A keresztes hadjáratokan, a mohamedán vallás harcos terjesztésében, a roppant arányú mohamedán terjeszkedésben stb. csak nagy erőszakolással lehet anyagi, földrajzi okokat találni. Ilyenek a vallások, a társadalmi eszmék, a faji és népi gondolat. Igen gyakran egyéni, személyi viszonyok is erős geopolitikai tényezők lehetnek. Különösen a régebbi korokban gyakran találkozunk egyéni okból fakadt geopolitikai törekvéssel, sőt még ma is igen jelentős szerepük van a geopolitikai eseményekben. Tanulmányunkban csak a vallás és a nyelv geopolitikai jelentőségével foglalkozunk.

I.

Minden vallásnak van a geopolitikában jelentősége, de itt mégis elegendő lesz, ha csak a legfontosabb és legelterjedtebb vallásokra térünk ki. A vallások már pusztán létezésük alapján, tehát hittani és erkölcstani elveiktől eltekintve is érdeklik a geopolitikát, mert földrajzi jelenségek, hiszen az emberiség kisebb-nagyobb csoportját foglalják magukban, vagyis minden valláshoz egy-egy megszervezett embertömeg tartozik. A szervezettségen természetesen nem külső, fegyelmi eszközökkel kialakított jelenséget értünk, hanem csak az eszmék, a gondolatok közösségét. Ezek azonban ott, ahol mélységes hit uralkodik, igen erősek. Gondoljuk csak meg, hogy milyen óriási tömeget tudott megmozgatni a keresztes hadjáratok gondolata, vagy a mohamedán népeknél a hitért való küzdelem eszméje. Még a legszelídebb, legbékésebb nép is fékezhetetlen haragra lobban, ha vallásán sérelem esik. James Cookot, a nagy angol felfedezőt a rendkívül szelíd és békés kanakok, a Hawaii-szigetek lakói azért ölték meg, mert megsértette a vallásukat.

A vallások geopolitikai jelentősége legjobban a szolidaritásban, az összetartásban nyilvánul meg. Ennek legszebb példája eddig a középkori kereszténység együttérzése, összetartása volt. Ez hozta mozgásba Európa népeit, amikor a Szentföldet elfoglaló és ott kegyetlenkedő mohamedánok ellen megindította a keresztes hadjáratokat. Bár a Szentföldet csak rövid időre sikerült felszabadítani, de mégis igen nagy volt a geopolitikai hatása: megállította - legalább egy időre - a mohamedánok terjeszkedését Kis-Ázsián át Európa felé. Ugyanaz a keresztény szolidaritás szorította vissza 1212-ben a tolosai nagy csatában a mórokat is az Ibériai-félszigetre. Hazánk is nem egyszer érezte segítségét az iszlám ellen folytatott ádáz harcokban. Utolsó nagy megnyilatkozása alkalmával, 1686-ban, Buda visszafoglalásakor valláskülönbség nélkül Európa minden latin kultúrájú népe részt vett az ostromban.

A nagy nyugati egyházszakadás és a különféle vallásellenes szellemi áramlatok elterjedése után, sajnos, a keresztény szolidaritás roppantul meggyöngült, sőt csaknem teljesen megszűnt. Helyét a katolikus és a protestáns összetartás foglalta el, de csak igen ritkán tudnak együtt működni, és éppen azért nagyon erőtlen. Ez az egyik oka annak, hogy nem tud általános európai állásfoglalás kialakulni még olyan kérdésekben sem, amelyek világrészünket életbevágón érintik. Azonban ennek nemcsak a vallási megoszlás az oka, hanem az is, hogy az államok kifelé felekezet nélkülieknek vallják magukat. Különösen áll ez a katolikus államokra. Ez a magyarázata, hogy az újabb korban a legvéresebb vallásüldözést is közönyösen nézték az államok. Tagadhatatatlan az is, hogy a keresztény népek nincsenek is megszervezve ilyen tevékenységre. Talán a nemrég megindult katolikus és protestáns akciós mozgalmak változtatnak azon a siralmas helyzeten, hogy éppen az az eszme nem érvényesülhet a nemzetközi életben, amelynek fő hivatása, lényege, hogy az emberek és nemzetek között az egyetértést, békét előmozdítsa, ápolja. Ezek a mozgalmak is csak akkor tudnak azonban eredményt elérni, ha sikerül a különféle nemzetek azonos mozgalmait egy nemzetközi szervezetben összefoglalni.

Ma a katolikus népek mozaikszerűen, egymás iránt érdektelenséget tanúsítva helyezkednek el egymás mellett. Éppen így a protestáns népek ís. Mindegyik elkülönülve éli a maga állami, társadalmi, gazdasági és vallási életét. Protestáns népeknél ez még valahogyan érthető, mert a reformáció egyik lényeges jelensége éppen a nemzeti vallási közösség kialakítása volt. Teljesen érthetetlen azonban a katolikus Egyháznál, hiszen ennek egyik sarkalatos tulajdonsága éppen az egység. Nem kell magyarázni, hogy ez a helyzet egyáltalán nem felel meg az Egyházat alapító Krisztus szándékának, tervének. A végzetes elhajlás a régi és újabb korok történeti fejlődésnek eredménye. Korunk fenyegetően torlódó eseményei egyre jobban követelik a katolikus egységnek a katolikus világszolidaritásban megnyilvánuló helyreállítását is. Róma kormányzása alatt 400 millió hívő van. Ennek nagyobb része is a fehér emberfajta műveltebb részéhez tartozik. És csodálatosképpen ennek a hatalmas tömegnek, az emberiség negyedrészének a nagy világkérdések eldöntésében szinte semmi szava, tekintélye sincs. Pedig mennyivel másként alakultak volna és alakulnának a világtörténelem eseményei, ha nem rideg önző anyagi érdekek, hanem a pártatlan igazságosság érvényesülhetne a nemzetközi tárgyalásokon. Az első világháborút befejező béketárgyalásokon a legjelentéktelenebb, legsötétebb célú társaságok szóhoz jutottak, de a Vatikán, amely 400 millió lelket képvisel, nem jelenhetett meg. A Párizs-környéki békék rendelkezései és eredményei bizonyítják, hogy azokon minden érvényesült, csak a igazság, jog és emberiesség nem. A katolikus világszolidaritás nem csak katolikus érdek, hanem mert alapja az Evangélium, általános emberi érdek és követelmény. Nélküle a Vatikán, bármilyen bölcs és kiváló férfiak kezében van is az egyházi főhatalom, átütő nagy sikereket nem érhet el. A Vatikán mögé tömegeknek kell állniuk, 400 millió katolikus tömegnek. A katolikus és a protestánsok, görög keletiek bevonásával kialakítható általános keresztény szolidaritás már puszta létezésével elejét veheti olyan háborúk kitörésének, mint amilyenek a XX. század első felében már másodízben feldúlják az emberiség békéjét.

A kereszténységnél sokkal tevékenyebb a mohamedán és a zsidó szolidaritás. A világ bármelyik részén érje is a mohamedánokat valami sérelem, azt minden mohamedán saját sérelmének tekinti. Amikor Vasco da Gama 1498-ban portugál hajóival megjelent Elő-India partjainál, az ott élő arab kereskedők leplezetlen gyűlölettel fogadták és ellene izgatták a békés indusokat, mert Portugália területéről pár éve elűzték a mohamedánokat. Jobban érdekelnek azonban bennünket az újabb események. Az első világháború idején, amikor az angol csapatok bevonultak Jeruzsálembe, az indiai mohamedán liga, bár angolbarát volt, tiltakozott az ellen, hogy a városba európai keresztény csapatok vonuljanak be. Amikor pedig híre ment, hogy a konstantinápolyi kalifátus megbukott, véres zavargások törtek ki Indiában és más gyarmati területeken. Az iszlám fejt ki legnagyobb tevékenységet az együvé tartozás érzésének ápolásában és fejlesztésében is. Évente több ezer újság és folyóirat jelenik meg, amely mind a mohamedán szolidaritást szolgálja. A jövő évtizedekben az európai keresztény népeknek nehéz küzdelmet kell majd vívniuk a túltengő mohamedán önérzettel. Marokkótól Kínáig 240 millió fanatikus figyeli a geopolitikai eseményeket, és rögtön tiltakozik, fenyegetőzik, mihelyt mohamedánok kerülnek európai uralom alá, és fáradhatatlanul dolgoznak az európai befolyás, hatalom megdöntésén. Ennek a rendkívül céltudatos mozgalomnak a következménye, hogy az európai népek tekintélye rohamosan süllyed a mohamedán lakosságú területeken, és hogy meglepő nagy eredményekkel terjed az iszlám Afrikában. Ma már a Zambezi vidékén is megjelentek a mohamedán hithirdetők, és pár évtized múlva elérik a Fokföldet. Ha valami közbe nem jön, rövidesen egész Afrika mohamedánná lesz. Ez pedig, ha nem jelenti is Afrika elvesztését, de annyit biztosan, hogy a gyarmatok kormányzása tetemesen megnehezül. India, Marokkó és a Fokföld között fekvő nagy, 40 millió km²-es háromszögben hatalmas mohamedán tömb van kialakulóban, amely temérdek népet, több emberfajtát foglal magában, de vallásban egységes: mohamedán. Az iszlámnak hízelgő háborús európai hatalmak nem is sejtik, hogy maguk segítik megásni afrikai gyarmatbirodalmuk sírját. Mohamedán területen a népi, faji hova tartozás nem számít, vagy legfeljebb csak igen ritkán, de annál többet a vallás.

Hasonló hatalmas összefoglaló ereje van a zsidó vallásnak is. Ennél azonban a vallási eszme keveredik a faji gondolattal, és nem lehet biztosan eldönteni, hogy melyik az erősebb. A zsidó vallási és faji eszme sokkal kisebb tömeget fog ugyan össze, mint az iszlám, de mégis rendkívül nagy geopolitikai súlya van, mert a zsidók a birtokukban levő roppant vagyon és gazdasági helyzet következtében milliós tömegeket tudnak maguk helyett a maguk érdekében megmozgatni. Ismeretes, hogy egy-egy zsidónak a személyi ügye nem egyszer az egész világ zsidóságát izgalomba hozta. Sok keresztény kormánynak kellett már meggyőződése ellenére olyan törvényeket hozatnia, amelyek senki másnak nem használtak, mint a zsidóknak. A zsidó összetartás nagy veszedelme abban rejlik, hogy a világ különböző államaiban szétszórtan élő zsidók minden kérdésben először azt nézik, miben érinti az a zsidóság helyzetét, és állásfoglalásuk is ettől függ. Egyáltalán nem érdekli őket, vagy legfeljebb másodsorban annak a népnek sorsa, boldogulása, amely otthont ad nekik.

Rendkívül nagy geopolitikai jelentősége van a görögkeleti vallásnak. A görögkeleti vallás ugyanis egyes nemzeteken belül önálló, szinte nemzeti vallás: más az orosz, más a bulgár, a görög, román, szerb görög keleti egyház. Mivel más vallás az ortodoxia területén nem igen van, azért tökéletesen uralkodik az egyes országok vallási, sőt szellemi életén is. A nemzet és a vallás között olyan tökéletes az egység, mint hazánkban volt a mohácsi vész előtt. Ezért van olyan nagy hatalma, befolyása a politikára. Ismeretes, hogy 1938-ban a jugoszláv kormány konkordátumot akart kötni a Vatikánnal, de a szerb görögkeleti egyház megbuktatta.

A görögkeleti vallású népek legszívesebben egymással szövetkeznek. A Bizánci Császárság azért bukott el a XV. században, mert vonakodott beleilleszkedni a nyugati kereszténység közösségébe, és nem volt hajlandó a feléje nyújtott segítő kezet a vallási megegyezés árán, sőt még enélkül sem, elfogadni. A helyzetet még jobban kiélezi, hogy a görögkeleti nép csak saját vallású uralkodót kész elismerni, és rendkívül nehezen tűri el a nem görögkeleti hitű nép elsőbbségét, sőt saját országában még egyenrangúságát sem. Oroszország, Románia, Jugoszlávia példája bizonyítja, hogy a katolikus és protestáns állampolgár csak másodrangú elem volt ezekben az országokban. A görögkeleti vallású népek, bár sokszor véres háborúkat viselnek egymással, mégis természetes szövetségeseknek mondhatók, amint ezt sok történelmi esemény is bizonyítja. A szolidaritás közöttük jóval nagyobb, főleg ha vallási kérdés is felmerül, mint a katolikus és protestáns népek között. Az egyes kormányokat rá lehet venni, hogy görögkeleti vallású állam ellen szövetkezzenek, természetesen csak akkor, ha a szövetkezésből országukra nagy haszon háramlik, de a nép csak kelletlenül vesz részt ilyen harcokban. A geopolitikának ezt a nagy jelentőségű tényt mindig szem előtt kell tartania, ha görögkeleti vallású népekről van szó.

A görögkeleti vallás geopolitikai súlyát növeli, hogy Oroszország lakosságának túlnyomó része szintén ehhez a valláshoz tartozik. A kis balkáni görögkeleti népek az orosz cárban évszázadokon át vallásuk fő védőjét látták. Bár nem minden görögkeleti vallású nép szláv (görögök, románok, örmények, albánok stb.), mégis valamennyit erős szellemi és politikai szálak fűzték Oroszországhoz, sőt ez a kötelék még ma sem lazult meg úgy, mint sokan hitték és hiszik. Ennek a vonzódásnak mély történelmi gyökerei vannak. A középkorban Magyarország, majd a Habsburg birodalom volt a balkáni keresztény (gör. kel.) népek védője a törökökkel szemben. Nagy Péter óta azonban ezt a szerepet Oroszország vette át, és tagadhatatlan, hogy nagyobb eredményekkel dolgozott, mint elődjei, mert a közös vallás miatt nagyobb volt iránta a bizalom. A cárok nemcsak a szultánnál képviselték a balkáni, anatóliai és az örményországi görögkeletiek érdekeit (több ízben háborút ís viseltek érdekükben), hanem még a magyarországi és ausztriai görög keletiek ügyét is felkarolták. Erzsébet cárnő például Mária Teréziánál közbenjárt a magyarországi oláh görög keletiek érdekében.

Magyarországot minden más európai államnál jobban érdekli a görögkeleti vallás geopolitikai jelentősége. 1910-ben 2,3 millió ortodox hithű állampolgára volt hazánkank, ma pedig 800 ezer körül van a számuk. Buda visszafoglalása óta a görögkeleti vallás politikai tényezővé lett hazánkban. Nem az akkor még szervezetlen oláh ortodoxia tette azzá, hanem a bevándorolt vagy még helyesebben bemenekült szerbek. Lipót császár és király 1690-ben megengedte, hogy a beköltözöttek rác-nemzetbeli és nyelvű érseket választhassanak, és hogy vallásukat szabadon gyakorolhassák. Mária Terézia uralkodása alatt újra rendezték a rác görögkeletiek viszonyait, mert a függetlenné lett karlócai érsek a magyarországi szerbeknek lassanként nemcsak egyházi, hanem politikai ügyekben is elöljárója lett. A görögkeleti szerbség Bécs politikája folytán állam volt az államban. A gyökerében elhibázott rendelkezéseket többé nem is sikerült jóvátenni, sőt lassanként az oláh görög keletiek is hasonló önállóságra tettek szert. A püspöki és érseki székbe más, mint szerb vagy oláh nem került. Nem lehet csodálni, hogy ezek a püspöki udvarok melegágyai, fészkei lettek az elszakadó törekvéseknek. A magyar kormánynak, bár a püspökök hivataluk alapján tagjai voltak a főrendi háznak, úgyszólván semmi felügyeleti joga nem volt, mert egyedül az uralkodó szólhatott bele ügyeikbe. A legveszedelmesebb volt az az engedmény, hogy az autonómiát élvező (szerb és oláh) görögkeleti egyház igazgatásában, a papság választásában túlnyomó többségbe került (60%) a világi elem. Egészen természetes, hogy mind a két egyházban a nemzetiségi politika szelleme lett az uralkodó, és a két autonóm egyház valóságos nemzetiségi tartomány lett Magyarország testében, és az elszakadó törekvések legfőbb támogatója (Plurimus: A keleti ortodoxia. Magyar Szemle, 1942. 165. füzet 128. l.). Ismeretes, hogy az első világháború előtti években az északkeleti Felvidéken nagyarányú ortodox mozgalom keletkezett, amelyet gróf Bobrinszky, az orosz szent szinódus elnöke vezetett, és amelynek célja a rutének bevonása volt a pánszláv mozgalomba. Benes is ugyanezt az eszközt alkalmazta, hogy a ruténeket a magyarságtól eltávolítsa. Felállította a Munkács-eperjesi görögkeleti püspökséget, bár semmi szükség sem volt rá, mert a rutének között a világháború előtt ezer görögkeleti sem volt. Célját azonban elérte, mert a visszavételkor már 139 ezer ortodox rutént számoltak meg. Hogy ennek mik voltak és mik a következményei, a rutén fiatalság egy részének hazafiatlan viselkedése eléggé bizonyítja. A háború után nagy óvatossággal kell a magyarországi ortodoxok egyházi ügyeit rendezni, mert a régi rendszer tovább tarthatatlan. A görögkeleti egyházban nagy szervező és összetartó erő van, ez érték benne, csak nem szabad megengedni, hogy ez az erő Magyarország ellen irányuljon, mint a múltban történt.

Ázsia nagy vallásainak: a hinduizmusnak (brahmanizmus), a buddhizmusnak és a konfucinizmusnak, bár az emberiségnek több mint felét foglalják magukba, nincs olyan súlyuk a geopolitikai eseményekben, mint például az iszlámnak. Ebből azonban nem következik, hogy elhanyagolható tényezők. A különbség csak az, hogy ez a három vallás természeténél fogva inkább passzív jellegű. Azonban éppen ebben van az indusok, kínaiak nagy ellenálló ereje. Arra ma még gyengék, hogy fegyverrel szegüljenek ellen egyes nagyhatalmak politikai, gazdasági főhatalmának, de ragaszkodva az ősi valláshoz, megbontatlanul együtt tartják hatalmas tömegeiket. A kereszténység is azért terjed olyan lassan közöttük, mert félnek, hogy vele együtt idegen politikai és gazdasági hatás alá kerülnek.

A vallások geopolitikai jelentőségét minden érdekelt nemzet jól ismeri. Az angolok, franciák és olaszok gyarmataikon szinte egymással versenyeznek a mohamedán, buddhista, hinduista stb. vallású alattvalók tapintatos kezelésében. Valamennyit felülmúlja azonban Japán. Ez a fiatal imperialista állam saját magán tapasztalta, hogy milyen kellemetlen dolog idegen vallású nemzetekkel tárgyalni és szövetkezni. Nagy leleményességgel iparkodik a közeledést valamiképpen elősegíteni. Mivel Japán a keresztény népek előtt még pogánynak számít, kereskedelmi tervei nem találtak szíves fogadtatásra Dél-Amerika katolikus vallású államaiban. Erre Japán tárgyalni kezdett a Vatikánnal, hogy japáni követséget állíthasson fel a Szentszéknél. Az akkori római japán követ, Sugimaru nyíltan megmondotta, hogy a dél-amerikai kereskedelemben való részvételre legjobb eszköz a jó viszony a pápasághoz. De Japán nemcsak a katolikusokkal akar jóban lenni, hanem a mohamedánokkal és a hinduistákkal is. Ezért mohamedán és hindu templomok épültek Tokióban. Az ősi hittől már eltávolodott, de a kereszténységig még nem emelkedett előkelő japániak közül sokan, legalább ideiglenesen mohamedánokká és hindukká lettek. A japán kormánynak gondja volt rá, hogy Arábiába, Iránba, Irakba küldött delegációk tagjai nagyobbrészt mohamedán, az Indiában tárgyalók pedig hindu vallású japánok legyenek. Sok jelenség azt mutatja, hogy a múlt század nagy materialista és ateista rohamai után a vallások egyre erőteljesebben érvényesülnek nemcsak a magánéletben, hanem a közéletben is. Ennek pedig elmaradhatatlan következménye, hogy geopolitikai jelentőségük is újra nagyobb.

II.

A nyelvek geopolitikai jelentősége már szintén régóta ismeretes. Cato maior, a híres római államférfiú, aggódva figyelte a görög nyelv gyors elterjedését Itáliában, mert veszedelmesnek tartotta az ebből fakadó következményeket. Cato ugyanis észrevette, hogy a nyelv nem egyszerűen a gondolatközlésnek egyik eszköze, hanem annál sokkal több: közvetítője a hozzá tartozó kultúrának és szellemnek is. Minden nyelv megtanulása bizonyos fokú asszimilálódást okoz - önkéntelenül is. Veszedelem azonban ebből csak akkor lesz, ha az új nyelv a régit teljesen elnyomja. Ez az állapot többnyire csak a második, harmadik nemzedéknél szokott megtörténni. Az Amerikába vándorolt és ott állandóan megtelepedett magyarok gyermekei (és természetesen más népeké is), de még inkább ezek gyermekei már az amerikai angol nyelvet vallják anyanyelvüknek. Azonban nemcsak nyelvüket cserélték ezzel el, hanem az egész magyar művelődést, a magyar szellemet is. Fajilag talán még magyarok, legalábbis részben, de nyelvi tekintetben az Unió angol népiségéhez asszimilálódtak. Azonban nem kell Amerikába mennünk példákért. Hazánk földjén a tót, rutén és oláh nyelvhatár mentén sok falu lakosságáról kimutatták, hogy eredetileg magyarok voltak, de a török világ elhagyatottságában, és még utána is magukra hagyva, támaszt nem kapva, magyar nyelvüket tót, rutén, oláh nyelvvel cserélték fel. Ma már ők maguk se vallják magukat magyaroknak, hanem tótnak, ruténnak vagy oláhnak, bár nevük elárulja magyar származásukat. A néprajzi kutatások azt is bebizonyították, hogy nem csak más nyelvet vettek fel, hanem kultúrában és szellemben is megváltoztak. A germán eredetű normannok 896-ban elfoglalták Franciaország északi részét, a mai Normandiát. Alig száz év alatt germánokból franciákká lettek. 1066-ban a francia normannok egy része megtámadta Angliát, és elfoglalta. A hódítók ismét megváltoztatták nyelvüket, angolokká lettek.

A nyelvi asszimiláció egyedüli ellenszere a népi és faji tudat ápolása. Ezzel a már megtörtént nyelvi asszimilálódás után is meg lehet menteni a nemzet számára a veszni indulókat, sőt előfordult, hogy alapjaiban lehetett megújítani már-már elvesztett népeket. Legérdekesebb példa erre az ír nép. Ez a kelta fajtájú nép eredeti nyelvét úgyszólván teljesen elvesztette. A 13 milliós népből 1920 táján mindössze pár százezer tudott csak ír nyelven, a többi az angol nyelvet használta. A népi és faji tudat azonban olyan erős volt, hogy teljes nyelvi asszimilálódás ellenére sem vallják magukat angoloknak, hanem íreknek. Ma már teljes erővel folyik a munka, hogy az angolt kiszorítva ismét az ír legyen az anyanyelv. Hasonló mozgalom fejlődött ki a francia nyelvű bretonok között is Bretagne-ban. Nálunk is felütötte fejét a hazai németek között ez az áramlat. A faji gondolat túlzott hangsúlyozásának azonban veszedelmes következményei is lehetnek: a népek faji csoportokra esnének szét elsősorban Európában és az európai műveltségű területeken, és utána valószínűleg a világ más tájain is. Ez a folyamat a nyelvi eltérések okozta bajokat egyáltalán nem küszöbölné ki, sőt csak súlyosbítaná. Európa legtöbb népe különféle fajok összeolvadása folytán keletkezett. Élettani értelemben véve nincs tiszta angol, francia, orosz, német, spanyol, olasz, román, magyar faj, hanem csak történelmi értelemben. A faji gondolat túlhajtása tehát még az egységes nyelvű nagy népeket is feldarabolná.

A nyelvek geopolitikai jelentősége sokféle módon nyilvánul meg. Első és legáltalánosabb hatása, hogy az egynyelvű népek összetartanak, vagy legalábbis összetartozóknak érzik magukat. Ez az érzés általában erősebb, mint a faji érzés, mert a nyelv közössége a lehető legérzékelhetőbb módon fejezi ki az összetartozását, és mert a nyelv, mint említettük, nemcsak a gondolat kifejezésének eszköze, hanem egyúttal a szellem közösségének is. Ezzel szemben a faji gondolat csak tudományos megállapításokon nyugvó mozgalom útján szokott rendszerint elterjedni. Ha azonban a faji jellegek igen feltűnőek, akkor a faji eszme az erősebb. A néger, bármilyen nyelven beszéljen is, a fekete bőrű embert mindig közelebb érzi magához, mint a fehér, vagy sárga fajtájú embert. Ez az oka annak is, hogy a gyarmati területeken a fehér fajtájú emberek, beszéljenek bármilyen nyelven, a színes lakossággal szemben össze szoktak tartani. Ez annak a következménye, hogy a fajta közelebbi rokonságot jelent, mint a nyelvi azonosság.

A nyelvi azonosságon alapul az egynyelvű nemzeti államok kialakulása, és a kívánság, hogy az egynyelvű népek egy államban éljenek. Tagadhatatlan, hogy már a legrégibb időben is megvoltak ezek a törekvések. Máskülönben érthetetlen volna az európai államok kialakulásának folyamata. Nagy Károly hatalmas frank birodalma a IX. század közepén két felé esett: a nyugati részből Franciaország lett, a keletiből Németország. Hollandia elvált a Német birodalomtól, mert nyelve más volt, mint a szomszédos területeké. A közeli rokon svédek és norvégek az egyszerű perszonális uniót is nehéz tehernek tekintették, mert más a két nép nyelve és így más a szelleme is. Igen ritka eset az, ha különböző nyelvű népek önként közös állami életre vállalkoznak, de van erre is példa. Svájc területén három nép (német, francia, olasz) él századok óta egy államban, mégpedig meglepő egyetértésben. Belgiumban két nép alkot egy államot: a francia nyelvű vallon és germán eredetű flamand. Ezek között már gyakoribb a súrlódás, főleg a flamand nyelv visszaszorítása miatt, de komolyan egyik nép sem gondol a közös állami élet felbontására, mert egyformán egyedüli megoldásnak tartják azt.

Európában, sőt talán sehol a világon, nincs állam, amely teljesen, száz százalékig egynyelvű volna. A törpe államokat most nem számítva, legjobban megközelíti ezt a fokot Portugália, mert ennek lakossága 99,6 százalékig portugál. Alig valamivel marad el Norvégia (98,2%), Svédország (98,9%) és Nagy-Britannia (97,7%). Igen egységes lakossága (90 százalékon felül) volt a megcsonkított Németországnak, Itáliának, Hollandiának, Ausztriának, a trianoni Magyarországnak. Ellenben több millió idegen nyelvű lakosa van Oroszországnak (ukrán 34 millió, egyéb 21 millió), az Amerikai Uniónak (angol származású 80 millió, nem angol 50 millió), Lengyelországnak (10 millió körül), Csehszlovákiának (7 millió), Romániának (5 millió), Jugoszláviának (6 millió), Franciaországnak (6 millió). Az első világháború előtt nagy idegen néptömege volt Magyarországnak (körülbelül 10 millió), Ausztriának (18 millió), Németországnak (körülbelül 4 millió) és Nagy-Britanniának (4.5 millió).

A nemzetiségek eredete különféle lehet. Nagy-Britannia és Franciaország kelta kisebbsége (walesiek, bretonok stb.) az ősi kelta nép fel nem szívódott maradéka. Ugyanilyen Spanyolország nem spanyol nyelvű népe (baszk, katalán). Ellenben az írek már erőszakos úton, hódítás következtében kerültek Anglia uralma alá. Ugyanígy kerültek a lengyelek a Német birodalomba, az ukránok, tatárok, baskírok, finnek stb. orosz uralom alá. Trianon után így lett több millió magyar csehszlovák, oláh és szerb alattvaló. Svájc és Belgium esetében viszont nem beszélhetünk kisebbségről, bár például Svájcban a németek 70%-os többségben vannak, és így tisztán számszerűen tekintve a francia és olasz nyelvű svájciak kisebbséghez tartoznak. Történelmi és politikai szempontból azonban nem lehet ezeket kisebbségnek tekinteni, mert ez a két nép önként szövetkezett a német nyelvű lakossággal, és együttes erővel alapították meg államukat. Éppen így a vallon nép sem kisebbség a valamivel erősebb flamand mellett (vallon 46%, flamand 52%), mert kezdettől fogva egyenlő jogú államalapító és szervező elem volt.

Egészen más a magyarországi kisebbségek eredete. A történeti kutatások bebizonyították, hogy a honfoglaló magyarok a Kárpát-medence területén igen gyér népességet találtak, amely részben szlovén eredetű volt, részben pedig avar, bolgár. Abból a körülményből, hogy a honfoglaláskor itt talált népek beolvadása a magyar fajta jellegét egyáltalán nem változtatta meg, és hogy nyelvünkre sem gyakorolt semmi nagyobb hatást, mindössze a szókincset gyarapította, de a nyelv szerkezetét érintetlenül hagyta, következik, hogy a felszívódott szláv nyelvű nép igen ritka volt, és hogy viszont az avar, bolgár tehát rokon elem legalábbis olyan erős. Minden ma itt lakó nép kis töredék kivételével később, a magyar állam megalakulása után vándorolt be, tehát nem vett rész sem a honfoglalás, sem az államalapítás és szervezés nagy munkájában. Óriási tehát a különbség a magyarországi és oroszországi, németországi, volt csehszlovákiai, jugoszláviai, romániai stb. nemzetiségi helyzet kialakulása között. Nálunk nincsenek meghódított, alávetett népek, hanem csak vendégnépek, önkéntes beköltözők. Hasonló a helyzet az Amerikai Unióban, Argentínában, Brazíliában és még több amerikai államban, ahol az eredeti törzsnépességhez idők folyamán újabb és újabb népek költöztek jobb megélhetést, boldogulást keresve.

A nyelv különbözősége miatt minden korban voltak súrlódások, viszálykodások a népek között. Tagadhatatlan például, hogy a Szent István halála után kitört zavaroknak főleg idegenellenes élük volt. Azt is tudjuk, hogy a magyar főhatóság alá került balkáni, stájerországi (IV. Béla idején), ausztriai és morvaországi területeken (Mátyás korában) a nép egyáltalán nem nézte szívesen a magyar uralmat, de viszont a magyarok sem a németek, csehek stb. átmeneti uralmát. Ilyen viszályok Európa más államaiban is előfordultak. A nyelvi ellentét, a nemzetiségi viszály tehát nem az újkor szüleménye, hanem ősi ösztönszerű védelem az idegennel szemben. Az is megállapítható azonban, hogy a korábbi történeti korokban a vendégnépek és utódjaik a viszálykodások ellenére ís csaknem mindig hívek maradtak az államhoz, amely befogadta őket. A hazaárulásban megnyilatkozó nemzetiségi mozgalmak valóban az újkorban ütötték fel fejüket. Hazánkban is így történt, de hogy annak nem a magyarság volt az oka, az már teljesen tisztázott dolog.

A nyelv geopolitikai jelentősége nem merül ki abban, hogy az egynyelvűség könnyűvé teszi a kormányzást, a többnyelvűség pedig megnehezíti, hogy az egynyelvű lakosság szilárdabb alapja az államnak, mint a többnyelvű, hanem más téren is megmutatkozik. A terjeszkedő nyelv nemcsak számbeli erősödést jelent, nem is csupán a szellem erősödését, ami természetesen önmagában is nagy jelentőségű, hanem térnyereséget is. Minden nyelvét változtató falu, város, vidék földje, minden természeti értéke annak a népnek a birtokállományát növeli, amelynek javára a nyelvváltoztatás történt. Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy így a vesztes népre igen érzékeny, sőt végzetes csapást lehet mérni. Ennek legmegrendítőbb példáját éppen hazánkban tapasztalhatjuk. A honfoglalás és keresztény királyság után Magyarország területe csaknem teljesen a magyar fajhoz tartozók birtokában volt. Ma ellenben hazánk jelentékeny része idegen származású, részben magyar szelleművé lett, részben idegen nyelvű egyéneké. Sok falu, mezőváros magyar lakossága oláhhá, tóttá, ruténné lett, sőt Baranyában és Temesközben találunk elnémetesedett magyar falvakat is. Jelentékeny azoknak a száma is, akik nem tömegben, hanem szórvány sorsban, németek, tótok, oláhok, szerbek közé kerülve vesztették el nyelvüket. Több százezerre becsülhetjük a nyelvüket vesztett magyarok számát. Ez magában is érzékeny csapás a kis számú magyarságra. A veszteség nagyságát még növeli, hogy hatalmas magyar föld és más érték is kicsúszott a magyarság birtokából.

A német geopolitikai szakkifejezés az így nyert földeket is Volksbodennek, néptalajnak nevezi. Ezzel azt akarja kifejezni, hogy ez a terület, ha államjogilag nem is, de geopolitikailag az egyetemes német nép tulajdona. A tótok, csehek, románok, szerbek stb. nem hirdettek ilyen téves geopolitikai elméletet, de hogy ugyanaz volt a véleményük, a trianoni béke megdöbbentően bebizonyította. A nyelv és föld között tehát rendkívül szoros kapcsolat van. Egyik legfontosabb nemzeti érdek, hogy a föld túlnyomó része Magyarországon a magyar fajúak birtokában legyen. A nyelvi asszimiláció, mint eléggé tapasztalhattuk, nem mindig elég biztosíték.

*

In Pannonhalmi Szemle, 18. évf., 2. szám (1943), 101-110.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés