából sem hanyagolható el a vallás, valamint az etikára befolyást gyakorló más szellemi irányok sem, amelyek az egyéni elhatározások, akarások, cselekvések, világképek és szemléletek kialakulására, állandóságára, avagy változására közrehatnak.

Az etikus tényezők kategóriája a tágabb, és abban tulajdonképpen a pszichikai is helyet foglal, s csak a részek különböző, élesebb megvilágítása végett választottuk külön. S ebben a kategóriában, a vallásban azért nyilvánul meg tényező érték és szerep, mert az államisághoz annyira szükséges minimális etikáját az egyesnek, a történelem igazolása szerint, hathatósan fentartani, illetve megtartani képes. Az egyéb szellemi irányok, amelyek a kultúra gyűjtőneve alatt felsorolhatok, a nemzeti kultúrák kölcsönös átszivárgásai is befolynak a lelkiismereti értékelés folyamatába.

A tényezők sorában ott találhatók a fizikaiak is, amelyeket leginkább a gazdasági erők és az azok alapján is nyugvó más eszközök érzékeltetnek igen jól láthatóan, s amelyeknek befolyását éppen ezért fölösleges hosszasabban vázolni. Már azért sem, mivel ezen eszközök kezelése és felhasználása az előbb említett tényezők hatására következik be.

Az etikus, pszichikus és fizikai tényezők konglomerátumaként jelentkező jog talán külön tényezőként sorolható fel, főleg olyan vonatkozásban, hogy annak pozitív formába öntése és megváltoztatása, ennek módja, tömegpszichológiai kísérőjelensége, ereje és a kormányformát is befolyásoló sajátsága nem közömbös a kormányzat értelmének vizsgálatánál, amint azt már a problémának az alkotmánnyal való kapcsolatánál említettük is.

Összegezve az eddigieket, azt találjuk, hogy az államkormányzás analitikus összképe sok mozaikból összetevődött. A határozott, kiemelkedő vonalak az állami akarat szervi kialakulásának irányában haladnak, az egység tendenciájával. A funkciók kapcsolódnak az élettel az alanyisággal bíró egyesek útján, hogy általuk realizálódjék a kormányzat. A valóságban ez a kormányzat sok tényezővel találkozik, amelyeknek szintetikus hatására alakul át az életté, folyamattá. Egyének, csoportok, pártok, társadalmi osztályok és rendek, intézmények alapjain emelkedik fel az a misztikus valami, ami maga az állam, s ezeken nyugodva működik, folytonos kölcsönhatással és kölcsönhatásban az állam kormányzata.

Az összkép egyéb színeit az élet tarkasága és ezernyi színárnyalata adja meg kiegészítőlég. Az egyéni és csoportérdekek összevisszasága és alapirányban mégis hasonlósága és összefüggése, a lélek és a természet erőinek egymásra és ellenhatása, az értékek és értéktelenségek megannyi találkozása, népek és nemzetek érdekének nagy különbözősége és hatalmas egymásra hatása, a múlt és jövő kapcsolata - mind egybehatnak és teljessé teszik a képet. Az élet változása, életformák megkötöttsége és rugalmassága, társadalom és állam mikénti találkozása, tények és pszichikai vélelmek és ítéletek, anyag és etika ütközése, mind megszólal a kormányzás mindennapiságában, és ezen folytonos találkozásban és ütközésben alakul ki az állami akarat össziránya, az erők eredőjében, s ebben a mozgalmas összevisszaságban hat és érvényesül az államkormányzat mindenkor.

A vizsgálat alapjának lefektetése után már tovahaladhatni afelé, hogy a részletek és a szintetizált kapcsolatok alapján feltegyük a kérdést: mik a kormányzat típusai, s mi ezeknek a jellege, tartalma?

*

[1] Platón állama, ford. Simon József Sándor. Budapest, Franklin, 1904. XXXI. l. Ld. főleg a 8. könyv részletes felsorolását.

[2] Arisztotelész: Politika, ford. Szabó Miklós. Budapest Magy. Tud. Társ. Sajtóváll. 1923, l 260. Ld. a 3-4-5. könyv fejtegetéseit.

[3] Platón osztályozása szerint, az emberi jellemnek megfelelően, a következő kormányformákat lehet megkülönböztetni: az igazságon nyugvó arisztokratikus s királyi, a becsület és dicsőségvágyon épülő timokratikus, a vagyonra törekvést célzó oligarchikus, a szabadságot elérni óhajtó demokratikus, s az igazságtalanságon és önkényen felépülő tyrannikus kormányformákat. Platón szerint az alkotmány és vele a kormányforma változása a jellemek általános irányának vegyülésére következik be, még pedig az arisztokrácia-timokrácia-oligarchia-demokrácia-tyrannis sorrendjében. L. i. m. 8. könyv.

[4] Arisztotelész fő osztályozása szerint az uralomgyakorlók, tehát alanyi szempontból megkülönböztethetünk egyetlen emberből, néhány személyből, sokfejű népből álló főintéző hatalmat. Az uralom gyakorlása szempontjából van helyes és korcs alkotmányforma. Az előbbi a királyság, az arisztokrácia, a politeia, az utóbbi a tyrannis, oligarchia és demokrácia. L. i. m. III. k. 7. r.  81-82. l.

[5] L. 409. l. Politika. Budapest, Grill 1905, 2. kiad., I. köt.

[6] Six livres de la République, Paris. (L. Concha: Politika I. 411. l.)

[7] Háromféle államforma van: egyeduralmi, arisztokratikus és demokratikus. A kormányforma sokféle. (L. Concha: i. m. 411-413. l.)

[8] Contrat social. (L. Concha: i. m. 411-413. l.)

[9] L'Esprit des Lois. Paris: Firmin-Didot et Cie. é. n. 3. sk. l.

[10] L. Concha: i. m. 285-318. lapok.

[11] L. 32. l. A politika elemei, ford. Révay József. Budapest, é. n.

[12] L. 607. l. i. m.

[13] L. 104. sk. l.; Szandtner Pál: Az alattvalói engedelmesség problémája. Nagyvárad, Láng J., 1914.

[14] L. Szandtner P.: i. m. 112. lap.

[15] L. Concha: i. m. 404 sk. l.

[16] L. 20. lap. A kötelesség állama felé. Budapest, Franklin, 1926.

[17] L. 384. l. A szabadság. Budapest, Grill, 1910.

[18] L. 109. sk. l. Szandtner: i. m.

[19] L. 45-46. lap. Szandtner: i. m.

[20] L. Tuka: i. m. 308-312. l.

[21] L. Szandtner: i. m. 59 sk. l.

[22] L. Rusznák Rezső dr.: A modern állameszme. Katolikus Szemle, 1927 október, 454-457. l.

[23] L. Szandtner: i. m. 124. l.

[24] „Az állam és a társadalom elemeinek azonossága folytán az osztálytagosulás az állam szervezetében is érezteti hatását kisebb-nagyobb mértékben; az állam, a mindenkori társadalmi fajsúly-alakulások, erőviszonyok többé-kevésbé hű képe. Az államban valósuló egyetemes emberinek mindig sok rokon vonása van a legerősebb társadalmi réteg felfogásával az emberiről, más szóval minden képzelhető állam némileg osztályállam.” Tuka: i. m. 326. l.

[25] L. 234. lap, Krisztics Sándor: Nemzet és állam. Budapest, Grill, 1914.

[26] L. 195. lap, Ottlik László: A társadalomtudomány filozófiája. Budapest, Magyar Filoz. Társ., 1926.

[27] L. 11. l. i. m.

*

In Rusznák Rezső: A kormányformák értelme és tartalma. (Az alkotmányos felelős, a prezidenciális és a parlamentáris kormányforma. A mai olasz és orosz kormányforma. A parlamentarizmus „általános csődje”). Pfeifer Ferdinánd (Zeidler testvérek) Nemzeti Könyvkereskedésének Kiadása, Budapest, 1928, 9-26.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés