Talán nem tévedünk, ha itt röviden megjelöljük ezt az okot: a nagyhatalmak terjeszkedési politikáját, aminek lehetnek kimondottan konzerváló, de virulens, igen aktív állapotai is. Ez a megállapítás önmagától értetődően veti fel a kérdést: mi az államtudományok síkján egy nagyhatalom? Nem kívánunk e kérdéssel itt bővebben foglalkozni, ezt más alkalommal már megpróbáltuk megválaszolni. [1] Kétségtelen, hogy a probléma további stúdiumot is igényel, annyival is inkább, mert nem tudunk arról, hogy akár történészek, vagy az államtudományok művelői, esetleg a „tiszta jogi elméletek” hívei ennek már különösebb figyelmet szenteltek volna. Heinrich Triepel, a berlini egyetem világhírű állam jogásza a Hegemóniáról írt kitűnő könyvében - önkéntelenül érezve a nagyhatalmi definíció hiányát - Rankeről szólva azt állítja, hogy a XlX. század e kétségtelenül zseniális német történetírója egy nagyhatalmi definíciót már felállított volna (Triepel nem jelzi, [hogy] hol), amelynek lénye[ge], hogy az a nagyhatalom, amely bármely más államok ellene irányuló koalíciójával szemben meg tudja helyét állni. Eltekintve attól, hogy ez elmélet téves (ez inkább egy világhatalmi definícióra állna, Rankénál nem ismertünk erre vonatkozóan semmiféle különösebb utalást). Érdekes tünet, hogy a magyar történetírás - amely Ranke egyik emlőjéből táplálkozva lett naggyá - nem foglalkozik e kérdéssel valamint a magyar jog- és államtudományok sem, nem említve a nagyhatalmi rangállás nemzetközi szokásjogi alapon való külső megnyilvánulásainak ismertetését - ideértve természetesen a népszövetség keretében szerepelt nagyhatalmak különleges jogi helyzetét is, főleg az egykori népszövetségi tanácsban. A Ranke-féle definíció azonban mégis nyugtalanított minket, különösen azért, mert Triepel, a különben pontos Triepel sem idézte közelebbről a német történettudóst. Átnéztük ebből a szempontból Ranke összegyűjtött munkáit, [2] amelynek 10. kötete (Kleinere Schriften, p. 423.) Die grossen Mächte című szakasza sok érdemlegeset és megszívlelésre méltót mond a nagyhatalmak XIX. században követett politikájáról, azonban közelebbi definíciót ő sem ad arról: mit értsünk elméleti síkon egy nagyhatalmon? Nem tartalmaz e tekintetben utalást Rankenek a másik munkája sem, amely a nagyhatalmi politikának oly sok érdekes és jellemző megnyilvánulását taglalja. [3]

Elnézést kell kérnünk az olvasótól a hosszas bevezetésért. Csupán arra akartunk rámutatni, hogy a sorsunkat irányító nagyhatalmi politika alanyainak az elmélet síkján, s az empirizmus talaján való vizsgálata fokozottabb feladatokat ró a tudományra.

E feladatok azonban talán még nehezebbek, még bonyolódottabbak, és hozzánk magyarokhoz közelebb állók, amikor a közép- vagy kishatalmakról van szó. Tudományos és publicisztikai szempontból e problémákkal - legalább[is] tudomásunk szerint - senki sem foglalkozott közelebbről. A közép- és kishatalmak kifejezést hírlapirodalmunk, sőt gyakran tudósaink is sokszor össze-vissza, minden rendszer és megalapozás vagy indokolás nélkül használják, egyik vagy másik országot hol kis, hol pedig középhatalomnak jelölve meg. A külföldi tudományos vagy hírlapirodalom sem szerencsésebb különben e tekintetben. Ha azonban az olvasó hallott volna már a külföldi vagy akár hazai államtudományi irodalomban kis- vagy középhatalmi elméletekről, amelyek a két kategória között pontos elválasztó határvonalat is állítanak fel, akkor elnézését kérjük. Benyomásunk azonban az, hogy a kifejezéseket a szerzők inkább ösztönösen használják, amikor nem egy nagyhatalomról van szó. Noha igen lényeges különbségek vannak - pontosan elhatárolhatók, kis- és középhatalmi kategóriák között. Svájc vagy Magyarország például kis- vagy középhatalom? Mindkét felfogást hallottuk megnyilvánulni, még felelős államférfiak szájából elhangzott beszédek során is, amelyek azonban mindig az ad hoc aktualitás talaján mozogtak. Azonban a tudomány hiányt pótló feladata éppen az, hogy elméleti síkon állítsa fel azokat a kritériumokat definíciója számára, amelyeknek megnyilvánulása csalhatatlan módon tárja a szemlélő elé: itt egy közép- vagy kishatalommal, s nem mással állunk szemben.

Rendkívül nehéz feladat ennek az elméletnek felállítása és körülírása. A munka elvégzése csupán az empirizmus szilárd talaján mozoghat. Ha a nagyhatalmak politikája csak két utat ismer: a háborút vagy a kompromisszumos állapotot, amelyet másként békének is neveznek, ez lehangoló tünet. Az emberiség vélt vagy valódi érdekei talán a békeállapotok minél tartósabb voltát tennék kívánatosabbá. Lehet, hogy a nagyhatalmi politika virulenciájából veszíteni fog belátható időn belül, talán a hosszú háborús krízisek hosszabb kompromisszumos korok fognak eredményezni - ekkor talán az illúziók nélküli nagyhatalmi teória is megszűnik majd indokolttá válni. - Az ismert nagyhatalmi típus s a jelenlegi világrend talán megszűnik, illetve radikálisan átalakul, s akkor a realizmus szomorú talaján mozgó definíciók is érvényüket vesztik majd. S ekkor fog a középhatalmi típus fokozottabb jelentőséghez jutni. Addig azonban egy ösztönös, terjeszkedésre és gyarapodásra törekvő politikát kell nagyhatalminak minősíteni, amely - amikor érdekeiről van szó - semmiféle korlátozást vagy egyéb azoktól független szempontot nem ismerhet. A nagyhatalmi politika virágzását vagy lehanyatlását nem szabad spekulatív elgondolásokkal, eszmékkel vagy szellemi áramlatokkal összefüggésbe hozni. Utóbbiak csak a fent körülírt politika segédeszközei lehetnek.

A középhatalom vagy középhatalmi politika körvonalozásánál is a gyakorlat s a realizmus ösvényein kell haladnunk. Korunkat a történész magasabb szempontokból most még nem bírálhatja felül, nem magyarázhatja, de nem is érthető meg. Szerencsések vagyunk e tekintetben José Ortega Y Gassetra hivatkozhatni. [4] Ha Ottlik László szellemes és találó definíciója szerint [5] a politika a hatalom tudománya, ekkor a középhatalmi elmélet felállítása elsősorban a politikai tudományok feladata, habár ennek számtalan más szociológiai, történeti és jogi vonatkozása is van. Le kell természetesen arról mondanunk, hogy egy szűkre szabott cikk keretében tökéletes és minden szempontra kiterjedő definícióját adjuk a középhatalomnak. Itt, e szerény elmélkedések keretében, csupán arra törekszünk, hogy egy-két mondattal megvilágítsuk a probléma félreérthetetlen lényegét. Ezért is kellett a nagyhatalmi problémára is kitérni fejtegetéseink során, miután a két kategória közötti különbségek világítják meg a probléma lényegét.

Embrionális állapotában a kérdés már nyert egy hozzávetőleges megoldást ezelőtt kereken 24 évvel, amikor a népszövetségi előkészítő bizottság Párizsban a Hotel Crillon-ban nagyhatalmakról és olyan hatalmakról intézkedett, népszövetségi vonalon, amelyek érdekei „korlátozottak”, „elhatároltak”. (Les puissances et intérêts limités). Ez a megállapítás azonban nagyon az általánosságok között mozgott, mert hiszen a második kategóriában feltalálhatók egyként a kis- és középhatalmak is. Viszont a contrario igen szellemes definícióját állítja fel e bizottsági megjelölés a nagyhatalmaknak, amelyek érdeke viszont igenis korlátlanok, s ennek megvédésére minden korlát nélküli eszközt igénybe is vehetnek.

Mi azonban egy középhatalom? Egy olyan államalakulat, amely külső vonatkozásaiban, bizonyos világosan körülírható keretek között, akár az expanzió, akár pedig a konzerváció önálló politikáját követi, s ezért fegyverrel is a kézben, önállóan is küzdve és harcolva, középhatalmi állását meg tudja tartani, anélkül, hogy más közép-, esetleg egyéb hatalmaknak áldozatául esnék vagy eshetnék. A középhatalmi állás elvesztése pedig azzal egyenlő, hogy az ilyen államalakulat kishatalmi rangállásra süllyed le, mely önállóságát még fenntartja, de ki van szolgáltatva más hatalmak kényének, s önálló létét tisztán és egyedül kompromisszumos alapon létesített helyezetnek köszönheti, amelyet fegyverrel már nem tudna megtartani, s ennek sub specie aeternititis nem is állhat fent, csupán addig, amíg ez az érdekelt közép- és nagyhatalmak által elvétetik.

Magyarország tipikusan középhatalom. Bizonyos korlátok között - a nagyhatalmak külpolitikáját is kompromisszumok korlátozzák béke és háború idején is - önálló külpolitikát folytat; expanziós törekvéseiről, ugyancsak korlátok között nem mondhat le; nem bocsáthatja áruba expanziója során megszerzett értékeit, s ha fent akar maradni, mindezért, fegyverrel a kézben áldozatokat kell hoznia. S még egy lényeges a sok közül - különbség szemben a nagyhatalmi politikával: egy középhatalom, mint Magyarország is, eszmékért is küzdhet, míg a nagyhatalom bizonyos ideáloknak, ha átmenetileg is, esetleg csalódásokkal, de gyakran hátat fordít. A középhatalom ezt nem teszi. Ezért a sokszor amorális nagyhatalmi típussal szemben a jövő a középhatalomé. Útja szenvedésekkel tele szórt, de jövője ezért biztosított az örök Magyarországnak.

*

[1] Grossmacht-Politik und Völkerrecht. Verlag der Ungarischen Gesellschaft für Aussenpoiitik, Budapest, 1941.

[2] Ranke's Meisterwerke. Drucker Humblot, München und Leipzig, 1915.

[3] Die Epochen der neueren Geschichte. Berlin, közelebbi kiadási dátum megjelölése nélkül.

[4] Historia como Sistema v Del Imperio romano. Rivista de Occidente kiadás. Madrid, 1942.

[5] Bevezetés a politikába. Budapest, 1942.

*

In Magyar Külpolitika, 24. évf., 7. szám (1943), 6-7.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés