A Kárpátok völgye ugyanis egész kétségtelenül csakis az a földdarab lehet, amelynek hatá­rait a Kárpátok gerince alkotják, és amely így a teljes Ma­gyarország területével egyező.

II. Akárki - legyen az akár más világrészből való, és így Európa földrajzi viszonyaival nem is ismerős - reánéz Európa térképére, rögtön szemébe kell ötlenie an­nak az egységnek, amelyet Európa közepén a természet alkotott. A Kárpátok hegylánca körös-körül, mint termé­szetes határ, övez egy nagy egységes medencét. A sziget- és félsziget-országokat nem számítva, nincs Európában terület, amely a természettől annyira feltűnően egységes­nek lenne alkotva, mint éppen a Kárpátok völgye. A Kárpátok völgye elsősorban földrajzi (természeti) egység, azaz összefüggő táj, amelyet egységes hegy- és víz­rendszer jellemez. A Kárpátok hegylánca északon, kele­ten és részben délen is teljesen összefüggő zárt vonalat alkot, amelyet délen és részben nyugaton természetes vízi határok egészítenek ki és foglalnak össze. De a hegyrend­szer mellett egységes a vízrendszer is, amennyiben ennek a területnek folyói mind a Duna felé folynak, és a régi országhatárt - kevés kivételt nem számítva - a Duná­ban egységesen hagyják el.

Az ismertetett természetes határok, mint éles elvá­lasztó vonalak által körülzárt ez a terület természetesen hatalmai védelmi egységet alkot. Minthogy a határokat nem a fegyverek hódítása rajzolta be a térképbe, hanem a természet alkotta meg ilyen páratlan módon, a határok mindig megmaradtak vagy visszaálltak. Ha voltak is időközönként elszakított részek, megcsonkítások, területi fel­osztások, a terület egysége ismét helyreállt, és egy évezreden keresztül majdnem változatlan alakot mutatott. A Kár­pátok védelmi vonalának különösen kelet, észak- és dél­kelet felé van rendkívüli jelentősége, amennyiben Európa nyugatját elválasztja a teljesen elütő kultúrájú kelettől.

A természetileg, földrajzilag és védelmileg egységes ezen a területen egységes gazdasági élet alakult ki. A Kár­pátok völgyében a gazdasági erők ugyanis úgy vannak elosztva, hogy a terület egyes részei egymást kiegészítik, egyik a másiktól függ, és együtt olyan szerves egészet alkot­nak, amely az egész lakosság megélhetését és jólétét ön­magában biztosítja. A határok közelében fekvő területek adják a sót, a szenet, az ércet és más ásványokat, a fát,a vízierőt és a földgázt - a központi medence pedig mezőgazdasági termőterület. A szélek lakossága az ország közép­pontjában találja meg terményeinek természetes piacát és munkája érvényesülési terét, viszont a központ termény­feleslegét szétosztja az egész országban. A Kárpátok völ­gye tehát ideális önellátási terület.

A gazdasági erőknek ez az elosztása és összefüggése a Kárpátok völgyében az évszázadok folyamán egy nagy gazdasági csereforgalmat alakított ki, amely csereforgal­mat a központi vízrendszer, a központi út- és vasúthálózat bonyolítja le, és ezzel megteremti a területen élő népek között az együttélés és érintkezés, valamint keveredés fel­tételeit. Magyarország területe tehát organikus életegységgé, mondjuk igazi élettérré vált, amelyben az egyes részeknek épp úgy megvan a maga sajátos és nélkülözhetetlen hiva­tása, mint az egyes emberek szervezetében a különféle testrészeknek.

Az ismertetett földrajzi, gazdasági és életegység volt az alapja annak a történeti egységnek, amely a Kárpátok völgyének lakosságát egységes államszerkezetbe vonta és tartotta össze. Az egymásra utaltság és állandó együttélés, a közös föld és levegő, az azonos éghajlat és közös törvények, a hagyományok annyira egybeforrasztó erejűek, hogy alkalmasak olyan történeti egység kialakítására,amety határozott erőt képvisel. Tíz évszázad történelmé­ből kétségtelenül a dolgoknak belső ereje és a természet parancsa beszél, különben nem állhatott volna fenn ez az annyit hányatott állam annyi időn keresztül, és nem állhatott volna vissza mindig a területnek egysége annyi megpróbáltatások után. Amit erőszak, hódítás, diplomácia teremtett, azt előbb-utóbb megőrli az idő, és az egyes részek keresik az ő természetes elhelyezkedésüket; a volt Magyarország egységét azonban a természetes kapcsok min­dig visszaállították, és ezzel ezek a természeti kapcsok olyan időtálló nyomatékot kaptak, amely a történeti egységet igazolja.

A Kárpátok völgyének összetartozandósága természe­tesen a kulturális téren sem maradhatott következmények nélkül. Ezen a területen már a honfoglalás idején különböző fajú és nyelvű népek laktak, és a nemzetiségi megrosztottságot még fokozták az idők folyamán tömegesen történt betelepítések és bevándorlások. A lakosság külön­böző népekből tevődött össze, és tevődik össze ma is. De ez a nemzetiségi megoszlás nem volt akadálya annak, hogy a népekben az összetartozásnak, a gazdasági egymásra­utaltságnak az érzete fejlődjék ki, és így kulturális térenis olyan kapcsok alakuljanak, amelyek az érintkezés sűrű szövedéke által megerősítve és kimélyülve, lelki és érzelmi egységet hoztak létre. Köztudomású, hogy a magyar nép sokat vett át az itt lakó népek nyelvéből, művészetéből, szokásaiból; viszont természetes, hogy a nem magyar nyelvű népek gondolatvilága az idők folyamán folyton alakulva, lényegesen közeledett a magyarokéhoz. [2] A Kár­pátok völgyében a szomszéd területekétől eltérő külön­leges nemzetiségi nyelvek és nemzetiségi kultúrák vertek gyökeret, és ezekben a nemzetiségi kultúrákban nagyon sok közös vonás volt, és van a magyaréval.

Az újabb tudományos kutatások azt is kimutatták, hogy a Kárpátok völgyében élő népekben azonos faji ke­veredések találhatók fel, hogy e népek lelkiségében rend­kívül sok a közös vonás, azonos a szépségtípusuk, az ál­lamideáljuk, s így antropológiai, népi és kulturális tekin­tetben a különböző anyanyelv ellenére sokkal közelebb esnek egymáshoz, mint gyakran az ugyanegy nyelvet be­szélő, de egyébként fajilag és kulturálisan rendkívül távol­ eső népcsoportok. Azt is kimutatták, hogy ezen a területen rendkívül sok az átmeneti nép, amelyek két különböző nyelvű népcsoportnak keveredéséből állottak elő; gyakran találkozunk egy vidéken különböző nyelvű, de teljesen azonos karakterű népcsoportokkal, amelyek a legnagyobb egyetértésben élnek egymással, és egységes kultúrát mutatnak. [3] A nemzetiségek összekeveredve élnek, és nincsenek rendszerint határozott nyelvhatárok.

Érdekes lenne annak megállapítása, hogy nyelvészeti, néprajzi, kulturális és művészeti téren a Kárpátok völgyé­ben élő népek az idők folyamán milyen hatást gyakoroltak egymásra, és hogy az egyes népek milyen arányban hatottak közre egy közös lelkiségnek a kialakítására; azonban ehe­lyütt természetesen nincs időnk arra, hogy az ezirányú ku­tatásoknak eredményeit összefoglaljuk. Csak mint jellemző adatot említem egy cseh írónak Ottlik László [4] által idézett azt a mondását, amely szerint: »a tótok nyelvileg ugyan szlávok, lelkileg azonban, életfelfogásukban és kultúrájuk­ban magyarok, s ezért a cseheket sohasem fogják megked­velni és megérteni«. Ezért Ottlik már 1928-ban arra az eredményre jut, hogy a csehszlovák nemzet csak fikció, a magyar-tót nemzet ellenben élő valóság, amelynek mély állam- és társadalomtörténeti alapjai vannak. Ottlik meg­állapításának első tételét azóta az események igazolták. Igen könnyű lenne hasonló megállapításokat tenni a rutén népre, amelyre már alkalmazásba is került a magyar­orosz, illetőleg kárpátorosz elnevezés, amelynek elkülönü­lése nyelvben, szokásokban, kultúrában az ukránoktól, il­letőleg oroszoktól közismert, és amelynek a Szent Korona joghatósága alá való visszatérése a dolgok szükségszerű rendjét igazolja.

A Kárpátok völgyének életegységét azonban mi sem igazolja jobban, mint az a körülmény, hogy az életegység­nek megbomlása milyen zavarokat okozott. Az új határo­kat csak az önkény, erőszak és tudatlanság diktálhatta, és így nélkülözték a benső indokoltságot és erőt. Megbon­tották az egyensúlyi helyzetet, felszabadultak az ellentétes erők, teljes gazdasági elzárkózás, állandó elégedetlenség lett úrrá ezen a területen. Jellemzően mondja Gratz Gusz­táv 1928-ban, hogy Közép-Európa balkanizálódott, azaz a balkáni viszonyok, a régebben ott állandóan uralkodó bi­zonytalanság és egyenetlenség határai eltolódtak, és meg­zavarták Közép-Európa rendjét. [5] A gazdasági egység meg­bomlása is sok bajt okozott, mégpedig mind a két olda­lon; mint Ottlik mondja, nemcsak a róna vesztette el a hegyeket, de a hegyek is a rónát.

Hogy revízióra van szükség, az ma már nem lehet kétséges; belátták ezt mindazok, akik komolyan foglalkoz­tak újabban Európa problémáival. Az elmondottakból azon­ban folyik, hogy az új rendezésnek nem lehetnek kizárólag a nyelvhatárok az alapjai. Elsősorban is ezek a nvelvhatárok sokszor bizonytalanok, sűrűn meg vannak szakítva, és nyelvszigetekkel megzavarva. Másodszor a nyelvhatá­rok figyelmen kívül hagyják azokat a földrajzi, természeti, védelmi, gazdasági, közlekedési, fajösszetételi és kulturá­lis kapcsokat, amelyek a Kárpátok völgyének lakosságát az egymásrautaltság és összetartozás ezer szálával fűzték egymáshoz, és a Kárpátok völgye egész területén egysé­ges államideált alakítottak ki. Deák Ferenc már hetven éve megjósolta, hogy az állam egynyelvűségére valamikor épp úgy nem lesz szükség, mint ahogy már az ő idejében az egységes vallást nem tartották szükségesnek. A Kárpátok völgye Európa közepén olyan különleges terület, amelyre nem lehet az általános elveket alkalmazni, hanem a földet és annak lakosságát sajátlagos természete szerint, és egyedülálló igényei figyelembevételével kell kezelni. Ezen igények kialakításánál pedig nem a nyelv és a nemzetiség az egyedüli szempont.

De a gazdasági szempontok sem lehetnek kizárólag irányadók. Utóbbi időben gyakran felmerült az a gon­dolat, hogy a dunai államokat közelebbi gazdasági kap­csolatba kellene hozni egymással, közöttük kereskedelmi- és vámszövetséget létrehozni, esetleg egységes vámterü­letet létesíteni. [6] Vannak, akik a dunai államokat szoro­sabb politikai szövetségbe kívánnák összevonni, és ezzel felújítani a Keleti-Svájc Jászi Oszkár-féle gondolatát. He­lyesen mutatta ki azonban Teleki Pál, hogy a Dunaföderáció önkényes alkotás lenne. A kettős monarchiának leg­alább múltja és közös uralkodócsaládja volt. Az öt dunai államot azonban a gazdasági érdekeken felül semmi sem fűzné össze; a föderáció létesítése csak politikai sakkhúzás lehetne. Ezeknek az államoknak különbözők a közjogi felépítésük, politikai elgondolásuk és moráljuk, társa­dalmi rendszerük és művéltségük; figyelmen kívül hagy­ná ez a megoldás a természetes élettereket. Az akut poli­tikai ellentétek megakadályoznák a szerves együttműkö­dést, amelynek különben sem lenne természetes irányí­tója. A gazdasági egység nem elég, az életegységekkel kell számolnunk, mert ezeknek van múltjuk, jelenük és jövőjük. Figyelembe kell venni a nem anyagi értékeket, és történelmi távlat kell. Meg kell őrizni, ami szerves és természetszerű volt a fejlődésben, és mellőzni a zöld asztalnál kigondolt elméleteket. [7]

Természetesen még kevésbé fogadhatnánk el olyan megoldást, amely szerint a Kárpátok völgye csak élettere lenne valamely hatalmas szomszéd politikai vagy gazda­sági expanziójának. Említettük és kimutattuk már, hogy ez a terület önálló életegység, s ebből természetesen folyik,hogy a saját életét akarja élni.

Véleményünk szerint nincs más igazi megoldás, mint visszaállítása annak a történeti, földrajzi, gazdasági és politikai egységnek és kapcsolatnak, amely ezer eszten­deig állott fenn, és amely, ha időlegesen időközönként meg is szakadt, a fejlődés természetes rendjén mindig vissza­állt. A Szent István állameszme, a Szent Korona tannak nemzeteket és népeket összefogó ereje olyan politikai el­gondolás, amely évszázadokon keresztül közszükségletet elégített ki, amelynek erejét ma is érezzük, s amelynek jogosultságát az idő be fogja igazolni.

IlI. Ha megállapítottuk, hogy a Kárpátok völgye olyan egység, amely leghelyesebhen egységes állami keretben tudja élni életét és megoldani feladatait, természetesen felmerül a kérdés, hogy ezt az államot milyen szerkezettel rendezzük be, illetőleg, hogy ebben az állami berendez­kedésben a magyarságnak a jövőben milyen szerep jut.

A magyarságot a többi népekkel szemben minden­esetre kiemeli az a történeti misszió, hogy ő ismerte fel először a Kárpátok völgyének természetes egységét és összetartozandóságát. A honfoglalás előtt nem volt nép, amely a területen tartós államot tudott volna alkotni; a magyarok tették azt először egységes hazává.

A magyarságot vezető szerepre hívja ezen a területen központi elhelyezkedése és viszonylagos többsége. Nem lehet kétséges, hogy a Kárpátok völgyének központi szervei csak a terület központjában, a Duna mellett lehetnek, tehát azon a területen, amelyet mindig magyarok laktak, és ma is tiszta magyar. Ide futnak össze a széleknek gaz­dasági érdekszálai, közlekedési útvonalai; innét lehet leg­egyszerűbben és legsikeresebben kormányozni az egész területet.

A magyarságot kitünteti a többi népekkel szemben a szellemi fölény. Ez a fölény nemcsak abban nyilvánult,hogy felismerték ennek a területnek összetartozandóságát és jellegét, nemcsak egységes államot alkottak rajta, hanem ezt az államot kezdettől fogva úgy rendezték be, hogy az a területen élő népek közös hazája lehessen. A magyaroké az érdem, hogy az őshazából magukkal hozott kiváló poli­tikai tulajdonságaikkal olyan államszerkezetet alkottak, amely a dunavölgyi népek békés együttélését századokra biztosította. A Szent Korona tanban olyan államfelfogást fejlesztettek ki, amely nemzetiségre tekintet nélkül össze tudta foglalni a lakosság minden részét.

A Szent Korona népeinek a magyar nemzet keretében századokon át való békés együttélését természetesen rend­kívül előmozdította az a szabad szellem, amely a magyar közintézményeket mindig áthatotta. Széchenyi is méltán utal arra, hogy a magyar alkotmány szabad szerkezete kellemes otthont tudott biztosítani a nem magyar anya­nyelvű népeknek is. Ez az alkotmány tarthatta egyedül össze a soknyelvű hazát, és ezt az alkotmányos szerkezetet a magyar adta az itt élő népeknek.

Ahogy az angol nép bámulatos bölcsességgel megta­lálta különleges jogi formáját az angol világbirodalomnak, a magyar népnek is sikerült olyan állambölcseletet és ál­lamszerkezetet alkotni, amely egyedül felelhetett meg a Kárpátok völgye sajátságos viszonyainak. Az volt a ma­gyar nép küldetése, hogy itt államot alkosson; olyan al­kotmányt adjon, amely elnyomás nélkül egyesít, össze­olvasztás nélkül összhangot teremt, életformát ad. Ez az életforma a magyar alkotmány, az együttélésnek száza­dokon át bevált kerete, a magyar nemzetfogalomnak lé­nyeges ismérve.

A magyar alkotmány a maga szabad intézményeivel évszázadokon keresztül az a kapocs volt, amely a Kárpá­tok völgye népeit összetartotta. Ez alkotmány szellemé­ben Széchenyi szerint a magyarság volt az »a középítő pont«, amely köré a nemzetiségek seregelhettek. A magyar­ság nem akarta a nemzetiségeket elnyomni vagy asszimi­lálni, hanem csak kormányozni.

A Szent Korona tanában bámulatos harmóniába ol­vadt a szabadság és az összetartás alapgondolata; egység, de nem elnyomás. Minden nép részére biztosítva lett az érvényesülés, a nemesi rend tagjai közé emelkedés, az állam vezetésébe való befolyás. Évszázadokon keresztül nem is volt nemzetiségi kérdés; a német sógor, a tót atyafi, Rákóczi hűséges ruténja minden súrlódás nélkül adott kezet egymásnak ebben az államszerkezetben, és ha­bár különböző nyelven, de egy államalkotó gondolatnak, egy lelki érzelemvilágnak, egységes kultúrának voltak a részesei.

A magyarság hivatásszerű küldetését a Kárpátok völ­gye szerkezetének megállapításában és e terület kormány­zásában akkor kezdték először kétségbe vonni, amikor a felébredő magyar nacionalizmus a magyar nemzetiség és nyelv jogainak kiküzdésére elkezdte a harcot. A nemzeti öntudat a magyar nyelv feltétlen érvényesítésében kezdte látni politikai téren is jövő sorsunk zálogát, s nem vette észre, hogy ez az imperialista politika előmozdíthatja a magyar nemzet századokon át egységes testének felosz­lását.

Az erőteljesebb magyar nemzeti politika uralomra jutását kétségtelenül előmozdította az az évszázados küz­delem, amelyet nemzeti jogainkért Ausztriával kellett foly­tatni. Minthogy a nemzeti élet középpontjába a közjogi kérdés, azaz az Ausztriához való kapcsolat alakítása ke­rült, minden más kérdést annak szemszögén néztünk. Minthogy pedig a közös intézményekben nem tudtuk nem­zeti igényeink kielégítését megtalálni, legalább a belső ál­laméletben igyekeztünk a magyarság érdekeit biztosítani; úgy véltük, hogy Ausztriával szemben is nagyobb sikerrel léphetünk fel, ha nyelvben és szellemben egységes nem­zetet tudunk vele szembe állítani.

Nincs itt helyünk arra, hogy foglalkozzunk a háború előtti magyar nemzetiségi politika jelenségeivel és hibái­val. [8] Mégis jellemzésül ideiktatjuk Tisza Istvánnak érde­kes sorait: »A 9-10 millió magyarnak először is úrrá kell lennie saját hazájában. Egyesítenie, politikailag irá­nyítania, államéletébe beolvasztania kell e hazának majd­nem oly számos nem magyar ajkú polgárait, hogy mint egységes politikai nemzet irányító befolyást gyakorolhasson egy 40 millió lakossal bíró nagyhatalom politikájára.« Tisza szerint nekünk kérlelhetetlen szigorral és követke­zetességgel kell ragaszkodnunk a magyar állam nemzeti jellegéhez és a politikai magyar nemzet egységéhez; baráti kezet csak annak nyújthatunk, aki a magyar politikainemzet tagjának érzi magát. [9]

Így érvényesült a magyar közéletben fokozatosan mind erősebben olyan irányzat, amely 1868. évi liberális nem­zetiségi törvényünk végrehajtásának mellőzése felett szí­vesen hunyt szemet. Széchenyi, Deák és Eötvös mérsékelt irányzatával szemben súlsúlyra jutott Tisza Kálmán és Bánffy Dezső erőteljesebb felfogása, amelynek ki nem mondott végcélja a nemzetiségek beolvasztása volt. A 20 millió magyar álma elkápráztatta a magyar közvéleményt. Hogy ez a politika nem vezetett eredményre, az ma már kétségtelen.

A háború előtti nemzetiségi politikát kétségtelenül re­videálni kell. És ezt annál könnyebben tehetjük, mert ma az Ausztriával való kapcsolat szempontja többé nem hat­hat zavarólag. Kétségtelenül csak az lehet a célunk, hogy a magyarság történeti hivatását újra átvegye a Kárpátok völgyében, és irányító szerepet tölthessen be a négy folyó partjain.

Hogy a világháború előtti nemzetiségi politikát revi­deálni kell, azt már 1926-ban megállapította Apponyi Al­bert gróf. Szerinte úgy az Eötvös, mint a Bánffy-féle politika egyetértett abban, hogy a nem magyar ajkúaknak csak egyéni jogokat lehet biztosítani, de elvetették a nem­zetiségeknek mint közjogi testületnek elismerését. A két irány közt különbség csak a nemzetiségi szabadság kor­látainak megvonásában, lojálisabb vagy kevésbé lojális keresztülvitelében volt. Apponyi szerint ma nem szabad többé elutasítani az egy fajtához tartozók bizonyos egysé­gének elismerését, és nem zárkózhatunk el mereven bizo­nyos területi önkormányzatok követelménye elől sem ott, ahol erre a geográfiai összefüggések alapot nyújtanak. A földrajzilag és gazdaságilag összefüggő régi magyar terü­leten, a szabadság atmoszférájában a magyar kultúra fö­lénye lesz az összekötő kapocs, amely az állam egységét és magyar jellegét megóvja. [10]

Az új nemzetiségi politika természetesen nem állhat abban, hogy bírálat nélkül átvegyünk más viszonyokra, alkotott szerkezeteket vagy hogy új rendszereket dolgoz­zunk ki a Kárpátok völgyének politikai berendezésére. Akik szövetségi alapon új magyar alkotmányról beszél­tnek, azok figyelmen kívül látszanak hagyni azokat az intézményeket, amelyek az ősi magyar alkotmány keretében már megvoltak és beváltak. A magyar alkotmányfejlődés az idők folyamán különleges rendszereket fejlesztett ki a kérdés megoldására a megyei és városi autonómiában, a külön jogállású területek önkormányzatában, a társ­országi rendszerben, az erdélyi nemzetek kapcsolatában. A magyar alkotmánynak megfelelő ezekhez az intézmé­nyekhez kell visszanyúlnunk, és azokat felhasználnunk a jövő kérdések megoldásánál.

Királyaink mindenkor valósággal édesgették a külföldieket a Magyarországon való letelepedésre. Az idegen országokból királyi támogatással bevándorolt telepesek kiváltságlevelek alapján kezdettől fogva külön­leges jogállást élveztek: a magukkal hozott idegen joggal élhettek, bíráikat, lelkészeiket maguk választhatták, az itteni hatóságok alól ki voltak véve, és az itteni kötelezettségek alól mentességet nyertek.

Az idegenek részére biztosított kiváltságos helyzet folytán városaink egy része nemzetiségi szempontból egészen exkluzív jelleget öltött: az idegen eredetű lakosság maga határozta el statútumait, amelyekben gyak­ran még a más nemzetiségű polgárok ingatlanszerzési jogát is kizárták, és még magyar ember letelepedését is engedélyükhöz kötötték. Azonkívül a XIII. században már kezdetét vette az egymással összefüggő telepítéseknek nagyobb politikai és kormányzati egységekbe való összefoglalása.

V. István királynak 1271. évi kiváltságlevele szerint a 24 szepesi szász város a hozzájuk tartozó községekkel együtt külön kerületet (provincia) alkot, amelynek élén a szászok által választott gróf áll. A bíráskodást a szászok ügyeiben ez a szepesi gróf gyakorolta a szászok helybenhagyott jogai és szokásai szerint, szász bírótársak közreműködésével. A szepesi szászok bíróikat és lelkészeiket maguk választhatták, a közönséges köz­hatóságok, sőt még a király bírósága alól is ki voltak véve.

A Flandriából bevándorolt erdélyi szászok egyesítése egyházi téren III. Béla király alatt a szebeni prépostság alakításával történt meg, ezt követte a politikai egyesítés a II. Endre által 1224-ben kiadott Diploma Andreanum által. A szászok lakta terület e kiváltságlevél szerint külön kerület, élén a szebeni gróffal, akinek a királyon kívül egyedül volt az erdélyi szászok felett hatósága. Bíróikat és lelkészeiket ezek is maguk választották, különféle mentességeket élveztek, közöttük más mint szász még birtokot sem szerezhetett, ami nemzetiségi különállásuk veszélyez­tetését teljesen kizárta.

Az erdélyi szászok autonómiája az idők folyamán úgy területileg,mint hatáskör szempontjából folyton gyarapodott. Az eredeti hét székheza XV. században újabb székek (Beszterce, Brassó, stb.) kerültek a sze­beni ispán hatósága alá, aki 1464-ben már megszűnt királyi tisztviselő lenni, és a szászok első tisztviselője lesz. Azonkívül kifejlődik a szász egységnek képviseleti szerve is: a szebeni közgyűlés, amely az egész szász nemzetet (natio saxonica) magában foglalta.

Az erdélyi részeken a szászokon kívül kezdettől fogva még két kor­mányzati kerület fejlődött ki és nyert széleskörű autonómiát, ti. az Erdélyben letelepedett magyarság és a magyarok külön törzsét alkotó székelység földje. Különösen a székely nép őrizte századokon át híven az ország többi lakóitól eltérő régi szokásait és sajátságos jogállását. Úgy a magyarság, mint a székelység szabályalkotásai, kormányzati, bírásko­dási és igazgatási téren teljes önkormányzatot élvezett.

A szász nemzet azonban a magyarral és székellyel mindig teljesen egyenrangú tényező volt, úgyhogy a három nemzet egymással már a XV. században testvéri unióra lép, és hovatovább közös gyűléseket is tart. Ez a szövetség volt az alapja Erdély autonómiájának, és később a magyar államból a török hódítások következtében ideiglenesen kivált erdélyi fejedelemségnek, amely azonban az önállóság korában és egységes volta ellenére is mindvégig a három nemzet szövetsége maradt.

Erdély történelmileg kifejlődött és egész 1848-ig fennállott belső szer­vezete megcáfolhatatlan bizonysága annak, hogy a magyar nemzet az idegenekkel szemben sohasem játszotta az elnyomó szerepet; az idegen­ből bevándorolt szászokat nem is pusztán nemzetiségnek tekintette, ha­nem testvérnemzetnek, amellyel mint egyenlő rangúval szövetkezett, és amelynek nemzeti sajátságait és kultúráját szabadon engedte érvényesülni.

A magyar nemzet azonban nemcsak a bevándorolt nemzetiségekkel szemben foglalt el ilyen liberális álláspontot, hanem az idők folyamán a magyar állam hatósága alá került területek nem magyar ajkú lakossá­gával szemben is. Ezek a Szent Korona uralma alá jutott kapcsolt részek általában sohasem vesztették el külön országos jogállásukat, hanem széles körű autonómiával mint »társországok« szerepeltek.

Így királyaink meghagyták a horvátok régi kormányzati szerveit (a zsupánságokat), különálló jogrendszerüket, kiváltságaikat és egyházaik szabadságát, úgy ők, mint a szlavónok és dalmaták [sic!] mindvégig különk ormányzati egységek voltak, élükön külön bánnal és terjedelmes szabály­alkotási, bíráskodási és igazgatási önkormányzattal. És ez az autonómia nemcsak hatáskörben erősbödött az idők folyamán, de területileg is nyert eredetileg magyar vármegyéknek (Szerém, Pozsega, Valkó) részükre való önkéntes átengedése által. Az 1868:XXX. törvénycikk a terü­leti autonómiáknak valósággal mintatörvényévé vált.

Ugyancsak különleges jogállást élvezett Fiume város és kerülete, mióta (1779) mint külön test (separatum corpus) a magyar Szent Koro­nával jutott kapcsolatba (1807:IV. tc.).

A nem magyar népek helyzetének biztosítására a jö­vőben a nemzetiségi egyenjogúságról szóló törvény be­csületes végrehajtása, a törvényhatósági önkormányzat megtartása és kifejlesztése, végre kivételes esetekben a nemzetiségek javára szóló területi önkormányzat szol­gálhat.

Természetesen nem lehet hűtlennek lenni az önkor­mányzat eszméjéhez. Ahogy a magyar szellem reneszánsza épp egy évszázada éket volt alkalmas verni a Szent Korona népei közé, s bomlást indított útjára, épp úgy akadályozná a lelki összhang visszaállítását annak a centralisztikus politikának a folytatása, amely közéletünket mind jobban jellemzi A centralizáció a részeken kevés szabadságot ad, egységesít, s így végeredményben csak ugyanannak a ma­gyar imperializmusnak a hajtása, amely válságos idők­ben mindig a magyar ellen fordította nem magyar ajkú nemzettársainkat. Ennek a kockázatát pedig többet nem szabad vállalnunk.

A területi önkormányzatok adásának akkor lehet he­lye, ha olyan területek kerülnek vissza a magyar államhoz, amelyek ilyen külön jogállást már élveztek, vagy amelye­ken valamely nép összefüggő egységben nagy többséget alkot. Ilyen eddig a visszatért Kárpátalja, amelynek önkormányzata most van megállapítás alatt. Ez az önkor­mányzat egyúttal komoly bizonyítéka lesz a magyar nem­zet jó szándékának. A külön jogállású területek természe­tesen nem alkotnának szövetséget (kanton-rendszert), és autonómiájuk nem lenne azonos. Az illető terület törté­neti szerepe és régebben élvezett jogi helyzete, a népszáma és kultúrája jönnek elsősorban számba; az autonómiának továbbá be kell illeszkednie íratlan történeti alkotmányunk rendszerébe, s azért fejlődésképesnek, a mindenkori viszonyokhoz alkalmazkodónak kell lennie.

Meggyőződésünk, hogy a felmerült tervek közül a tör­téneti alapra való visszatérés az egyedüli, amely sikert és állandóságot ígérhet. A Szent Korona tanának népeket összefogó ereje tudja egyedül megoldani a Kárpátok völ­gyének problémáját, és visszaállítani Szent István biro­dalmát.

*

[1] Magyarországot a Közép-Duna medencéjének mondja Teleki Pál gróf. Európáról és Magyarországról, Budapest, 1934, 7. l.

[2] Tamás Lajos: Magyar középkor a Dunamedencében. Magyar Szemle,1939. évi. 289. lap.

[3] Kászonyi Ferenc: A dunai népek fajrokonsága. Magyar Szemle, 1940. december.

[4] Ottlik László: Magyar nemzet - cseh birodalom. Magyar Szemle,1928. évi. I. kötet 112 .lap.

[5] Gratz Gusztáv: »Közép-Európa balkanizálódása« és »Magyarország és a nemzetiségi kisebbségek« a Magyar Szemle 1928. évfolyamában.

[6] Pongrácz Kálmán: A dunai államok gazdasági kapcsolatai. Magyar Szemle, 1937. 29. kötet.

[7] Teleki Pál gróf: Európáról és Magyarországról. Budapest, 1934. Az 1926-, 1932- és 1933-ban tartott beszédek.

[8] L. szerző tanulmányát: A nemzetiségi kisebbségek kérdése. Magyar Kultúra, 1922. szeptember, 513-521. l.

[9] Tisza István gróf: A helyzetről. Kiadja »Az Újság« szerkesztősége, 22. lap; Nemzeti politika (gróf Tisza Istvánnak 1910 telén elmondott beszédei), 50. és 51. lapok.

[10] A nemzetiségi kérdés múltja és jövője Magyarországon. A Pesti Szent Imre Kollégiumi Kör díszgyűlésén 1926. március 25-én tartott előadás.

*

In Kisebbségvédelem, 3. évf., 3-4. szám (1940), 1-11.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés