Éppen ezért a Szent­írásra (Deut. 32.8, Róm. 13. 1-7, 1 Pét. 2. 13-17) támaszkodó keresztény hagyomány már Areopagita Dénestől kezdve (De ecclesiastica hierarchia, 9. fej. 2-3. §.) vallja, hogy amint az egyes embernek, úgy a népeknek is megvan a maguk őrzőangyala, aki örök elvként magában rejti, és magából örökké sugározza Istennek e nemzetre vonatkozó tervét.

A kinyilatkoztatás azonban, az egy zsidó nép kivételével, nem ad felvilágosítást az egyes népek rendeltetésére vonatkozólag. Minthogy azonban a történet keresztény felfogás szerint nem más, mint Isten gon­dolatainak kibontakozása a tér és idő koordinátái között egyénekben és közösségekben, a történeti tények megsejtethetik velünk a nemzeti hi­vatás körvonalait. Természetesen nem annyira egyes eseményekre, mint inkább az események nagy elvi szintézisére kell itt áthelyeznünk figyelmünket, amilyen például a birodalomeszme, melyben egy nép vallomást tesz Istenhez, más nemzetekhez és önmagához való viszonyáról a politikai, kulturális és gazdasági erők összefogásával. Ha tehát a magyar hivatás után kutatunk, elég szemügyre vennünk kialakulásában és lényegében a magyar birodalomeszmét, a szentistváni gondolatot, mert ez rejti magában mindazt a felismerést és tapasztalatot, melyet a magyar nemzet szerzett magának a világgal és Istennel való foglalkozásában.

A magyar birdalomeszméről mindjárt elöljáróban meg kell állapítanunk, hogy az több úgynevezett »birodalommal« ellentétben nem utánérzés, másodlagos fejlemény, hanem otthoni erőknek öntörvényű működése. A lovasnomád népnek politikai létformája nem a törzsi nemzet­állam, mint a germánoknál, románoknál vagy szlávoknál, hanem a közbeneső fokozatok kiugrásával mindjárt a nagy birodalom. Ez következik az illető népek politikai, társadalmi és gazdasági berendezkedéséből. Az eurázsiai lovaspásztorok felszaporodott nyájaik ellátására mindjárt kezdetben fölvettek nemzetségi szervezetükbe idegen származású, de azonos hivatású, mint ma mondanók: azonos kultúrájú embereket. Szertelen barangolásaik között számtalan néppel jöttek érintkezésbe, s közülük a megfelelőket szövetségükbe vonták. Mikor aztán eljött az Isten-küldte nagy szervező, akiben népének hódítóereje és szervezőképes­sége testet öltött, az illető nép hatalma számtalan más törzsre és konti­nensekre áradt ki Eurázsia végtelen sztyeppéin. A birodalomszervezés rend­kívül egyszerű és eredményes módon történt. Az uralkodóhatalom az egyes önálló népiségek biztosítására autonómiákat szervezett, maga az állam pedig ezek fölött helyezkedett el, népileg semlegesen. A nomád nemzet, e szervezetnek fenntartója és éltető lelke, maga sem volt egységes eredet, nyelv, népiség tekintetében, hanem állandóan feltöltődött a csat­lakozó népek fölfelé törekvő kiválóságaiból. Az egész szervezet tehát állandó, életteljes kicserélődésben van. Állandó és változatlan csak maga a kagán, a Mozdulatlan Égatya földi reprezentánsa, akinek kezében összefut minden földi hatalom és égi megbízatás, akinek minden népcsoport egyformán népe, népe nem vérség, hanem kultúrkör szerint, az »íjat feszítők« közös hagyománya szerinti értelemben. Hatalma addig tart, míg fennen ragyog karizmája, égi származásának, istenkegyelmiségének hite. »Ha Elteris kagán nem tevékenykedett volna, ma nem volna sem nép, sem birodalom; de mivel ő volt, vált a birodalom birodalommá, és a nép néppé!« A modern kutatás teljes mértékben igazolta az ősi türk felirat öntudatos szavait.

Ezt a nomád birodalomszervező ösztönt hozta magával a magyarság a Kárpát-medencébe, egy olyan területre, mely az emberi történet kezde­tétől kimutathatóan a népek állandó nagy gyűjtőmedencéje volt. Első pillanatra azt gondolná az ember, hogy itt csak az ősi birodalomszer­vező ösztönöket kellett mozgásba hozni, hogy az élet folytatódhassék ott, ahol a délorosz pusztaságokon abbamaradt. Ez azonban csak látszat, és amint a hunok, avarok pusztulása bizonyítja - tragikus látszat! A Kárpát-medence Európa szíve, Európa ölében pedig nem lehet - külö­nösen, hogy a kazár hatalom összeomlásával az utolsó szál is megszakadt Kelet felé - az európaival szöges ellentétben álló életmódot folytatni. Ez végzetesen megbontaná a latin-germán jellegében már ekkor meg­szilárdult Európa harmóniáját, és kiküszöbölésünket vonta volna maga után. Az ősi magyar államszervező ösztönnek tehát Nyugat eszményeihez, intézményeihez kellett alkalmazkodnia, mégis anélkül, hogy saját nemzet-egyéniségünkből, céljainkból bármit is fel lehetett volna áldozni. Lehetséges volt-e ez a nagyarányú szintézis általában az európai szellem, s különösen az akkori európai helyzet oldaláról?

Az első kérdéshez haladéktalanul meg kell vizsgálnunk az európai szellem lényegét. Az európai kultúrában nézetünk szerint három elem van szilárd ötvözetben: hellén kultúra, római államgondolat és keresztény vallás. »Európa egy nagy szellemi egység közös kultúrával, ideálokkal és végső célokkal, ám önálló tagokkal: nemzetekkel, melyek mind össze­függenek Európa egységében, nem függenek azonban egymástól. Európa egy sokszínű egység«. (Joó T.) Az egyetemesség és egyediesség legtermé­kenyebb viszonyát, az »egység a sokaságban és sokaság az egységben« talányos elvét nemcsak a görög filozófia bogozta nagy elmeéllel, hanem a gyakorlatban is ott tündökölt ez a kis görög poliszok példájában, melyek összesen az isteni és emberi, a jó és szép, jó és hasznos párhuzamára épített nagyszerű görög kultúrának voltak fényes metropoliszai, másrészt egyenként: az önállóság és függetlenség tűzhelyei. Ez a gondolat szüle­tett meg politikai téren a császári Rómában Augustus után, és a régi római nemzeti államot átalakította kozmopolita-humanista világállammá, melyben a szervezet tartóssága mellett már helyi adottságok érvénye­sültek politikában, irodalomban. Az idősebb Plinius írta le Róma hiva­tásáról ama magasröptű szavakat, hogy Róma, a népek igaz szoptató­anyja és tápláló nővére, isteni rendelésből kifolyólag hivatott a birodal­mak eggyé olvasztására, a barbárok civilizálására, a megértés, emberség, humanitás nagy eszméinek a világnak való ajándékozására, hogy - úgymond - »az egész földkerekségen egy hazája legyen az összes népek­nek«. A nemzetinek nemzetfölöttivé teljesedése ment végbe a középkori germán alakulásoknál is, mikor a partikuláris helyi, törzsi szervezeteikből egy univerzális nagy birodalom épült ki. Ez utóbbi folyamatnál már teljes intenzitásában jelentkezik a keresztény szellem, Európa lelkének nagy formálója, mely dogmatikai szilárdságát mindig egyesíteni tudta a haladás parancsával, központi szervezetét a vidék életlehetőségeivel, s klasszikus fegyelmezni-, mértéktudását a hódítás, szervezés lendületé­vel. Ebbe a változatos sokaságba tehát az ifjú magyar állam is beleve­gyíthette a maga egyéni színét anélkül, hogy az egésznek harmóniája vagy saját benső egysége megbomlott volna. Aki nem érti meg, hogy a harmónia ellentétek feszültsége, az e ponttól valóban nem tudja tovább követni fejtegetésünket !

De az európai szellemnek voltak olyan aktuális irányai, melyek meg­könnyítették vagy megnehezítették a betagozódást, aminthogy egyes euró­pai nemzetek szellemi magatartásán döntő nyomokat hagytak azok a for­mák, melyek közt a nyugatiság és kereszténység benyomult hozzájuk. Mai magyarok legyünk hálásak az isteni Gondviselésnek, hogy hozzánk a kereszténység nem egy többé-kevésbé tökéletlen politikai hatalommal karöltve, mint hódító egyház, hanem minden politikai érdektől tisztán, mint szeretetközösség érkezett. Így a mi Európával való találkozásunk a legteljesebb bizalom és érdekkölcsönösség alapján történt, és utána a félreértésnek, csalódásnak vagy sértődöttségnek még árnyéka sem hullott lelkünkre. A kedvező fordulat nem egy tisztulatlan, imperialista Európával hozott bennünket össze, hanem egy új arcú Európával, melynek vezérlő gondolata a »Renovatio Imperii Romani« volt, vezérlő csillagai pedig a császár és a pápa. A »Renovatio Imperii Romani« a keresztény világ politikai és vallási egyesítését jelentette a kultúra, vallás és romanitás ívei alatt. Mit jelent ez utóbbi gondolat ? - »Romanitás« annyi, mint nemzetfelettiség a Nagy Károlytól, Ottóktól képviselt nemzeti- terri­toriális elvvel szemben, mely a hatalmi-politikai kapocs helyére a római birodalmi gondolat, latin kultúra és római kereszténység összetartó el­veit állította, tehát csupa szellemi tényezőt. Magát a császárt és pápát sem politikai hatalmuk - ilyen a pápának ekkor nem is volt, épp azért téves a koronakérdés régi liberális motiválása! -, hanem erkölcsi tekintélyük emelte e rendszer ormára. Következésképpen a népeknek sem a politikai erő járszalagján, hanem az erőszakmentes szabad meg­győződés sima útján kellett bevonulni a »Communitas Christiana« védő­falai közé. Ezek a követelmények a mai hangzatos jelszavak után kissé elméletieknek látszanak, de III. Ottó, ez a ragyogó idealista, akit kor­társai csak a »világ csodájaként« emlegettek, és segítőtársa, a finom és okos Gerbert, II. Szilveszter pápa halálosan komolyan vették. Mi sem bizonyítja ezt hatalmasabban, minthogy III. Ottó felszámolta a régi imperialista egyházpolitikát a birodalom keletén, és szabaddá tette Magdeburggal szemben a lengyel gneseni, Passauval szemben a magyar eszter­gomi érsekséget. Ezzel megnyitotta a nemzeti egyházszervezés, és egyben nemzeti államszervezés korát, melyet kifejezetten aláhúzott a római zsinaton Szent István koronakérő követségével szemben, mely Ottó »kedvezéséből« és ösztönzésére vihette a koronát a császár konzseniális párjának, a »pogánylegyőző« ifjú fejedelemnek.

Ilyen biztató kilátások közt valósította meg István népének Európához való kapcsolását egy olyan kedvező időpontban, mikor a szellemi közösség fejében a legcsekélyebb politikai ellenszolgáltatást sem kívánták a »szkíták hatalmas királyságától« (II. Szilveszter), melyet kevéssel előbb még félénk, vicsorgó fenevadnak neveztek egy 981-ből való emléken. Mindamellett ez alapvető felismerés mellett nem kell csökkentenünk Szent István munkájának nehézségeit. A vallás kezdeti gyöngesége, a kalandozások törzsi, faji, nemzeti vonatkozásai igen nehézzé tették nálunk az átrendezést. Szent István talentuma mégis győzött, s az Impe­rium Romanum mellett íme megszületett az Imperium Hungaricum !

Az Imperium Hungaricum éppen olyan örökkévaló gondolat, mint mintája, az Imperium Romanum. Lényege a nemzetfeletti birodalmi elv és a nemzeti elv termékeny egybekapcsolása a kereszténység ívei alatt. A nemzetfelettiséget a pápa személye, illetve a kereszténység és az ősi, népeket konzerváló, állampiramisokat építő lovasnomád politikai gya­korlat biztosítja. A kereszténység a szentistváni egyházszervezet révén uralkodó helyet kap ebben a koncepcióban, és a közös vallás tényével áthidalja, áthasonítja a legnagyobb faji, népi, nemzeti különbségeket is. A méltányos igényekkel számoló magyar kormányzat pedig lehetővé teszi a népek munkás, békés együttélését. Erős magyar jelleget ad ennek a szerkezetnek az a körülmény, hogy a pápa mint szellemi fő mellett kezdettől fogva nem egy idegen uralkodó, hanem a magyar király áll, aki jórészt egy népileg is homogén, tőzsgyökeres [sic!] magyar nemességre támaszkodik kormányzatában. Az Imperium Hungaricum tehát az impérium közös jellege mellett is alapvetően különbözik mind az Im­perium Romanum, mind a Renovatio Imperii Romani elgondolásától. Az Imperium Romanumtól megkülönbözteti keresztény jellege, de mint­egy annak birodalomszervető feladatait folytatja a szélső provinciákban, illetve a limesen túl, a Közép-Duna völgyében. A Renovatió Imperii Romani gondolatkörétől függetleníti magyar jellege és magyar mértéktudása. A magyar mértéktartás az ősi lovasnomád politikai ösztönre vezetendő vissza, mely a gyakorlati államhűséget és népi önállóságot hangsúlyozta, és sohasem dobta oda magát imperialista álmoknak.

Az Imperium Hungaricum - ezt hangoztatni kell! - örök gondolat. Minden időben és minden korban meg lehet valósítani, ha konzseniális államférfi veszi kezébe. Bármilyen különösnek tűnik is fel: ezt csinálták lényegében a Habsburgok is elsősorban népeken felülemelkedő vonat­kozásában, mégis azzal a különbséggel, hogy ők a legutóbbi időkig nem magyarokkal, hanem osztrákokkal akarták megvalósítani a magyar állameszmét. A magyar szín azonban - éppen az univerzalizmus határozott érvényesülése miatt - nem halványodott el egészen a Monarchián sem, meg-megcsillant az osztrák császár nehéz barokk pompája alatt. Csak így történhetett meg, hogy a magyar király a maga területén türelmesebb­nek és univerzálisabb politikusnak bizonyult, mint a vele egyszemélyű császár az örökös tartományokban. A katolikus Habsburgoknak olyan fanatikus protestáns híveik is akadtak, mint a Tiszák vagy Bánffyak, míg a Lajtán túl legföljebb Wallensteinek éltették a császárt. A Monar­chiában az államvallásként tisztelt katolicizmus is tele volt magyar in­spirációval. Alig bizonyíthatná ezt bármi is jobban, minthogy a háború­ előtti magyarellenes propaganda első feladatának egy »hitközönyös, radikális és progresszív« ifjúság felnevelését tartotta, mert a katolikusok­kal - mint ezt a túrócszentmártoni tiszta szlovák irány bizonyítja - nem boldogult! Azok minden körülmények között magyarbarátok voltak. A volt utódállamok e kapcsolatokra emlékezve tettek meg mindent a katolicizmus és népi tömegek elválasztására, mint ezt a horvátokra, szlo­vénekre, ruszinokra, sőt még görög katolikus románokra irányzott ortodox-nemzeti propaganda bizonyítja. A mai nemzedékre aligha vár más feladat, mint hogy nemzetileg összebékítse azt a negyvenmillió közép­-európait, akik valamikor a Magyar Birodalom, illetve a Dunai Monarchia védőszárnyai alatt helyezkedtek el, hogy egyszer a dunavölgyi káosz és meg nem értés örvénye fölött felragyogjon a Pax Hungarica békét, jólétet, erőt, biztonságot sugárzó napja !

*

In Kárpátmedence, 3. évf., 9. szám (1943), 547-551.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés