De egy népi közösségen belül is csak azokban a társadalmi rétegekben élményesülhet és tudatosulhat, amelyek teljes jogú cselek­vőként, személyesen vehetnek részt a közös sors irányításában, mivel a közösségi ünnszemlélet [sic!] és hivatástudat az egyes nemzettagok lel­kében is csak sorozatos személyes élményekből szilárdulhat egyéni vi­lágnézetté. Mert ha a népi sors adottságai és lehetőségei a közösség tagjaiban valójában nem is külön-külön világosodnak meg, hanem a vezető szellemekben tudatosulnak, a közösségi élethivatás elvi felisme­rése után mégiscsak akkor szilárdulhat néptömegek korszerű hitval­lásává, ha a tömegek öntudatlan sejtései vagy félig tudatos vágyai bennük világos megfogalmazást nyernek, s ami ennél nem kevésbé fontos, ha a népi tömegek e felismerést mindennapi életükben is személyes meggyőződéssé kristályosíthatják. Vagyis ha a közösségi élethi­vatás nemcsak elvi belátást jelent, hanem gyakorlati életformát is ered­ményez.

Történelmünk számos példával igazolhatja ezt a tömeglélektani folyamatot (például a reformkori megújhodás,) de egyben azt is jól meg­világíthatja, hogy a korszerű magyar önszemlélet és élethivatás miért tudatosul ma annyi gátló küzdelem árán, és hogy élethivatásunk tudata miért szorítkozott régebben, és miért szorítkozik még ma is a magyar népi közösség egyeteme helyett az úgynevezett szűkebb vezető rétegre, vagyis miért nem verhetett igazi gyökeret, miért nem elevenedhetett életmagatartássá paraszt tömegeink lelkében.

Ismeretes, hogy korszerű önszemléletünk és élethivatásunk tuda­tosulását még ma is erősen az gátolja, hogy a világháború elveszté­sével bekövetkezett nagy országromlás idején nagyrészt éretlen vagy idegen kezekben szégyenteljes kudarcba fulladt minden igyekezet, amely akkor önszemléletünk és hivatástudatunk fokozatos korszerűsítésére törekedett, s e nagy megtorpanás közepette váratlanul másodvirágzásba lendülhetett az az elavult, már csak tengődő életforma, amely minden igyekezetével hátráltatta, és még ma is hátráltatja sorsunk igazi lénye­gének tudatosulását. S mivel ez a szűk látókörű önző, elöregedett tengődés csaknem két évtizeden át elsáncolta magát a hajdani önszem­léletünk üressé vált, de makacsul élő egésszé kendőzött emlékfoszlá­nyai mögé, s mivel a magyar közösségi életérdekek fel nem ismeré­sével, vagy tudatos semmibe vevésével e terméketlen maradiság csak­nem napjainkig meggátolta a magyarság összességének egy korszerű sorsélményben való testvériesülését: a magyar újjászületés nagy folya­mata kénytelen még ma is csak a vajúdás útvesztőiben gyürkőzni.

Hogy pedig kétkézi dolgozóink is, s ezek között elsősorban a föld népe eleddig még műveltsége színvonalához mért közösségi ön­szemlélettel és hivatástudattal is miért nem rendelkezik, annak az a magyarázata, hogy mindeddig a magyar életközösségnek nem lehetett teljes értékű cselekvő tagja, hanem kénytelen volt a nagy anyagi és véráldozatot hozó és öntudatlan értékmegőrző közömbös beállított­ságú tartalék szerepére korlátozódni. Minthogy pedig a közösségi összetartozás élménye csak a maguk sorsát irányító vagy a teljesen elnyomott szenvedő rétegekben alakul ki, felesleges volna hosszabban bizonygatnunk, hogy a közömbös tartalék tudatában éppen a közös­ségi sorsvezetésen való kívül rekedése következtében hiányzik élet­hivatásunk összetartó élménye.

Sajnos az utóbbi évtizedek fel-felbukkanó kísérletei ellenére sem tudott kialakulni az az egyetemes korszerű magyar életközösség, amely­ben a reformkori nagy megújhódáshoz hasonlóan egymásra találhatott volna népünk minden rétege, elsősorban pedig vezető értelmiségünk sorslátása és kétkézi dolgozóink fölsejlő életvágya, mivel egymás kiteljesítése helyett e két réteg életérzése lényegében egymásnak ellent­mondott: a városi és falusi életforma egyensúlyát vesztett ellentétévé merevült. Éppen ez az ellentmondás magyarázza meg, hogy miért tö­redezett szét a reformkori magyar életegység anélkül, hogy új, kor­szerű életforma izmosodhatott volna a helyébe.

Nagy tévedés volna azonban e két életforma kiéleződéséért, az egyetemes népi összetartozás élményének nagy hiányaiért parasztsá­gunkat okolni. Az elmúlt évtizedek ugyanis sorra bizonyítják, hogy a magyar föld népe ismételten nagy erőfeszítéseket tett, hogy a magyar életközösség berendezésében és irányításában szóhoz juthasson (agrárszociális mozgalmak, kisgazda tömörülés, stb.), de a közösség egyéb tagjai mindannyiszor önző elzárkózással, sőt erőszakos elfojtással ütötték el jogos szerepétől. Az agyondicsért, de a közösségi élet ne­velő hatásaiból kirekesztett parasztság önhibáján kívül kénytelen volt megmaradni a pillanatnyi jelen és falu vagy környék-adta szűk távlat béklyóiban. Arról nem tehet, hogy bár a köztudat a józanság, a becsületesség embereszményét faragta ki róla, de a politikai élet iskolá­jára éretlennek minősítették, hogy földéhségéről, élelmességéről, mun­kaszeretetéről megható legendákat szőttek, s mégis részvétlenül néz­ték fuldoklását a falu megmerevedett életkeretei között, hogy maradi­nak, csekélyigényűnek, könyvelték el, de legtehetségesebb, legigénye­sebb tagjai kénytelenek voltak kivándorolni akkor, amikor idegenek, főleg a parasztságunk színe-javánál hasonlíthatatlanul kisebb értékű ga­líciaiak százezer számra foglalhatták el a magasabb életszínvonal el­érését biztositó életpályákat. Nem is lehet csodálni, ha a sorozatos meg nem értés és elfogultság szárnyát szegte parasztságunk sokat ígérő megmozdulásainak, és fásult meghasonlással kényszergett tovább a fa­lusi életforma idejétmúlt fojtogató gyűrűiben.

Ha valakit szemrehányás érhet a magyar életegység széteséséért, illetőleg azért, hogy az elavult életegység pótlására nem alakulhatott új, korszerű, egyetemes magvar életforma, az a polgári szabadelvűség fáklyavivői, városi értelmiségünk második és harmadik nemzedéke, akik megrészegülve a nyugati idegen elvektől és elméletektől, szabad zsákmányul dobták oda a szervezetlen falusi tömegeket a jól megszervezett városi hatalmasságok mohóságának, és úgyszólván semmit sem tettek, hogy a falu lerombolt életformájáért cserébe a városi életforma silány majmolásán kivül jobb, korszerűbb életszervezethez juthasson. E nemze­dék ugyan nagy fennszóval szenvelegte, politikában és művészetben egyaránt a népiességet, de valójában a nagytőkének és nagybirtokosságnak zsoldjába szegődött. Éppen ez a gyakorlati elvfeladás és osz­tályérdekeinek előtérbe helyezése nyomta vissza a falu életformájának megújítására törekvő parasztság lendületét, és idézte elő a korszerű egyetemes életközösségnek nagy késedelmét.

Annál nagyobb jelentőségű, hogy most, ha csaknem két évtizednyi késéssel is, de e korszerű egyetemes életközösség körvonalai ér­telmiségünk lelkében kirajzolódnak úgy, hogy benne értelmiségünk és parasztságunk igazán testvériesülhessen.

Nemcsak az teszi indokolttá e korszerű magyarságélmény kialakítását, hogy a legutóbbi sorscsapások éppen ennek hiánya mitt zúz­tak össze benünket, hanem az is, hogy a mai európai tömegmozgal­mak sodrában csak akkor, és csak úgy tudja a magyarság megállani a helyét, ha új közösségi élmény erőforrásaira támaszkodhat.

Sorsdöntő küldetést teljesítenek tehát értelmiségünk fiatalabb évjá­ratai, akik egyre nagyobb tömegekben szabadítják fel magukat az osz­tályönzés béklyóiból, és minden gáncsoskodás ellenére elszántan elfor­dulnak az elődök idilli, élet élvező beállítottságától, közömbös, min­dent megértő magatartásától, hogy nagy belső vajúdásokban tudato­síthassák egyetemes sorskérdéseinket, elsősorban parasztságunk nagy életkérdéseit. Csalhatatlanul felismerték, hogy nemzeti megújhodásunk csak parasztságunk népi életközösségünkbe való testvériesülésével ala­pozható meg. Annál is inkább, mert ma már minden népi közösség szellemi, gazdasági és vérségi önellátásra törekszik, így a magyarság sem mondhat le arról a korszerű életformáról, amely az alulról föl­felé törekvő társadalmi áramlás erejének fokozásával minden téren az eddiginél erősebben kidomboríthatja a sajátos népi jelleget.

E korszakos felismerés jelentőségét mi sem tanúsítja jobban, mint az a sokféle parasztszemlélet, amely ma köztudatunk felszínén kavarog. A fajmítosz megváltó csodahőse, a túlérzékeny városi lelki­ismeret alamizsnát váró koldusa, az új életforma öntudatos nemzet­testvére, sőt a maradiság divatából feltámasztott romantikusan idillikus boldog természetű ember is egymással versenyez, mint a magyar meg­újhodás letéteményese. Közvéleményünk mind általánosabban tőle várja az új magyar életforma kitöltőjét, fajunk élettani megifjodását és fel­frissült életlendületét. Éspedig joggal, mert minden megújhodás kitel­jesülés. A kiteljesülés pedig a szunnyadó, vagy egymást közömbösítő erők összehangolása. Ez az oka, hogy értelmiségünk és kétkézi dol­gozóink testvéri egymásra találása: gazdagabb magyar életlendület for­rása lesz. E reményteljes próbálkozások elsikkadása pedig mai bo­torkáló tengődésünk meghosszabbítása lenne.

A magyar megújhodás e két főszereplőjének egymásra utaltsága derít világosságot kétkézi dolgozóink, elsősorban pedig földműves falusi népünk hivatástudatának jelentőségére. Jövendő sorsunk való­ban azon fordul meg, hogy a főúri, főpapi, nemesi, polgári osztályok fokozatos porondra lépése után e nagy társadalmi folyamat utolsó lánc­szemeként parasztságunk közeli bekapcsolódása valóban teljessé, egye­temessé teheti-e a magyar életközösséget. Vagyis, hogy parasztságunk eddigi értékmegőrzőből és tartalékból a magyar történés színpadára léphet-e, és a magyar élet egyik tudatos továbbfejlesztőjévé válhat-e?

Az nem lehet kétséges, hogy a föld népének az új magyar életközösségbe való belépését csak gyökeresen új földműves életforma te­heti lehetővé. Olyan korszerű falusi hivatásszervezet kiépítése, amely megszünteti a parasztság életerejét bénító, vagy életközösségünkből kirekesztő akadályokat, s amely megvalósíthatja az új falusi és városi életforma magasabb egységbe való egybefoglalását. Csak ez az új fa­lusi életforma billentheti helyre a magyar élet megbomlott egyensúlyát azzal, hogy megszünteti a polgári szabadelvűség ipari és kereskedelmi egyoldalú beállítottsága következtében megduzzadt városok jól kiépített politikai, gazdasági és kulturális túlsúlyát, amelyek a rendi szervezet felbomlása után szinte gyarmatterületnek tekintették a sorvadásnak indult falut. (Csak egy példát: a városi, azaz ipari és kereskedelmi pályákat a képesítés védte, míg a földművelés életforma úgyszólván minden védelem nélkül maradt.) Mivel a polgári szervezettség a falu széthullottságával szemben oly nyomasztó túlerőnek bizonyult, s a falu emberben és anyagiakban oly mérhetetlen veszteséget volt kénytelen elszenvedni, ma már a föld népe vagy életformájá levetkőzésével igyek­szik e gyarmatterületről menekülni, vagy a lecsökkent életlehetőség kö­vetkeztében kénytelen magát az egykével halálra ítélni. Így a falu mai életformája és népi tartaléka úgy mint van, a korszerű megújhodás el­indítására nem lehet alkalmas.

A megújhodásunkhoz elengedhetetlenül szükséges lendítőerőt csak az az új falusi életforma szabadíthatja fel, amely biztosíthatja tag­jai politikai, gazdasági és kulturális kibontakozását. Valamely közös­ségi autonóm földműves hivatásszervezet, amely a paraszti élet kor­szerű megszervezésével a város egyenrangú testvérévé teszi a falut. Nem azzal, hogy a városi életforma színvonalát leszállítja, hanem azzal, hogy lehetőséget nyújt a falu igényesebb elemeinek és anyagi erőforrásainak az othonmaradásra, hogy mint a falusi életközösség kovászai és len­dítőerői a falu felemelését belülről végezhessék el.

A mai európai fejlődés irányvonalának ismeretében nyilvánvaló, hogy az új magyar egyetemes életforma, tehát az új falusi életforma is csak közösségi alapon szervezhető meg, hogy jóformán mind az, ami ma előttünk a falu politikai, gazdasági és szellemi kultúrájaként ismeretes, a polgári szabadelvűséget megelőző rendi közösség marad­ványa. Úgy, hogy a megújhodott egyetemes magyar kultúra ma csak a korszerű európai közösségi korszellem tavaszi esőjében megterméke­nyült, sajátos magyar szellemiség kifejeződése lehet. Vagyis benne megújhodásunk másik nagy előfeltételének: a sajátos magyar szelle­miség és az európai korszerűség szintézisének kell testet öltenie.

És azok, akik a polgári szabadelvűség lehanyatlásából kiindulva mintegy, a maguk vigasztalására, az európai kultúra végét, sőt a világ végét jósolgatják, nagyon tévednek, mikor azt a rágalmat ismételgetik, hogy a magyarságot erős egyéni beállítottsága képtelenné teszi a kö­zösségi életformába való beilleszkedésre, mert valójában éppen ez a közösségi életérzés alapozhatja meg megújhodásunkat. Az individualiz­mus sok beteges kinövése mellett a parasztság életében még ma is nem egy helyen felfedezhetők régi közösségi szervezetének nyomai (legeltető közbirtokoságok, hegyközségek, stb.). Azt a tartózkodást, amellyel a magyarság általában a közösségi életformát fogadta, nem is a lelki beállítottság magyarázza meg, hanem az a körülmény, hogy az új életforma után való vágyakozást érezhetően megbénítja a német­séggel szemben táplált bizalmatlanságunk. Amíg ugyanis például a reform­kor lendületét jelentősen felfokozta, hogy a korszerű megújhodás és a maradi osztrákok igájából való felszabadulás egybeesett, addig az új közösségi életforma és a német imperializmus közeli kapcsolata közömbösítően hat.

Mindezek ellenére éppen a közösségi szervezettség teheti egyen­rangúvá a falut az érdekszervezetekben elsáncolt várossal. Csak ez az új falusi hivatásszervezet biztosíthatja a földmíves tömegek politikai nevelését, és csak a személyes politikai élmények erősíthetik meg nép­tömegeinkben az összetartozás érzését.

Ugyanígy ennek a hivatásszervezetnek kell előkészíteni a falu gaz­dasági megújhodását, hogy egy igazságos és gyökeres földbirtokreform végrehajtása után kisbirtok több emberi öntudatot adó, több emberi munkát igénylő és több fogyasztót létrehozó előnyei a nagybirtoki ter­melés előnyeivel a kényszerszövetkezetekben egyesülhessenek. Itt kell gondoskodni a tagok mezőgazdasági és kertészeti szakértelmének, de emellett általános emberi műveltségének a továbbfejlesztéséről. Ez biz­tosíthatja a falu mai szétesett társaséletének megszervezését, és nem utolsósorban a termelés irányítását és az értékesítésről való gondos­kodást is. A falu közösségi új életformájának lehetővé kell tennie, hogy mezőgazdaságunk egész termelési és értékesítési eljárását korszerűen átszervezzük, és ezzel utat nyithasunk a következő magyar földműves nemzedékek életkereteinek a kitágítására, terjeszkedési lehetőségének biztosítására. A kertesített és öntözött Kárpát-medencében ki kell fej­lődnie annak a tömény magyarságak, amely népi feszítőerejével vissza­szerezheti hajdani vezetőszerepünket, és újból vonzási körébe vonhatja a medence peremvidékét.

S ha a föld népe valóban megindulhat e felé a kibontakozást hozó új életforma felé, akkor már eredményesen állíthatjuk sorompóba a magyar közösségi tudat, önszemlélet és élethivatás legigazibb ápolóját: a nemzetnevelést. Akkor biztosítható, hogy az új földműves-életformá­ban a közösségi sors elvi felismerése valóban gyakorlati életmagatar­tássá váljék, ez elvi belátás személyes élményben gyökerezzék. Természetesen csak úgy lehet vállalkozásunk sikeres, ha az egyén nemzet­taggá való nevelését a bölcsőtől a koporsóig egységes elgondolással szervezzük meg. E nemzetnevelés rendszerében tehát szervesen ki kell egészíteni egymást a napközi otthonoknak, az elemi iskolának, a serdültebb ifjúság kiképző és önképző intézményeinek, a katonai neve­lésnek, valamint a faluközösség kulturális életének, mert csak a ma­gyar lényegből fakadó állandó ráhatás következtében érhet az egyén öntudatos nemzettaggá. Így többek között intézményesen biztosítanunk kell a lelkiközösség tervszerű kiépítését, például azzal, hogy történelmünk, irodalmunk, földrajzi és néprajzi viszonyaink, népművészetünk és ze­nénk eszméltető összefoglalását mintegy a magyar önismeret kincsesházaként négy- öt kötetes könyvsorozatba foglalva iskolái befejeztével nemzeti ajándékul mindenki megkaphassa. Továbbá, hogy a falut meg­felelő tömör és tartalmas napi-, heti- és szaklapokkal lássuk el. Aztán, hogy a katonaság nevelő hatását is kitünően kamatoztathassuk például azzal is, hogy táborozásokon megismertetjük hazánk értékeit.

Végül ha az elmúlt évtizedek folyamán városaink fejlesztése elnyelhette csaknem minden szellemi és anyagi feleslegünket, most en­nek kiegészítéseként az új korszerű falusi életforma valóra váltásának ideje következett el, és nincs az az anyagi és szellemi áldozat, amit ne kellene vállalnunk a falu új gazdasági és szellemi kultúrájának kiépí­tésére. Mindazt a szellemi alkotóerőt, amely ma munkateret keres, mindazt az anyagi tartalékot, amit a honvédelem pillanatnyi szükség­lete nem igényel, a magyar falu korszerű megújítására kell szentelnünk, mert csak így érhetjük el azt a teljesebb, egyetemes magyar életformát, azt az új magyarságélményt: önszemléletet és hivatástudatot, amely a mai tömegmozgalmak idején bennünket is szilárdan együtt tart, sőt nemcsak megőriz, hanem a népek világversenyének rohanó sodrában fejlődésünket, teljesebb kibontakozásunkat kétkezi dolgozóink feleme­lésével lehetővé teszi.

*

In Országépítés, 1. évf., 3. szám (1939), 375-380.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés