Ha az állam nagy közigazgatási területét nézzük, látjuk, hogy eltekintve az egyes ember gazdasági és társadalmi viszonyától, két szempontból foglal­kozik vele a közigazgatás. Az egyik az ember fizikai, a másik a szellemi élete.

Ahol pedig a közigazgatás az ember fizikai vagy szellemi életével talál­kozik, érintkezik, ott mindig az erősebb akarat érvényesül a gyengébb felett, ez korlátozza az egyén szabad elhatározó és cselekvőképességét akár az állam, tehát a közösség, akár az egyesek érdekeinek védelmében, közvetve tehát a közigazgatott fél érdekében is. Ez a korlátozó, irányító tevékenysége az államhatalomnak, kötelességeket, feladatokat, munkát ró az egyesekre, ami a szabad­ság korlátozásának kellemetlen érzéseit válthatja ki a közigazgatott egyedek lelkében, és csak az államhatalom szükségességének felismerése, a magasabbrendűség tudja megítélni, s azt a maga számára elfogadhatóvá tenni; már az átlagember, tehát a közigazgatott nép túlnyomó többsége indokolatlan zakla­tást, a magánéletébe való erőszakos beavatkozást lát benne, és csak a törvény szigora képes őt engedelmességre szorítani.

Kétséget nem szenved, hogy az államhatalom érvényesítése, amint már fentebb más szóval is mondottam, annál tökéletesebb, annál hasznosabb is, minél inkább ki tudja küszöbölni a közigazgatottak leikéből az ellenszenvet, a bizalmatlanságot, az előítéleteket s azt a zsarnoki kényszert, melyet az államhatalommal szemben érez, és minél inkább odaférkőzhetünk elsősorban az elméjéhez, és meg tudjuk értetni vele, hogy az államhatalom működése nem egyéb, mint az egyesek vagyoni és jogbiztonságának, életének, boldogulásának biztosítása, annál erősebbé, annál állandóbbá és szilárdabbá kovácsoljuk tehát össze azt az összhatalmat, mely azután nemcsak befelé, hanem az ország határain túl kifelé is erőt, bizalmat, megbecsülést, és mindezeken túl vagyoni és anyagi előnyöket jelent az egyes számára, és az állam és benne az egyesek közboldogulását van hivatva megjavítani.

Hogyan tudjuk mindezeket elérni? Mielőtt ezekről a kérdésekről beszél­nék, próbáljuk megállapítani azt, hogy melyek azok az eszközök, amelyekkel az állami hatalom: a közigazgatás a néppel érintkezik. Az államhatalom elsősorban a néppel a törvényhozás útján érintkezik, valamint a törvények életbeléptetését szolgáló végrehajtási utasítások által, nemkülönben az álta­lános érvényű közérdekű rendeletek azok, amelyek az államhatalom elhatáro­zásait, rendelkezéseit a közigazgatott néppel tudatják. Tegyük mindjárt hozzá, hogy rosszul. Rosszul, értelmetlenül, olyan valami, részben a magyar nyelvtől idegen mondatszerkezetben, érthetetlen stílusban, másrészt a pub­licitást illetőleg olyan szűk határok között, hogy ha el is jutnának ezek a tör­vények, intézkedések, rendeletek a nép minden rétegéhez, nemcsak hogy a köznép, nemcsak hogy az átlagos műveltséggel rendelkezők, hanem még a jogilag pallérozott elméjűek is csak akkor értik meg teljesen a kifejezni kívánt akaratot, ha megkérdezik magát a kodifikátort. Hogy ez így van, annak legsúlyosabb bizonyítéka az a körülmény, hogy minden törvényt, minden nagyobb rendeletet nyomon követ egy-egy rendeletet magyarázó kötet, egy-egy füzet, melyben valaki, rendesen ügyvédek, igyekeznek a törvényt vagy ren­deletet lehetőleg köznapi nyelvezeten úgy megmagyarázni, hogy a jogkereső nép, ha akarja, meg is értse, meg is ismerje. Pedig az is tarthatatlan állapot, hogy az országos törvényeket és rendeleteket csak az vegye tudomásul, aki akarja, vagy akinek erre alkalma van, mert gondoskodni kellene arról is, hogy mindenki kénytelen legyen azt megismerni, sőt ha az a törvény az ő életét közelebbről érdekli, akkor kénytelen legyen azt meg is tanulni. Mert az igen kényelmes álláspont az államhatalom részéről, hogy a törvény nem ismerése nem mentesít senkit sem. De amennyire kegyetlen ez az álláspont, annyira igazságtalan is, mert nem követhetek el bűnt akkor, ha azt nem ismerem, ha nem tudom, hogy a cselekvés, mely agyam és testem munkájának ered­ménye, másnak vagy a közösségnek ártalmas, és nem szenvedhetem el igazsá­gosan azokat a joghátrányokat és hiányokat sem, melyek azáltal érnek, hogy nem volt módomban megismerhetni azokat a törvényes rendelkezéseket, melyek esetleg jogelőnyökhöz is juttattak volna. Ha azt akarjuk tehát, hogy a törvényhozás, az államhatalom, a kormányzat minden egyes akarata el is jusson minden egyes polgárhoz, hogy ezáltal abba a helyzetbe juttassuk, hogy törvényes életet is élhessen, akkor gondoskodnunk kell arról is, hogy az a leg­távolabb fekvő tanyás is értesülhessen legalább azokról az intézkedésekről, melyek őt, életvilágát, gazdálkodását a legközelebbről érdeklik.

Sokat lehetne meditálni erről a kérdésről, arról, hogy ez miként volna keresztülvihető, de ez meghaladja egy ilyen rövid cikk keretét, szerény nézetem szerint azonban nem lehetetlen kérdést vetettem fel. Csak így, távirati stílus­ban, csak címmegjelöléssel említek néhány módozatot, lehetőséget. Például minden napi és heti sajtóorgánumnak kötelességévé kellene tenni a közlést, vagy a helyi hatóságok részéről falragaszokon, avagy népies írásos ismertetés kézbesítésével. Ezeknek és azon módozatoknak, amelyekkel biztosítani tudnánk, hogy az államhatalom akarata eljusson a legkisebb kunyhóba is, a legmesszebb fekvő tanyára is, természetesen a helyi viszonyokhoz kellene alkalmazkodniuk. Figyelembe volna veendő az iskolán kívüli népoktatás, a tár­sadalmi és kultúregyesületek, törvénymagyarázó vasárnap délutánok, stb. lehetőségei is. Természetesen túlzás volna arra gondolni, hogy valaha is min­den törvényes rendelkezést mindenki ismerjen. 1897 és 1938 között circa 3000 törvényt alkotott meg a törvényhozás. Ezekből 2300 közigazgatási jellegű, melyek közül ma mintegy 400 van életben. Helyes és szükséges volna azonban, ha a törvények kihirdetése és megismerése közelebb jutna az egyesekhez. Svájcban például, amikor a magánjog kódexét megalkották, a kódex egy példányát minden felnőtt svájci lakosnak saját anyanyelvén hivatalból kikéz­besítették. Boldog Svájc! Mi ilyenre nem is gondolhatunk, ellenben nálunk is meg kellene keresni a törvényhirdetés teljesebbé tételének útjait.

A néppel való érintkezés közvetlensége, illetve ügyeinek gyors, méltányos és helyi ismereteket igénylő elintézése sokat szenved a háború után kifejlődött centrális igazgatás következtében is, amely még az olyan ügyeknek végső fokon való elintézését is a minisztériumoknak vagy más csúcshatóságoknak tartja fenn, illetve ide kerülnek fel, melyek sokszor még a járási hatóságok hatáskörét sem érik el, és ügyek, melyek - mondjuk - a községi elöljáróságok előtt a szóbeliség legegyszerűbb módozatával 5-10 percen belül elintézhetők volnának, felmennek a csúcshatóságokig, és végső elintézésük sokszor hóna­pokat, de éveket is vesz igénybe. Hogy az ilyen késedelmes elintézéssel a fél sokszor egészen egyszerű, természetes és jogos igénye mit szenved, azt magya­rázni is felesleges, sajnos azonban igen sokszor szenved az ügy érdemi, igazsá­gos vagy méltányos kiszolgálása is, mert az intéző csúcshatóságok a felek vagy az ügyek életétől, a méltánylást érdemlő körülményektől, de magától a helyi érdekektől is távol esnek, az azok megítéléséhez szükséges ismeretekkel nem bírnak, de a közben elmúlt idő következtében szenved az ügy, jelentő­ségében is, hasznosításában is és hatásában is meggyengül némelyik, sokszor teljesen meg is szűnik. Nem tartozik ide annak vizsgálata, hogy melyek vol­tak azok a politikai és társadalmi, de különösen nemzetvédelmi szempontok, amelyek az állampolgárok egyes ügyeinek az elbírálását feltolták a legfelsőbb fórumig, de megállapíthatjuk, hogy ezekből az egyes esetekben tényleg fontos okokat képviselő ügyekből kitermelődött a közigazgatás széles területére is a minden célszerűséget nélkülöző centrális igazgatás, amely azután hihetetlen bürokratizmusával nemcsak kerékkötője, de sokszor megbénítója lett magának az életnek. De ez a rendszer kitermelt egy igen sajnálatos, állami és közigaz­gatási életünkre igen káros körülményt: a tisztviselőknek a felelősségtől való félelmét is. Kitermelte azt a határozatlanságot, az önbizalom és az ügyekért való felelősségérzet bátorságának a hiányát, mely nélkül jó közigazgatást elképzelni lehetetlen. A centrális elintézés felé való törekvés, az, hogy az első­fokú elintézést a csúcshatóság magához vonta, elszoktatta az alsóbb hatóságokat, az intézkedésre hivatott tisztviselőket az önállóságtól, és megteremtette a felelősségvállalás félelmét, amelynek az a következménye, hogy igyekszik a tisztviselő az ügyet érdemleges elintézés helyett eltolni magától, a felelősséget a magasabb hatóságokra áthárítani, és ha ehhez hozzáadjuk még azt a körülményt, hogy a háborús idők után bekövetkezett nyomorúság, a súlyos gazdasági helyzet megsokszorozta a boldogulásukat kereső egyének számát, és a közigazgatásnak az élettel való szoros kapcsolatából származó munkáját, érthető, hogy a közigazgatás egész vonalán egy olyan munkatöbblet állott elő, mellyel a tisztviselők megbirkózni képtelenek, és a felelősségtől való szabadulás mellett ez a körülmény is arra kényszeríti őket, hogy a felelősség vállalásával együtt járó több munkától szabaduljanak, és ezért is igyekeznek az ügyeket feljebb tolni. De még a csúcshatóságoknál is sajnálatosan kell tapasztalnunk a felelősségtől való félelmet, és ez az egyik oka annak, hogy az ügyek nagy része a közigazgatási bíróság elé kerül, ahol viszont egy hároméves akta még fiatal ügyiratnak tekinthető.

Az államhatalom, a közigazgatás végrehajtó közegei útján, a hivatalnoki kar által közvetlenül, szóbeliség révén is érintkezik a néppel. Éspedig vagy az államhatalom akaratából, vagy pedig a fél akaratából, amikor az egyes ember fordul az államhatalomhoz, illetve a közigazgatáshoz akár jogsegélyért, akár jogvédelemért, akár tanácsért, vagy olyan hivatalos ügyekben jelenik meg a hatóság előtt, melynek elintézéséhez a személyes megjelenés szükséges, mint például adófizetés, anyakönyvelés, és még számtalan fel nem sorolható olyan ügyben, melyek részben az egyén életkörülményei folytán állanak elő, részben pedig felsőbb rendelkezések kényszerítő hatása alatt jelentkeznek. A közigaz­gatásnak érintkezése a néppel itt a szóbeliség alkalmával nyilvánul meg olyan fontosnak, mint amelyről elmondhatjuk, hogy a bizalmat, a megbecsülést, és ennek nyomában a nyugalmat, illetve megnyugvást válthatja ki a lelkekben, de egyben itt jelentkezik a közigazgatásnak irányító és nevelő feladata is. Nem állítom, hogy a közigazgatás érintkezése a néppel könnyű feladat, ellenkezőleg, a köztisztviselő részéről sok nyugalmat, megértést, megfontoltságot, higgadtságot, bölcsességet igényel, főleg pedig nagyfokú emberszeretetet. Viszont állítom azt, hogy akiben ezek a képességek nincsenek meg, azt el kell zárni attól a lehetőségtől, hogy a néppel érintkezzék, mert az olyan tisztviselő, aki ezekkel a tulajdonságokkal nem rendelkezik, hanem ezen tulajdonságok­nak éppen az ellenkezőjével, mérhetetlen kárt okoz nemcsak az egyeseknek, hanem magának a köznek is. A néppel való érintkezés tudománya olyan fontos alkatrésze, kiegészítője a közigazgatásnak, hogy csodálkozni kell azon, hogy a tisztviselőt az iskola és az egyetem padjából odaengedik az íróasztal­hoz minden ily irányú előzetes nevelés nélkül, rábízván az életre, jobban mondva az egyén lelki adottságára, műveltségi, illetve intelligencia-készségére ezt a fontos feladatot, melynek nemzetnevelő értékét sem lehet kétségbevonni, mert eszköze az államhűség, a közintézményekkel szemben megkívánható bizalom kifejlesztésének, a törvénytisztelet elmélyítésének; a hatóságokkal szemben az egyénnek azt a tudatát ápolja, hogy akár jogainak érvényesítése, akár kötelességeinek teljesítése közben a gondos, jó atya szerető és megértő intézkedéseivel találkozik ott, amely nemcsak ügyének szeretetteljes és méltányos kezelésében, hanem abban a módban, mondjuk modorban is meg­ nyilvánul, amely külsőleg is szükséges a bizalom felkeltéséhez. Kínos lát­vány az, amikor a fél a tisztviselő ajtaja előtt percekig tipeg-topog ide-oda, hozzá-hozzányúl a kilincshez, köszörüli a torkát, és csak nagy sokára tudja magát elszánni arra, hogy miután többszöri kopogására választ nem kapott, belépjen és odaálljon a szigorú, mogorva tekintetű tisztviselő elé, aki a köszö­nését nem fogadja, írásából fel sem néz, csak úgy a szája szögletéből szól oda neki, hogy mit akar, vagy a jobbik esetben: mi tetszik. És amíg a fél kíván­ságát vagy panaszát előadja, a tisztviselő tovább dolgozik, tovább ír, fél­ füllel hallgat csak oda, és anélkül, hogy csak egyszer is a szemébe nézett volna az ügyéért aggódó szegény félnek, csak néhány odavetett szóval intézi őt el, és aki még akkor is, ha kedvező választ kapott, a megalázottságnak, a semmibe­vevésnek egy bizonyos keserű érzésével fordul ki az ajtón. Milyen más érzésekkel hagyja el a fél a szobát azonban még akkor is, ha kívánsága teljesít­hetetlen, ha odabent megértő, barátságos légkörben magyarázzák meg neki, hogy kívánsága miért nem teljesíthető. Ha, amikor szakszerű felvilágosítást nyer a gátló akadályról, egyben jóindulatú tanácsban is részesül, hogy esetleg más módon és más körülmények között, más előfeltételek megteremtése esetén számíthat a kedvező elintézésre.

A törvény végrehajtásánál, annak az életbe való átültetésénél is igen fontos szerepet játszik a mód, az a modor, ahogyan ezeket alkalmazzák. Még egy közigazgatási vagy adóvégrehajtást is lehet olyan modorral végezni, hogy a fél belássa, hogy az a végrehajtó csak a maga keserű kötelességét teljesíti, és hogy a végrehajtásra az ő saját mulasztása adott okot. Ismertem olyan végrehajtót is, aki gyűlölt mestersége dacára is közszeretetben állott, aki sohasem vitt magával a végrehajtáshoz csendőröket, és akinél a legritkább esetben került a sor a zálogtárgyak összehordására vagy elárverezésére, akinek sima, megnyerő, vigasztaló modora, tanácsadói készsége és méltányos eljárása a végrehajtást a zálogolásnál tovább nem vitte.

A jogkereső félnek állandóan éreznie kell az államhatalom gyámolító kezét, mert csak úgy tudja elviselni annak természetes és következetes szigorát, mert csak így lehet megnevelni benne a törvény tiszteletet. Ha a szigor a jósággal, megértéssel párosul, úgy népünk törvénytiszteletének alapja nem a félelem, hanem azon erkölcsi érték lesz, mely őt az államközösséghez oda­kapcsolja. És ha szükség volt a szeretetteljes és megértő, gyámolító közigaz­gatásra a múltban, mennyivel nagyobb szükség van arra a jelenben, amikor a gazdasági bajok, a szociális ellátatlanság, a nyomorúság, a nélkülözés - mint fentebb is említettem - állandóan szaporítják azok számát, akik a közigazgatás gyámolító kezét keresik.

Szólnom kell azon feltételekről, illetve azoknak az attribútumoknak a megteremtéséről is, amelyek alkalmassá teszik a tisztviselőt arra, hogy a néppel való érintkezése kapcsán birtokosa legyen azon kellékeknek, melyek vele szemben bizalmat, szeretetet, megbecsülést és tekintélyt jelentenek.

Ezeknek a feltételeknek a fő forrása az a köztekintély, melyet közjogi helyzete biztosít a számára, amelyet azonban a bizalom és szeretet, a meg­becsülés egyéni díszei csak akkor kísérhetnek, ha ezzel a köztekintéllyel úgy él, hogy azt polgártársai, a rábízott nép érdekében értékesíteni tudja.

A köztekintélyen felül álló és erkölcsi hatásában mélyen fekvő és messzebb­ nyúló egyéni tekintélyt, bizalmat, megbecsülést és szeretetet a tisztviselő egyéni kvalitásai szerezhetnek meg a számára, de nagy jelentősége van annak a körülménynek is, hogy a felsőbb hatóságok miként igyekeznek megerősíteni az alájuk rendelt tisztviselők tekintélyét, miként támogatják őket munkájuk­ban, és minő eszközöket alkalmaznak arra, hogy a közigazgatott nép tudomást is szerezzen arról, hogy a vele rendelkező tisztviselő a felsőbb hatóságok bizal­mát és megbecsülését is bírja.

Hogy ezt a kérdést egészen közelről világíthassam meg, a községi jegyzői állásra kell hivatkoznom nemcsak azért, mert számszerűleg a legnagyobb, továbbá a legnyersebb és a legműveletlenebb néprétegeket közigazgatja, hanem azért is, mert közjogi helyzetének rendezetlensége a legkevesebb köztekintéllyel ruházza fel.

A községi jegyzővel szemben a közhatalom nemcsak azt kívánja, hogy a rá bízott állami és községi munkát maradék nélkül ellássa, nemcsak azt az igényt támasztja vele szemben, melynek szakszerű megművelése az állam fennállásának, zavartalan igazgatásának, pénzügyi egyensúlyának egyik fő­ biztosítékát képezi, hanem ezenkívül elvárja tőle, hogy az uniformizált törvényeket és rendeleteket akként ültesse át az életbe, hogy maga a törvény szelleme, illetve az államakarat csorbát ne szenvedjen, viszont a helyi viszo­nyokhoz, a helyi érdekekhez simuljon, a mutatkozó durva ellentéteket le­faragja, szóval a célszerűség és okosság elvei alapján érhessék el a megkívánt hatásokat. De ezenfelül megkívánja az államhatalom a jegyzőtől, hogy hiva­talában és hivatalán kívül is gondos ápolója legyen községe és népe kultúrájá­nak, gazdasági boldogulásának, egészségügyének, szociális rendezettségének, a társadalmi békének és összetartásnak, zászlóvivője minden szép és nemesnek, álljon őrt a nemzeti gondolat mellett, egyszóval olyan vezére legyen községé­nek és népének, akit népe minden irányban követ. Minden más, különösen a központokban működő tisztviselőkkel szemben olyan nagy és nehéz feladat ez, melynek megfelelni csak az képes, akit a Gondviselés egészen kiváló egyéni képességekkel ruházott fel, de felékesítette különösen azokkal a lelki tulajdon­ságokkal, melyeket összefoglalva talán ebben az egy szóban jelölhetnénk meg: emberszeretet.

A községi jegyzői hivatalnak maradék nélkül való ellátásához szükséges tudnivalókat meg lehet szerezni, meg lehet tanulni, de a pályának, a hivatásnak a betöltéséhez nem elegendő sem az általános, sem a szakképzettség, ehhez elvitathatatlanul szükséges, hogy születésénél és nevelésénél fogva magával hozza lelkének szociális berendezettségét, a csalódásokkal, a hálátlansággal, a sokszor gonosz indulattal, a félreértésekkel szemben elnéző, megbocsátó, a hittérítő alázatosságával ékeskedő krisztusi türelem erényeit; szükséges, hogy a néplélek alapos ismerője legyen, érteni kell ahhoz, sőt nagyfokú diplomáciai érzékének kell lenni ahhoz, hogy melyek azok az eszközök, amelyekkel eredményesen tud szembeszállni a néplelkeket ezer oldalról veszélyeztető káros befolyásolásokkal szemben, melyek azok az eszközök, melyekkel oda tud férkőzni az egyszerű lelkekhez, be tudja magát fészkelni azok szívébe, de főleg meg tudja szerezni magának népe osztatlan bizalmát, amely nélkül nem számíthat arra, hogy népének vezére lehessen. A népvezérség súlyos és nehéz feladatainak teljesítéséhez - sajnos - nemcsak hogy nem rendelkezik a községi jegyző azokkal a kellékekkel, amelyeket ezekhez a közhatalom részéről joggal elvárhatna, ellenkezőleg, erről az oldalról amíg egyrészt úgyszólván teljesen védetlenül áll, másrészt olyan feladatoknak elvégzése kívántatik meg tőle, melyek merőben ellentétesek, sőt akadályai annak, hogy a vezérséghez szükséges népszerűséget megszerezhesse. A községi jegyzőt törvényeink a vezetéshez szükséges dísszel és tekintéllyel nemcsak hogy nem látják el, hanem mint például az 1886. évi XXII. tc., a községi törvény - amely felett réges-régen elszaladt az idő - egyenesen tekintélyromboló, amikor kimondja, hogy a község feje a községi bíró. A község hivatalos vezetője tehát nem a képzett jegyző, hanem a községi bíró.

Hogy ez az állapot az anomáliáknak minő sorozatát teremti meg, erről most szólni nem kívánok, aminthogy arról sem, hogy a községi jegyző véd­telen helyzete minő károkat jelent a közigazgatásnak, és magának a közigaz­gatott népnek is. Arra nincs itt hely, hogy végigvezessem igen tisztelt olvasói­mat mindazon közigazgatási területeken, ahol a községi jegyző közjogiatlan helyzete szembeállítja őt az államhatalommal akkor, amikor népének érdekeit kell szolgálnia, és viszont, amely harcban azonban rendesen mindkét érdek szenved, csak arra óhajtok még - tárgyamhoz híven - rámutatni, hogy a néppel való bizalomteljes érintkezés ezen súlyos akadályai mellett milyen szomorú az, hogy a közigazgatás gyakorlati élete nincs mindig áthatva annak a tudatától, hogy azokat az akadályokat, amelyek a néppel érintkező tiszt­viselők tekintélyét lerombolják, nemcsak hogy elhárítani nem igyekszik, ellen­kezőleg a közigazgatott felek előtt olyan magatartást tanúsít sokszor, amely még azt a tekintélyt is lerontja, amelyet magának a tisztviselő egyéni kvalitásai útján ezer akadály között nagy nehezen megszerzett.

Szólok itt azokról a felsőhatósági közegekről, akik az alsóbbrendű tisztviselőkben nem a munkatársakat látják, hanem azt az igavonót, akit kor­báccsal kell a munkára serkenteni. Szólok azokról a felsőbb hatósági szemé­lyekről, akik úgy a hivatalos, mint a magánérintkezésben az emberi önérzetet sértő, lekicsinylő, sőt igen sokszor durva módon éreztetik hivatali felsőbbségüket, mert egyéni, emberi felsőbbségről az ilyen esetekben beszélni sem lehet.

Ha a durvaságokkal párosult, és a néppel érintkező tisztviselőkkel szemben megnyilvánuló és a tekintélyüket aláásó, eléggé el nem ítélhető esetekkel ma már ritkábban is találkozunk, még mindig elég sűrű azonban azoknak a száma, akik az alsóbbrendű tisztviselővel vagy vállveregető, vagy felsőbbségüket indokolatlanul éreztető gőgös módon érintkeznek csak, és akik törvény adta jogukkal visszaélnek.

Mindezekkel pedig csak azért foglalkozom, hogy alátámasszam azt az állításomat, amit fentebb hangoztattam, hogy minő fontos szerepe van a közigazgatásban a néppel való érintkezés közben a tekintélynek, s hogy mennyire fontos az, hogy a felsőbb hatóságok hogyan igyekeznek ezt a tekintélyt meg­erősíteni, növelni. Eddig csak a tekintély megerősítésének a negatívumait adtam, amelyekkel azonban megjelöltem azokat a pozitívumokat is, melyekkel a felsőbbségek a szükséges tekintélyt növelni képesek, de azt megtenni köteles­ségük is.

A tisztviselőben az önérzetet ápolni, erősíteni, önbizalmát, tevékenységi készségét, kezdeményező és intézkedő bátorságot fejleszteni kell. Bármily kicsi is az a hatáskör, amelyben dolgozik, arról olyan képzete kell hogy legyen, hogy az a nagy gépezetben, az állami közigazgatásban olyan fontos alkatrész, melynek zavartalan és helyes működése összhangban áll az egész hibátlan működésével. Fejleszteni kell a tisztviselőben hivatalának, szolgálatának megbecsülését és szeretetét, hogy kellő lelki nagysággal ülhessen íróasztala mellett, de ki kell benne fejleszteni azt a magasztos érzést is, mellyel alá tudja magát vetni a nemzeti öncélúság gondolatának és törekvéseinek.

Akinek a törvények kellő díszt és tekintélyt biztosítottak, az tartsa meg azt, és öregbítse a közvetlenség, a szeretetreméltóság, a segítésnyújtás készsé­gének erényeivel, borítsa be ezzel a tekintélyével, ezzel a díszével az alája rendelt azokat a tisztviselőket is, akiket ezekkel a törvények nem ruháztak fel, de akiknek ezekre ugyanolyan szükségük van, különösen akkor, amikor a közigazgatott nép bizalmát és szeretetét a közvetlen érintkezéssel megszerezni óhajtják.

A közigazgatás érintkezése a néppel egy darabja a magyar életnek, egy darabja, eszköze a jövő boldogulásának, nemzetnevelő, a jövő generációt formáló feladata, egyben pedig egyik biztosítéka annak a keresztény nemzeti gondolatnak, amelynek hűséges ápolása, kiépítése elvezet nemzetünk feltámadásához.

*

In Madarász Elemér (szerk.): Magyar politikai és közigazgatási compass (1919-1939). Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat nyomása, Budapest, 1940, 44-50.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés