Ezt a jogászi köntösbe bújtatott önkényes indokolást anélkül közöl­ték, hogy a békefeltételek megállapítói megvizsgálták volna, vajon csak­ugyan jogtalanság volt-e Magyarország ezeréves fennállása, hogy van-e vele szemben olyan közösség, amelynek kétségtelen hitelességgel be­bizonyított korábbi szerzett joga lenne, ami nélkül az elévülés kérdése szóba se jöhet, végül hogy felmerült-e ellene a történelem folyamán vala­milyen jogos tudatos követelés, vagy akár tudattalan jogigényfolyto­nosság, ami nélkül jogilag lehetetlen el nem évülést megállapítani.

Hazánk már az első világháború előtt a vádak és felosztási tervek pergőtüzében állott; s bár a trianoni ítéletet a vae victis elve alapján hozták meg, el kell ismernünk azt is, hogy az ország felosztása annak a nyugati közvéleménynek hatása alatt történt, amely a történelmi Magyarországot a nemzetiségi kérdés tekintetében a vádlottak padjára ültette. Ha azonban valamivel korábbi időre tekintünk vissza, azt kell látnunk, hogy ez a közvélemény valamikor másként gondolkozott. Így az 1848-as szabadságharc alatt és után ennek a közvéleménynek az elődje határozottan Magyarország igazát ismerte el a Monarchia és az irányítása alatt álló nemzetiségi mozgalmakkal szemben. Ami tehát az ő megítélésében 1918-ban jogtalanság volt, az 70 évvel azelőtt nem volt jogtalanság. Ha még egy lépést teszünk visszafelé a történelemben, a 150 évvel előbbi időkbe, akkor azt találjuk, hogy a nemzetiségi jelleghez is jutott szociális mozgalmak bizonyos belső elégedetlenségre mutattak ugyan, de a történelmi Magyarország jogait akkor még csak kisebb csoportok bírálgatták. S ha még tovább megyünk egy lépéssel, a 200 év előtti időkre, akkor már ilyen csoportokat sem találunk, csak egy-két tervkovácsot. Végül pedig ha azt kérdezzük, tudnak-e a korábbi időkből tanúkra hivatkozni, akik a törté­nelmi Magyarország fennállását »jogtalanságnak« tartották, vagy rá tudnak-e mutatni olyan belső mozgalomra, amely ilyen »jogtalanság«-érzésből keletkezett volna, akkor erre csak »nemmel« lehet felelnünk.

A »jogtalanság« vádja tehát - amint látnunk kell - időben keletkezett, mint ilyet egy egységes korszemlélet kapta fel, amelynek voltak szellemi előfutárjai, majd kisebb rokon gondolkozású társaságok karolták fel, s csak lassan, hosszú idő múltán sikerült úgy bent, mint kint mind szélesebb rétegek közt elismertetni, végül oly mértékben, hogy ezzel szemben a védekezés teljesen hatástalanná vált. Hatástalanná nemcsak az ország politikai ellenfelei, de még barátainak a közvéleménye előtt is. Ez a jelenség annál sajátságosabb, mert a történelmi Magyarországot a török uralom előtti időkben volt - és fennállása jogosságában nem is vitatott - kiterjedéséhez képest csak részben sikerült restaurálni. És ami még sajátságosabb, amikor Trianon után mindössze két évtizeddel az ott egyharmadára csonkított ország akkor elvesztett területének egy részét visszaszerezte, már újra lélegzethez jutottak olyan hangok, amelyek ahelyett, hogy ezt a részleges helyreállítást természetes igazságszolgál­tatásnak tekintenék, ennek a még mindig csonka állapotnak a jogos­ságát is vitatják, és Magyarországot szeretnék újból a vádlottak padjára ültetni.

Pedig annak a ténynek, hogy a két tenger partjáig elnyúló, és mélyen bent a Balkánon is fennhatóságot gyakorló középkori Magyarország fenn­állását senki sem tekintette jogtalanságnak, sőt a Habsburg-monarchia a magyar Szent Korona jogán követte imperialista politikáját, nagyon ko­moly okának kellett lenni, amit nem lehet divatszerű jelszavakkal kisebbí­teni. Hogy lényegében csak a legújabb kor az, amelyben Magyarországot a fenti vádak érik, nem azt bizonyítja, hogy az emberi szellem ma tökéletesebben lát, s felismer olyan igazságokat, amelyek mellett azelőtt érzé­ketlenül ment el. Ma már túl vagyunk azon a naiv állásponton, hogy az emberi szellem állandó és folytonos haladásában higgyünk. Ez a tény nem bizonyít semmi mást, csak azt, hogy korunk igazságérzete a múlthoz képest jelentékenyen megváltozott. A kérdés most az, hogy az elmúlt századok tévedtek-e megítélésükben, vagy a mai kor lát-e téves szemüve­gen át? Nem lehet vitás, hogy századoknak különböző szellemi áramla­tokon átvészelt értékítélete megbízhatóbb, mint azé az egyetlen szellemi áramlaté, amelynek a XVIII. században vetették el a magvait, és amely­nek a meggyőződései még ma sem vesztették el hatóerejüket.

Az köztudomású, hisz mindenki érzi, hogy ma újabb nagy szellemi átalakulás kezdetében él az emberiség. Ez a szellemi változás a múlt összes szempontjait és értékeléseit revízió alá veszi. Kétségtelen, hogy a történelmi Magyarország is ennek a revíziónak a vizsgálóasztalára kerül. Ha igaz az, hogy ennek a Magyarországnak a jogosult volta csak a most még uralkodó korszemléletnek a meggyőződései alapján került kedve­zőtlen elbírálás alá, akkor nem lehet vitás az sem, hogy ebben az újrafelvételi perben ezek a nézetek tekintélyüket fogják veszteni. Ezekkel szemben egyrészt újból előtérbe kerülnek azok az értékelések, amelyeket a legújabb kor szemléletmódjával sikerült háttérbe szorítani, másrészt olyan szempontok is merülnek fel, amelyekkel szemben a történelmi Magyarország igazolása ma még kellőképpen nem méltányolt megítélés alá fog kerülni. Annyi kétségtelen, hogy a megmerevült, és most már hanyatló korszemlélet marasztaló ítélete befejezett és megváltozhatatlan. Ezen az alapon, ennél a bíróságnál felmentést még csak nem is remélhetünk. Még egy hatalmi erővel feltámasztott Egész-Magyarországnak is a legnagyobb nehézségekkel kellene küzdenie a külső és belső negatív álláspontokkal szemben. Ezt egyszer s mindenkorra tudomásul kell vennünk, akár tetszik, akár nem. Ezen nem segít az, ha nem akarjuk észrevenni. Ellenben minden reményünk meglehet arra, hogy az a kor, amely a maga friss naturaliz­musával tör érvényesülése felé, sokkal jobban észre fogja venni azokat a tényeket és igazságokat, amelyek a történelmi Magyarországot igazolják, és amelyek ilyen - történelmi szemmel nézve - aránytalanul rövid idő alatt nem veszthették el lényeges tartalmukat.

Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a magyarság alig készült fel arra, hogy ezekkel a szemléleti átértékelésekkel szemben megállja a helyét. Tudományunk, amely a nemzetvédelmi munkában nagyszerű részlet­eredményekre jutott, s amellett példaadóan törekszik a tárgyilagos szakszerűségre, nem talál kellő meghallgattatásra, mert ő sem tud megszaba­dulni a múlt században kialakult és megállapításainak sokszor ellentmondó előítéleteitől, amelyekkel szemben legsúlyosabb érvei is hatástalanok maradnak. Nem akarjuk észrevenni azt sem, hogy nemzetpolitikánk nagyrészt elcsépelt frazeológiája kifelé lebecsüléssel találkozik, nálunk bent pedig már nem lelkesít, legfeljebb tiszteletet ébreszt. Pedig ha mi magunk nem találjuk meg öntudatunkat és önbizalmunkat, ha nem ismerjük fel azokat az értékeinket, amelyek az új koreszmék hatása alatt kint meghallgatásra, bent különös érdeklődésre számíthatnak, akkor legfeljebb egy elkésett igazolásban remélhetünk, de sohasem szabadulhatunk meg a mai marasztaló ítélet hatása alól.

Az a szemléleti gátlás, amelyik történelmi és politikai látásunkat teljesen megzavarta, a nemzetnek nyelvi alapon való értelmezése: a nyelvnemzeti koreszme. Ez a szemléletmód mindent a nyelvközösségek kereteiben lát, ezek állandóságára építette történelemszemléletét. Fel­állította a népegyéniségek tételét, de azzal a hamisítással, hogy ezeket a közös nyelv fejezi ki, az így jellemzett népegyéniségeket pedig még nagyobb hamisítással az egyetlen jogos államalkotó tényezőnek ismerte el. Ezt a szemléletmódot a legújabb kor legnagyobb tévedésének tekint­hetjük, mert történelmileg igazolható tény az, hogy minden hatalmi alakulat, amely a történelem színpadán megjelent, többnyelvű volt, s hogy az ugyanazzal a népnévvel jelentkező politikai jelenségek a nyel­vüket néha többször is kicserélték anélkül, hogy politikai folytonosságuk megszakadt volna. Ezeket a nyelvváltozásokat a természeti erők hatása alatt érvényesülő típusvonzás irányította. Igaz az, hogy a népeknek megvan a maguk egyénisége, ezeket azonban a nyelv annál kevésbé fejezheti ki, mert minden nép egykor a fajok, népek és nyelvek egész konglomerátuma volt, s csak a századok összehasonító erejének a hatása alatt alakult ki a népi egyéniség, amelyet nagyon sok minden, köztük - de nem feltétlenül - a nyelv is jellemezhet. A nemzet szintén nem ősi adottság, hanem a történelem folyamán lesz. A nemzet a történelemnek az emberek lelkiségébe lerakodott érzelmi párlata, az a gyémánt, amely a mindennapi élet szénporából századokon át kristályosodott ki. A nem­zetet tehát nagyjában jellemezheti a nyelv akkor, ha a népi egyéniség az összehasonulás során nyelvi egységben is kifejlődött, de azonos történelme többféle nyelvű népnek is lehetett. Sőt a nemzet értéke sem attól függ, hogy ez az összehasonulás nyelvileg is befejezést nyert-e, hanem attól, hogy milyen mélyen hatolt be a tömegek érzelmi életébe.

Azok az új szemléletmódok, amelyek az emberiség összetartozás szerinti tagolódását új utakon keresik, ma a faj, a vér és a nép jelszavaival jelentkeznek. Az alábbiakban nem akarjuk ezeknek az eszméknek az alapelveit ismertetni, csak arra akarunk rámutatni, hogy milyen konkrét megállapításokra juthatunk velük a magyarság történelmi és politikai helyzetére vonatkozóan. Vizsgáljuk meg először, hogy mit mond a faji szempont. Az eddig lefolytatott kutatásoknak adatait nemrégiben egy angol antropológus [1] összegezte, aki kénytelen volt megállapítani, hogy a Kárpát-medencében, valamint ennek kelet és dél felé csatlakozó tájterületein, tehát a volt Magyar birodalom területén, az egyes népek faji képe tekintetében távolról sincs olyan különbség, mint ahogy azt a nyelv­különbség alapján gondolnánk. Sőt, ha figyelembe vesszük művének szem­léltető ábráit, s a mi tájterületünk adatait összehasonlítjuk Európa többi tájterületeinek az adataival, akkor arra az eredményre kell jutnunk, hogy az itt élő népek - a németek és rajtuk kívül a zsidók és cigányok kivéte­lével - faji képükben sokkal közelebb állnak egymáshoz, főként a központi helyzetű magyarsághoz, mint a nagyobb európai nemzetek egyes saját külön tájterületei egymáshoz. Jóval közelebb, mint például a keleti német a nyugatihoz, az északi francia a délihez vagy az északi olasz a dél-olaszhoz. Ez nem lehet véletlen, ennek nagyon komoly okának kell lennie, sőt ez nem is lehetséges másként, mint hogy a volt Magyar birodalom területén a történelem folyamán a legkisebb településekig benyúló olyan egyenletes vérkicserélődés folyt le, amilyet Európának egyetlen nagyobb egynyelvű nemze­ténél sem találunk.

Ezt az egyenletes vérkeveredést szemléltetően bizonyítják azok a települési monográfiák, amelyek mostanában vármegyénként végzett óriási anyaggyűjtést igénylő munkával készülnek. Ezek a művek minden várakozást felülmúló mértékben igazolják a magyarság egykori nagy­mértékű szétterjedettségét az ország egész területén, a ma nemzetiségi jellegű hegyvidéken éppen úgy, mint az alföldi részeken. Minél messzebbre nyúlunk vissza a történelembe, annál mélyebben találjuk meg ezt a magyar jelleget. Amióta a XIV. század fordulóján a megvagyonosodott és fejedelmi hata­lomhoz jutott magyar oligarchák jövedelmük és hatalmuk gyarapítása érdekében nagyobb arányú telepítéseket végeztek, századról századra követhető a nemzetiségek szétterjedése a magyar nyelvi jelleg rovására. És ez a magyarság nemcsak a történelminek nevezett Magyarországon volt szétterjedt, hanem a társországokban is. Horvát-Szlavónországban még a Száván túl is egészen az ősi Horvátország határáig a magyar jelleg dominált. Észak-Boszniában harcos magyar közrendű tömegek éltek a magyar vármegyék magyar várnagyainak a felügyelete alatt. A macsói bánságban, Nándorfehérvár környékén, a Duna-Olt nyugati háromszögé­ben lévő Kis-Oláhországban mindenütt erőteljes magyar jellegű élet folyt. Az oláh vajdaságokban, ahol a magyarság a románokkal szemben éppen úgy őslakó, mint Erdélyben, mindenütt megtaláljuk a magyar elemet. Különösen Moldva nyugati felében a Szerétig, ahol a népi jelleg teljesen magyar volt. De még az ősi Horvátországban és Dalmáciában is terjedt a magyar nyelv, sőt egy szláv kutató (Jankulov) ismeri be, hogy a magyar elem aránya még mélyen bent a Balkánon is sokkal nagyobb volt, mint ahogy azt ma elképzeljük.

Mindez nem céltudatos magyarosítás útján történt, hiszen a közép­kornak abban az idejében, amikor a legnagyobb fokú magyarosodás tör­tént, az erőszakos nyelvi asszimiláció ismeretlen fogalom volt. Ennek az igazi oka egyrészt az volt, hogy a honfoglalás alkalmával a magyarság nemcsak a nemzetségek néhány vagyonos nagycsaládjával költözött hazánkba, hanem nagyszámú magyar nyelvű közrendű és szolgaelemmel is, másrészt az, hogy az államfejlődés századaiban erősen érvényesült az egymáshoz hasonulási tendencia, amely nyelvi téren is érvényesült. Magyar-nem magyar a honfoglalás utáni századokban teljesen összevegyült, vérségben szétválaszthatatlanná vált. A vérkeveredés a meglehetősen állandó jellegű országhatárokon belül egyenletesen folyt. Ezeken kívül addig, amíg az idegen hódítás őket meg nem nyitotta, csak számba se vehető mértékben. Eddig azt a jelenséget, hogy az országhatár a legfon­tosabb házassági gátlás, nem vették figyelembe, csak azóta tűnt fel, amióta a családkutatás fellendült. Ne gondoljuk azt, hogy a vérkeveredés jelen­téktelen arányú. Ez csak az első egy-két évszázadban látszik csekély­ mértékűnek, de idővel geometriai hasadványban rohamosan nő. Ha nem lenne ősismétlődés, akkor egy embernek ezer év alatt egymilliárd körüli őse lenne. Tudós számítás szerint (Cheyssen) ennyi idő alatt egy-egy emberben húszmillió kortársának a vére lüktet. Egész-Magyarország lakossága elméletileg azonos leszármazású lehetne, ha nem lett volna beköltözés és idegen uralom. Szó sem lehet tehát arról, hogy Magyarországnak bármely még oly elrejtett zugában is maradhatott volna olyan önálló nemzeti egység, amely legitim örököse lehetne a honfoglalás előtti őslakosságnak.

A magyar elem szédítő arányú elapadását a török hadjáratoknak és a kipusztult területekre idegen elemek beköltözésének tulajdonítják. Ez a vélemény fele részében igaz, fele részében nem. Igaz az, hogy a török imperializmus felülkerekedése nélkül Magyarország sohasem vált volna nemzetiségi állammá. Igaz az is, hogy a török elsősorban az ellenálló magyarságot irtotta. Igaz az is, hogy jöttek menekülők az országba, s a megnyitott országhatárokon át is szabaddá vált az idegen elemek beköltözése. Ez azonban egyedül nem magyarázza meg, miként vált lehet­ségessé, hogy a török uralom előtti magyarság számaránya 87%-ról az [az] utáni 37%-ra esett. A legtöbb török hadjáratot Zala megyén át vezették, és mégis ott maradt meg a legnagyobb számú magyarság. Viszont hová lett Beszterce és Fogaras környékének izmos magyarsága, amelynek még a maradékát sem találjuk? Vagy hova lett a csak nemrég túlnyomóan magyarnyelvű Sáros magyarsága, ahol a magyar elem csak a nemességre és a városi polgárság egy részére korlátozódott? Hiszen ezeken a terüle­teken török pusztításról alig vagy semmit sem lehet beszélni. Elhisszük-e azt, hogy a török a horvátot, szerbet, románt nem irtotta, csak a magyart, bár ezek lélekszáma a múlthoz képest megsokszorozódott? Elhihetjük-e azt, hogy ide a mozgó háborúk színterére olyan nagyon törekedtek volna idegen elemek beköltözni? Hiszen még az is elfutott innen, aki tehette. Viszont a Balkánon a török hatalom a szociális ellentétek szításával terjeszkedett, s a balkáni jobbágyság kezdetben igen meg volt elégedve a török szociálpolitikával. Elhisszük-e azt, hogy az a kis Rác­ország, amely egész szerény helyet foglalt el Montenegró határában, máról holnapra olyan nagyszámú szerb elemet terjesztett volna szét, hogy a török uralom árnyékában ez lepje el a fél Balkánt, sőt Magyarországot is annyira, hogy Fráter György - néhány évtizeddel a 87%-os magyar nyelvi arány után - azt mondhassa, hogy az ország lakosságának már a fele rác? Vagy elhihetjük-e azt, hogy a Balkán-hegységnek és környé­kének külterjes gazdálkodásában élő csekély számú román pásztoreleme maga tudott volna annyira elszaporodni, hogy nemcsak a vajdaságokat, Beszarábiát, Erdélyt és a Bánátot milliókkal népesítse be, de még távoli országokba is nagyobb rajok tudjanak kiköltözni? Nem kell-e mindebből helyesebben arra következtetnünk, hogy a török idők állandó feszült­ségében - ami a XVIII. században, sőt azon túl is, társadalmi feszült­ségben folytatódott - olyan élettípusok kaptak legkedvezőbb életfeltételeket, amelyeket elsősorban nem a magyar, hanem a nemzetiségi nyelvek jellemeztek, s amelyek így még csekély számú minoritás esetén is nagy vitalitáshoz jutva rohamosan asszimilálták a magyarságot? Ne gondoljuk azt, hogy az így disszimilált magyarság csekély arányú.

Ne gondoljunk csak szórványokra, az erdélyi elnémult harangok hitüket elhagyott egykori hallgatóira, hiszen aki óhitűvé vált, az még nem vesz­tette el a magyarságát, csak nem találta meg a megfelelő magyar egyházi keretet. Különben is óhitű magyarság már akkor is nagy számmal élt Kelet-Magyarországon, amikor ott még románnak híre-hamva se volt. Nemcsak néhány száz faluról van szó. Ennyi olyan is van, amelyikben a magyar családnevek többsége bizonyítja az egykori magyar elem túl­nyomó voltát. Sőt vannak olyan nemzetiségi falvak is, amelyekben alig találunk más családnevet, mint magyart. Pedig ezeknek a családneveknek a jó része ott ismétlődik a monográfiák névsorában olyan időkből, amikor még annak a falunak a lakossága magyarul beszélt. A magyar nyomokat 40-10% erejéig Egész-Magyarország kereken hét és félezernyi nemzetiségi községeinek körülbelül a fele részében ma is megtaláljuk. S nehogy azt higgyük, hogy ezek az arányszámok a magyarság egykori számarányát tüntetik fel. A családnevek általában a XV-XVI. században állandósultak, s az elmagyartalanodás nagy része már ebben az időben következett be. Ilyen helyeken magyar neveket keresni is céltalan. A magyar nevek azonban az állandósulás után is nagy számmal vesztek el. Aki nemzetiségi vidéken élt, személyesen tapasztalhatta, hogy miként ragaszt a nép a szókincséhez nem tartozó nevű emberre saját nyelve szerinti nevet, ami a rendszeres anyakönyvezés előtt meg is maradt. De azóta is. Különösen a mai családkutatások során veszik észre, hogy a román és ruszin görög szertartású papok milyen tömegű magyar nevet fordítottak át vagy ferdítettek el a saját nyelvükre. Az is érdekes tanulmány lenne, hogy a német papok - főként a Bakonyban és Nyugat-Magyarországon - hány ezer magyar családnevet fordítottak le németre vagy írtak át németesre. Hogy e tekin­tetben mi történt Horvát-Szlavónországban, arra még hozzávetőlegesen se tudunk hozzászólni, mert ez irányban - tudtunkkal - még nem kuta­tott senki. Vagy mennyi magyar név sikkadt el a szerbek és a hegyvidéki románok közt, akik csak a XVIII., sőt a XIX. században kaptak pap­jaiktól családneveket. Történt pedig mindez oly időben, amikor - a nemzeti egyházakról nem is szólva - a horvát katolikus papság volt a magyarellenes irányzat fő támasza, amikor a szlovák katolikus papok tudtak egyedül tömegeket megmozgatni a magyarság ellen, viszont a magyar katolikus klérus volt a világnak talán egyetlen egyházi testületé, amely - mint a magyarság abszolút többségének pásztora - nyelv­nemzeti értelemben vetten internacionalista, helyesebben az »először vagyok katolikus, azután magyar« elvnek a híve.

Ha a magyarságnak egykori ilyen nagymértékű szétterjedettsége a valóságnak megfelel, akkor kell, hogy ennek nyomát a népi jellegekben is megtaláljuk. Meg is van. Ne gondoljuk azt, hogy ha valaki elfelejtett magyarul beszélni, ezzel a magyarságát is elvesztette. Tudatban lehet, de jellegében nem. A népi gondolat ma már túl van azon az állásponton, hogy a népi egyéniségek lényeges megnyilatkozásait akár a nyelvben, akár a tudatban keresse. A népet nemcsak a nyelve jellemzi - néha ez a legkevésbé -, hanem nagyon sok egyéb is. Ha nemzetiségeink népi egyéniségét vizsgáljuk, nagyon sok helyen a nyelven - esetleg a valláson - kívül semmi mást nem fogunk találni bennük, ami őket a magyartól megkülönböztetné, de általában is több a magyarral egyező vonást talá­lunk bennük, mint idegent. Ilyen idegen jellegek főként ott vannak, ahol a nép hirtelen nagy életváltozás alkalmával kiesett megszokott élet­kereteiből, és új, idegen mintához kellett alkalmazkodnia, mint például a szerbnél. Vagy ott, ahol a betelepítettek saját különleges életkereteiket megőrizhették, sőt kifejleszthették, mint például az erdélyi szászok. Ahol azon­ban ilyesmi nem volt, ahol csak egyszerű lassú, nemzedékeken át folyó elmagyartalanodás történt, ott a magyartól eltérő népi különbséget is alig vagy semmit sem fogunk találni. Például egy Hernád-menti tót falu jelle­gében jobban hasonlít egy tiszaháti magyar faluhoz, mint egy Nyitra- völgyi szlovák faluhoz, illetve a magyar a dunántúli magyar faluhoz. Jelen sorok írója, aki életének jórészét eltótosodott és magyar falvakban töltötte, nyugodtan meri állítani, hogy egy falu népi egyénisége sokkal jobban változik meg akkor, amikor legényei a feszes csizmanadrágot pantallóval cserélik fel, és pörge kalap helyett sapkát tesznek a fejükre, mint amikor kicseréli a nyelvét.

Nálunk szeretik ezeket az új szemléletmódokat gúnyos éllel új míto­szoknak nevezni, s közben megfeledkeznek arról, hogy maguk is egy ilyen mítosznak, a nyelvnemzeti koreszmének a rabjai. Hogy az egész XIX. századnak és a mi időnknek is a fő szemléleti és politikai mozgató ereje a nyelv mitikus túlbecsülése. Idegen eszméknek is nevezik, mintha a nyelvi mítosz is nem idegen eszme lett volna. A magyarság európai légkörben él, és természetes, ha az új eszmék a haladottabb országokból terjednek át ide. Veszélyes eszmék, ezt is halljuk. Volt-e veszélyesebb eszme a magyarság számára, mint a nyelvnemzeti koreszme, amely lehe­tett alkotó erejű Nyugaton a partikularizmusban szétszakadt népek közt, de nálunk, ahol a hanyatlás a nyelvi különbségek elterjedésében érvényesült, romboló gondolat. Ez tette idegenné és rokontalanná a magyarságot, ez izolálta még saját hazájában is. Ennek a varázsa fordította figyel­münket kelet felé, s nem vesszük észre ebben az álomjárásban, hogy a magyar éppen olyan európai nép, mint Közép-Európának ugyanezen a földrajzi hosszúsági vonalán élő bármelyik más nemzete. A nyelvnemzeti álmok adtak vándorbotot nagyszerű magyarok kezébe, Kőrösi Csomának, Regulynak és másoknak, egy hiábavaló illúzió idealista hőseinek, hogy megkeressék az elvesztett magyarokat; s milyen kevésnek jutott eszébe, hogy sétapálcát vegyen, és bejárja környékének nemzetiségi falvait, ahol játszva találhatta volna meg ezeket az elvesztett magyarokat, ha egy kicsit megkaparja, hogy valójában mi is rejlik a nem-magyar beszéd mö­gött. Aki ezt meg is tette, meghallgattatásra alig talált, hiszen amit látott, az nem volt érdekes, nem volt korszerű. Ennek a mítosznak alapján üdvözli a magyar nemzet a japánt, mint rokonnemzetet, amit ez az európai kor­eszmével meg nem terhelt nép egyszerűen nem ért meg, legfeljebb tudo­másul vesz. A japán - amellyel kapcsolatokat legfeljebb mikroszkópon lehet felfedezni - rokonnemzet. Ellenben a szlovák, amelyet a magyarsággal a szálak milliói fűznek össze - az nem rokonnemzet. Tisztelettel megkérdezzük - magyart, nem magyart egyaránt -, nem volt elég másfél századig ezekből a terméketlen, és csak kölcsönös keserűségeket fakasztó ábrándozásokból?

Amint a fentiekben látjuk, ezek az új mítoszok nem is olyan veszé­lyesek, nagyon is valószerű eredményekre vezetnek, csak nem kell velük abba a túlzásba esni, mint a nyelvi mítosszal történt, amely a népnevekben minden ellenkező bizonyíték ellenére ősi nyelvnemzeteket keres. Amelyik a szlávban mindenáron szláv nyelvű, az oláhban román, a rácban szerb nyelvű nemzeteket lát, minden kételkedés és kritika nélkül. Amely szerint a magyar honfoglalás előtt itt kisfejedelemségekbe tömörült szláv nyelv­nemzetek éltek, holott a történelmi, antropológiai és régészeti adatok egy­öntetűen azt bizonyítják, hogy itt ugyanazok a belső-ázsiai származású mongol és nyugat-ázsiai eredetű turáni pásztornépek uralkodtak Európa háromnegyedrészéből össze-vissza hordott rabszolgák felett mint - nem vitásan - száz évvel azelőtt. Sajátságos nyelvnemzeti elfogultság az is, amely románokra vonatkozónak tart minden olyan adatot, amely oláhok­ról, vlachokról szól. Nem mintha erre ilyen általános érvényű bizonyíté­kaink lennének - csaknem minden adat ennek az ellenkezőjét igazolja -, hanem nyelvnemzeti fixa ideából. Sőt a román kérdésben ma ott tartunk, hogy ha olyan területről, ahol ma románok élnek, például a XIII. századból előkerül egy névsor, amely 300 magyar név közt talál egy olyan rosszul másolt nevet, amely románnak is olvasható, az egész tudományos világ - tisztelet a kételkedő kivételnek - még a magyar is szinte egyhangúlag állapítja meg: íme itt a bizonyíték, hogy ott abban az időben románok éltek, s az erdélyi római-román folytonosság százszor megcáfolt mesé­jének a fegyvertára egy új bizonyítékkal bővül. Azt sem mérlegelik, hogy azok, akik a történelemben rác néven jelentkeznek, vajon csakugyan mind szerbek voltak-e. Legalább az első hajdútelepeseket rácoknak nevez­ték, és alighogy letelepedtek, már magyarokként jelentkeztek. Minden népnév elterjedése idején nem nyelvet jelentett, hanem többnyelvűséget, sőt sokszor egész nyelvkonglomerátumot takart. Ez alól nem kivétel sem a szláv, sem az oláh, de még a rác sem. Általános európai érdek, hogy ez a történelemhamisító szemléletmód, amelynek alapján itt rendet, békét nem, csak beteg, megnyugvásra képtelen alakulatokat lehet terem­teni, minél hamarább eltűnjön. De egyik népnek sem annyira érdeke, mint a magyarságnak, hogy ennek a koreszmének a szemléleti gátlásait az idő minél hamarább elsöpörje, és utat nyisson a valóságot új alapokon kereső meggyőződések és hitek felé.

Ezeknek a koreszméknek a segítségével kell keresnünk a magyar legitimitásnak a mai ember szemszögéből nézett igazolását, szemben azzal az állásponttal, amely nemzetiségek meglétét már minden további vizs­gálat nélkül elnyomásnak minősíti. Amely szerint ott, ahol bármilyen nyelvközösség másnyelvű, tehát idegen (?) állam területén él, ahol saját népi kereteit érintetlenül hagyták, ahol autonómiákat kaptak, sőt ezekkel hatalmi szóval ruházták fel, mint ahogy az nálunk történt - ott az a nemzetiség az egész történelem folyamán el volt nyomva. Ellenben, ahol a nemzetiségeket kiirtották, kiűzték, vagyonukat elkobozták, ahol a fel­világosult abszolutizmus minden technikai eszközével nem a különb­ségeket ápolták - mint nálunk a Habsburg-dinasztia -, hanem a lakosságot a nyelvi egység felé terelték, vagy ahol lélegzeni se engedték őket, nemhogy megszólalni, mint például Romániában, ott nem volt nemzetiségi elnyomás. A meglévő faji, vérségi, népi és nemzeti kapcsolatokra kell a jövő rendjét is felépíteni, ezeket kell öntudatosítani azzal az egyedül lényegesnek tekintett különbséggel szemben, amit a nyelvi eltérés jelent.

Óva intjük azonban a magyar közönséget attól a törekvéstől, amely arra irányul, hogy ezeket az elmagyartalanodott magyarokat egyszerűen visszamagyarosítsa. Ettől nagyon kell óvakodnunk nemcsak azért, mert a megszokott életkereteiben megmaradó ember nyelvét semmiféle hatalmi szóval vagy propaganda útján megváltoztatni nem lehet, ezt csak nemzedékeken át érvényesülő tendenciák tudják elérni, hanem elsősorban azért, mert rendkívül veszedelmes lenne, ha a magyarellenes tradíciókkal meg­telt tömegek most egyszerre felfedeznék, hogy ők magyarok. Ezzel nem­csak a magyarság öntudatát higítanák fel teljesen, hanem azt se tudnánk, hogy valójában szívben ki magyar, és ki nem az. Maradjanak ők csak továbbra is románok, szlovákok, horvátok stb., csak azt ismerjék fel, hogy sem fajban, sem vérben, sem népiségben nem tértek el lényegesen a magyartól, s hogy csak a nyelvnemzeti koreszme hatása alatt vesztették el a magyar történelem során kikristályosodott nemzeti öntudatukat.

Hogy ezekre a felismerésekre a tömegek ma mennyire hajlamosak, arra egy gyakorlati példát hozunk fel, mert hogy valami keresztülvihető-e vagy sem, azt csak megtörtént esetek bizonyíthatják.

Amikor a Felvidék egy része a cseh uralom alól felszabadult, az egyik honfoglaláskori eredetű, ma már meglehetősen eltótosodott magyar faluba az egyik Tisza-menti magyar falu népes küldöttsége országzászlót hozott ajándékba. E soroknak arra a környékre való írója a húszévi távollét után már csak kevés embert ismert a falubeliek közül személyesen. Kísér­letet tett arra, hogy a külső megjelenés után meg tudja-e különböztetni az összekeveredett vendég-magyarokat a helybeli »szlovákoktól«. A kísér­let meglepően jól sikerült. Még véletlenül se tudta eltalálni, hogy ki hova való. Ha egy szőkés vagy hosszú lábú csontos embert szólított meg tótul, az csodálkozva nézett rá, hogy mit akar tőle olyan nyelven, amihez nem ért. A sok balfogás után megpillantott egy kálvinista nyakú, jó kötésű, igazi magyar arcú gazdát, gondolva, hogy ez csak alföldi magyar lehet. Az öreg már a megszólításra válaszolt, elmondva, hogy jól ismerte a szerző nagyszüleit, mindezt tótul, engedelmet kérve, hogy nem magyarul vála­szol. Valamikor elég jól tudott magyarul, de a húsz év alatt elfelejtett rendesen beszélni. Ezt az esetet aztán elmondottuk a falubelieknek, hozzá­fűzve azt, lássák mennyire egyformák ők a magyarokkal, hogy meg se lehet egymástól különböztetni. De lett volna csak egyetlenegy cseh köztük, azt rögtön felismertük volna. Embereink elmosolyodtak, és rögtön meg­jegyezték: igaz, igaz, úgy van. És csakugyan úgy is van. A cseh annyira különbözik egész megjelenésében, magatartásában a magyartól, tóttól egyaránt, hogy azonnal fel lehet ismerni. Városi ember ezt nem érti meg annyira, mint a falusi, aki a típuskülönbségek felismerésére sokkal fogékonyabb. Nem akarjuk egyedül ennek a spontán esetnek tulajdonítani, hiszen az ilyen dolgok számtalan ok eredői szoktak lenni, de megjegyezzük, hogy ebben a faluban ma csak kultuszminisztériumi engedéllyel lehet a szlovák iskolai tagozatot fenntartani, mert csaknem mindenki magyar osztályokba akarja járatni a gyermekét.

*

[1] Morand: The races of Central Europa.

*

In Kárpátmedence, 3. évf., 2. szám (1943), 65-73.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés