Felelőtlen emberek számára nem is több, mint csak időszerű, érdekes világesemény, izgalmas kül­politikai, hadvezetési sakkjátek, szemléletes világ­nézeti erőmérkőzés.

Ha azonban népünkön keresztül az egész emberiséggel összekötő sorsközösség tudata él bennünk, akkor a háború számunkra már nem közömbös játék, hanem [a] létünket gyökerében érintő kérdéssé válik. Így lesz kínzó, megoldást sürgető kérdéssé maga a háború, mint tény, mint világpuszlító valóság.

Mi miatt és mi végett van a háború? Megvaló­sulhat-e egyszer a földön az „örök béke“ eszméje? Ezek a háború és béke gyökérkérdései. Ezekre a megoldást adó választ nem a felületen mozgó em­beri bölcselkedésektől, hanem egyedül a dolgok mélyére világító isteni igétől várhatunk. Ebből az igéből élő keresztyénség hivatott egyedül, ebben a kérdésben is, a tisztánlátáshoz segítésre és a helyes gyakorlati magatartás megmutatására.

Minél sötétebb az éjszaka, a csillagok fénye annál tündöklőbb. A háború kérdésében is minél nagyobb sötétségben hagyják az emberiséget a különböző világfelfogások: a keresztyénség örökké­ való igazságai annál ragyogóbbakká válnak.

Azért mielőtt a háború és béke kérdésében a keresztyénség döntő szavára figyelnénk, hallgassuk meg a világ feleletét.

Két ellentétes szempontú világfelfogás áltatta hosszú időn át az emberiséget azzal, hogy ebben a kérdésben egyedül ő lát helyesen, és egyedül az ő módszere vezet a teljes megoldáshoz. Az egyik: a naturalista szemléletű militarizmus, a másik: részben az anyagelvű világnézet, részben pedig a liberális-humanista emberszemlélet talajából sarjadt pacifizmus.

I.

A naturalista militarizmus szerint a háború az élet természetes velejárója, az emberi természetben rejlő önérték, és ezért teljes megszüntetése lehetet­lenség. Ez a szemlélet a háborúnak pótolhatatlan hasz­nossági értéket tulajdonít; olyan erőt lát benne, amely rosszat akar, de jót teremt. Kell a háború, mert nélküle az emberek el­veszítenék hősi erényeiket: a bátorságot, vitézséget, merészséget, halálmegvetést. Kell a háború, mert ez a „népek acélfürdője“. Nélküle az emberek elpuhulnának, általa az élet­képes és vezetésre alkalmas népfajták kitermelődnek.

Kell a háború, mert nélküle nincs magasabbrendű kultúrfejlődés, általa a civilizáció áldásai terjednek. Ez a gondolkodás- és értékelési mód, amely a háborúban az egész emberiség fejlődését munkáló hasznossági önértéket lát, a hadsereget öncélú intézménnyé teszi. A hadsereg a háborúért van; a háborúnak, mint értéknek, hordozója, gyakorlati megvalósítója. Az államok csak az erőszakra épít­hetik fel hatalmukat, csak az erőszak által létez­hetnek - hirdeti a naturalista világnézet -, ennek az erőszaknak pedig biztosítója és alkalmazója a hadsereg. A katonai életformának ez a naturalista szemléletű beállítása eredményezte az „érzületi- militarizmust“, a katonai szellemnek, mint háborús szellemnek az ápolásában, a háborúnak önmagáért való szeretetében és az „örökbéke“ eszméjének, értékének tagadásában megnyilvánuló gyakorlati állásfoglalást. A háborúnak és a hadseregnek ez az öncélú felfogása ma már elvesztette tömegmozgató erejét. Mind elméleti, mind gyakorlati síkon megdőlt a háború önértékébe vetett hit.

Általánosan elfogadott igazsággá váltak a tudo­mánynak, a háború szükségességének hangoztatá­sával szemben felsorakoztatott érvei:

1. Nem kell a háború a hősi erények fenn­ maradása végett. A háború csak alkalom a hősies­ségre, de nem ősoka a hősiességnek. A hősi erények gyakorlására ilyen alkalmat a béke is szolgáltat. Beszélhetünk a munka hősiességéről, a mindennapi élet csendes, hangtalan hősiességéről: a hétköznapok gondjaival vívott harcban megmutatkozó életbátorságról, tűrésről, lemondásról, önfeláldozás­ról. A természettel vívott harc is tehet egy népet keménnyé, vihart állóvá. Az emberi hősiesség nem a háborúból származik, így azzal nem is tűnhetik el a világból.

mozgalmuk zászlóját, hanem saját egyéni kényel­ mük, nyárspolgéri jólétük, életmódjuk biztosítósa volt a tulajdonképpeni cél. 3. Mindegyik pacifista irányú mozgalomnak kö­ zös jellemzője a hadseregellenes magatartás is. A vilógbéke megvalósulásának legfőbb akadályát a katonaságban látták. Ezért minden rendelkezésükre álló erővel, titkos vagy nyilt propagandájukkal arra törekedtek, hogy az egyes államokban a katonai szellemet gyöngítsék, a fegyelmet aláássák, hadsereg­ ellenes közhangulat teremtésével az államok fenn­ álló jogrendjét megváltoztassák s így készítsék elő a katonaság nélküli állam eszméjének s — elgon­ dolásunk szerint — ezzel egyúttal az „örökbéke“ eszméjének megvalósulását is. Ahol a pacifizmus­ nak ez a tekintélyt bomlasztó munkája erőre kap­ hatott, ott sikerült az országot a pusztulás szélére taszítani. Sikerült a világháború végén a nálunk ter­ jesztett pacifista eszméknek is a lelkekben a meg­ adás szellemét tettekre indító erővé fokozni és a gyávává erőtelenített, a bátorságtól, vitézségtől, haza- szeretettől megüresített, félrevezetett, megmételyezett katonákkal fegyverüket eldobatni, az önvédelmétől megfosztott nemzetet az állig fel fegyverzett ellenség kénye-kedvének kiszolgáltatni, országunkat darabokra tördeltetni. Sikerült a „nem akarok katonát látni“ végzetes jelszót a nemzet tagjai között jó mélyen meggyökereztetni s hosszú időre a puhaságot, laza­ ságot jelentő, egyéni kényelmet kereső nyárspolgári szellemet uralkodóvá tenni. 4. A keresztyén egyháznak a háborúról vallott felfogását mindegyik pacifista mozgalom Krisztus2. Nem kell a háború a népek nemesítése végett sem. Nemesít a sport, az erőteljes küzdelem a népi, társadalmi betegségek ellen; az erélyes szociál­politika, de nem a háború. Hiszen a háború éppen az élettanilag legerőteljesebb emberek sorát ritkítja meg, s a satnyábbakat hagyja életben.

3. Nem kell a háború a kultúra fejlesztése végett sem. A modern háborúk majdnem teljesen tönkretették a kultúrát a győzőknél és legyőzőtteknél egy­aránt, és a kultúrát fejlesztő erőket meggyöngítették.

A tudomány érvein kívül az 1914-es világhá­ború gyakorlatilag is átélt igazsággá tette az embe­rek lelkében azt a tényt, hogy a háború adta jó csak elenyésző csekélység, a háború által a népek vallási, erkölcsi, társadalmi, gazdasági életében előidézett rosszhoz, pusztításhoz képest.

Ma már látja az emberiség, hogy a naturalista „érzületi-militarizmusnak“ a háborút háborúval gyógyító orvoslási módja nem ad megnyugvást a világnak, nem oldja meg gyökerében a háború és béke kérdését. Ha a mai közgondolkodás a háborúnak és a hadseregnek ezt a naturalista felfogását idejétmúlt téves értékelésnek nyilvánítja is, de nem látja elég világosan és határozottan az ebből az elméletből sarjadt két különböző irányú gyakorlati állásfoglalás helytelen voltát. A naturalista szemlélet alapján álló „érzületi-militarizmus“ ugyanis a had­sereg öncélúságának állandó és erőteljes hangsúlyozásával a katonasággal szemben a keresztyén közfelfogást általában bizalmatlanná hangolta, azt a hiedelmet keltette, hogy a háború okai, a háború kórokozójának hordozói, terjesztői: a katonák. Ez az egyik oka annak, hogy nagyon sokszor még ma is, a katona szóra, mint hívószóra, egyesek lelkében csak a háború képe merül fel, de ez az egyik oka annak is, hogy a katonáskodást egyesek a keresz­tyén élettel összeférhetetlennek tartják.

Másrészt pedig az „érzületi-militaristák“ körében, akik a hazaszeretetet is, naturalista alapon, az el­lenség gyűlölete nélkül elképzelhetetlennek tartották, a keresztyénségről alakult ki helytelen, s általában a katonák közt még ma is sokszor felbukkanó té­ves elgondolás. Azt hitték, hogy a keresztyénség csak akkor lehet a nemzeti öntudat, a katonai hi­vatásteljesítés erőt adó forrása, ha ennek az állan­dóan az ellenség gyűlöletén kardját fenő negatív hazaszeretetnek a szolgálatába áll. Ezért volt meg mindig az a kísértés, hogy egyesek a keresztyénséget a naturalista militarizmus fegyverhordozójává, a vad szenvedélyek felkeltésével háborúra tüzelő esz­mévé süllyesszék le.

A keresztyén egyház és a hadsereg viszonyába a naturalista militarizmus hibájából belekerült mér­gező anyagok csak akkor tűnnek el, ha a keresztyén egyház az ige alapján határozottan, világosan tudtul adja Istennek a hadseregre, a háborúra, a békére vonatkozó megfellebbezhetetlen végzését.

II.

A másik, a háború kérdését emberi erőfeszítés­sel megoldani akaró próbálkozás az „eszközi-pacifizmus“; az „örökbéke“ eszméjének a megvalósu­lását különböző eszközök, módszerek alkalmazásá­val elérhetőnek gondolt világbéke-mozgalom. Ennek a pacifizmusnak a hívei világlátásuk különbözősége szerint próbálták ki csalhatatlannak hirdetett, világ­békét teremtő, különféle elgondolásaikat. A natura­lista szemléletű pacifisták részben a marxizmusnak a proletáriátus osztályuraimén alapuló eszméjének, részben pedig az imperializmusnak, mint egy nép számára teljes világuralmat biztosító elvnek, gya­korlati megvalósulásától várták az „örökbéke“ be­következését.

Az idealista talajon álló pacifizmus pedig a művelődés eszméinek elterjedésétől, a szabadverseny elvének az egész világ gazdasági életében való teljes uralomra juttatásától, nemzetközi bíróság felál­lításától és a bíróság határozatainak a népek által történő feltétlen elfogadásától remélte a háború teljes kiküszöbölhetőségét.

Azonban akármilyen világnézeti elgondolás hozta is létre a különböző pacifista módszereket, négy dologban teljesen egyetértettek.

1. A magabiztos fölény-adta derűlátással hir­dette mindegyik, hogy az emberi ész, az emberi erőfeszítés számára „csak idő kérdése“ a világ meglevő legnagyobb bajának, a háborúnak, teljes megszüntetése és az „örökbékének“ az álmok világából a földre hozatala.

2. A pacifizmus mindegyik formájánál meg­található a hirdetett elv és a mutatott érzület kö­zött tudatosságból vagy tudattalanságból származó különbség. A pacifisták békevágya - kevés kivé­teltől eltekintve - csak eszköz volt különböző be­vallott vagy be nem vallott céljaik elérésére. Nem „érzületi“, hanem csak „eszközi“ pacifisták voltak. Miközben az „örök békéről“ beszéltek vagy írtak, gyakorlati magatartásuk, életpéldájuk, az önzés, a szeretetlenség, a meg nem értés, a gyűlölet terjesztője, a háború magvetése volt.

Így bújt meg a marxisták, kommunisták hirde­tett „békeszeretete“ mögött a vallott „osztálygyűlö­let“, „osztályharc“ minden társadalmi rendet fel­forgató szelleme. Így rejtette el a „szabadkőműves páholyok“ általános emberszeretettől csöpögő paci­fizmusa a tulajdonképpeni célt, a Krisztus-hitnek és a hazaszeretetnek a telkekből való végleges ki­irtását, az istentagadás és a nemzetköziség eszméi­nek világforradalom által történő megvalósulását.

A liberális-gazdasági pacifizmus is ügyesen rej­tette el való célját. Hirdette, hogy csak a szabad­ versenyben élő nemzetek élhetnek egymással állandó békésségben, közben azonban azon volt, hogy a versenyben erősebbnek bizonyuló egyedek és nem­zetek a gyengébbeket minél kíméletlenebből zsák­mányolják ki.

Még a világbékét az emberi haladás csodatevő erejétől váró idealista szemléletű humanista paci­fizmusban is sok volt a képmutatás. Ennek a hir­detői is legtöbbször nem magáért a békéért vágytak a békére, nem embertársaik szeretete adta kezükbe mozgalmuk zászlóját, hanem saját egyéni kényel­mük, nyárspolgéri jólétük, életmódjuk biztosítása volt a tulajdonképpeni cél.

3. Mindegyik pacifista irányú mozgalomnak kö­zös jellemzője a hadseregellenes magatartás is. A világbéke megvalósulásának legfőbb akadályát a katonaságban látták. Ezért minden rendelkezésükre álló erővel, titkos vagy nyílt propagandájukkal arra törekedtek, hogy az egyes államokban a katonai szellemet gyöngítsék, a fegyelmet aláássák, hadsereg­ellenes közhangulat teremtésével az államok fenn­álló jogrendjét megváltoztassák, s így készítsék elő a katonaság nélküli állam eszméjének, s - elgon­dolásunk szerint - ezzel egyúttal az „örökbéke“ eszméjének megvalósulását is. Ahol a pacifizmus­nak ez a tekintélyt bomlasztó munkája erőre kap­hatott, ott sikerült az országot a pusztulás szélére taszítani. Sikerült a világháború végén a nálunk ter­jesztett pacifista eszméknek is a lelkekben a meg­adás szellemét tettekre indító erővé fokozni, és a gyávává erőtelenített, a bátorságtól, vitézségtől, hazaszeretettől megüresített, félrevezetett, megmételyezett katonákkal fegyverüket eldobatni, az önvédelmétől megfosztott nemzetet az állig felfegyverzett ellenség kénye-kedvének kiszolgáltatni, országunkat darabokra tördeltetni. Sikerült a „nem akarok katonát látni“ végzetes jelszót a nemzet tagjai között jó mélyen meggyökereztetni, s hosszú időre a puhaságot, laza­ságot jelentő, egyéni kényelmet kereső nyárspolgári szellemet uralkodóvá tenni.

4. A keresztyén egyháznak a háborúról vallott felfogását mindegyik pacifista mozgalom Krisztus tanítása elferdítésének tartotta. Szerintük az egyház azáltal, hogy a fegyveres erő intézményét elismeri, a hadba induló sereg zászlóját megáldja, militarista állásponton áll, s ezért ellenkezésbe kerül a szelídséget, türelmet, megbocsátást, a gonosz elszenvedé­sét hirdető evangéliummal. Ezért az „általános emberszeretet“ jelszavával átragasztották a keresztyénség alapvető igazságait, ferde beállításban, hely­telen és célzatos értelmezéssel az evangéliumnak egyes - a szeretetre vonatkozó - vonásait kihangsúlyozták, s a közgondolkodásban lassan azt a hitet keltették, mintha az igazi keresztyénség ellensége volna minden katonai életformának. A keresztyénséget ilyen módon igyekeztek „ember­barát eszmévé“ silányítani, és a pacifista el­gondolások megvalósításához eszközül felhasználni. Ahol ez sikerült, ott ennek kétirányú következ­ménye lett.

Egyrészt a hadsereg tagjai az ilyen „emberbarát eszme“-keresztyénséget nemzetvédő szolgálat­teljesítésük gyengítőjének tartották. Ezért voltak a katonák között olyanok, akik a keresztyénséggel, mint a katonai hivatáserkölccsel össze nem egyez­tethető eszmével, bizalmatlan vagy ellenséges vi­szonyba kerültek.

Másrészt pedig a polgári társadalomból kerültek ki olyanok, akik azt gondolták, hogy azzal bizonyít­hatják igaz keresztyén voltukat, ha hadseregellenes felfogást vallanak, és a fegyverviselés kötelezettsé­gének teljesítését vagy teljesen megtagadják, mint teszik a szekták hívei, vagy pedig csak kényszer­ből, mint meggyőződésükkel ellenkező szolgálatot végzik, lélek nélkül, rabszolga-kötelességből kato­náskodnak.

A pacifizmusnak az „örökbéke“ elérésére irá­nyuló mindenféle törekvése csődöt mondott. Az el­múlt és a most folyó világháború súlyos pöröly­csapásként zúzta össze azt a pacifista ábrándképet, amely magabiztos fölénnyel hirdette, hogy az emberi erőfeszítések elegendők arra, hogy a háborút végleg kiküszöböljék az emberiség életéből.

Nemcsak egyes tisztánlátók, hanem a töme­gek is kiábrándultak, mind az „érzületi militarizmusnak“, mind pedig az „eszközi pacifizmusnak“ a háború és a béke kérdésének végleges megoldá­sában tehetetlennek bizonyult, hirdetett és gyakorolt elgondolásaiból. De fel kell ismernie az emberiségnek azt az igazságot is, hogy ebben a kérdésben más, új mód­szerek, eszmék sem hoznának egyebet, csak új kiábrándulást. Ennek a kérdésnek a tisztánlátásához és ebből a tisztánlátásból folyó egyedül helyes gyakorlati magatartáshoz csak akkor jutunk, ha a háború és béke kérdését nem e világ adta nézőpontból, hanem az Isten adta ige szempontjából szemléljük, és az igének erre a kérdésre vonatkozó parancsait követjük.

III.

A pacifista békekísérletek csődbe jutása azt a hitet keltette, hogy a háború kérdésének megoldása előtt a keresztyénség is megtorpant.

A látszat ez lett, de a valóság mást mond.

Csak a saját lététől megüresített, a világ szol­gájává lett „eszme-keresztyénség“ bukott meg. Az evangéliumi keresztyénség, a Krisztus-hitből fakadó élet keresztyénsége, a valódi keresztyénség meg­oldást adó erőt jelent ebben a kérdésben is.

Ez a keresztyénség nem eszme. Nem béke-eszme, és nem háború-eszme. Ez a keresztyénség a Krisz­tus-hit élete. Ez az élet pedig nem keveredhetik ezzel a világgal. Ez az élet Krisztus országa pol­gárainak élete. Krisztus országa pedig „nem e világból való“. Ebben az országban Krisztus az egye­düli Úr, itt nincs bűn, nincs békétlenség, itt lehetet­len a háború. Isten országa polgárait egyedül az ige kormányozza. Fegyverre itt nincs szükség.

Igaz, hogy Isten országa nem e világból való, és nem e világ szerint való, de ennek a világnak a számára adatott, itt kell elterjednie, megvalósulnia. Keresztyénségünknek földön járónak kell lennie.

Itt a földön pedig még bűnvilágban élünk, mert Isten országa még nem jutott teljességre, még nem valósult meg. Ezért a háború, amely Isten országá­ban, a bűn nélkül való világban lehetetlen: itt, mindnyájunk bűne miatt, elkerülhetetlen.

A világon az első hadüzenet Ádám bűnesete volt. Azóta szakadatlanul folyik a harc, a lázadás Isten ellen. Ebben a háborúban mindegyikünk részt vesz a maga önzésével, gyűlöletével. Háborús­kodunk nemcsak akkor, amikor kezünkben fegy­verrel hadakozunk, hanem akkor is, amikor harag­szunk egymásra, amikor a nyelv fullánkjával, az epébe mártott toll mérgével sebezzük egymás lelkét.

Amikor az emberek önzése, gyűlölete összesűrű­södik, és szervezett formában kicsapódik, akkor ez a világban dúló állandó, sokszor az udvariasság hazug takarója alatt láthatatlanul meghúzódó harc nyilvánvalóvá válik, megnagyobbodik és előttünk áll, mint pénz-, gazdasági-, világnézeti háború vagy fegyveres összeütközés.

A háborúnak tehát a fegyveres összeütközés csak egyik megnyilvánulási formája, és nem a hadsereg okozta, nem a katonaság előidézte állapot. Az az ok, ami miatt a háborúnak ez a formája is létezik: a bűn. Ezért a keresztyénség számára a háború elsősorban bűnkérdés. Csak ha így, a bűn­nel kapcsolatban vizsgáljuk, értjük meg végzet­szerűségét, elkerülhetetlen szükségességét.

A háború a bűnnel jött a világba, és csak a bűnnel együtt múlik ki onnan. Nem tartozik hozzá a teremtés rendjéhez, az ember eredeti állapotához. Csak a megromlott állapot hozta létre. Ezért ki­küszöbölhető a világból. Nem hiábavaló reménység az „örökbéke“ megvalósulásának a vágya, amint azt az „érzületi-militaristák“ hirdették. De nem is emberi elgondolással, erőfeszítéssel megy teljese­désbe ez a vágy, amint azt az „eszközi-pacifisták“ gondolták. Ha az evangélium az eredeti, a bűn nélkül való állapotba teremtheti vissza az egész világot, csak akkor valósul meg a világbéke. Ezt az „új eget és új földet“, amikor „a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé“ (Jel. 21, 1. 4.), tehát háború sem lesz: csak Isten, és nem ember hozza el a világra. Addig pedig, amíg ez az állapot be nem következik, a háború elkerülhetetlen szükségesség marad. Amíg a bűn hatalom lesz ebben a világban, addig há­ború is lesz, mint kikerülhetetlen rossz.

Jézus is, amikor azt mondja: „Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről: meglássátok, hogy meg ne rémüljetek, mert mindezeknek meg kell lenniök“ (Mt. 24, 6.), akkor a háborút, mint világtörténelmi szükségességet elfogadja, bár nem helyesli.

Mi tehát a háború? Bűneink miatt Isten ítélete rajtunk. Minden, még a legigazságosabb ügyért vívott háborúban is bűneink miatt Isten haragját kell látnunk. Bűneink miatt mindnyájan felelősek vagyunk érte. Ezt a felelősséget senki sem hárít­hatja át a másikra.

Mindannyiunk bűne miatt, mindannyiunkat bün­tet vele az Úr. Büntet, mert gyűlöli a bűnt. De büntet azért is, mert bűneink ellenére szeret ben­nünket, szeret, és ezért a fenyítéssel jobbulásunkat akarja. Azt akarja, hogy a háború büntetése által mindnyájan megtérjünk, rájöjjünk bűnösségünkre, és bűnbánattal, mélységes alázattal elfogadjuk a ke­reszten számunkra szerzett békességet: a Krisztus­ban adott kegyelmet.

A keresztyén ember tehát a háborúra másképp, mint bűnbánattal, nem tekinthet; mint a bűn fájá­nak mérgezett gyümölcsét, nem kívánhatja, a gyű­lölettel uszító hírverés szolgálatába nem állhat. Ha mégis bekövetkezik a háború, tudja, hogy Isten végzéséből következik be, s ezért főlehajtva, alázatosan, mint az Úr akaratát elfogadja, és vállalja annak minden feladatát, minden következményét.

Ha azonban a keresztyénség az evangélium alapján el is ítéli a háborúi és azt evangélium-ellenes életgyakorlatnak tartja, ugyancsak az evangé­lium alapján mégsem teheti magáévá a különböző emberi bölcselkedésekből származó békemozgalmaknak a jelen világ jogrendjét elejtő, hadseregellenes felfogását.

A világi hatalom, a világi felsőség, az államhatalom Isten rendeléséből van a világon (Róm. 13, 1—2.). Isten az államot a bűneset miatt a bűnös világ számára rendelte, s ezért csak ideig való intézmény. Ha egyszer eltűnik a földről a bűn, és megvalósul Isten országa, a béke országa, akkor nem lesz rá szükség.

Addig azonban, amíg ebben a bűnvilágban élünk, az államnak Istentől rendelt feladata van. Ezt a feladatot Pál apostol Róm. 13, 4-ben így írja le: „[...] nem ok nélkül viseli a fegyvert: mert Isten szolgája, bosszúálló a haragra annak, aki gonoszt cselekszik“.

Az állam a rend fenntartása és a béke bizto­sítása végett kapta Istentől a fegyver használatá­nak jogát. Így alakult ki Isten rendeléséből az erő­szak eszközének intézményes formája: a hadsereg, a nemzet védelmére hívatott legfőbb szervezet.

Isten országában nincs fegyver, mert ott nincs bűn. Ott az erőszak alkalmazására nincs szükség, mert ott egyedül az evangélium kormányoz. „A keresztyének - írja Luther - önmagukért semmi törvénynek vagy hatalomnak nincsenek alávetve, s nincs is szükségük, hogy legyenek. Ámde előbb láss hozzá, és tedd a világot keresztyénné, mielőtt azt keresztyén és evangéliumi módon kormányzód. A hatóság olyan intézmény, amelyre a keresztyé­neknek nincs ugyan szükségük, de hasznos és szük­séges az egész világnak. Egy egész országot vagy világot az evangéliummal meghódítani és kormá­nyozni olyan vállalkozás, mintha a pásztor istállóba hajtana juhokat, farkasokat, oroszlánokat, sasokat, s mindegyiket szabadon hagyná a többi között járni, és mondaná: itt legeljetek, legyetek szelídek és bé­kések egymás iránt; az istálló nyitva áll, legelőtök van elég, kutyától, bunkótól nem kell félnetek. Itt a juhok békében lennének ugyan, s békében legel­nének, s kormányoztatnák magukat, de nem sokáig élnének, s egy állat sem maradna meg a másiktól.“ (A katonai hivatásról) Ezért tehát, hogy az egyes államok, s az államokban az egyes nemzetpolgárok farkasok módjára fel ne falhassák egymást, ren­delte az Úr az államhatalmat, s adta kezébe az erőszak, a fegyver használatának jogát.

Az állam az isteni gondviselés ténye és esz­köze; ezért van létjogosultsága. Ez a helyes evan­géliumi államszemlélet oldja fel a keresztyénség és a háború áthidalhatatlannak látszó ellentétét.

Ha Isten igéjének az államról és az állampol­gári kötelességekről adott tanítását figyelmen kívül hagyjuk, akkor élesebb ellentétet, mint a keresztyén­ség és a háború, nem találunk. Íme :

„A keresztyénség hirdeti Jézus parancsát: az ellenség szeretetét, az igazságunk érvényesítéséről való lemondást, a háború pedig ennek éppen az ellenkezőjét: az ellenség gyűlöletét, pusztítását, jo­gainknak minden eszközzel való érvényesítését.

Krisztus nem törölte el a Ne ölj! parancsát. Ha pedig ez a törvény érvényben van, akkor a hábo­rúnak minden formája, mint Isten akaratának meg­szegése: bűn. Ezért a keresztyén élettel összeférhe­tetlen a katonáskodás.“

A háborúnak ez a szemlélete Isten akaratának nem a teljes kijelentésén, hanem az evangéliumnak csak rész-igazságain épül fel; ezért téves, és ezért helytelen minden ebből a téves látásból származó gyakorlati magatartás is.

Az evangéliumnak a megtorlást tiltó, és az el­lenség szeretetét követelő parancsa érvényes min­den keresztyénre. Ez igaz. Csakhogy - Luther szerint - „a világ nem keresztyén, s a tömeg nem keresztyén, jóllehet mindenki megvan keresztelve, s keresztyénnek neveztetik.“ (A katonai hivatásról) Mivel tehát a világ nem keresztyén, és Isten or­szága teljesen még nem valósult meg a földön, az­ért ennek a világnak közösségeiben, az állam éle­tében, az evangéliumnak ezek a parancsai általános törvénnyé nem tehetők. Az emberek, népek együt­tes életének biztosítása végett szükség van a jog, a kényszer alkalmazására is. Ha az Isten azt akarja, hogy az emberiség nemzeti közösség formájában éljen, akkor azt is akarja, hogy ez a közösség el ne pusztuljon, hanem mindegyik nemzet a maga hivatását betölthesse, Istentől nyert adottságait, nemzeti sajátságait zavartalanul kifejthesse. Ezért rendelte az államhatalmat, mint a jog nemzeti közintézményét, ezért adta az állam jogrendjének biz­tosítása, a nemzetek életjogainak megvédése végett az állami felsőség kezébe a fegyvert, ezért tette kötelezővé minden állampolgár számára a felsőség­nek engedelmeskedést (Róm. 13, 1 -7 ; Tit. 3, 1 ; 1. Pét. 2, 13, 14.). Az állam fennmaradásának katonai védelem által való biztosítása tehát Isten rendelése, a katonáskodás Istentől nyert hivatás.

Az államnak Istentől rendelt kötelessége a vé­delmére bízott polgárok életének, vagyonának meg­védése. Ha pedig az állam számára fennáll az ön­védelem joga, akkor ennek következtében előfor­dulhat, mint kikerülhetetlen rossznak, a háborúnak az alkalmazása is. A háború tehát Isten gondvi­selő munkájának egyik eszköze, és csak így - Isten akaratából a nemzet életérdekeinek, életlehető­ségeinek szükségszerű biztosítása végett - van létjogosultsága. Isten a háborút is, mint bűnt, mint rosszat, a maga szolgálatába hajtja, vele a jókat védeni, a rosszakat büntetni akarja. Amikor tehát egy állam végszükségből, a nemzet fennmaradása érdekében, és legnagyobb erkölcsi felelősségének a tudatűban háborúba kezd, ilyenkor a hadviselő nép az isteni akarat végrehajtójává vélik. Ebben az eset­ben mindazok, akik fegyvert fognak, azzal a tudattal tehetik ezt, hogy erre az engedelmességre Isten parancsa kötelezi őket.

Erkölcsileg azonban egyetlen állam sem jogo­sult arra, hogy hódítási vágyból vagy bosszúvágy­ból származó háborút indítson. Az ilyen háború emberi akaratból ered, és nem Isten akaratát szol­gálja, s ezért törvénytelen, jogtalan. A háborúnak evangéliumi megítélésénél sohasem a háború módja, támadó vagy védő jellege a döntő kérdés, hanem az ok, ami miatt kezdődött és a cél, ami végett folytatódik.

Emberi megítélés szerint minden háború jogos, amelyik önvédelemből keletkezik, és mindegyik jog­talan, amelyik támadó jellegű. De evangéliumi megítélés szerint másképpen áll a dolog. „Sok ön­védelmi háború lehet istenellenes erkölcstelenség, míg nem egy támadó háború Isten akaratából folyó szent kötelesség. A rabszolgaság eltörléséért vívott háborúban a támadók részén volt a legteljesebb igazság, míg a védelem a legmélyebb erkölcstelen­ségből táplálkozott.“ (Ravasz László)

Ha az állam, a világi felsőség, miután minden más utat-módot hiába próbált meg, végső szükség­ből a keresztyén vallás szabadságának, a keresztyén erkölcsi értékeknek a megvédéséért vagy hazánk. s benne családunk, gyermekeink, tűzhelyeink, mun­kánk, művelődésünk védelmére háborút indít, akkor ez a háború - tekintet nélkül arra, hogy támadó vagy védő jellegű - egyaránt a béke ügyének, s ezért Isten akaratának szolgálatában áll, ezért kö­telességszerű, erkölcsi jogosultságú. Egyesek teljesen tévesen hivatkoznak Máté 26, 52-re - „akik fegyvert fognak, fegyverrel kell elveszniük“ -, amikor abból a fegyverfogós, az önvédelem általános tilal­mát olvassák ki. Jézus itt csak a tényt állapítja meg: aki sebet oszt, legyen készen rá, hogy kap is sebet. Jézus nem él az önvédelem jogával, és Péter kirántott kardját visszadugatja a hüvelybe. Ezt azonban nem tekinthetjük általános leszerelési pa­rancsnak. Ezzel csak azt akarja kijelenteni, hogy ő nem élhet az önvédelem jogával, mert őt a fegy­veres önvédelem messiási hivatásának, a kereszt­halál vállalásának teljesítésében akadályozná meg. Azért mondja tovább Péternek Máté 26, 53-ban : „Avagy azt gondolod-é, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide többet tizenkét sereg angyalnál?“

De már az a tény is, hogy Péter fegyvert visel­hetett, mint Jézus tanítványa (máskülönben nem ránthatott volna kardot), mutatja, hogy Jézus nem tette általánosan kötelezővé a fegyvertilalmat.

A fegyverhasználat jogát, mint e bűnös világ jogrendjének adottságát, tényként elismerte. Ezt mutatja Pilátusnak adott felelete is: „Ha az én országom ebből a világból való volna, az én szol­gáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsi­dóknak. Ámde az én országom nem innen való.“ (Jn. 18, 36.) Mit mond itt Jézus? Azt, hogy az Isten országában nincs, de a földi országban van szükség fegyverre, ott az evangélium az egyedüli kormányzó hatalom, itt pedig nélkülözhetetlen a jog. A keresztyén egyház, mint a Krisztusban hívőknek, Isten országa polgárainak közössége, az evangéliummal kormányoztatja magát, nincs szüksége fegy­verre, elítél és bűnnek tart minden háborút. Ámde az ember Isten rendeléséből valamelyik földi or­szágnak is polgára. Ezért köteles elismerni az ál­lami feisőség ama jogát, hogy a békességet, rendet - ha másképp nem sikerül - erőszakkal, fegy­verrel is fenntartsa. Az állami hatalom e jogát Jézus határozott parancsban is elismerteti Mt. 22, 21-ben: „Adjátok meg, ami a császáré, a császár­nak, és ami Istené, Istennek.“

E parancs lényegét legvilágosabban Luther fo­galmazta meg így: „Isten kétféle felsőséget rendelt az emberek fölé: egy egyházit, az ő szent igéje által, ez fegyver nélküli. Ennek segítségével legyenek az emberek kegyesekmó, és igazuljanak meg, hogy az örök életet elnyerhessék. Ezt szent igéje által esz­közli, amelyet a lelkészekre bízott. A másik felsőség a fegyveres világi hatalom, amelynek feladata, hogy általa mindazok, akik nem akarnak az örök életre méltókká lenni, a világi hatalom által kényszeríttessenek erre fegyverrel. Ámbár nem ezé az örök élet jutalma, Isten mégis fenn akarja tartani, hogy béke legyen az emberek között. Így tehát Isten mindket­tőnek igazsága, testi-lelki alapítója, ura, mestere, elősegítője és jutalmazója, és nem emberi rend és hatalom foglaltatik bennük, hanem csupa isteni dolog.

A keresztyének, mint ilyenek, persze, hogy nem harcolnak, mert lélek szerint csak Krisztusnak van­ nak alávetve. Azonban test és vagyon szerint a vi­lági hatalomnak is alattvalói, és kötelesek neki szót fogadni. Ha tehát a világi felső hatalmasság, harcra szólítja őket, merő engedelmességből kell harcolniuk. De nem mint keresztyének teszik ezt, hanem mint test és vagyon szerinti alázatos és engedelmes tagjai a felsőbbségnek. Azért, ha küzdenek, nem magu­kért, sem nem jószántukból, hanem a felsőbb ha­talmasság iránt való engedelmességből, és annak szolgálatára teszik.“ (A katonai hivatásról)

A Szentírás sehol sem ad isteni parancsot az államhatalom fennálló jogrendjének megtagadására, felforgatására, a hadsereg intézményének megszüntetésére.

Keresztelő János a fegyvert a hozzá forduló vitézekkel nem téteti le. Nem mondja nekik, hogy Krisztus követői csak akkor lehetnek, ha eldobják fegyverüket, otthagyják katonai szolgálatukat. A fegyvert meghagyja kezükben, csak arra ad utasítást, hogy milyen lélekkel viseljék azt. (Lk. 3, 14.)

Jézus nem követeli, hogy a kapernaumi száza­dos tiszti állásáról lemondjon, ha az ő tanítványa akar lenni. (Mt. 8, 5-13.)

Péter apostol sem támasztott ilyen igényt Cor­nelius századossal szemben. (Csel. 10, 48.)

Jézus meghagyja a fegyvert az állami hatalom kezében, elfogadja használatának, s ezzel együtt a háború lehetőségének a tényét.

Jézus nem abban látta hivatását, hogy az államoknak új, a külső életet szabályozó jogrendjét megváltoztassa, hanem abban, hogy Isten országát itt a földön elterjessze, és a lelkeket megújítsa. Nem új törvényeket, hanem új lelket adott a világnak. „Ő a szeretet érzületét és a szív tisztaságát kívánta. Ezt az érzületet azonban, amelyet az ő lelki országa tagjaitól megkíván, bensőleg megőrizhetjük, és meg is kell őriznünk, ha mint állampolgárok külső éle­tünkben az állam intézkedéseihez szabjuk is ma­gunkat.“ (dr. Luthardt K. E. : A keresztyénség erkölcs­tanáról).

„A katonáskodás, mint külső cselekvés, nem keresztyén, de nem is keresztyéntelen, hanem jog­szerű, mert az állam rendje követeli. De az a lelkület, amellyel viselem és használom a fegyvert, lehet keresztyén vagy keresztyénellenes.“ (Luthardt, i. m.) Az evangélium azt kívánja a hadbavonuló keresztyén embertől, hogy keresztyén lelkületét ne felejtse otthon, a harc hevében is vessen el magá­tól minden gyűlöletet, gyakoroljon szeretetet, ne a háborúért, hanem a békéért harcoljon. Ne az ellen­ség gyűlölete, hanem hazája megvédésének önfel­áldozó szeretete képesítse őt a legnagyobb hősies­ ségre, a legbátrabb helytállásra. Ne az ellenség könyörtelen gyilkolása, hanem csupán harcképte­lenné tétele jelentse a keresztyén katona számára a harc célját, lényegét.

A katonai szolgálat, a fegyveres honvédelem így lesz egyik legmagasztosabb formájává a leg­nagyobb szeretetnek, amellyel valaki életét adja az ő barátaiért. (Jn. 15, 13.)

A háború az állami élet keretében így válik az embertársaink és hazánk javára, védelmére szolgáló szeretet tényévé, s így láthatjuk meg benne a lát­hatatlan Isten cselekvését, gondviselő munkájának egyik eszközét.

Így kerül az „érzületi militarizmus“ és „eszközi pacifizmus“ csődbe jutott emberi bölcselkedései helyébe az „érzületi pacifizmus“ és az „eszközi militarizmus“, mint a háború és a béke kérdésében a keresztyénségnek a belső érzületet és a külső cselekvést Isten akarata alapján, tiszta valóság­ látással meghatározó állásfoglalása.

A háborúnak, katonáskodásnak ez az evangéliumi szemlélete tükröződik Luthernek ezzel a kér­déssel foglalkozó írásaiban, ezt az igazságot vallja a református keresztyénség is hitvallási iratai alap­ján. Luther a következő tömör meghatározását adja a háborúnak A katonai hivatásról írott munkájában: „Ha nem is látszik a szeretet művének a gyilkolás, a pusztulás, úgy hogy együgyű ésszel valaki azt gondolhatná, hogy nem keresztyéni dolog, nem is illik keresztyén emberhez: való igazában az mégis a szeretet műve. Mert valamint a jó orvos, ha a kórság oly nagy és veszedelmes, hogy kezet, lábat, fület kell elmetszenie vagy feláldoznia, hogy a tes­tet megmentse (ha az ember csak a levágott tagot tekinti), szörnyűséges kegyetlen embernek látszik; de viszont, ha az ember azt a testet tekinti, amelyet ilyen módon meg akar menteni, igaz valónak bi­zonyul, hogy derék, hűséges ember. Hasonlóképpen, ha a katona munkáját nézem, ahogy szörnyű nyo­morúságnak az okozója, úgy gondolom, mintha nagyon is nem keresztyéni cselekedet volna, és éppenséggel nem a szeretetnek műve; de ha azt nézem, hogy miképp védelmezi a jókat, megment házat, jószágot, becsületet és békességet, akkor ki­tűnik, hogy itt is azért metszenek le egy-egy lábat, hogy az egész test el ne vesszen. Mert ha a kard meg nem védelmezné és meg nem tartaná a békét, a békétlenség által kellene minden földi dolognak elpusztulnia.

Azért hát a katona hivatását is férfias szemekkel kell nézni, hogy miért öldököl, és akkor magától be fog bizonyosodni, hogy a katona hivatala egymagában véve isteni hivatal, amely épp oly szükséges és hasznos az emberiségnek, akár az evés, ivás vagy más cselekvés. Ha egyesek ezzel a hivatallal visszaélnek, ok nélkül, merő könnyelműségből öldökölnek és háborúskodnak, az nem a hivatalnak, hanem az embernek a bűne.“

A reformátusok egyik hitvallási irata, a II. Hel­vét Hitvallás így ír a háborúról: „Ha szükséges volna, hogy (az állami felsőség) a nép jólétét haddal mentse meg, ám indítson hadat az Úr nevében, de csak akkor, ha előbb minden módon békességre törekedett, és másképpen nem tarthatja meg övéit, hanem csakis a háború által. És midőn a hatóság hittel ezeket cselekszi: e valóságos jó cselekedettel Istent dicsőíti és áldást nyer tőle. [...] Kárhoztat­juk az újrakeresztelkedőket (anabaptistákat), akik miként tagadják azt, hogy keresztyén ember ható­sági tisztet teljesíthet, akképpen azt is tagadják, hogy a hatóság jogosan büntethet halállal, vagy hogy háborút is folytathat, vagy hogy a hatóság előtt esküt kell tenni.“ (XXX. 2. 3.)

A hadsereg tehát a bűnös világban a jogrend biztosítása és védelme végett Isten által rendelt intézmény. Az ellene való lázadás, izgatás Isten akaratába ütközik.

A keresztyén ember az „eszközi militarizmus" híve. Vagyis vallja a hadseregnek, mint az állam védelmét szolgáló eszköznek a szükségességét, a katonáskodásnak Isten akaratából rendelt kötelesség­szerűségét, a háborúnak, mint a közösségi, állami élet kényszerűségből gyakorolt önvédelmének Isten akaratában nyugvó jogosultságát.

Nem lehet azonban a keresztyén ember sohasem a háborút önérféknek tartó, háborúért lelkesedő, a hadseregben öncélú, csak a háborúért fennálló intéz­ményt látó „érzületi militarista".

Ezek szerint tehát, ha az állam parancsára harcra hív a kürt szava, akkor kötelességből engedelmeskedünk, és hazánk védelmében Isten iránt való félelemből, és nemzetünk iránt érzett szeretettől indíttatva harcolunk. Harcolunk, nem azért, mert gyűlöljük az ellenséget, nem azért, mert lelkesedünk a háborúért, hanem azért, mert szeretjük a hazán­kat; azért, mert Isten akaratából, az Ő kezéből, országunk védelmére, mint elkerülhetetlen szüksé­gességet, elfogadjuk a háborút is. Elfogadjuk, mint kényszerűséget, és előtte főlehajtva, bűnbánattal, ítéletét rajtunk érezve, de ehhez a kötelességteljesítéshez is tőle nyert erővel védjük kemény helytállással országunkat.

A keresztyénség tehát nem üti ki a kézből a kardot, csak átnemesíti annak használatát. Nem arra biztat, hogy örülj, ha kardot ránthatsz, hanem arra kötelez, hogy ha háborúba kell keverednünk, akkor nem a magunk, hanem az Úr erejében bízva, és az ő döntését elfogadva teljesítsük hazánk iránt nemzetvédő feladatunkat. A keresztyénség nem lázit a hadsereg ellen, mert jól tudja, hogy hadsereg nélkül erőtelen, fegyelmezetlen tömeg a nemzet, kiszolgáltatva más népek préda-éhségének. Jól tudja, hogy a pacifizmus, fegyver nélkül, hazát ölő méreg.

De tanítja azt is, hogy a hadsereg sohasem lehet öncélú, hanem mindig eszközi jelentőségű intézmény. Amint ezt a magyar katona „honvéd“ elnevezése nagyon helyesen értelmezi is. Tanítja a keresztyénség a külső erő szükségességét, de hir­deti azt is, hogy ez az erő magában nem elégséges. Csak az a hadsereg lesz igazán erős védője a nemzetnek, csak az a nép válik igazán katona­ nemzetté, amelynek tagjai „fel vannak szerelve a bűn elleni harcra is a saját életükben, s ezt a har­cot Krisztusba vetett hittel, Krisztus megváltó ere­jével vívják is.“ (Makkai S.)

Hogy a keresztyénségnek ez a tanítása a hábo­rúról, a fegyverviselésről nem elmélet, hanem adott esetben életté válható valóság lehet, jelenleg éppen a finnek példája mutatja. Hívő nép és katonanép. És íme: a hívő nép nem szaladt pacifista álmok után, nem kereste a háborút, de már a tízéves gyermeket is megtanították a fegyverfogásra, s így készültek fel arra, hogyha végső szükségből hazá­jukat kell védeniük, akkor ne csak szép szóval próbálják földjüktől az ellenséget távoltartani.

Íme a katonanép, amely bátorságához, kemény helytállásához hite által az Úrtól kéri az erőt. A puskaropogósban gyakran felcsendült a katonák ajkáról az „Erős várunk nékünk az Isten“ kemény, harcos lelket formáló éneke.

[...]

*

A Protestáns Tábori Püspökség kiadása, Budapest, 1940.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés