Oroszország balkáni akciójának alapjává Szerbiát tette, és felkarolta a nagyszerb eszmét, az egyetlent, amely a Balkánon még a felforgató politikája számára feltétlen rendelkezésére állott.

Amikor erre határozta el magát, bizonyságát adta annak, hogy el van készülve a velünk való háborúra, mert azt az eszmét tette magáévá, mely csak a mi bukásunk által valósulhatott meg.

Talán nem akart az orosz kormány ez idén már megtámadni, talán szívesebben várt volna arra, hogy a megerősödött Szerbia fejlődjék, hogy saját segédforrásai is még jobban kifejlődjenek, hogy a francia véderőtörvény is teljesebben érvényesüljön, hogy Anglia is jobban készüljön el a nagy mérkőzésre, hogy új uralkodónk legyen. Ma talán szívesen megelégedett volna azzal, hogy a nagyszerb agitáció mindinkább gyöngítse kohéziónkat. De olyan útra tért, amelyre józanul csak akkor léphetett, ha el volt a velünk való háborúra tökélve.

Mi már régóta láttuk a veszélyt. Nem egyszer felmerült vezető körökben az a gondolat, hogy déli határainkon rendet kell teremteni, és erős kézzel véget kell vetni az ellenséges agitációknak, és Szerbiát meg kell törni, vagy irányának megváltoztatására bírni, de a békeszeretet mindig erősebb volt ezen akaratunknál, és minden egyes összeütközésnél megelégedtünk a közvetlen veszély megszüntetésével.

Ilyen körülmények között történt az a gyilkosság, amelyet ugyan nem a vezető államférfiak terveztek, amely azonban mégis a hivatalos körök munkájának véres gyümölcse volt.

Ezen merénylet után nem tolhattuk tovább ki a szerb kérdés tisztázását. Elcsüggedéshez, önérzetünk végleges megtöréséhez és a szerb kihívás fokozódó vakmerőségéhez vezetett volna, ha a szarajevói gyalázatos és vakmerő gyilkosság után sem lépünk a legmesszebbmenő eréllyel Szerbia ellen fel.

De még akkor sem határoztuk el magunkat az egyszerű retorzióra, azon erő megtörésére, amely már annyi kárt okozott nekünk, és olyan ellenséges szellemet tanúsított, hogy számtalanszor megigazolta volna a háború megindítását, hanem még akkor is utat kívántunk nyitni a békés megoldásnak.

De Oroszország nem akarta, hogy Szerbia az általunk nyitva tartott útra lépjen, mert félt, hogy Szerbia őt elhagyja, ha megalázáson kell keresztülmennie, és Oroszország elveszti azt a segítségét, amely velünk szemben olyan mérhetetlenül becses, és Oroszország nem foghat akkor két tűz közé szorítani, amikor akarja.

Ebből a félelemből keletkezett a háború. Mi bárminő olyan megoldásba belenyugodtunk volna, amely garanciát nyújt arra, hogy Szerbia politikai irányát megváltoztatja, de nem abban, hogy az entente védelme Szerbiát támadásának s bűntényének következménye elől megmentse, nem abban, hogy Szerbia az eddigi út követésére legyen felbiztatva, nem abban, hogy eddigi bűneiért meg ne lakoljon.

Oroszország pedig csak ilyen megoldásba akart belemenni, amely fenntartja Szerbia agresszív akaratát és erejét. Saját offenzív céljai miatt nem engedhette azt meg, hogy mi a két oldalról való támadás veszélyétől szabaduljunk. Inkább ma kezdte meg a háborút Szerbiával együtt, minthogy annak tegye ki magát, hogy valamivel későbben Szerbia nélkül történjék meg a mérkőzés.

Ami egyetlen célunk az volt, hogy belső békénket biztosítsuk, és megszüntessük a határainkon belül folytatott agressziót, Oroszországé, hogy azt fenntartsa, és ezzel a későbbi háború kilátásait javítsa. Ezért vált a háború szükségszerűvé.

A németek fajuk becsületességével támogattak bennünket azon törekvésünkben, hogy a szerb kérdést megoldjuk európai komplikáció nélkül, és olyan garanciákat nyerjünk, amelyek az eddigi üzelmek folytatását megakadályozzák. A császár mindent megtett, hogy a kérdést lokalizálja, de mint hű barát, nem akart olyantól visszatartani, amit követelnünk kellett. Amint látta, hogy a szerb kérdést izolálni nem lehet, hogy Oroszország Szerbia tekintélyéért hajlandó a háborút megkockáztatni, akkor már csak egy célt ismert, a tárgyalásokat úgy vezetni, hogy a döntés gyors legyen, és a győzelem kilátásait fokozza.

Nem tehetett  más Németország. Érezte, hogy az entente politikájának éle ellene van irányítva, hogyha megretirálunk, a háború csak el lesz halasztva, de nem elkerülve, s hogy a megalázással megvásárolt halasztás, bukásunkat pecsételné meg.

Így indult meg a világháború. A felelősséget érte elsősorban Oroszország, másodsorban szövetségesei viselik. Mi csak védtünk magunkat, lelkiismeretünk ezért méltán tiszta és nyugodt.

Merítsünk bátorságot e tudatból a kitartásra, erélyes és kíméletlen harcra a békéig, azon békéig, amely csak istenítélet lehet azok fölött, akik a legnagyobb bűnt követték el, amelyet a civilizált világ ismer, mert az egész világtörténelem legpusztítóbb és legkárosabb háborúját indították meg kellő jog és ok nélkül, nem azért, mert másképpen nem tehették, hanem azért, mert úgy akarták.

*

Gróf Andrássy Gyula: Kinek bűne a háború? Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1915, 106-109.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés