Eszerint tehát a magyar állami közösségbe tartoznának ez ország összes polgárai - a magyar anyanyelvűek éppen úgy, mint a német, tót vagy román nyelvi kisebbségek. Viszont a magyar népközösségbe tartoznának a magyar fajú és anyanyelvű magyar állampolgárok - tehát a német, tót vagy román kisebbségek kizárásával - és a Csehszlovákország, Románia, Jugoszlávia és Ausztria területén vagy egyebütt élő magyarok. A német államközösségbe tartoznának az összes német állampolgárok, tekintet nélkül anyanyelvükre, a német népközösséghez viszont az összes németek, úgy, hogy ki volnának belőlük zárva azok a német állampolgárok, akik esetleg nem német anyanyelvűek, viszont beléje tartoznának azok a németek, akik a Német birodalmon kívül - tehát Ausztriában, Svájcban, Elzászban, Magyarországon és egyebütt élnek. Az államközösség politikai fogalom, a közösség tagjai feltétlen hűséggel tartoznak államukkal szemben, de ennek az államnak nem szabad megakadályoznia az esetleges nyelvi kisebbségek önálló kulturális fejlődését. A népközösség kulturális természetű, és nem kívánhat tagjaitól semmit, ami azokat állampolgári kötelességeikkel ellentétbe hozhatná. Ez az új elmélet főleg a kisebbségi kérdéssel kapcsolatban domborodott ki. A kisebbségi jogok egyes szószólói karolták azt fel, és a kisebbségi kongresszusok határozataiban nyert világos formulázást. [2]

A „népközösség” gondolatát legjobban a német tudomány és a német publicisztika igyekszik rendszerré kialakítani. Erősen hangsúlyozzák német részről, hogy egészen új felfogásról van szó. Ezt fejti ki Isbert is, a Magyar Szemle utolsó számában megjelent cikkében. Szerinte a német népközösség elismertetésére irányuló törekvések lényegben különböznek a régebbi „alldeutsch” törekvésektől. Az „alldeutsch” mozgalom szerinte „hatalomra törekvő csoportok politikai jelszava” volt, míg „az össznémet népgondolat [...] csupán a különböző német népcsoportok határozatlan élménye”. A megkülönböztetésnek tagadhatatlanul van bizonyos alapja. Az „alldeutsch” mozgalom valóban politikai mozgalom volt, amely a német nemzeti öntudat megerősítését, Németországnak a nemzetközi életben való határozottabb fellépését, a németség gyarmati terjeszkedését és a külföldön élő német kisebbségek támogatását tűzte ki céljául. Az össznémet népgondolat hívei ezzel szemben erősen kidomborítják mozgalmuknak minden politikától mentes, kizárólag kulturális jellegét, nem foglalkoznak a koloniális terjeszkedés kérdésével, viszont ők is fejleszteni akarják az egységes kultúrájú németséghez való tartozás öntudatát, és ők is törekszenek a külföldön élő német kisebbségek támogatására és megerősítésére. De ha a régebbi és az újabb mozgalom közt fennálló különbségeket koncedáljuk is, mégsem lehet szemet hunyni afelett sem, hogy a két mozgalom között sok rokon vonás is van. Ami különösen a külföldi németség istápolását illeti, alig lehet a két mozgalom között lényeges különbséget találni, mert hiszen a régi „alldeutsch” mozgalom sem iparkodott sohasem - és nem is iparkodhatott -  arra, hogy az összes, különböző államokban elszórtan élő németeket egy és ugyanazon állam határain belül egyesítse. Az újabb elmélet csak finomultabb, tapintatosabb, átgondoltabb és simább, a realitásokkal jobban számoló kiadása a régi törekvésnek. A két mozgalom úgy aránylik egymáshoz, mint a XIX. század pánszláv törekvései, amelyek kifejezetten politikai célzatúak voltak, a huszadik század elején kifejlődött neoszlavizmushoz, amelynek apostolai kijelentették, hogy Oroszország lemond az összes szláv nemzetek feletti uralomra való törekvéséről, és csak szövetségre akar lépni az összes szláv nemzetekkel, amely szövetség azonban nem politikai, de kulturális, gazdasági és szellemi célokat fog követni. Végeredményben azonban kiderült, ez a neoszlavizmus csak új kifejezés volt a régi pánszláv mozgalmak megjelölésére, ártatlanabbnak látszó, de éppen ezért még veszedelmesebb köntös a régebben brutális nyerseségben hirdetett offenzív tendenciák leplezésére. Nem akarom állítani, hogy a szlávság és a németség körében mutatkozó ezen törekvések teljesen azonosak volnának, de mindenesetre az „össznémet népgondolat” is sok tekintetben egyezik a régi „alldeutsch” gondolattal. Semmi esetre nem áll vele ellentétben, és ahol eltér tőle, ez az eltérés inkább csak abban áll, hogy a régi törekvések új, simább alakban lépnek fel.

Magyar szempontból a „népközösség” elmélete rendkívül nagy jelentőségű. Magyarország a kisebbségi kérdésben kétféleképp van érdekelve - aktív és passzív irányban. Azokban a vonatkozásokban, amelyekben Magyarországnak a kisebbségi kérdésben aktív szerepe van, amennyiben arra törekszik, hogy a magyarságtól területileg elszakított magyarok megőrizhessék magyar jellegüket, az új elmélet rendkívül rokonszenvesnek tűnik fel. Viszont azokban a vonatkozásokban, amelyekben a kisebbségi mozgalmakban passzív irányban vagyunk érdekelve, amennyiben mások a Magyarországon élő nyelvi kisebbségek faji jellegének megőrzését követelik a magyar politikától, az új törekvésekkel szemben bizonyos óvatosságra és tartózkodásra lesz szükség. Ezek az ellentétes érdekek, amelyekkel nekünk ezekben a vonatkozásokban számolnunk kell, talán különösen alkalmassá teszik éppen a magyar szemlélőt arra, hogy tárgyilagosan és elfogulatlanul szóljon hozzá a „népközösség” fogalmához és annak helyes elhatárolásához - de talán különösen szükségessé is teszik azt, hogy megtaláljuk azt a helyes álláspontot, amelyet az új elmélettel szemben el kell foglalnunk.

Az állami közösség gondolata bővebb körülírást nem igényel. Az államok történeti adottságok, amelyek a történeti erők mérkőzése útján jönnek létre. Ebben az erőmérkőzésben bizonyos elvek és elméletek szerepet játszhatnak - és az elmúlt száz évben különösen a nemzetiségi elv volt az, amelynek ezen a téren nagy szerep jutott -, de ezek az elvek sohasem doktrinair úton érvényesültek, hanem mindig csak a mögéjük sorakozó erők mérkőzése útján. Nem lehet vitás - és ezt nem vitatják a népközösség gondolatának hívei sem -, hogy mindazok, akik egy állam határain belül mint annak polgárai élnek, feltétlen hűségre kötelesek azon állammal szemben, amelyhez tartoznak. Nincsen olyan állam, amely ezt törvényeiben is feltétlenül meg nem követelné polgáraitól. Ha egyes emberek vagy népcsoportok olyan törekvéseket mutatnának, amelyek az állam iránti hűséggel nem férnek össze, akkor ezeket a törekvéseket forradalmi jellegűeknek kell tekinteni. Forradalmárok mindig lesznek, és az is előfordult - és bizonyára a jövőben is elő fog fordulni -, hogy az események utólag bizonyos forradalmi törekvéseket igazolnak - de ez nem változtat semmit azon, hogy mindenki, aki nem akar forradalmi álláspontra helyezkedni, feltétlen hűséggel tartozik saját államának. Ebből folyik az állampolgároknak az a kötelessége is, hogy az összes kérdésekhez kizárólagosan saját államuknak érdekei szemszögéből foglaljanak állást, nem pedig valamely idegen állam politikai érdekeinek szemszögéből.

Nehezebb körülhatárolni a „népközösség” fogalmát, ha azt úgy tekintjük, hogy ez a közösség magába foglalja az adott államhatárokra való tekintet nélkül mindazokat a népeket, népcsoportokat és egyéb elemeket, amelyek ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, ugyanazt a nyelvet beszélik, és ezért kulturális tekintetben bizonyos mértékben összetartoznak.

Mindenekelőtt feleletet kell keresnünk arra, hogy mennyiben léteznek valójában azok a tényezők, amelyekből a népközösség adódnék? Ez a közösség elsősorban a nyelv közösségében áll. Bizonyos, hogy egy meghatározott nyelv ismerete ama kisebbségi népcsoportok előtt, amelyek ezt a nyelvet uralják, megnyitja annak lehetőségét, hogy az illető csoport tagjai minden nehézség nélkül birtokába kerülhessenek mindazoknak a kulturális javaknak, amelyek a földkerekség bármely pontján ugyanezen a nyelven kitermelődnek, amint viszont az is, aki ezen a nyelven mint valamely nemzeti kisebbség tagja bárhol valamilyen kulturális tekintetben értékes művet produkál, az illető nyelvet beszélő összes népek és népcsoportok kulturális birtokállományát növeli. Ha tehát például egy Csehszlovákországban vagy Romániában élő magyar ajkú polgár kiváló költővé fejlődik, munkái természetszerűleg az egész magyarság kulturális javait gyarapítanák. Ugyanilyen módon egy a magyarországi vagy az amerikai németségből kikerülő jelentékeny német költő munkái automatikusan gazdagítanák a német irodalmat. Viszont minden jelentékeny magyar irodalmi alkotás, amely a mi határainkon belül napvilágot lát, szaporítja azokat a kulturális értékeket, amelyek a magyarul beszélő összes egyének számára minden további nehézség nélkül azonnal hozzáférhetők. Ez a nyelvi közösség tényleg létezik, és könnyen elhatárolható fogalom. A közös nyelven alapuló közös kulturális birtokállomány azután természetszerűleg bizonyos kulturális közösséget is teremt. Ez a kulturális közösség annál szembetűnőbb, minél inkább párosul a valamely külföldi államban otthonos nyelv ismerete a hazai nyelvnek nemismerésével vagy fogyatékos ismeretével. De azért a közös nyelvből folyó kulturális közösséget mégiscsak bizonyos fenntartásokkal lehet elfogadni. Mindenekelőtt a kisebb kulturális igényekkel bíró tömegek szempontjából a valamely nyelvben kitermelődött nagy kulturális teljesítmények meglehetősen közömbösek, azok rájuk amúgy sem hatnak ki, és saját kulturális birtokállományukban nem szerepelnek. Azután az egyes népcsoportok kulturális fejlődésére igen lényeges befolyást gyakorolnak olyan tényezők is, amelyek a nyelvtől függetlenül érvényesülnek, elsősorban a környezet, amelyben ezek a népcsoportok élnek. [3] Ennélfogva nem lehet állítani, hogy példul a Tolna megyei sváb és a kelet-poroszországi német paraszt kultúrája azonos, sőt talán több lesz a két kultúra között az eltérés, mint a hasonlatosság. Azután tekintetbe veendő az is, hogy a kultúrához olyan elemek is tartoznak, amelyek a nyelvtől függetlenek, és ahol ezért az a bizonyos kulturális közösség egyáltalában nem vagy csak jelentéktelenül érvényesül. Ha egy Romániában élő magyar ember vagy egy Amerikában élő német ember valamilyen korszakalkotó technikai találmányt tesz, melyik nemzet mondhatja azt a magáénak: az-e, amelyik vérrokonjának tekinti a feltalálót, vagy az, amelyik területén ez működött ? Talán leghelyesebb azt mondani, hogy mindkét nemzet sajátjának mondhatja a találmányt, amint például valamely gyümölcs jósága a fától függ, amelyen nőtt, de az égaljtól is, amely alatt megérett. Liszt Ferenc zenei alkotását teljes joggal lehet úgy a magyar, mint a német zenei birtokállományhoz számítani. A kulturális közösség fogalma tehát nem határolható el olyan könnyen, mint a nyelvi közösség fogalma, és azért alkalmazásában nagyobb óvatosságra van szükség.

Még inkább áll ez akkor, ha a népközösség ismérvei közé a közös fajt vagy leszármazást akarnánk besorozni. A közös leszármazás kivált a vegyes népességű vidékeken, tehát éppen ott, ahol ezeknek a fogalmi meghatározásoknak gyakorlati jelentőségük van, gyakran nem egyéb, mint nehezen bizonyítható feltevés. Igen sok családban vérkeveredések álltak be, és igen érdekes jelenség, hogy például Csehországban német hangzású családi névvel bíró, tehát legalább részben kétségkívül német származású politikusok miként képviselték a legtürelmetlenebbül és legegyoldalúbban a soviniszta cseh álláspontot, míg cseh nevű férfiak a német mozgalmak élén fejtettek ki működést. Nem lehet ugyan tagadni, hogy a közös leszármazásból bizonyos közös jellemvonások adódhatnak, amelyekről fel lehet tenni, hogy azok bizonyos közösségi érzést fakasztanak. Ahol azonban a nyelvi közösség valamely okból megszűnt, ott dacára a közös leszármazásnak és a hasonló jellemvonásoknak, a közösségi érzés is megszűnik, és annak helyében közösségi érzés keletkezik azokkal, akik ugyanazt a nyelvet beszélik. Így például a régi Erdélyben volt egy tiszta magyar községünk: Torockó, amelyet évszázadokkal ezelőtt Stájerországból bevándorolt német bányászok alapítottak. A község lakói sokat megtartottak a régi hazájukból magukkal hozott birtokállományból, ami házaik külön építési módjában, a falu egész elrendezésében stb. világosan meglátszik, de a helység lakosságának jellemvonásai is merőben különböznek a környék egyéb falvainak lakosságától. Lehetne-e azért azt állítani, hogy a torockóiak, akik ma már teljesen elvesztették régi német anyanyelvüket, valamely német népközösséghez tartoznának? Bizonyára nem, dacára annak, hogy kultúrájukban sok a német eredetű elem, és leszármazásuk is német. Ebből az következik, hogy annak a közösségnek lényege, amelyet népközösségnek neveznek, mégiscsak a nyelv közössége. A közös nyelv tényleges adottság, amely az egyesek akaratától, hajlamaitól és érzéseitől messzemenőleg független. Az ebből adódó közösség azután kimélyülhet olyan elemekkel, amelyek a közös kultúrából, közös leszármazásból és közös jellemvonásokból erednek. Ezek ez elemek azonban egymagukban véve - nyelvközösség nélkül - sohasem alkothatnak közösséget. Annyira nem, hogy még ha ezek az elemek fennforognak is, de a nyelv közössége nem áll fenn vagy megszűnt, népközösségről beszélni sem lehet.

A mondottaknál fogva nem lehet tagadni, hogy léteznek olyan tényezők, amelyekre a népközösségről való elméletet alapítani lehet. Ki tagadhatná, hogy a Magyarországon egyfelől és a szomszéd országokban másfelől élő magyarság között ma is fennáll bizonyos közösség, amely abban áll, hogy nyelvük egy és ugyanaz, kulturális és szellemi táplálékuk forrásai nagyjában azonosak, származásuk és faji jellegük ugyanaz, hosszú közös hagyományaik vannak, és érzésbeli kapcsolatok is fennállanak közöttük. Mennyiben mondhatjuk tehát azt, hogy ez a különböző országokban élő magyarság „népközösséget” alkot? A németség az anyaországban és például Svájcban azonos nyelvet beszél, kultúrájuknak azonos forrásai vannak, faji jellegük hasonlít egyes németországi néprészek faji jellegéhez, történeti hagyományaik azonban különváltak, és a közöttük fennálló érzelmi kapcsolatok lazábbak. Ugyanez áll a magyarországi németekről is. Mondhatjuk-e, hogy ez a németség egységes „népközösséget” alkot, és ha igen, hol vannak annak határai?

A feleletet erre a kérdésre megtaláljuk, ha szem előtt tartjuk, hogy nem pusztán nyelvi közösségek állanak fenn a különböző államok egyes népcsoportjai között, hanem igen sok másfajta közösség is. A katolikusok a különböző országokban bizonyos közösségi érzéssel vannak egybekapcsolva - a protestánsokról ugyanez áll. Az egyes foglalkozási ágak: munkások, földmívelők stb. a különböző országokban bizonyos közösséget éreznek egymással, s újabban vannak kísérletek a középosztály érdekközösségének öntudatra hozatalára is. Egyes tudományok mívelői, egyes gazdasági érdekek képviselői között számtalan közösség létezik, és a gombamódra szaporodó nemzetközi kongresszusok mutatják, hogy ezek a közösségi érzések állandóan terjednek az élet minden terén. A népközösség elméletének hirdetői azt mondják, hogy ezeknél a közösségeknél sokkal fontosabb az, amelyet ők hirdetnek, mert a nemzeti érzés erősebb mindazoknál a más érzéseknél és érdekeknél, amelyek a különböző országokban elszórt hasontörekvésű népcsoportok között fennállanak, és mert továbbá a népközösség bizonyos egymással rokonságban élő népcsoportoknak nem egyes, de összes életmegnyilvánulásaira kiterjed. Van is valami igazság abban, hogy ezt a népközösséget nem lehet egy kalap alá vonni azzal a közösséggel, amely például a világ bor- és szesztermelői között áll fenn a prohibíció elleni küzdelemben. De azért mégsem egészen helytállók azok az érvek, amelyekkel az elmélet képviselői a népközösséget, amely a kifejtettek alapján lényegében véve és elsősorban nyelvi közösség, ki akarják emelni a többi közösségek sorából. Igen jelentékeny népcsoportoknál a vallási érzés vagy a foglalkozási körrel járó gazdasági érdek sokkal erősebben ható tényező, mint az, amely a nyelvi és kulturális közösségből indul ki. És az sem áll, hogy ez az utóbbi közösség az egyes népcsoportok összes életnyilvánulásaira kiterjedne, mert az egyik ország katolikus és a másik protestáns polgára közt, az egyiknek munkás, a másiknak földmíves lakója között igen nagy ellentétek állhatnak fenn. Ha a nyelvi közösséget nem tekintjük egyébnek, mint egyikét azoknak a természetes adottságoknak, amelyek a különböző országokban élő különböző népcsoportok között egyik-másik vonatkozásban közösséget létesítenek, és ha az ilyen szűk keretek között felfogott közösségnek adjuk a népközösség nevét, ez ellen kifogást nem lehetne támasztani. Valóban azonban a népközösség fogalmát tágabban szokták értelmezni.

Már maga az a név, amellyel a népközösség hívei elgondolásukat meg szokták jelölni, gondolkodásra késztet. Szerintük a népközösség valami „állam feletti” fogalom. „Ma még nem mondható ugyan szervezetnek, organizációnak - mondja Hasselblatt -, de azért létezik mint valami tény, amely hangulat- vagy érzületként jelentkezik.” „A különböző népcsoportok határozatlan élménye” - mondja Isbert a Magyar Szemlében. De a gondolat törekszik arra, hogy szervezetté váljék. A nemzeti eszme fokozódó mértékben társul a nemzetközi összetartozás (internationale Verbundenheit) gondolatával - mondja a nemzeti kisebbségek kongresszusa. Ennek a gondolatnak hatása alatt mutatkozik bizonyos tendencia az egyes népek kulturális tevékenységének céltudatos megszervezésére. Ezek a szervezetek csakis akkor érhetnek el sikert, ha a népközösségek mint ilyenek, tehát a maguk totalitásában, az államhatárokra való tekintet nélkül, képezik az alapját. A kérdés csakis akkor lesz megoldva, ha az egész nép minden részében fog - tekintet nélkül az államhatárokra - az illető nép saját kultúrájának fenntartása érdekében közreműködni. Mások utalnak arra, hogy ezen a téren az utolsó időben változás állt be. Az államok szuverenitásáról való - régebben túlhajtott - nézetek a háború óta elhalványultak. Azok a szerződések, amelyek a világháború végével a nemzeti kisebbségek megvédése érdekében létrejöttek, a kisebbségeket bizonyos mértékben a nemzetközi jog alanyává tették. „Az emberi rend igazi hordozói - mondotta az utolsó kisebbségi kongresszus egyik szónoka - nem az államok, hanem a népek. A kisebbségi kérdés megoldása csakis az államok feletti népközösség gondolatának elismerése alakjában képzelhető el.” „A régi államgondolatot már ez idő szerin tis mindinkább elhomályosítja a népi összetartozás tudata” - mondja Isbert idézett cikkében. Ebből az alapfelfogásból kiindulva azután Isbert - a magyar állapotokat bírálva - azt vallja, hogy Magyarország a német népeszme szempontjából „hatalmas munkaterület, sok pozitív lehetőséggel, de sok harccal és küzdelemmel is”. A magyarországi németségről beszélve, beismeri, hogy a német birodalomban: „még a mérsékelt felfogásúak körében is szívesen látják az ellentétek fokozódó kiélesedését”, és a német mozgalom radikalizálódásának szükségességéről beszél.

Nekem az a benyomásom, hogy ez az egész elmélet egyelőre csak mesterkélt találmány. A nemzeti kisebbségekhez tartozó tömegek alig érzik azt a közösséget, amely közöttük és azok között áll fenn, akik más országban ugyanazt a nyelvet beszélik. Ha érzik, igen halvány és határozatlan alakban érzik, alig erősebben, mint bármelyikét azoknak a közösségeknek, amelyek embert és embert összefűzhetnek a vallás, a társadalmi állás, a gazdasági érdek vagy valamilyen hasonló elgondolás alapján, és sokszor ezeknél sokkal gyengébben. Ha a kisebbségi törekvések mélyére tekintünk, azoknak két nagy rugóját látjuk. Az egyik egyes kisebbségeknek az a törekvése, hogy többséggé váljanak, mert a többséghez való tartozás igen kézzelfogható előnyökkel jár, és ez a törekvés - hacsak a kisebbségek asszimilálódni nem akarnak, ami ritka eset - rendszerint csak az adott államhatárok módosításával képzelhető el. Ez a kisebbségi mozgalmak radikálisabb, offenzív alakja. A kisebbségi mozgalmak második nagy rugója az a törekvés, hogy a kisebbség megtarthassa saját nyelvét, szokásait, gazdasági s kulturális birtokállományát, szemben azokkal az asszimilációs törekvésekkel, amelyek mindezektől meg akarnák fosztani, ami a kisebbség tagjaira nézve érzésbeli, kényelmi, de igen gyakran ezen túlmenő és gyakorlatilag is kiható áldozatot jelent. Ez a kisebbségi mozgalom mérsékeltebb, defenzív alakja. Az egyes kisebbségek földrajzi elhelyezkedése és történeti múltja nagyban befolyásolja a helyzetet abban a tekintetben, hogy valamely kisebbség inkább a radikálisabb vagy inkább a mérsékeltebb álláspont felé hajlik-e. Mindkét tendenciára bőven van példa. De egyedül annak a „népközösségnek” elismertetése, amelyet a kisebbségi kérdés tudósai megkonstruáltak, sohasem volt a kisebbségeknek olyan vágya, amelynek kielégítése fokozta volna megelégedésüket. Nem kétlem, hogy bizonyos tervszerű agitációval lehet egyes kisebbségekben ilyen vágyakat kelteni, de a népközösség igazi értékét az öntudatos kisebbségi ember mindig aszerint fogja mérlegelni, hogy a népközösség fogalma mennyi értékkel fog bírni a kisebbségi mozgalom akár radikális és offenzív, akár mérsékelt és defenzív céljainak elérésére. Inkább ilyen taktikai célok lebegnek szemük előtt azoknak, akik akár a kisebbségek részéről, akár egyes többségnépek részéről ezt az elméletet hirdetik. Bizonyos erőket akarnak segítségével konzerválni: olyan erőket, amelyeket sok kisebbség bizonyára csak a maga nyelvi jogainak megvédése érdekében akar felhasználni, amelyek azonban más kisebbségek részéről, és különösen egyes többségnépek részéről a maga idegenben élő fajrokonaival szemben bizonyos bomlasztások és erőeltolások érdekében is felhasználhatók. Mert hiszen nem kell bővebben fejtegetni, mily szörnyű konfúziót idézhet elő a tömeghez tartozó egyszerű emberek fejében, ha azt kívánják tőlük, hogy egyszerre két közülethez tartozóknak érezzék magukat, és ebből fakadó kettős kötelességeik között mindig disztingváljanak.

De nem is tartom az állam feletti népközösség gondolatát megvalósíthatónak. Ma még nincsenek állam feletti szervezetek. Az államok szuverenitása ma még jóformán korlátozatlan. Voltak törekvések, amelyek a Népszövetségnek akartak államfeletti jelleget (a Super-État jellegét) tulajdonítani, de ezek a törekvések nem érték el céljukat. Ha állam feletti szervezetre gondolunk, az nem lehet más, mint valamely, a népek összessége jogi meggyőződésének kifejezésére alkalmas egyetemes jellegű testület. A népi vonatkozásokat kiragadni, és ezekben valamilyen állam feletti szervezetet létesíteni, épp annyira helytelen volna, mint amilyen lehetetlennek látszik. Alapjában véve a népközösség eszméjének hirdetői nem is gondolnak ilyen értelemben vett állam feletti organizációra, mint inkább államon kívüli szervezetre. Nem akarják azt, hogy a megszervezett népközösség az államok felett állva akár csak a kulturális kérdésekben is diktáljon azoknak az államoknak, amelyekkel vonatkozásban áll, és csak azt akarják az állam-felettiség hangoztatásával kifejezni, hogy a népközösség köre nem állhat meg valamely ország politikai határainál, hanem azokon túlterjed. Ebből azonban még nem következik az, amit a nemzetközi jogtudomány államfelettiség - Super-État, Überstaat - alatt érteni szokott. Az sem áll, hogy a háború végével létrejött kisebbségi szerződések megalapították volna a nemzeti kisebbségek önálló nemzetközi jogalanyiságát. A kisebbségek a szóban forgó szerződéseknek tárgyai, és nem alanyai. Nem a kisebbségekkel magukkal kötötték meg ezeket a szerződéseket, de államok kötötték meg egymás között a kisebbségek védelmére. Hasselblatt abban látja a népközösség nemzetközi elismertetését, hogy a Népszövetség kisebbségi kérdésekkel foglalkozó hármas bizottságában nem szabad helyet foglalniok az olyan államok képviselőinek, amelynek fajrokonai a bizottság előtt mint peticionálók lépnek fel. Ezzel szerinte el van ismerve, hogy létezik egy anyaállam, amely nem nézheti közömbösen a határain kívül élő fajrokonainak sorsát. Ha ebben a megjegyzésben van is némi igazság, ez az igazság túl vékony alapot nyújt annak megállapítására, hogy a népközösség ezzel nemzetközi jogilag már el volna ismerve.

A népközösség mint szervezet ez idő szerint még nem létezik. Ezt az eszme hívei sem állítják. Hogy mint bizonytalan érzés vagy vágyakozás él-e a népekben, erre nehéz feleletet találni. Saját benyomásom szerint mint ilyen is csak azokban létezik, akik a kisebbségi kérdéssel akár elméletileg, akár a gyakorlati politika terén különös előszeretettel foglalkoznak, és ennek az eszmének érvényesüléséből bizonyos előttük lebegő célok előmozdítását remélik. De megvan a lehetősége annak, hogy ennek az eszmének céltudatos terjesztése, agitatorikus propagálása révén a ma még bizonytalan elgondolásból komoly probléma, és idővel valóság is váljék. Kérdés, hogy ez kívánatos-e?

Az elgondolásnak két hátránya van. Azoknak a népeknek szempontjából, amelyek a kisebbségi kérdésben passzív irányban vannak érdekelve, tehát azoknál, akikkel szemben a kisebbségi jogok fokozottabb elismerését és kíméletét, sőt esetleg azok kiterjesztését szokták követelni, az elgondolás több tekintetben aggályosnak látszik. Ezek a népek nem fogják közömbösen nézni, hogy a velük ugyanazon állami közösségben élő kisebbségek között egyfelől, és e kisebbségekkel fajrokon nagy államok államalkotó népei között másfelől a népközösségek megszervezése révén közvetlen kapcsolatok keletkezzenek. Nem fognak teljesen megnyugodni akkor sem, ha a népközösségnek nevezett szervezetek még oly hangosan fogják is hirdetni politikától mentes, kizárólagosan kulturális célkitűzéseiket - a megszervezett kulturális kapcsolatok idővel más természetű kapcsolatok iránti óhajokra is vezethetnek. A kultúrának vannak érintkezési pontjai a politikával is, ezeken az érintkezési pontokon át politikai befolyások is behatolhatnak egyik-másik országba, és ezek hordozhatnak magukban veszélyeket is az illető ország függetlenségére, politikai elhatározásaira és mozgási szabadságára nézve. Egy pillanatig sem akarom kétségbe vonni, hogy a népközösség gondolatának hívei komolyan vallják azt, hogy kizárólagosan kulturális törekvéseik vannak, és hogy gondosan be akarják tartani azt a határt, amelyen túl a politika kezdődik, és az állam jogai érvényesülnek. De ők sem fogják megakadályozhatni, hogy az általuk elhintett eszmékkel egyik-másik állam politikusai politikai érdekből vissza ne éljenek. Mindenesetre vannak erre is példák. És ez elég ok arra, hogy a saját kisebbségnek az idegen államokban élő, és az ottani politikát döntően befolyásoló fajrokonai közötti szerves kapcsolatokat azok az államok, amelyeknek kisebbségeik vannak, nem nagy rokonszenvvel fogják nézni. Okkal vagy ok nélkül, de mindig attól fognak tartani, hogy e szerves kapcsolatok révén a kisebbségek idegen politikai érdekek előőrseivé, vagy legalább is öntudatlan előmozdítóivá fognak válni. Ennek azonban meglesz a maga elkerülhetetlen visszahatása magukra a kisebbségekre is. A velük szemben való bizalmatlanság fokozott mértékben fog kifejeződni, és fokozott mértékben fogja megakadályozni jogos kívánságaik érvényesülését. Idegen fajrokonaikkal való kapcsolatuk talán fokozná erejüket azoknak az akadályoknak leküzdésére, amelyekkel szemben találják magukat, de ugyanakkor fokozzák ezeknek az akadályoknak nagyságát és erejét is. Nem biztos, hogy az új helyzet mindig kedvezőbb erőviszonyokat fog teremteni a kisebbségek jogosult kívánságai teljesítése szempontjából. Az a körülmény, hogy a népközösség eszméjének apostolai, mint például Isbert is, akkor, amikor meggyőződésük mellett síkra szállnak, oly nyilvánvaló rokonszenvvel beszélnek azokról a „mérsékelt” német körökről, amelyek Magyarországon a német mozgalom radikalizálódását és az ellentétek fokozódó kiélesítését tartják kívánatosnak, igen erősen gondolkozásba kell, hogy ejtsen bennünket. Ezeknek a nézeteknek a magyar politikában való érvényesülése esetében teljes mértékben kitörne az a harc a magyarság és a német kisebbség között, amelynek elkerülése nézetem szerint úgy a magyar államnak, mint a német kisebbségnek elsőrangú érdeke. Hogy egy harcban ki fog felül maradni, azt a harc előtt sohasem lehet tudni, de tudni lehet azt, hogy minden háború mindkét részen áldozatokat követel, amelyeket könnyelműen felidézni nem szabad.

A magam részéről a több országra kiterjedő népközösség megszervezésének és intézményes kialakításának gondolatával szemben sokkal helyesebbnek tartom azt a régi felfogást, amely a kisebbségi kérdést az állam és az illető kisebbségek között közvetlenül igyekezett elintézni, és ezzel a módszerrel akarta elérni azt az ideális állapotot, amely a minden türelmetlenségtől ment kisebbségi politika hívei előtt lebeg, és amely abban áll, hogy az egy és ugyanazon országban élő különböző etnikai csoportokkal való bánásmód terén az állam ugyanazt a toleranciát gyakorolja, amely ma vallási dolgokban általános szabály, azaz hogy éppen olyan kevéssé törődjék azzal, hogy polgárainak mi az anyanyelve, milyen nyelvet akarnak családi körben vagy templomaikban hallani, milyen nyelven akarják gyermekeiket taníttatni, mint ahogyan nem törődik azzal, hogy milyen vallásfelekezetnek tagja, és melyik templomban végzi ájtatosságát. Amint megdőlt az az elv, hogy az államnak joga van arra, hogy meghatározza polgárainak vallását, éppen úgy meg kell dőlnie annak az elvnek is, hogy az államnak joga van arra, hogy polgáraira rákényszerítse egy nekik idegen nyelv használatát, amint ezt az asszimilációs elmélet hívei követelik. De a vallási türelmesség is csak akkor vált lehetővé, amikor az egyes államok vallásfelekezetei arra szorítkoztak, hogy törekvéseiknek pusztán csak saját hazájuk határain belül éljenek, és amikor nem kerestek azok részére támogatást a külföldön. Hogy a vallási harcok olyan sokáig tartottak, az főleg arra vezethető vissza, hogy a vallási kérdések igen sokáig politikai célokkal voltak kapcsolatban. Amíg a világ katolikusai nemcsak hitéletük tekintetében, de saját államukhoz való viszonyuk tekintetében is külföldi katolikus hatalmak kívánságai szerint jártak el, amíg egyidejűleg a protestánsok is, ott, ahol saját államukkal összeütközésbe kerültek, külföldről kaptak politikai és szükség esetén katonai támogatást, a vallási kérdések terén sem lehetett elérni az ideális állapotot. A kisebbségi kérdések terén is az ideális állapot elérését annál inkább remélhetjük, minél inkább ragaszkodunk ahhoz a felfogáshoz, hogy egyes kisebbségi népcsoportok, melyeknek törekvései szigorúan annak az államnak kereteiben mozognak, amelyhez tartoznak, egyedül nyelvi és kulturális érdekeik kielégítését kívánják, és nem más államokban élő és ott államalkotó fajrokonaikkal való közösségüknek elismerését. Hogy igen sok államban még nem sikerült a célt biztosítani, azt megengedem. A fejlődés a kisebbségi jogok elismerése irányában még nincsen befejezve. De eredményes befejezését nem könnyítjük, hanem ellenkezőleg, megnehezítjük, ha olyan kapcsolatok létesítésével, amelyek az országok határain túlterjednek, fokozzuk a kisebbségekkel szemben fennálló bizalmatlanságot.

Azok a kapcsolatok, amelyekre a népközösség gondolatát alapítják, kétségkívül léteznek, és mindig léteztek. Ilyen értelemben fenn fog maradni az ugyanazon etnikai csoportokhoz tartozó különböző népcsoportok közötti kapcsolat is, párhuzamosan azzal és nem terjedve túl azon, amely például a világ katolikusai vagy protestánsai, munkásai vagy földmívelői között léteznek. A népközösség ilyen értelemben természetes adottság, amelyet erőszakkal megváltoztatni sem kívánatos, sem lehetséges nem volna. Ezt be kell látniuk azoknak a nemzeteknek is, amelyek egyes kisebbségekkel saját területükön szemben állnak. A kisebbségi népcsoportok önálló népiességének (Volkstum) elismertetésére irányuló törekvések, mint azokat például a „Nemzetközi kérdések katolikus uniója” formulázta, [4] olyanok, amelyek elterjedését a legnagyobb mértékben kívánnunk kell. Az a törekvés azonban, amely szervezettséget, egységet akar teremteni a különböző hasonfajú és hasonnyelvű népcsoportok között az államhatárokra való tekintet nélkül, aligha vezet ezeknek a törekvéseknek érvényesülésére, és - attól tartok - nem fog közelebb vinni a cél felé, hanem vissza fog bennünket vetni a feléje vezető úton.

*

[1] V. ö. Isbert O. A.: A magyarországi németség birodalmi német szempontból és Mályusz Elemér: Az új német nacionalizmus történetírása, Magyar Szemle f. évi júliusi száma.

[2] Az elméletet a „Nation und Staat” címen megjelenő havi folyóirat, amely a kisebbségi kongresszusok idevágó határozatait is közli, több ízben fejtette ki, így kivált az 1932. évi áprilisi számában, amely külön ennek a kérdésnek („Die überstaatliche Volksgemeinschaft”) van szentelve, és amelyben a kisebbségi mozgalom legkiválóbb vezérei (Hasselblatt, Wilfan, Ammende, Üxküll-Gyllenband) tárgyalják a kérdést. Ugyanennek a folyóiratnak egyik régebbi számában (1927. szeptember) a kisebbségi törekvések egy más kiváló előharcosa, Schiemann, közölt érdekes fejtegetéseket a kérdésről: „Volksgemeinschaft und Staatsgemeinschaft” című cikkében.

[3] Ezt elismeri Schiemann kiváló német kisebbségi politikus is, amikor már említett cikkében a következőket írja : „Wo Völker seit Jahrzehnten nebeneinander und untereinander gelebt haben, da bildet sich neben der nationalen Kultur auch noch ein Stück gemeinsamer Kultur heraus, da entstehen gemeinsame Sitten, eine gemeinsame Geschichte und ein Zusammengehörigkeitsgefühl, das durchaus nicht in Widerspruch steht zu traditioneller Feindschaft und alten Kämpfen. Wenn die Letten oder Esten plötzlich ganz auf die Berührung mit den Deutschbalten verzichten müssten, würde ihnen in ihrem nationalen Leben etwas fehlen. Und umgekehrt: die besonderen Stammeseigentümlichkeiten der Deutschbalten sind ohne ein Zusammenleben mit den Letten und Esten nicht denkbar”. [„Ahol a népek évtizedek óta egymás mellett és egymás között élnek, ott a nemzeti kultúra mellett kialakul egy szelet közös kultúra, közös szokások, közös történelem és az összetartozás érzése, ami semmiképpen sem ellentétes a hagyományos ellenségeskedéssel és a régi harcokkal. Ha a lettek vagy az észtek hirtelen teljesen lemondanának a balti németekkel való kapcsolatról, akkor hiányozna valami a nemzeti életükből. És fordítva: a balti németek különleges törzsi sajátosságai elképzelhetetlenek a lettekkel és az észtekkel való együttélés nélkül.”]

[4] L. „Nation und Staat” 1931. novemberi száma, 143. old.

*

In Magyar Szemle, 15. kötet, 4. (60.) szám (1932), 297-307.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés