Úgy véljük, hogy ismét majd az akadémiára vár ennek a tudományágnak irodalmi művelése, azonban ehhez nyugodtabb, békebeli atmoszféra kell, amikor az államéletet nem foglalkoztatják annyira súlyos napi problémák, mint az utolsó negyedszázad alatt. Igaz viszont az is, hogy az újkor irányai ezen a téren érdekes elhajlást mutatnak, mert a filozófiai térről a jogfilozófián keresztül teljesen a gazdaságtudomány felé gravitált, mintegy látszólag igazolva ezzel az olyan államelméleteket, amelyek a történelmi materializmuson keresztül igyekeznek az emberi együttélés államformáit boncolni, indokolni és újra felépíteni. Az elmúlt negyedszázad alatt talán a nagy fejlődésnek indult társadalomtudományi irodalom is jobban csábította a tudósokat, ezen keresztül vélvén konkrétumokat kibányászni a jövő fejlődés irányában, de ettől eltekintve az író, illetve a tudós saját korára vonatkoztatva könnyebbik részét választotta a munkának, előbb aktuálisabb volt és lehetett.

A mai kor különösen kedvez a szociológiai elméleteknek és elmefuttatásoknak, könnyen szőhető bele a gazdasági vonatkozás, s igaza lehetett annak a professzornak, aki ezt a fejlődési folyamatot tréfálkozva, de mindenesetre nagyon találóan a koldusopera fináléjának a szövegével jellemezte, amely így kezdődött: „Erst kommt das Fressen und dann die Moral”. [„Előbb jön a has, aztán a morál.”]  Így, első pillanatra, sok igazság látszik ebben, azonban azok, akik messzebbre és mélyebbre látnak, nem csábíttatják el magukat attól az alapszabálytól, hogy az emberi együttélésnek nem csak a gazdasági vonatkozásai fontosak, hanem ezzel egyenrangú, sőt talán felettébb is állanak az etikaiak, jóllehet a civilizáció lassú cammogása, a technika fejlődése mellett egy meglehetősen erős diszparitást hozott létre a társadalmakban, amely oda vezetett, hogy eltávolodtak egymástól az ember és a civilizáció. Amit ma civilizációnak mondunk – szégyen ide, szégyen oda –, csak felületes máza a tömeg nagy részének, s igaza van Ortega y Gassetnak, amikor arról panaszkodik, hogy a XVII. és XVIII. század társadalmának művelt kisebbsége sokkal jobban tudott hozzászólni a napi, sőt a jövő problémáihoz, mint a rá következő XIX. és XX. század „civilizált és kulturált többsége”. Tehát a technika rohamos fejlődése megnövelte a népszerű műveltséget a tömegben, azonban minőségileg kisebb eredménnyel, hiszen csodálatos, hogy kulturáltnak tartott ember – iskolázottság révén, „diplomás” csak annak tartható! – milyen tudatlanul áll szemben sokszor a legegyszerűbb tudományos tétellel vagy problémával.

Igen, mondják a fejlett technika rohanóvá telte az életet, a villamosság és a robbanómotor üteme nemcsak a szívközpontra hatott egészségtelenül, hanem megteremtette a modern „sofőr típust”, mint az egyik tudós állapította meg. A képzett sofőrt, aki ugyan diplomás, ért a gépekhez, talán politizál is, azonban ezt nem tanulja, nem érti a mélyebb és szövődöttebb vonatkozásokat, s ami a legnagyobb baj, nem is érdekli, ellenben véleményt alkot olyan ütemesen és gyorsan, ahogyan a motor diktálja a tempót. Az igények felfokozottsága: az életörömök kiterjesztése a civilizáció útján elveszi az időt és a kedvet komolyabb tanulmányoktól; mindig újabb és újabb izgalmak kellenek, új színek, új örömök s a kapitalista rohanás nem ismer megállást. Így aztán a mai kor csodálattal, sőt érthetetlenül áll egy olyan géniusz előtt, mint Széchenyi István volt nekünk. S mindjárt fel is veti a kérdést: ez a kor miért nem ad abból az osztályból egy újat? A felelet rá igen egyszerű és érthető. A mai generáció többsége előtt Széchenyi neve talán olyan hatást vált ki, mint annak az olasz szobalánynak Renan neve, akitől a szállodában számot kért a lutrira, és amikor megkérdezte, hogy honnan ismeri, akkor elmondotta, hogy sokszor hallotta a templomi szószékről a nevét. Természetesen az exkommunikáció alatt, gondolván, hogy az, akinek a nevét templomi szószékről hirdetik, szerencsés ember lehet.

Concha Győző hat évtizedes munkásságát felölelő két kötet (együtt 1207 oldal!) örök értéke marad a magyar politikai tudományos irodalomnak, és az akadémia valóban értékes munkát végzett. Előre kell bocsátanunk, hogy e két kötet összegyűjtött értekezéseit és bírálatait tartalmazza, de annál értékesebb, ha úgy is vesszük, mint egy érdekes kompiláció[t], már akkor is sok-sok tanulságot meríthetünk belőle, mert az ő széles tudásával idézett részek és a hozzáfűzött kitűnő bírálatok kettős célt érnek el: megismerjük az államjogi irodalom régi műveit, mindjárt hozzákapjuk egy olyan elme kritikáját, mint amilyen Concha Győző volt. Mindegyik egy-egy gyöngyszem, és így összegyűjtve nagyobb értéket képvisel ma, mint annak idején egyenként megjelenve. Ma már nem az aktualitását látjuk, hanem mélyen szántó fejtegetéseinek élő voltát, a szellemnek örök alkotó lángolását, a mindent megvilágító logikának ma is tanulságos következtetéseit. Ez nem évült el, ez ma is él és oktat. Kevés a hely itt arra, hogy e nagy komplexumból bővebb ismertetést adjunk, noha soha tanulságosabb ez nem volt, mint éppen manapság abból a szempontból, hogy miképp kell látni az államjogi problémákat. Kiemelkedik az első kötetből „A jog- és állambölcselet alaptanai” (Pulszky Ágost művének bírálata), az „Egyéni szabadság és parlamentarizmus“ (akadémiai székfoglaló értekezése), „Államtani problémák” (Kuncz Ignác Nemzetállam könyvének bírálata), végül „A magyar faj hegemóniája”. Mindezt csak így nagyjából, és abból a szempontból emeltük ki, ami egy politikával foglalkozó főt érdekelhet még ma is.

A második kötet pedig mintha teljesen friss volna, és aktualitása csodálatosan hat ma is. Ebből kiemeljük a következő részeket: „Az állam, mint öncél” (folyóirati cikk), „A gentry” (megjelent franciául is!), „Machiavelli föltámadása”, „Új elmélet a parlamenti intézmény orvoslására”, „Van-e magyar társadalom? Nincs” – ez volt legutolsó műve, 1927-ben jelent meg. Hogy mennyire aktuális ma is Concha Győző, csak egy kis részt idézünk Révai „Magyar demokrácia“ című könyvének bírálatából: „Soha annyit tudatosan vagy öntudatlanul nem vétettek a szavak értelme ellen. A nemzetek egymást, a nemzeteken belül a pártok, osztályok ellentáboraikat felülmúlni igyekeztek a tévedések[ben] és megtévesztésekben. […] Az állam, a társadalom élete a mi életünk is, össze van nőve legbensőbb egyéni világunkkal, de mégis mindegyüknek hajtóereje, végső elve másban van. Ezért kíván megértésük erős értelmi elvonást, melyre az ember akár értelmi erejének gyengesége, akár érzelmeinek elhomályosító ködje miatt nem mindig képes.”

Nem fordulunk a ma irodalmához, mert ezzel is azt akarjuk dokumentálni, hogy a múlt irodalmában meglelhetjük a ma problémáit, azok boncolását, igazolását, sokszor matematikai pontossággal bekövetkezett megvalósítását, létrejöttét úgy, ahogy a régiek látták. Természetesen nem a „homme moyen” [átlagember] szemével és tudásával fejtve meg a jövőt, hanem az elhivatottakéval. Ezért marad Concha Győző mindig aktuális és új. De a nagy elmék sem látták mindig jól, pláne, ha egyik oldalról, szinte elfogultan szemlélték a problémákat. Legszebb példa erre egy olyan nagy elmének a tévedése, mint amilyen Nietzsche volt, aki szerint az állam ellensége a civilizációnak, aki azt hirdette, hogy az állam csak akkor teljesítheti hivatását, ha vezetése olyan egyén kezébe kerül, aki „antiliberális egész a gonoszságig” (!), mert az államban a rendkívüli férfiú számára nincs más hely, csupán a diktatúra. Nietzsche ellensége volt a demokratikus államnak, de a kereszténységnek is, és fennen hirdette, hogy Jézus nem volt más, mint egy dekadens zsidó, akinek az evangéliuma a világot óriási kórházzá változtatta át. A kereszténységet csak mint az uralkodás eszközét fogadná el, és ezért Loyolai Ignác az ő ideálja. A kereszténység rabszolgavallás, az aszketizmus és a felebaráti szeretet, a könyörületesség megcsonkította az ember legnemesebb ösztöneit. Legjellemzőbb azonban önbizalma, amikor azt írta, hogy ő adta a németeknek a legmélyebb könyveket. Könyveiben a mai német új ideológia gyökereit találjuk meg.

Talán mégis Goethe-nek volt igaza, amikor azt írta, hogy az embert újra és újra tönkre kell tenni, hogy fejlődjön, újraépítsen mindent. Ebből a látószögből fakadt az a filozófiai meglátás, hogy a történelmi élet dinamikus természetű, az egymásnak ellentmondó állapotok ütemes sorozata, vagyis hasonlatos ehhez a két ütemhez: születés-halál, belégzés-kilégzés, felépítés-rombolás. Egy azonban bizonyos, mégpedig az, hogy az emberben ösztönös, sötét leépítő erők működnek, amelyet talán a természet azért oltott az emberbe, hogy a változás sose szüneteljen. Így tehát egy olyan kultúrtörekvés, amely egy bizonyos társadalmi állapotot abszolúttá akar tenni, csak utópia lehet még akkor is, ha az a legigazságosabb. Ezekre lehet visszavezetni a társadalmi változásokat, és így a politikai tudományban kidolgozott, lerögzített elméletek, ha ugyan hasonlatosak is a történelem folyamán való fejlődési mozzanatokkal, mégsem érhető el, és nem állandósítható, éppen a történelmi erők feszítő hatása miatt.

Ha már a filozófusoknál tartunk, nem hagyhatjuk ki Hegelt, akinek a legnagyobb hatása volt az újabb kori politikai rendszerek dialektikai kialakítására. Igaz, hogy nem is hagyott most tanítványaira – mondotta Bourdeau –, mint dialektikájának kétélű fegyverét. Csak két mondatot idézünk tőle: „A nép a nemzetnek az a része, amely nem tudja, hogy mit akar”, vagy: „Nincs vallás, csak vallások vannak, nincsenek elvek, csak tények, nincs erkölcstan, csak erkölcsök.” Tanítványai közül ismertebbek voltak Bruno Bauer és Max Stirner, s ezeket követte Nietzsche.

A magyar irodalomnak egyik szerény kis műve e téren, de igen okos összeállítással jelent meg báró Horváth Emil tollából 1912-ben „A politikai tudomány fejlődése” címen, a két kötetre tervezett mű, azonban csonka maradt, csak első kötete jelent meg. Szerző szerényen „tanulmány az államtan köréből“ alcímet adta művének, azonban még ma is kézbe véve igen értékes útmutatót ad a politikai tudomány terrénumain. Érdeme főleg abban van, hogy óriási irodalmi anyagot sűrít össze kis téren, gondosan sorolja fel az államtan körébe tartozó írók, politikusok, gyakorlatiak vagy elméletiek irodalmi műveiről állítva össze jegyzéket. Művének beosztása a következő főbb címekre oszlik:

• Jogállam.
• A teokratikus elmélet (Julius Stahl). 
• A történelmi materializmus (Marx, Engels). 
• A történelmi materializmus tévedései és hibái.
• Walter.
• Gneist.
• Az organikus államelmélet (Bluntschli).
• A nemzetállam rendszere (Kuncz Ignác).
• Franz Konstantin. 
• Schäffle. 
• J. S. Mill. 
• H. Spencer.
• Robert Mohl. 
• Tocqueville.
• Államellenes írók (Proudhon, Bakunyin, Kropotkin, Stirner). 
• Kritikai észrevételek e tanok felett. 
• A fejlődés irányai.

Az egész mű nem több 190 oldalnál, de könnyű, világos, élvezhető nyelvezettel, érthető okfejtéssel ismerteti anyagát, igyekezve mindig az objektivitásra, és szigorúan tudományos felkészültséggel, rendszerezéssel marad tárgyánál mindvégig. Fő érdeme e kis műnek az, hogy azok számára, akik érdeklődést mutatnak a politikai tudomány tanulmányozására, igen értékes forrást nyit, a kisebb anyaggal is, de azt nyújtja, amelyre szükség van az induláshoz. S főleg fogalommagyarázatra alkalmas, érthetővé feszi olyanok számára is, akik nem akarnak mélyebb tanulmányokat folytatni, mondjuk talán így: gyakorlati politikusok is egyben, és szeretnék tudni azt, [hogy] miről beszélnek oly sokszor, és olvasnak oly kevésszer.

(Itt kell közbevetőleg felvetnünk, ha már gyakorlati politikusokról emlékeztünk meg, hogy a magyar országgyűlésnek európai viszonylatban szinte egyedülálló könyvtára van, mindig kitűnő, képzett vezetőkkel az élén; kézenfekvő volna, ha egy ilyen összefoglaló politikai tudományos kis útmutatót bocsátana az országgyűlés tagjai számára, hiszen a parlament könyvtára olyan páratlan politikai művekkel rendelkezik, amely művek összefoglaló magyarázattal összeállított regisztere nagy segítségére volna az országgyűlés tagjainak munkájukban, s ha semmi másra nem szolgálna, mint a címszavak beidegzésére, máris nagy szolgálatot tenne!)

Horváth Emil kis műve még ma is élvezhető, és nagyon tanulságos. Érdekes és kísértetiesen jól megválasztott jelmondattal kezdi művét; szinte bizarr, hogy poétának egyik gondolatát választotta indulásul, a költő neve: Heine, idézett mondata pedig a következő:

„Eine Association der Ideen, in dem Sinne, wie Association in der Industrie, z. B. Verbündung philosophischer Gedanken mit staatswirtschaftlichen, würde übberraschende neue Resultate geben.” [„Az eszmék társulása az ipari társulások mintájára, például a filozófiai gondolatok szövetsége az államgazdasági gondolatokkal, meglepő új eredményekre vezetne.”] Mi ennek az értelme? A legszebb, legideálisabb szociális irányzat alapja volna ennek megvalósítása, a filozófiai-etikai elem összekapcsolása a gazdaságival, amelyre az utóbbi évek fejlődése biztosan mutatta a helyes utat, és azt, hogy nem – utópia. Azonban a kultúra magasabb foka szükséges még ehhez, és olyan tényezők kiküszöbölése, amelyek egy társadalom erején felül állanak manapság még. Főleg a nemzetközi biztonság problémája elsősorban gazdaságilag, a különféle gazdasági rendszerek közös nevezőre emelése, de nem háborús eszközökkel.

Három évtizeddel előbb leírt sorai a modern demokrácia alapelveit fogalmazza meg, nem nagy szavakkal, nem érthetetlen okfejtéssel, komplikált következtetésekkel. Ezen a tételen sem változtatni, sem gyengíteni nem tudott a három évtized, és annak bármilyen „korszelleme” vagy „ideológiája”. Ma újra mind sűrűbben halljuk a régi politikai jelszót: „demokrácia”. Ő ezt így definiálja, anélkül, hogy a jelszót használná:

„Áttörte a mai állam az egyéni jogköröket, s itt hasonlóan a tulajdonjog számos korlátozásához vezetett, a kötelmi, sőt a családi, személyes jogok állami kisajátítása, köztekintetekből való korlátozása történik. [...] A mai állampolgár szabad, s cselekedhetik, ahogy akar, de csak addig, míg cselekvése közérdekbe, avagy az állam által védett magánérdekbe nem ütközik. Itt hátrálnia kell. Nem a salus rei publicae, de a salus civium universorum előtt. […] Többé nem moloch az állam, melynek saját külön céljának mindent fel kell áldoznunk, hanem olyan szervezet, mely célját éppen abban leli, hogy külön hatalmas személyiségével védi az egyéni jogos érdekeket, s segíti megvalósítani az egész nemzet, minden polgár megengedett tisztes terveit s egyéni törekvéseit.”

*

In Magyar Törvényhozók Lapja, 11. évfolyam, 11. szám (1943), 163-166.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés