És amikor ennek a képnek tüzetes tanulmányozásába mélyedünk, legott megragadja elménket az a tény, hogy a Duna völgyében és a Kárpát-medencében, a Nyugat és a Kelet érintkező felületének ezen a legkénye­sebb és legérzékenyebb szféráján, emberemlékezet óta a magyar volt az egyedüli nép, amely egységes és szilárd államterületet szervezett, fölismervén ennek a földrajzi zónának zárt geopolitikai egy­ségét és politikai egyöntetűségre, vala­mint állandó életközösségre utaló tör­vényét.

A földrajzi tényezőknek ez a logikája és a magyar nép erélye teremtette meg az Árpádok, az Anjouk és a Hunyadiak nagy birodalmát, amelyet valamikor a pápák a keresztény műveltség védőbás­tyájának neveztek, s amely a középkori kultúrközösség nyelvén valójában azt jelentette, hogy a Nyugat és a Kelet szellemi és politikai találkozásának zavar­zónáján a magyar nemzetnek jutott az a rendkívüli kötelesség és küldetés, hogy olyan államiságot létesítsen és szervez­zen, amely szétválasztja az ellentétes kultúrszférákat, amely lelki arculata szerint a Nyugathoz, vér- és idegrendszere sze­rint viszont a Kelethez tartozik, de amely lényege szerint se az egyiké, se a másiké. A maga létezésében ugyanis olyan egyen­súlyi eszmét képviselt Közép-Európában,amelynek akár Keletről, akár Nyugatról szándékolt vagy végrehajtott megbolygatása feldúlta egész világrészünk nyu­galmát is. Azok a nyugati és keleti erők, amelyek a magyar államterület függet­lenségében egyúttal a Kárpát-medence függetlenségét is fenyegették: régen más alkatú és más állagú impériumokat moz­gósítottak ellenünk, mint ma. Valamikor a német nép római szent birodalma, az­után a nagy keleti lovas népeknek, vagy a bizánci és az ottomán császárságnak ne­héz malomkövei között zúzódott ez a magyar állameszme. Ma a nyugati hatá­rainkon résen álló germanizmusnak faji, gazdasági és szellemi inváziója fenye­geti a magyar állameszme csonka konstrukcióját. Kelet felől pedig a társadalmi forradalom képletében jelentkező moszkovita és bolseviki szlávizmus.

A hivatás és a küldetés természete és jelentősége reánk nézve mit se változott. Ez pedig úgy szól hozzánk, hogy nem lehetünk függvénye egyik világerőnek sem, mert önmagunk európai lét- és pol­gárjogát veszitenők el ezáltal; követke­zőleg erősebben és szívósabban, mint valaha, kell kitartanunk és ragaszkod­nunk a magyar állameszme önértéke és önkényszerűsége mellett, amely európai szempontból is kimozdíthatatlan pozíciót szerzett számunkra a Duna-medence né­pei közölt. A magyar állameszme ugyanis,miként a múltban, azonképpen a jövő­ben is kettős feladatot kellett és kell, hogy vállaljon és teljesítsen. Mindkét fel­adat kétségbevonhatatlanul abszolút euró­pai jelentőségű is, s mindegyik a Duna-és a Kárpát-terület elsődleges geopoliti­kai elvéből és néprajzi állapotából folyó. Az egyik feladat szétválasztó, azaz diffe­renciáló jellegű. Mint a német földrajzi tudomány hangsúlyozza: „Zwischen-Europa“ sajátos önállóságot, különbsé­get és önlényegűséget jelent Kelet- és Nyugat-Európa között. Ennek az elvnek a misszióját csakis olyan fajú nép lát­hatja el, amely se nem germán, se nem szláv, s amely a maga nemzeti géniuszá­val, senkihez nem tartozó, s a vetélkedő fajtáktól teljesen független személyisé­gének eredetiségével támasztja alá és hangsúlyozza ennek a föld- és néprajzi területnek egyéniségét.

Meg kell állapítanunk, hogy ez a hi­vatás nem testesülhetett meg úgynevezett semleges ütközőállamban a keleti és nyugati világerők közé ékelődve, min tmondani szokás: egy keleti Svájcban. A dunai népek életterén ugyanis nem a nagy nyugati kultúrnépek periférikus függvényei találkoznak és tartják egy­mást egyensúlyban, egy politikai vöröskereszt jelében, mint Helvéciában, ahol az olasz, a német és a francia népeknek expanziója már mintegy holtpontra ju­tott. A Duna-Kárpát-térségen még fia­tal, roppant erélyű és szertelen becsvágyú világfajok terjeszkedésének termé­szetes földrajzi súlyvonala keresztezi egymást: friss, mohó, erőteljes, szinte barbár nacionalizmusok, amelyek nem jutottak el egymással a politikai Treuga Deinek abba a tartós, veszélytelen és za­vartalan atmoszférájába, ahol a viharok már évszázadok óta elcsöndesültek, és ahol az ellentétes elemek már kiegyenlítődtek. A dunai „Pufferstaat“ lehet széplelkek és könyvmolyok andalító áb­rándja: a kegyetlen valóság azonban az, hogy erős katonai magyar állam szerve­zése nélkül az egész dunai térség és életközösség a szláv-germán osztozkodás zsákmányává válik.

A magyar állameszme feladatának má­sik része nem szétválasztó és differen­ciáló, hanem integráló és összekapcsoló jellegű. Azok a népek, amelyek nem olyan jelentéktelenek, hogy fölszívódjanak a nagy világfajok olvasztókemencéjében,de nem is olyan erősek, hogy önmagában megálló államhatalmi szervezetet létesít­senek, egzisztenciájuk és boldogulásuk érdekében arra vannak utalva, hogy akár szuverenitásuknak önkéntes csorbítása árán is, keressék és megtalálják az egymásrautaltságnak politikai formáját. Ezek között a kis népek között a Duna-terület főhatalmához való elsőszülöttségi jogunk elvitathatatlan. Ez a jogunk ré­szint fajnépi erőnk, részint államszervező tehetségünk, részint központi elhelyezke­désünk természetes és szerzett kondíció-többletén alapszik. Minőségnép vagyunk. A magyar kis nép: de nagy nemzet.

Minden időben megvolt bennünk a mérséklet az erőben és a hatalom a sza­badságban. Ha uralkodásra termett és fejlett nemzetként éltünk át ezer évet, komolyan sose fenyegettük és veszélyez­tettük azokat a fajokat és népeket, ame­lyek velünk együtt töltötték ki a közös élettér kereteit. Egészen római vagy angol vonás a magyarság géniuszában, hogy állama mindig nagyobb volt, mint faj­népének etnográfiai területe. Lehet, hogy a magyar főhatalom és a Kárpát-meden­cén élő másfajú népek viszonya, különö­sen a nemzetiségi kérdés történetformáló erejének érvényesülése óta, nem volt egé­szen kifogástalan, vagy mondjuk így: a magyar politika is hatása alá került többé-kevésbé a liberális nacionalizmus­nak államegységet és beolvasztást hirdető elvének. Másrészt azonban az osztó igaz­ság érdekében meg kell állapítanunk,hogy két emberöltővel Wilson föllépése előtt a magyar politika legnagyobb gon­dolkodói és legkiválóbb államművészei az államnép és a kisebbségi nemzetek viszo­nyában olyan elveket hangsúlyoztak, amelyek messze megelőzték a liberális na­cionalizmus elgondolásait, rendszereit és megoldásait. E vonatkozásban elsősorban Széchenyire, Deák Ferencre és Eötvös József báróra kell gondolnunk, akiknek humanisztikus nacionalizmusa a kettős monarhia keretében, s a magyar állam­területen meghirdette és kodifikálta a ma­gyar államegység oszthatatlanságában a különböző nemzeti egyéniségek tökéletes egyenjogúságát, Kossuth Lajos pedig ép­pen a Habsburg-monarchia pótlására va­lamennyi dunai nép államférfiai között elsőnek tervezte és dolgozta ki a dunai né­pek szabad fejlődését, föderatív köztársaság formájában.

A magyar politikának nem kell új lec­két tanulnia a Versailles-trianoni békeszerződések kisebbségi eszmeköréből, amelyből különben is az utódállamok ke­zén még írott malaszt sem maradt. A ma­gyar politika a huszadik században, ép­pen patinás történelmiségénél, szervesebb fölényénél és keleties türelmességénél fogva hivatott arra, hogy a dunai tér­ségben és a kárpáti medencében a leg­nagyobb céltudatossággal képviselje és munkálja az itt lakó népek életközösségé­nek és függetlenségének szimultán célgondolatát. A magyar csak saját hagyo­mányainak vonalán halad, s csak egy lé­nyéből és hivatásából fakadó íratlan tör­vénynek engedelmeskedik, amikor a mos­tani zűrzavarban programot, tartalmat és formát ad a dunai népek Monroe-elvének, azaz ama megismerés következményének, hogy a dunai tér a dunai népeké, nem pedig olyan fejlődésé, amelyben ide­gen hatalmi erőknek egymás ellen uszí­tott balekjai gyanánt folytassák a bellum omnium contra omnes öngyilkos vergő­déseit. Nemcsak viszonylag nagyobb fajnépi erőnk képesít és kötelez erre a fel­adatra, hanem kimozdíthataflan középponti elhelyezkedésünk, a centrumnak természetes nehézkedési ereje a szélekkel, s a végekkel szemben. Ami kisiklás, bot­lás vagy eltévelyedés volt a kiegyezési korszak nemzetiségi politikájában, az sokkal inkább terheli a koreszme fele­lősségét, semmint egyéni akcióját a ma­gyar politikának. Nyugodtan állíthatjuk, hogy annyi rágalommal elsötétített nem­zetiségi politikánknak minden úgyneve­zett kilengése vagy baklövése messze innen maradt a liberális nacionalizmus kor­eszméjének általános vonalánál.

A dunai népek önállóságának és in­tegrálódásának ezt a gondolatát a ma­gyarság át fogja menteni a nehéz viszontagságok évtizedeiből egy jobb jövőre, nemcsak saját érdekében, hanem azok­nak a népeknek jóvoltáért és boldogulásáért is, amelyeket megkérdezésük nél­kül elszakítottak a dunai életközösségtől. Ezt a hivatást és kötelességet a magyar politika csak akkor munkálhatja biztos eredménnyel kecsegtető rendszerességgel és céltudatossággal, ha hű marad alkot­mányos szabadságának törvényeihez és tradícióihoz, ha idehaza nem létesít olyan államrendszert, amely a polgári és a kisebbsőgi szabadság tagadása. s ha nemszorítkozik a faji eszme keskeny korlá­tjai közé, hanem egyetemesebb, mélyebb jelentőségű hivatásának engedve, kiépíti, illetőleg tovább folytatja annak az egészen sajátlagos államtípusnak szervezését és fejlesztését, amely a rendet a szabadság­gal, az állami fegyelmet a személyi méltósággal, az erőt a türelemmel, a múlt emlékét a jövő reményével, a történet hatalmát a kor eszméjével egyesíti.

*

In Magyarság, 17. évf., 222. szám (1936. október 4., vasárnap), 1-2.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés