Ha ily összefüggés létezik, az állam akarata az egyesek akaratától nem is fog teljesen elszakadhatni. Minduntalan halljuk az ún. emberi jogok hangoztatását, amelyek velünk születtek és elidegeníthetlenek. Miként egyeztethető össze az állam szuverén akarata ezekkel az emberi jogokkal? Tényleg abszolút korlátjait képezik ezek az állam akaratának, oly korlátot, melyen az állam át nem hághat? Ha igen, akkor mily értelemben mondhatjuk szuverénnek az államot, ha nem, akkor mily értelemben beszélhetünk emberi „jogokról“? Ezek azok a kérdések, amelyekre az állami akaratra vonatkozó fejtegetésekben kell feleletet adni. E fejtegetések úgyszólva az állam lélektanát képezik, amely közelebbről megmagyarázza az állam személyiségének mibenlétét.

Az antik görög felfogás könnyen oldotta meg e feladatot: csak állami jogokat ismert el, s az emberi jogok létezését egyszerűen tagadta. A társadalmi állam híveinek, Rousseau és követőinek szempontjából szintén világosan állt a kérdés, ők az emberi jogokat helyezték előtérbe, és az államot arra a térre szorították, amelyet az emberi jogok le nem foglaltak. A teokratikus állam egyáltalában nem ismert el jogokat, csak kötelességeket. Az uralmi elmélet szempontjából, amely az uralkodót az alattvalóval szembeállította, e kérdés szintén nem okozott nagyobb nehézséget. Sokkal bonyolultabb a kérdés akkor, ha az államot szuverén akarattal bíró személynek tekintjük, anélkül, hogy az egyéneknek mint ilyeneknek jogosultságát tagadnánk.

Hogy az állami akaratnak áthághatatlan abszolút korlátjai nincsenek, az világos. Ha valamely állam ma elhatározná a rabszolgaság felélesztését, ez az intézkedés minden alattvalóra nézve kötelező volna, épp úgy, mint bármely más törvény. Külső korlátja tehát az ily intézkedésnek nincs, ha az állam ily intézkedést tenni akar, akkor akaratát keresztül is viszi. - Csakhogy az állam ma már nem képes ily intézkedést akarni. Az ember is kétségtelenül megteheti azt, hogy kutyáját minden ok nélkül láncon tartsa és megkorbácsolja, de józan ember ilyet nem fog akarni. Mihelyt az állam akar valamit, az kötelező erejű minden alattvalójára nézve, de akarata épp úgy, mint minden ember akarata, az észszerűség uralma alatt áll. Külsőleg az állam akarata nincs megkötve, és nem is köthető meg, de meg van kötve belsőleg , mint minden személy akarata. Az akarat sohasem áll elszigetelten egymagában, hanem az okok és okozatok egy bosszú láncolatának eredménye. Legfeljebb gyermekek mondják ki azt, hogy „akarom, mert akarom“. Lehet ugyan, hogy egyszer-másszor a „sic volo sic jubeo, stat pro ratione voluntas“ elvét megvalósították egyik vagy másik államban. Mikor Néró Rómát felgyújtatta, kétségkívül ez elv szerint járt el. Akarata akkor az állam akaratának hatalmával bírt, s ennek abszolút korlátjai nem lévén, parancsa végre lett hajtva - de ez a parancs az ő halálos ítélete is volt.

Melyek mármost azok a belső okok, amelyektől az állam akarata függ? Láttuk, hogy az állam nem egyéb, mint a szervezett nemzet, az állam akarata tehát nem lehet más, mint a nemzet akarata. Hogy mi a nemzet akarata, azt megmondja a közvélemény. Mi ez a közvélemény? Kétségkívül nem a nép akarata vagy felfogása, mert a nép nem egységes fogalom, csak gyűjtőnév, akarata sem lehet tehát egységes, csak sok akarat egymás mellé állítása Ha egy erdőben szétszórva állanak fenyőfák és bükkfák, úgy, hogy két harmad részük fenyő, egyharmad részük bükk, nem mondhatjuk, hogy ez egy fenyves, vagy egy bükkerdő, csak azt mondhatjuk, hogy ez egy erdő, mely ennyi fenyőből és ennyi bükkből áll. Ha egy népnek kétharmada konzervatív, és egyharmada liberális, még nem mondhatjuk, hogy ennek a népnek a véleménye konzervatív vagy liberális irányban mozog. A nép többségének akarata tehát nem alkotja még a közvéleményt. Mikor Angliában Wellington a katolikusok emancipációját vitte keresztül, vagy Peel a szabadkereskedelmet honosította meg - a nép többsége közvetlenül azelőtt mindkét esetben ez intézkedések ellen nyilatkozott; mikor Bismarck a német egységet megalapította, a nép többsége nem volt vele; de a közvélemény mindezen esetekben helyeselte a tett intézkedéseket. A közvélemény ugyanis nem számszerű többsége vagy akár összessége a nép tagjai véleményének, hanem a személyesített népegész, a nemzet véleménye. A közvélemény kipuhatolásánál jön érvényre az az elv, hogy mérlegelni kell a véleményeket, és nem megszámlálni. Ha egy nagy kapacitás nyilatkozik valamely kérdésben, ez a közvélemény megítélésénél sokkal nagyobb súllyal fog bírni, mint száz közönséges polgár véleménye. Ha valaki egy eszmét valamely tekintélyes lapban képvisel, ez sokkal nagyobb súllyal fog bírni, mintha ugyanazt a véleményt négyszemközt mondja el. Az ember, ki valamely véleményre elhatározza magát, ezt különböző mérlegelések alapján teszi. Ha egy képre tekintünk, és látunk benne szép és csúf részleteket, nem fogjuk mondani sem azt, hogy ez a kép szép, sem azt, hogy csúf, és még akkor is, ha például a szép részletek túlnyomóak rajta, csak azt mondhatjuk, hogy ez a kép szép, de ez meg az csúf rajta. Az indokok többsége adja meg a vélemény irányát, de a kevésbé nyomós indokok is befolynak a véleményre. Épp úgy alakul meg a nemzet véleménye. A vélemény irányát túlnyomóan a nép többségének véleménye adja meg, de tekintetbe jön a kisebbség véleménye is, és a többség sem teheti a saját véleményét mereven a nemzet véleményévé, sőt esetleg kompromisszumra kénytelen lépni a kisebbség nézetével. Itt két erő hat egymással szemben, a nagyobb erő adja meg a mozgás irányát, de a kisebb erő is befolyásolja azt. Az ily módon felfogott közvélemény különböző módon ugyan, de minden államalkatban érvényesül, és még az abszolút kormányhatalom sem helyezheti magát vele állandóan ellentétbe. Ami Nérót elsöpörte, szintén a közvélemény egy neme volt. Az állam berendezéseinek helyessége attól fog főleg függ[e]ni, hogy mennyire van általuk biztosítva és megkönnyítve az igazi közvélemény érvényesülése.

A nemzeti akarat megalakulásánál találunk jogokat, melyek ma minden közvéleménybe mélyen be vannak plántálva, úgyhogy egyik államban sem jöhet létre oly gondolat vagy akarat, mely e jogok megsemmisítésére irányul. Ezeket a jogokat szokták emberi alapjogoknak nevezni. Nem az ember lényegével vannak ezek összeforrva, mert nincs közöttük olyan jog, mellyel az emberek létüknél fogva örök idők óta bírtak volna. Még a legfőbb emberi jog, az életjog, sem volt elismerve mindenütt, hisz[en] Spártában a gyenge gyermekeket elpusztították anélkül, hogy ebben jogtalanságot láttak volna. De igenis össze vannak forrva ezek a jogok a mai kor felfogásával, a mai közvéleménnyel, s ezért sehol sem engedik őket megsérteni.

A francia forradalomban e jogokat röviden három szóba foglalták össze, és ez a három szó a mai napig is megtartott bizonyos bűvös varázst. Ez a három szó az egyenlőség, testvériség és szabadság jelszava. E három fogalom közül az egyiket az alapjogok sorából el kell ejteni: a testvériség mint jog sohasem szerepelhet. A testvériség belső érzelmeken nyugszik, amelyeket kikényszeríteni nem lehet, s amelyeknek kikényszerítése a legborzasztóbb zsarnokságot képezné, oly zsarnokságot, amelyet a francia forradalom alatt gyakoroltak azon jelszó alatt, hogy „a testvériség vagy a halál!“ E fogalom eltávolításával marad még két fogalom: a szabadság és az egyenlőség fogalma.

Ha mindenekelőtt a szabadság fogalmát tekintjük, azt találjuk, hogy ez magában semmit sem mond. Hogy a szabadság jogánál fogva mindenki azt tehetné, ami neki tetszik, azt nem állíthatjuk; mindenki csak annyira terjeszkedhetik ki szabadon, amennyire ezt az együttlét követelményei megengedik, e követelményeket pedig az állam állapítja meg. A szabadság tehát legfeljebb az észszerűtlen kényszer alóli szabadságban állhat, de az állam azért, ha szükséges, igényt tarthat alattvalóinak egész személyére, és ezek akaratát törvényei által korlátozhatja. Ezért a szabadság fogalma korszakról korszakra, országról országra változik, tartalma magában véve bizonytalan, és mindig az illető állam törvényeitől függ. Reális tartalmat ez a szabadság csak az államtól nyer, mely törvényekkel írja körül, és szabadságjogokat alkot belőle. A szabadság fogalma folyékony, nincs formája, és addig terjed, míg ellentállásra nem akad. Az állam törvényei képezik úgyszólva az edényt, mely e folyékony fogalmat körülfogja, alakot ad neki, megmérhetővé teszi. A szabadságjogok nem abszolút korlátjai az állam akaratának, de az állam által önmagának előírt korlátok: nem állnak szemben az állammal, de az állam keretén belül érvényesülnek. Nem e jogok bírnak elsőbbséggel, de az állam. Nem az államnak kell alkalmazkodnia e jogokhoz, de e jogoknak az államhoz.

Ha tehát az egyéneknek saját életükre való jogáról beszélünk, melyet az államnak tiszteletben kell tartani, ez korántsem zárja ki, hogy az állam bizonyos esetekben halálbüntetést alkalmazhasson. Az a körülmény, hogy a személyes szabadság általánosan el van ismerve, és hogy ennek következtében sem rabszolgaság, sem jobbágyság nem létezik, nem zárja ki azt, hogy az állam egyes egyéneket börtönre vethessen. Mert a lakás jogánál fogva minden magánhajlék sérthetetlen, azért az állam bűnösöket akkor is üldözhet, ha házukba menekültek. Hogy mun kaszabadság létezik, nem jelenti azt, hogy mindenki minden körülmények közt azzal foglalkozhatik, amivel foglalkozni akar. Az orvosi vagy építész hivatás gyakorlata például okvetlenül feltételekhez köthető. A véleményszabadságnál fogva mindenki szabadon hirdetheti elveit, de az államnak nem kell megengednie, hogy valaki egy veszedelmes bűntettet dicsőítsen. Az egyesületi szabadság nem zárja ki, hogy az állam bizonyos veszélyes egyleteket eltilthasson, a gyülekezési szabadság nem zárja ki, hogy a népgyűlések lefolyása állami közegek által ellenőriztessék. De azért e jogok, ha az állam akaratától függnek is, valóságos jogok, mert hisz[en] lényegében véve ugyanaz a körülmény, mely e jogok általános elismerését követeli, állapítja meg e jogok korlátjait is. Mint fentebb mondtuk, e jogok belsőleg kötik meg az állam akaratát, az állam megsemmisítheti őket, ha akarja, de nem jöhet ily akaratelhatározásra. Nem változik ez a helyzet akkor sem, ha az állam e jogokat külön törvényekkel írja körül, mert hisz[en] az állam minden törvényt megváltoztathat.

A szabadságjogok közt három oly jogot találunk, amelyeknek viszonya az állam akaratához sokkal bonyolultabb, és amelyek ezért külön fejtegetésre szorulnak. Ez a három jog a sajtószabadság, a vallásszabadság és a nemzetiségi szabadság.

A sajtószabadság a véleményszabadság szükségképpeni folyománya. Az embereknek szabadságukban áll véleményüket kimondani, akár négyszemközt teszik ezt, akár kis társaságban, akár száz ember előtt, akár ezerszeresen sokszorosítva a sajtó útján. Mint korlátlan jogot természetesen ezt sem szabad felfogni, mert világos, hogy közönséges büntetendő cselekményt, például a gyilkosságra való felhívást az állam akkor sem tűrheti meg, ha sajtó útján lett elkövetve. A nehézség itt abban áll, hogy az állam törvényeivel meg nem férő cselekedetek, ha sajtó útján történtek, sokkal nagyobb és helyrehozhatlanabb bajt szülhetnek, mint más cselekedetek. Ha egy lázító irat százezer példányban terjed el a nép közt, ez országos bajt okozhat, mielőtt az állam hatóságainak ily röpirat létezéséről még csak tudomásuk is volna. Dacára a sajtószabadság kinövéseinek veszedelmes voltára azonban ellenük sem preventiv, sem represszív rendszabályokat teljes sikerrel nem lehet alkalmazni. A preventiv rendszabályoknak, hogy célra vezessenek, oly tág körre kellene terjedniük, hogy a sajtószabadságot illuzórikussá tennék, egyszerű represszív rendszabályok pedig a bajt igen gyakran jóvá nem tehetik.

A preventív intézkedések közt a legnagyobb szerepet játszotta mindig a cenzúra. Ez önkényes, zsarnoki intézmény, mely a sajtószabadságot teljesen megsemmisíti. Bírói eljárással, nagy garanciák mellett, kiváló szakképzettségű emberek által is csak hosszú vizsgálat után lehet rendesen eldönteni, hogy valamely sajtóközlemény büntetendő-e vagy nem, a cenzor pedig egymaga vállalja el azt a kötelességet, hogy egy fél óra alatt a legkülönbözőbb cikkekre vonatkozólag ezt megállapítsa. Jogorvoslat pedig a cenzor intézkedései ellen nem képzelhető. Még ha ideális cenzúrát képzelnénk is magunk elé - nem válhatnék be. A sajtó egyik igen nagy feladata ugyanis abban áll, hogy a létező visszaéléseket felderítse, de a cenzornak az oly közleményt, amelyben valakit sikkasztónak mondanak, feltétlenül rágalmazásnak kellene minősítenie, ha a bírói eljárás folyamán e vád alapossága bebizonyíthatóvá is válnék. Különben is az a szabadság, mely esetről esetre engedélyhez van kötve, nem igazi szabadság.

Ugyanily elbírálás alá esik az előzetes lefoglalás rendszere, amelynél fogva az állam bármely közlemény kinyomatását megengedi, de e közlemények utólagos bemutatását követeli, és ha azokban megengedhetetlen dolgot talál, a kinyomatott példányok terjesztését megakadályozza. Ez a lefoglalás, ha szigorúan vitetik keresztül, nem más, mint a cenzúra egy alattomos formája. Mert hisz világos, hogy a sajtószabadság lényege nem a gondolatok és vélemények kinyomatásának, de azok terjesztésének szabadságában áll.

Egy másik preventív intézkedés abban áll, hogy a lapokat óvadék adásra kötelezik. Ez az intézkedés a sajtószabadságot a vagyonhoz köti, ami már magában véve is nagy igazságtalanságot rejt magában. Indokolható csak akkor volna, ha a vagyontalanok és szegények véleménye az államra mindig vagy leggyakrabban káros volna. De ez korántsem áll, mert egyfelől a leggazdagabb lapok is visszaélhetnek a sajtószabadsággal, és másfelől nincs oly veszedelmes törekvés, melynek érdekében az óvadékként megkövetelt összeget össze nem hozhatná. Ez az intézkedés tehát korlátozólag hat ugyan, de ott korlátoz, ahol nem kellene, és ott nem korlátoz, ahol kellene.

A represszív intézkedések a sajtóvétségek bírói megtorlásában állanak, amely a sajtót mindenesetre óvatosságra inti. Hogy a sajtóvétségek egy különös, kivételes fórum elé utaltassanak, arra semmi ok nincs. A felségsértés, a rágalmazás, a becsületsértés nem esik más elbírálás alá aszerint, amint sajtó útján vagy más módon lett elkövetve. Vannak azonban oly sajtó útján elkövetett bűncselekmények is, amelyeknek fogalma tényleg oly folyékony, oly kevéssé meghatározható, hogy helyesebb az ezek feletti ítélkezést esküdtszékekre bízni. Ide tartozik különösen az állam, az osztályok, felekezetek és nemzetiségek elleni izgatás. De ezek a vétségek különös jellegüknél fogva tartoznak az esküdtszékek elé, és nem azért, mert sajtó útján lettek elkövetve. A represszív intézkedések azonban, bármily szigorúak is, nem képesek arra, hogy a sajtószabadsággal való visszaélések káros következményeit mindig jóvátegyék és ellensúlyozzák.

A létező bajok orvoslását azért kevésbé lehet kívülről, hatalmi intézkedések által elérni, mint inkább belülről, a sajtó munkásainak erre irányzott törekvései által. Különösen oda kell hatni, hogy a hírlapírás erkölcsileg kifogástalan egyének kezében legyen, ami elsősorban magának a hírlapirodalomnak érdeke. E tekintetben a hírlapírói hivatás gyakorlatának kell korlátokat szabni, nem kívülről, hatalmi szóval, de belülről, a hírlapirodalom autonóm szervezése útján. Hírlapírói kvalifikáció megállapítása nem vezetne célhoz. Ily kvalifikációt képzelni sem lehetne, mert vannak a hírlapírásnak oly ágai, amelyekben a lapoknak olyanok tehetik a legjobb szolgálatokat, kik tán még helyesen írni sem tudnak; a hírlapírás többi ágaiban pedig a lapoknak maguknak áll érdekében, minél nagyobb műveltségű embereket alkalmazni. A baj nem is abban rejlik, hogy a hírlapirodalom szellemi színvonala alacsony, de abban, hogy erkölcsi nívója helyenként kívánni valót hagy hátra, ez ellen pedig a legmagasabb kvalifikáció sem nyújtana orvoslást. E tekintetben jelentékeny haladást lehetne elérni autonóm hírlapírói kamarák felállítása által, amelyek fegyelmi hatóságként szerepelhetnének a hírlapírók fölött. Mindenesetre tűrhetetlen állapot, hogy míg minden más hivatásnál vannak becsületbíróságok, fegyelmi tanácsok stb. a hivatás erkölcsi színvonalának megőrzésére, az annyira fontos hírlapírói hivatásnál ily fórum nem létezik, sőt még a bíróságok sem ítélhetnek hírlapírót hivatalvesztésre.

Még sokkal nehezebb és bonyolultabb a vallásszabadság kérdése, amely szintén a véleményszabadság folyománya. Az emberek eszerint vallási dolgokban is bármely meggyőződést vallhatnak, anélkül, hogy az állam ebbe befolyást gyakorolhatna. A vallás azonban nem szétszórtan jelentkezik az egyes emberekben, de szervezve, mint egyház. Mily viszonyban állanak tehát az egyház és az állam?

Itt két oly szervezetről van szó, amelyek erkölcsi tekintetben egyenrangúak. Úgy az állam, mint az egyház erkölcsi célok megvalósítására törekszik, mindkettő követelményeiben kérlelhetlen és feltétlen alárendeltséget követel. Az egyház a hitélet terén feltétlen alárendeltséget követel Isten parancsai alá, az állam a külélet terén kíván meg feltétlen alárendeltséget saját törvényei alá. Ha a hitéletet a külélettől mereven el lehetne választani, semmi nehézség sem állhatna elő, akkor a két szervezet egymással párhuzamosan működhetnék. Az életben azonban nem lehet a kettő közti határvonalat oly mereven megvonni. Lehet, hogy a vallás megengedi a soknejűséget, az állam tiltja. Lehet, hogy a vallás megtiltja a fegyverfogást, az állam megköveteli. Hogy alakul ily hatásköri összeütközések esetén az állam és egyház viszonya?

A feleletet erre megtalálhatjuk, ha ahhoz a meghatározáshoz ragaszkodunk, hogy az egyház területe a hitélet, amelyre az állam még akarva sem gyakorolhat befolyást, mert hisz[en] erőszakkal nem lehet meggyőződéseket megváltoztatni; az állam területe ellenben a külső rend megvalósítása, amelyre ismét az egyház nem gyakorolhat túlnyomó befolyást, ha maga nem akar szuverén állammá válni. Ahol tehát az egyház a külső rend terére lép, ott alá van vetve az államnak, ahol az állam lép a hitélet terére, ott alá van vetve az egyháznak. Előfordulhat mindkét eset. Ha a vallás megengedi a soknejűséget vagy eltiltja a fegyverfogást, a külső rend szabályaiba avatkozik be, s itt az állami akaratnak kell érvényesülnie, anélkül, hogy a soknejűség üdvösségébe vagy a fegyverfogás helytelenségébe vetett hit megváltoztatására törekedhetnék. Hasonlóan áll a dolog a házasságnál, mely szintén egyaránt érdekli a hitéletet és a külső rendet. Az állam a külső rend szempontjából megkövetelheti, hogy a házasságok saját hatóságai előtt köttessenek, de nem kényszerítheti ki, hogy az ily házasságot bárki lelkiismeretében teljesnek tartsa. Viszont az is előfordul, hogy az államnak kell hitkérdésekkel foglalkoznia. Ilyen eset volt az, amikor a vatikáni zsinaton kimondott csalhatatlansági dogmával egyet nem értő német katolikusok saját felekezetet alapítottak, és azt állítván, hogy ők képviselik az ókatolikus egyházat, követelték, hogy a katolikus templomok nekik adassanak ki. A német bíróságok nekik adtak igazat, de helytelenül, mert dogmatikai tekintetben az egyházat az állam nem bírálhatja felül - itt az egyház bír túlsúllyal.

Az egyház és az állam viszonyának rendezését különböző redszerek szerint kísérelték meg. Ismételten megpróbálták az egyházat és az államot egymással azonosítani, amiből az egyházállam rendszere keletkezett. Ezt a rendszert még ma is megtalálhatjuk Orosz- vagy Törökországban. Itt az állam feje egyszersmind az egyház feje, a papok egyszerű államhivatalnokok, az állam törvényei egyszersmind az egyház követelményei, és a vallás szabályai egyúttal állami törvények. Ennél a rendszernél összeütközések az egyház és állam közt nem fordulhatnak elő, de ez vagy az állam vagy az egyház rovására történik. Az ilyen államokban vagy a vallásos elem lesz erősebb, s akkor a külső rend is a vallás uralma alá kerül, mi túlságos merevséget és türelmetlenséget okoz; vagy az állam kerekedik felül, és akkor igazi hitéletet nem lehet képzelni. A vallás lényegénél fogva konzervatív, mert Isten parancsait nem lehet minduntalan megváltoztatni, az állam ellenben lényegénél fogva fejlődik az emberiséggel, és különböző átalakulásokon megy át, s azért az egyház és az állam egyesítése természetellenes. Különben is ez a rendszer csak ott állhat meg, hol az állam polgárai egy valláshoz tartoznak.

Még kifejezettebben érvényesülnek az aggodalmak más[ik] két rendszernél, ha ti. vagy az állam az egyháznak , vagy az egyház az államnak van feltétlenül alárendelve . Az államot az egyháznak alárendelni megkísérelték a pápák, ma ily viszony csak alacsony műveltségű államokban képzelhető. Ez a viszony is teljesen idegen elemet hoz be az állami életbe, és túlságos merevséget kölcsönöz neki. Ha az egyházat rendeljük alá az államnak, akkor az államvallás, a „cuius regio illius et religio“ rendszerére jövünk, amely a reformáció utáni időkben annyi vérontásra adott alkalmat, akkor az állam állapítja meg, mely vallást kell követni, akkor az állam uralkodik polgárai hitélete fölött is. Az egyik rendszer az államot, a másik a vallást semmisíti meg.

Elképzelhető az oly viszony is, amelyben állam és egyház egymás mellett állnak, anélkül, hogy a másik ügyeibe befolynék. Ez a dualizmus rendszere, mely például Belgiumban van érvényben. Ez a rendszer logikailag kifogástalan, mivel azonban az állam és az egyház hatásköre szigorúan el nem választható, hanem mindig lesznek oly ügyek, melyek az államot és az egyházat egyaránt érdeklik, ez a rendszer a legnagyobb bonyodalmakra vezethet, amelyekből könnyen nyílt küzdelem keletkezhetik egyház és állam közt. Ha ezt a dualizmust mereven akarnánk keresztülvinni, állam és egyház könnyen teljesen idegenekké válhatnának egymásra nézve, ami kellemetlen ellentéteket idézhet elő az egyház és az állam közt úgy céljaik, mint az e célok elérésére használt eszközök tekintetében. Ahol ily rendszer létezett, ott egyház és állam tényleg mindig vagy nyílt vagy titkos háborúban álltak egymással. Az egyház e rendszerben mindig privilegizált testület marad, pedig igen veszedelmes, ha az állam privilégimokat tűr meg anélkül, hogy magának jogokat tartana fenn.

Egy ötödik rendszer az előbbinek hibáit az által akarja elkerülni, hogy az egyházat puszta magántársaságnak tekinti, mely semmi privilégiummal nem bír. E rendszer mellett az állam az egyedüli úr, az egyház neki épp úgy alá van rendelve, mint bármely más magáncélra alkotott társaság vagy egylet. Ez a rendszer ott, ahol tényleg létezik - az Észak-Amerikai Egyesült Államokban -, fényesen bevált, de ennek oka inkább Amerika sajátságos körülményeiben keresendő, mint a rendszer elvi kifogástalanságában. Mindenekelőtt e rendszer csak ott alkalmazható, ahol hatalmas vallásszervezet nem létezik, hanem a nép számos felekezetben keresi vallásos szükségleteinek kielégítését. Spanyolországban például, ahol a nép majdnem kizárólag katolikus, ez csak a dualisztikus rendszernek új kiadása volna. Oly államokban, ahol a felekezetek közt az egyik kiválóan nagy kiterjedésű, ez a rendszer a többiek elnyomására vezethetne. Ily viszony csak ott válhat be, ahol a nép természeténél fogva vallásos, különben arra vezethetne, hogy a nép teljesen nem törődik a vallással. Még vallásos népeknél is azt látjuk, hogy e rendszer számos bizarr szekta keletkezését mozdítja elő. Nem szabad továbbá elfelejteni, hogy Amerika intézményeit tabula rasa-n építette fel, s így könnyen járhatott el a logika szabályai szerint, míg a történelmi egyházakkal bíró államok a múlttal egyszerűen nem szakíthatnak.

Végül egy hatodik rendszer az egyháznak a maga körében teljes szabadságot biztosít ugyan, de fenntartja az állam fenségét az egyház fölött. E rendszerben, mely nálunk Magyarországon is mindig uralkodott, az egyházi hatalom az egyházat illeti, az egyházi fenség azonban az államot. Az egyház szabad, sőt privilégiumokat élvez, de ezek fejében az állam bizonyos jogokat tart fenn magának. E jogok csak addig terjedhetnek, ameddig a külső rend érdeke azt megkívánja. E rendszer mellett az állam megkapja mindazt, amire szüksége van, és az egyház is bír mindazokkal a jogokkal, amelyeknél fogva szabadon érvényesülhet, anélkül, hogy egyház és állam közt a szerves kapcsolat megszűnnék.

Kiváló figyelmet érdemel a nemzetiségi szabadság kérdése is. Nemzetiségek alatt a közös leszármazás és esetleg közös történelmi múltnál fogva bizonyos közös szellemi és lelki tulajdonságok által összekötött egyének tömegét értjük. A nemzetiségek tehát nem az emberi akaraton nyugvó közületek, hanem szükségképpeniek, úgyhogy mindenki születésénél fogva épp úgy tartozik egy bizonyos nemzetiséghez, mint egy bizonyos államhoz. Ezen alapszik a nemzetiségi törekvések és érzések nagy hatalma, amelynél fogva e törekvések néha az állammal is összeütközésbe jönnek. Az állam a nemzet, de a nemzet nem a nemzetiség. Hogy nemzet és nemzetiség különböző fogalmak, arról meggyőződhetünk, ha a fennálló államokat szemügyre vesszük. Vannak államok, amelyekben a nemzet és a nemzetiség fogalja teljesen összeesik [egybeesik]. Így például a holland államot csak hollandok alkotják, s kívülük más nemzetiség úgyszólva nem lakik az országban. Ily esetekben a nemzetiségi törekvések az állam törekvéseivel párhuzamosan haladnak. Vannak azonban oly nemzetiségek is, melyek több nemzetet alkotnak, így például a spanyol (Spanyolország, s a dél-amerikai nemzetek), vagy a francia (Franciaország és Belgium). Viszont vannak oly nemzetek is, amelyekben különböző nemzetiségek foglalnak helyet, így például a német nemzetben a német nemzetiségen kívül még dán, francia és lengyel nemzetiséghez tartozó egyéneket is találhatunk. Sőt vannak államok, hol a nemzetiségek közül egyik sem domborodik ki különösen, hanem egyenlő erőben egymás mellett állnak, mint például Svájcban a németek, franciák és olaszok. De nemcsak a tényleges állapotok szerint nem esik össze a nemzet és a nemzetiség fogalma, azt sem lehet mondani, hogy e két fogalomnak össze kell esnie, azaz, hogy a nemzeteknek nemzetiségek szerint kellene alakulniuk. Nemzet az a népegész, mely egy államot alkot. Az államiságnak azonban elengedhetetlen feltétele, hogy az állam függetlenségét megóvhasssa, ez pedig lehetetlen volna, ha minden nemzetiség külön államot alkotna, sőt ha ily alakulást ki is lehetne kényszeríteni, az hamar ismét felbomlanék. Egy-egy államban, például Észak-Amerikában, a nemzetiségek annyira összekeveredtek, hogy a nemzetiségi megoszlást keresztül sem lehet vinni.

Ha nemzet és nemzetiség különböző, de nem ellentétes fogalmak, meg kell állapítanunk a határvonalat a kettő között azokban az államokban, ahol a két fogalom elválik egymástól. Így fogunk feleletet találni arra a kérdésre, hogy meddig terjedhet a nemzetiségek szabadsága.

A nemzetiségek közös tulajdonságokon, közös leszármazáson, esetleg közös nyelven és közös kultúrán alapulnak, és lényegében véve minden nemzetiségi törekvés e közös vonások fenntartásában áll. Az állam feladata viszont az általa megállapított külső rend fenntartása. Igen jól el lehet tehát képzelni, hogy az állami feladatok és a nemzetiségi célok egy államban összeférnek, s egymásnak útjukban nem állnak. A nehézségek abban állnak, hogy a nemzetiségek gyakran tulajdonképpeni céljaikon túlterjeszkedve, hatalmi célokat tűznek maguk elé, és hogy viszont az államok gyakran a jogosult nemzetiségi aspirációk érvényesülését is megakadályozzák.

A nemzetiségi politikának módosulnia kell aszerint, amint egy nemzetiségnek az államban domináló szerepe van, vagy több nemzetiség egyenlő erőben van egymás mellé állítva. Svájc a maga nemzetiségi kérdését egészen másképp oldotta meg, mint Németország, és egyaránt káros lett volna, ha akár Svájc a német példát, akár Németország a svájci példát követte volna. Ezt a kétféle különböző nemzetiségi állapotot találjuk egyfelől Ausztriában, másfelől Magyarországon is.

Ahol egy nemzetiség domináló szerepet játszik, ott a nemzet és a nemzetiség fogalma nem esik össze, de a nemzet a domináló nemzetiség jellegét fogja viselni. A magyar nemzetnek tagjai a tót, a román, a szerb, a német nemzetiségek, és a magyar is mint nemzetiség, de az egész nemzet azért magyar nemzet marad, amint senki sem fogja tagadni, hogy Oroszországot dacára finn, tatár, lengyel stb. lakóinak az orosz nemzet, Németországot lengyel, dán és francia alattvalói dacára a német nemzet alkotja. Magyarországban [sic!] tehát a tótság románság stb. csak a maga körén belül mint nemzetiség, a magyar ellenben nemcsak mint nemzetiség, de mint nemzet is érvényesül. A kisebb nemzetiségek ezért megkövetelhetik, hogy egymás közt saját nyelvüket mívelhessék, hogy kultúrájukat ápolhassák, saját szokásaikat és jellegüket megtarthassák - a domináló nemzetiség ellenben megkövetelheti, hogy nemcsak maga ápolhassa nyelvét, hanem az összes, a nemzethez tartozó polgárok ismerjék azt, és saját kultúráját nem csak a nemzetiség erejével, de az egész nemzet, az egész állam erejével mozdíthatja elé. A nemzetiségek elnyomására irányzott politika nem indokolható, és nem is vezet célhoz, kivéve talán az oly államokban, hol törpe és óriási nemzetiségek állnak egymással szemben. Az ily politika igazságtalan, bántó és szükségtelen. Az államnak pártatlannak kell lennie minden polgárával szemben, ilyen politika mellett azonban eltér a pártatlanságtól. A nemzetiségek felolvasztása nem állami, de társadalmi feladat. Ha a domináló nemzetiség, a nemzet, csak azokhoz a követelményekhez ragaszkodik is, amelyekhez feltétlenül joga van, minden nemzetiségnek érdekében fog állni, lehetőleg a domináló nemzetiséghez simulni, ami minden felolvasztási törekvést nagyban előmozdít. Hogy az állam a nemzetiségek túlkapásait s államellenes törekvéseit nem tűrheti, az magától értetődik.

Más a helyzet azokban az államokban, hol több nemzetiség egyenlő erőben áll egymás mellett. Svájcban például az olasz, a francia és a német nemzetiségek majdnem egyenlően erősek. A svájci államot is nemzet alkotja, de ez a nemzet se olasz, se francia, se német, hanem svájci nemzet, ha ezt a szót nem is használják. Itt tehát az államnak is egyformán kell bánni minden nemzetiséggel annyira, hogy még egységes államnyelvet is nehéz lesz megállapítni. Az ilyen államok arra vannak utalva, hogy szövetséges, federalisztikus formában szervezzék magukat úgy, hogy az állam önmagát felbontja egységes nemzetiségű részekre, s e részek összességéből alkotja meg önmagát. Ezt a példát látjuk Svájcban.

A szabadság követelménye mellett nagy erővel érvényesül korunkban az egyenlőség követelménye is. E fogalom magában véve keveset jelent, az egyenlőség lehet nemcsak a szabadság egyenlősége, de az elnyomatás egyenlősége is. Az állampolgárok egyenlősége nem abban áll, hogy az összes emberek gazdasági állapotjuk, egyéni állásuk, munkakörük tekintetében teljesen egyformákká váljanak, mely állapotot az államnak mesterségesen és erővel kellene fenntartani. Az emberek különböző tehetségekkel jönnek a világra, és az élet is különbözőképpen bánik el velük, amiből önkényt [önkéntelenül] fejlődnek bizonyos egyenlőtlenségek az egyes polgárok közt. Az abszolút külső egyenlőség kikényszerítése a legnagyobb egyenlőtlenség volna, mert az emberek különböző értékű munkáját egyformán honorálná. Az egyenlőség helyes értelme tehát abban áll, hogy az emberek az állam által egyenlő elbánásban részesülnek, úgyhogy az állam egyenlő egyéni jogokat és kötelességeket biztosít mindenki számára, és privilégiumokat senkinek sem ad.

Ha most e fejezet eredményeit összefoglaljuk, látjuk, hogy az állam hatalma külsőleg korlátlan, akarata azonban belsőleg meg van kötve. Az állam a nemzet, s ezért a nemzet véleményének, a közvéleménynek kell az államban is kifejezésre jutnia. Ez a közvélemény ma bizonyos általános emberi jogokat ismer el, amelyek ellen ennél fogva egy állam sem vét. Előfordul azonban, hogy az államhatalom szervezete a közvélemény érvényesültét megkadályozza vagy megnehezíti, úgyhogy erőszakosan kell érvényesülnie forradalom útján. A formális jog szempontjából a forradalom mindig jogtalan, mert a jogrend megsértését képezi, erkölcsileg azonban lehet indokolt, sőt helyes is. A forradalmak indokolt voltát azonban nem lehet általános elvek szerint megbírálni - ez a történelem feladata.

*

In Gratz Gusztáv: Alkotmánypolitika. Stampfel Károly kiadása, Pozsony - Budapest, 1900, 17-35.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés