Montesquieu például bebizonyítja, hogy a monarchia alapelve a becsület, az önkényuralomé az elrettenés;, a köztársaságé pedig az erény, vagyis a hazafiság, és hozzáteszi még nagyigazán, hogy a különböző kormányzatok alapelvük érvényesítésének túlhajtása, vagy annak elejtése által hanyatlanak le, illetőleg enyésznek el.

S ez valóban így van, noha az állítás paradox. Első tekintetre ugyanis nem látjuk be, miért kell elenyészni az önkényuralonmak az elretten­tés alkalmazása, tehát éppen azáltal, ami fenn­állását leginkább biztosítja; továbbá a mérsé­kelt monarchiának a nagyon kifejlesztett becs­vágy által, és a köztársaságnak azért, mert nagyon sok erény felett rendelkezik. S ez mégis így van.

Az elrettentéssel való visszaélés ugyanis el­ernyedést szül, és méltán idézhetjük itt Quinet Edgarnak következő kiváló mondását: «Midőn elrettentést alkalmazunk, biztosaknak kell len­nünk abban, képesek vagyunk-e azt állandóan is alkalmazni.» A monarchia pedig nem rendelkezik elég sok kitüntetéssel, mert ha mindent csak a becsvágy kielégítésére alapít, akkor sokszorosíta­nia kellene a méltóságokat, a külső kitüntetéseket, a katonai tollforgókat, vállrojtokat és a hivatalokat, minthogy pedig mindezeket nem sokszorosíthatja a végtelenségig, ellene lesznek úgy azok, akik ilyenek nélkül vannak, mint azok, akiknek van azokból részük, de nem elég.

És végül kétségtelen az, hogy az ember soha­sem bírhat elegendő erénnyel, s kiváltképpen ele­gendő hazafisággal, s ekkor történik az, hogy a kormányzatok inkább elenyésznek azáltal, ha cserbenhagyják alapelvüket, mint ha visszaélnek azzal. Egyébként nem igaz-e, hogy az országtól túl sok áldozatkészséget követelve, kimerítjük a polgárok erőit, és elernyesztjük az önmaguk által pazarul feIajánlott erényeket?

Ez esett meg Napóleonnal is, aki talán nem szándékosan, túlságos sokat követelt Francia­országtól «a nagyobb Franciaország» felépítéséhez.

Ámde ez nem volt köztársaság! Az áldozato­kat tekintve, amelyeket a polgároktól hazájukért követeltek, a római köztársasághoz és az 1792. évi francia köztársasághoz volt hasonló. Mindent a haza dicsőségéért, és «még több hősiességet, mindig hősiességet». Ebből állott. A polgárok erényétől túl sokat követelve, kimerült az.

Nagyon igaz tehát, hogy a kormányzatok alapelvük túlzása által nem kevésbé teszik magu­kat tönkre, mint annak elhagyásával. Montesquieu ezt az általános érvényű gondolatot Arisztotelészből merítette, aki nem minden humor nélkül mondja a következőket: «Azok, akik azt képze­lik magukról, hogy megtalálták valamely kormányformának alapelvét, ennek következményeit szélsőségekbe hajtják: nem veszik figyelembe, hogy ha az emberi orr eltér az egyenes, tehát a legszebb vonaltól, és sasorrá vagy pisze orrá alakul át, szépségének egy részét még megtartja ugyan, ámde hogy ha ez az eltérés túlságba menne, akkor ennek a testrésznek éppen azon helyes mérete veszne el, amivel bírnia kell, nem is szólva arról, hogy beállhatna bizonyos esetben az az eredmény is, hogy orra egyáltalá­ban nem is volna az embernek.» Ez a hasonlat minden kormányformára egyaránt alkalmazható.

Ezen avlapgondolatból kiindulva gyakran felvetettem azt a kérdést: hogy mi a demokraták elve kormányzatuk lényegét illetőleg, és nem került nagy erőfeszítésembe annak megállapítása, hogy ez az elv a kontárság kultusza.

Tekintsünk meg egy jól berendezett és virágzó kereskedőházat vagy ipartelepet; mindenki azt a munkát végzi itt, amit elvégezni megtanult, és amit jól elvégezni leginkább képes. Itt működik a munkás, a számvevő, amott a kezelő távolabb, a külső ügyek főnöke a maga helyén. Senkinek sem jutna eszébe, hogy a számvevőt az utazó ügynök útjára küldje el, és hogy őt ezalatt akár magával az utazó ügynökkel, akár az üzletvezelővel, akár a gépésszel helyettesítse.

Figyeljük meg az állatvilágot; minél magasabb fokon állanak az egyes állatok a szerves lények közt, annál nagyobb lesz az élettani működés megoszlása, és annál határozottabb lesz az egyes szervek külön kialakulása. Egyik szerv gondolko­zik, a másik cselekszik, ez a szerv az emésztést, amaz a lélegzést végzi stb. Vannak-e oly állatok, melyeknek csak egy szervük van, vagy jobban mondva amelyek csak egy szervből állanak, amely lélegzik, érez, emészt, és mindent egyszen-e végez el? Bizonyára vannak. Mint ilyet az amőbát említik. Csakhogy az amőbát az állat­világ legalsóbb fokán van, s még a növénynél is sokkal alsóbbrendű.

Éppen így kétségtelen, hogy az a jól szerve­zett emberi társadalom, amelyben minden szerv­nek megvan a maga határozottan kijelölt tevé­kenységi köre, vagyis amelyben azok igazgatnak, akik megtanulták az igazgatást, azok hoznak törvényeket vagy kijavítják a már meglévőket, akik törvényhozást tanultak; azok ítélkeznek, akik jogtudományt tanultak, és a falusi levél­hordó munkáját nem bízzák béna emberre. A társadalomnak a természettől kell eljárásában mintát venni. Márpedig a természet a jól meg­ alkotott lényeknél akként jár el, hogy elkülöníti egymástól a szerveket; «a természet semmit sem alkot silányul - mondja Aristotelész -, mint a delfoszi kézműves, akinek kései többféle célra szolgálnak; a természet minden egyes darabot külön alkot meg, és eszközei közül nem az a leg­tökéletesebb, amely többféle - de amely csupán egy munkára alkalmas.» «Karthagóban - mondja továbbá - nagy megtiszteltetés többféle hiva­talnak egy kézben való összehalmozása; márpedig egyszerre az ember jól csak egyetlen dol­got végezhet el, a törvényhozónak tehát meg kell előznie ezt a helytelenséget, és nem szabad megengednie ugyanannak az egyénnek, hogy cipőt is készítsen, és hogy flótán is játsszék.» Jól szervezett társadalom továbbá az, ahol nem bíznak mindenkire mindenféle tevékenysé­get, ahol nem mondják magának a tömegnek vagy az egész társadalmi testnek: «te kormányozz, te igazgass, te hozz törvényeket.» Az a társada­lom, melyben a dolgok így állanának, amőba-társadalom lenne.

Valamely társadalom annál előrehaladottabb az emberi társadalmak sorában, minél jobban fel van osztva benne a társadalmi munka, minél határozottabban vannak benne elkülönítve a szervek, s minél pontosabban vaunak a munkakörök a rátermettség szerint elosztva.

Ámde a demokráciáknak legalábbis erős hajlandóságuk van arra, hogy ne legyenek ezen a nézeten, hanem éppen annak az ellenkezőjén. Volt Athénben egy főtörvényszék, amely a törvény ismeretére tanított bírákból állott, akik tehát törvénytudók voltak, és a törvényeket pontosan alkalmazták. A nép azonban nem szívlelhette ezen bíróságot, és minden erejével azon volt, hogy önmagával, a néppel helyettesítse. A nép okoskodása a következő volt: «jól tudom alkalmazni a töivényeket, mert én hozom azokat». A következtetés (conclusio) helyes volt, amit meg lehet támadni, az a szillogizmus altétele (propositio minor). A nép okoskodására ezt lehetne felelni: «kétségtelenül alkalmazhatod a törvényeket, mert te hoztad azokat, de talán nincs igazság abban, hogy te hozod azokat.» Annyi bizonyos, hogy a nép belefogott a törvények alkalmazásába, sőt mi több, meg is fizettette magát érte, s ennek az lett az eredménye, hogy éppen a legszegényebb polgárok ítélkeztek nap­közben, miután a többiek nem akarták elveszte­getni egész napjukat hat drachmáért. Ez a plebejus-törvényszék igen sokáig ítélkezett. Leghíresebb ítélete Szókratész halálos ítélete volt. Lehet, hogy megbánták ezt az ítéletet, de hát meg volt mentve az elv: sértetlen a kontárság szuverenitása.

Úgy látszik, a modern demokráciák is ugyan­ezen elvet vallják. Lényegükben amőbaszerűek. Egy hírneves demokráciának a fejlődése követ­kező volt.

Ezzel az eszmével kezdte meg működését: legyen egy király és a nép, legyen demokratikus királyság és királyi demokrácia. A nép hozza a törvényt, a király végrehajtja, éspedig bizonyos befolyással a törvény felett, amennyiben fel­függesztheti oly[an] új törvény végrehajtását, mely ítélete szerint akadályozhatná a kormányzásban. Itt még mindig fennmaradt tehát a hatáskörök elkülönítésének bizonyos foka. Nem azon egy személyiség - akár egyén, akár kollektív sze­mély - hozta a törvényeket és végezte a kor­mányzást is.

Ez nem tartott sokáig. A királyságot meg­szüntették. Megmaradt a demokrácia. Fennmaradt mégis a hivatottságnak bizonyos fokú megbecsü­lése. A nép, a tömeg, a közönség nem tulajdoní­totta magának azt a jogot, hogy közvetlenül maga kormányozzon, sem azt, hogy közvetlenül hoz­zon törvényt. Sőt nem tulajdonította magának azt a jogot sem, hogy közvetlenül választhassa meg a tör­vényhozókat. A törvényhozókat két fokú válasz­tás mellett rendelte ki: kiszemelte a választókat, akik megválasztották a törvényhozókat, vagyis ily módon maga fölébe kétféle arisztokiáciát helyezett, ti. a választók - és ezeken felül a választókon kívül - a választottak arisztokrá­ciáját. Ugyancsak messze állott tehát az athéni demokráciától, amely pontosan mindent önmaga végzett el a Pnyxen. [1] 

De azért mégsem mondhatni, hogy a ráter­mettséggel túlságosan törődött volna. Mert a kiszemelt választókat semmiféle különös hivatottság nem képesítette arra, hogy törvényhozó­kat választhassanak, viszont a választók által kirendelt választoltak sem bírtak semmiféle hivatottsággal arra, hogy törvényhozók lehesse­nek. Mindazonáltal mégis volt ez esetben két pszeudo-hivatottság, legalább vélelmezett hivatottság. A tömeg, vagyis inkább az alkotmány azt vélelmezi, hogy a kirendeltjei által megválasz­tott törvényhozók sokkal hivatottabbak a törvé­nyek hozatalára, mint maga a tömeg.

Ezt a kissé bizarr hivatottságot nevezem én átruházás útján való hivatottságnak. Semmi sem jelzi, hogy ennek vagy annak a polgár­nak a legkisebb törvényhozói, azaz jogi hivatottsága is lenne, ámde megadom neki ezt a hivatottságot a benne helyezett bizalomból ki­folyólag, aminek létezését bizonyítom be akkor, amidőn őt megválasztom, vagy pedig rábízom a választást azokra, akiket avégből rendelek ki, hogy törvényhozókat válasszanak, s akik a választás megejtése által megadják a hivatottságot nekik.

Az átruházott hivatottság bizonyára nem felel meg a közönséges józan ész követelményeinek, de annak bizonyos látszata mégis mellette szól, sőt valamivel több is a látszatnál.

Nincs meg ugyan a közönséges értelme, mint­hogy a semmiből (ex nihilo) való teremtés, minthogy nem a hivatott kreálja a hivatotta­kat, s a zérus eredményez egyet. Az átruházás eléggé jogosult, ha illetékes testülettől szár­mazik; ámbár alkalmazását sehol sem szeretem. A baccalaureatussal nem bíró tudóst valamely egyetem a baccalaureatus, licentiatus vagy tu­dorság fokozatával ruház fel, hogy kebelébe fel­ vegye; az egyetem ezt teheti, mert képes meg­ítélni, vajon egyedül a körülmények okozták-e, hogy a tudós nem szerzett magának semmiféle hivatalos tudós-címet. De ha olyanok ruháznának fel valakit, tegyük fel a matematikai tudományok tudorságával - akik baccalaureatussal nem bírnak, ez már paradoxnak, de ezen kívül nagyon komikusnak is látszhatik. Az illetéktelenek által adott illetékesség semmi esetre sem egyezik a közönséges józan ésszel.

Ámde bizonyos látszat mégis mellette szól, sőt valami kevéssel több is a látszatnál. Vegyük csak figyelembe, hogy a szépirodalmi és dráma­írói tudori fokozatot az illetéktelenek - azaz a közönség - szokta konferálni és megadni.

A közönségnek ugyan mondhatjuk: «hiszen te nem értesz az irodalmi dolgokhoz, sem a drámaíráshoz»; mire a közönség ezt feleli: «egyáltalában nem értek ezekhez, de meg vagyok hatva, s aki engem meghat, annak megadom a tudori fokozatot». A népnek ebben teljesen igaza van, sőt a nép a politikai tudori fokozatot megadja azoknak, akik megindítják, s kellő kifejezést adnak szenvedélyeinek. A nép által kreált doktorok szenvedélyes képviselői a nép szenvedélyeinek, azaz a legrosszabb törvény­ hozók, körülbelül, csakugyan, de nem telje­sen. Nagyon helyén van, ha a szociális élet csúcsán, vagyis jobban mondva a szociális élet csúcsai körül helyet foglalnak a népies szenvedélyek képviselői, hogy megtudhassuk egyik vagy másik irányban veszély nélkül meddig mehetünk el, hogy továbbá megtudhassuk, nem amit a néptömeg gondol, hiszen a tömeg nem gondol­kodik - hanem hogy mit érez, nehogy túlságo­san ellene szegüljünk -, s még inkább nehogy túlságosan engedelmeskedjünk neki, egyszóval, hogy megtudhassuk, mire - és mivel kell hat­nunk. A mérnökember azt mondaná: «ez az anyagok ellenállásának a tudománya».

Egy médium biztosít, hogy beszélgetett XIV. Lajossal, aki a következőket mondta neki: «Az általános szavazati jog kitűnő dolog a monar­chiában; felvilágosít és tájékoztat. Jelzi azzal, amit rendel, mit nem szabad cselekednünk. Ha rendelkezésemre állott volna, és ha tanácsot kérhettem volna tőle a nantesi edictum [2] vissza­vonására nézve, bizonyára hatalmas többséggel tanácsolta volna nekem az edictum visszavonását, és én tájékozva lettem volna, hogy mit kell cselekednem: nem vontam volna vissza az edictumot. Hogy elrendeltem az edictum visszavonását, azért történt, mert egynéhány miniszterem, akiket politikai képességgel bíróknak ítéltem, így tanácsolta. Sőt ezenfelül megismerve ily módon Franciaország közvéleményét, meg­tudtam volna, hogy emiatt már elég háborúja, elég hadihajófelszerelése, s elég kiadása volt az országnak. Ez már nem is szenvedély, hanem szenvedés. Ami a szenvedélyeket illeti, egyenesen szembe kell szállni a nép közvéleményével, erre nézve az általános szavazati jog ujjmutatásul, és nagyon is helyénvaló ujjmutatásul szolgál; ami pedig a fájdalomkitörést illeti, itt is számot kell vetni, éspedig alaposan számot kell vetni az általános szavazati joggal; mert a fájdalomkitöréseket elnyomni nem szabad. A monar­chiának az általános szavazati jogra a tájéko­zódás címén van szüksége.»

Amint nekem mondják, ekként gondolkozik mostanában XIV. Lajos.

Az átszármaztatott hivatottság tehát a törvény­hozás terén: teljes képtelenség; álhivatottság lesz, ha a nép fiziológiai állapotáról akarunk értesülni; amiből következnék, hogy éppen oly rossz a köztársaságban, mint amilyen üdvös volna a monarchiában. Végre is tehát egészen rossznak nem mondható.

A szóban forgó demokrácia, miután tíz évig kormányozták delegáltjainak delegáltjai: tizenöt éven át egyetlen delegáltnak veti magát alá, s végeredményben nem igen lelte benne örömét.

Tehát harminc éven át hivatásszerű eljárás­hoz folyamodott. Úgy gondolta, hogy azokat a választókat, akik a törvényhozók választásával vannak megbízva, ne neki magának kelljen ki­ rendelnie, hanem társadalmi állásuk, azaz vagyonuk jelölje ki azokat. Azok lennének tehát a választók, akik bizonyos összeg[ű] drachmával bírnak.

Miféle hivatottság ez? Ez is hivatottság ugyan, de nagyon szűk körű. Ez is egyike a hivatottság­nak, mert egyrészről annak, akinek vagyona van, inkább érdekében fekszik, mint másoknak, hogy a közügyek helyesen végeztessenek - az érdek pedig fenyitja az ember szemét és felvilágosít, másrészről, mert akinek némi vagyona van, és azt el nem veszti, sohasem lehet egészen ügye­fogyott.

Csakhogy ez a hivatottság nagyon szűk körű, mert egyedül azon körülmény, hogy valakinek bizonyos mennyiségű drachmája van, még nem elegendő ok arra, hogy a tudományok legnehezebbikét, a törvényhozást és a politikát ismerje, amely rendszer azon nagyon vitás axiómához vezetne, hogy «minden gazdag ember szociológus». Ez tehát a hivatottságnak ugyan egyik fajtája volt, azonban nagyon rosszul alkalmazott hiva­tottság, és felette szűk körű.

Ezen uralom letűnt, és az a demokrácia, amelyről szó van - rövid interregnum után - tizennyolc éven át kormányoztatta magát, miként már egy ízben megtette - egyetlen delegált által, s végeredményben ebben sem volt szerencsés. Ekkor elfogadta és gyakorlatilag alkalmazta, a majdnem tisztán demokratikus kormányzatot. Azért nevezem ezt majdnem tisztán demokra­tikus kormányzatnak, mert a tisztán demokra­tikus kormányzat abban áll, hogy a nemzet delegáltak nélkül, folytonos plebiszcitum által közvetlenül kormányozza önmagát. A franciaországi demokrácia ezelőtt is alkalmazta, és még mindig alkalmazza a majdnem tisztán demokrati­kus kormányzatot, jobban mondva a nemzetnek közvetlenül általa kirendelt delegáltjai, mégpedig szorosan és kizárólag ezen delegáltjai által ellátott uralmat, ami ez esetben a kontárságnak majdnem teljes uralomra jutását jelenti.

Ezen hivatottságot tetszés szerint átszármaz­tatott hivatottságnak lehet nevezni. Így tett az egyszeri püspök is, aki az őzpecsenyét meg­kóstolván, ezt mondta: «Én téged pontynak keresztellek.» A nép pedig ezt mondja választottjainak: «Én téged jogtudósnak, - téged államférfinak, - téged szociológusnak keresz­tellek». Lentebb látni fogjuk, hogy a keresztelés még messzebbre is terjed, ha a nép képes lenne megítélni azoknak jogi vagy lélektani tudomá­nyát, akik szavazatát kérik, ez esetben az átszármaztatás nem lenne hivatásellenes, és elég jó eredményt szülne; ámde a nép először is nem képes erre, azután pedig, ha képes volna is, mit sem nyernénk vele.

Mit sem nyernénk vele, mert a nép úgysem helyezkedik erre az álláspontra. A nép sohasem teszi ezt. Előtte nem a tudományos érték irányadó, hanem az erkölcsi érték. Mindenesetre ez is ér valamit, s a hivatottságnak egy neme ez is. Igaz ugyan, hogy a törvényhozók nem lesz­nek képesítve arra, hogy törvényeket hozzanak, ámde legalább becsületes emberek lesznek. Ez az erkölcsi hivatottság nekem eléggé tetszik.

Legyünk óvatosak! Először is nem a legbecsü­letesebb embernek kell adnunk a vasúti állomás-főnökséget, de olyan becsületes embernek, aki ezenfelül igen jól ismeri a vasutak ügykezelé­sét; és nem elég a tisztességes szándék, mely a törvényhozót a törvények hozatalánál vezérli, de szükség van a jogi, politikai és szociológiai igazságok alkalmazására is.

És azután, ha a nép az erkölcsiség álláspontjára helyezkedve értékeli azokat, akik szavazatát ké­rik, ez különleges eljárás. A nép ugyanis azokat részesíti erkölcsi megbecsülésben, akik átérzik legfőbb szenvedélyeit, és sokkal melegebben feje­zik ki azokat, mint mások. Íme a nép becsüle­tes emberei, és nem mondom, hogy nem becsü­letesek, de állítom, hogy ezen kritérium nem elegendő még arra sem, hogy becsületességüket egész bizonyossággal megállapítsa.

Azonban legalább minden valószínűség szerint érdek nélkül valók lesznek, miután a nép legfőbb szenvedélyeit, és nem a saját maguk különleges egyéni szenvedélyeit követik.

- A nép valóban ezt hiszi, mert nem gondol arra, hogy mi sem könnyebb, mint színlelni a nép főbb szenvedélyeit, hogy ezáltal megnyerje bizalmát, és politikailag érvényesülhessen.

Ha a nép az érdeknélküliségre oly nagy súlyt helyez, akkor csak azokat volna szabad meg­választania, akik ellentétben állanak vele, s ez által bebizonyítják, hogy egyáltalában nem helyez­nek súlyt megválasztatásukra. Sőt mi több, csak azokat kellene megválasztania, akik nem jelent­keztek szavazatáért, miután ez a nem jelentkezés legbiztosabb jele az érdeknélküliségnek. De hát a nép éppen ezt sohasem teszi; sohasem teszi azt, amit mindig tennie kellene.

- Azok a testületek amelyek kooptáció útján választják meg tagjaikat, mint az akadémiák s más ilyenek, hasonlóképpen nem tesznek másként.

- És nekik ebben igazuk van, mert előttük nem az érdeknélküliség, hanem a tudományos ér­ték szerepel. Nincs okuk arra, hogy előnyben része­sítsék azokat, akik nem akarnak közzéjük jutni, azok felett, akik égnek a vágytól, hogy részesüljenek ebben. Egészen más dolgot kell itt meg­ fontolni. Ámde a népnek, amely azt hiszi, hogy erkölcsi alapon áll, határozottan ki kellene zárnia a hatalomból azokat, akik a hatalomra töreked­nek, nemkülönben mindazokat, akik vágyva vágynak megszerezni azt.

És ez nyújt biztos tájékozást arra, hogy mit ért a tömeg erkölcsi érték alatt. Az ember erkölcsi értéke szerinte abban áll, hogy osztozik-e, vagy legalább látszólagosan osztozik-e azokban az érzelmekben, amelyeket ő maga érez; és ezért van az, hogy a sokaság választottjai kitűnő közegei az értesülés-szerzésnek és a tájékoz­tatásnak, gyűlöletesek vagy legalábbis haszonvehetetlenek, következésképen nagyon rossz törvényhozók lesznek.

Montesquieu, ki ritkán téved, véleményem szerint ugyancsak tévedett, midőn ezt mondja: «A nép bámulatos módon választja meg magisztrátusait.» Ez onnan van, hogy nem élt demokráciában. Hogyan választaná meg a nép bámulatos módon magisztrátusait, kiváltképpen pedig tör­ vényhozóit, midőn Montesquieu maga - és ez alkalommal teljes igazsággal - elvül állítja fel azon tételt, hogy az erkölcsöknek a kör­nyezetet kell megjavítaniuk, a törvényeknek pedig az erkölcsöket, s midőn nem gondol a nép delegátusai megválasztásánál másokra, mint ki­zárólag olyan emberekre, akik a leghatározot­tabban osztoznak az ő gondolkozásmódjában? A nép bár tökéletlenül, de nem kis mértékben van hatással környezetére; de hogy a törvények megjavítsák az erkölcsöket, szükséges volna, hogy a nép olyan törvényhozókat válasszon, akik erkölcseikkel vele ellentétben állanak ; ámde ez felette különös volna, s éppen ez az, amit a nép sohasem tesz, sőt mindig az ellenkezőjét teszi. Tehát amit a nép választásainál ösztönszerűleg szem előtt tart: az az értelmi, sőt maga az erkölcsi hivatástalanság.

Sőt mi több - ha egyáltalában több lehetséges, a nép kedveli a hivatástalanságot, nemcsak azért, mert az értelmi hivatottságot elbírálni nem tudja, és mert az erkölcsi hivatottságot helytelen szem­pontból értékeli, de ezenfelül azért is, mert mindenekelőtt - ami nagyon természetes is - szereti azt, hogy választottjai hozzá hasonlítsa­nak. Azt, hogy választottjai hozzá hasonlítsa­nak, két okból szereti.

Először érzelmi okokból. Amint láttuk, ugyanis szereti azt, hogy választottjai indulataiban és érzelmeiben osztozzanak. Választottjai osztozhat­nak érzelmeiben és indulataiban anélkül, hogy hasonlítanának hozzá erkölcsökben, szokásokban, modorban, külsőségekben, stb.

De hát a nép természetesen csak akkor lehet bizonyos abban, hogy átérzi-e valaki az ő ér­zelmeit és indulatait, és nem csupán csak tetteti, mintha átérezné azokat, ha az illető vonásról­ vonásra hasonlít hozzá. Ez az ismertető jel és biztosíték számára. A nép tehát ösztönszerűleg van indíttatva arra, hogy olyan embereket, vá­lasszon, akiknek ugyanazon szokásaik s modo­ruk és tanultságuk van, mint neki, vagy olya­nokat, akik kissé tanultabbak, hogy «szónokolni tudjanak». De hogy tanultság dolgában csak egy fél fokkal álljanak magasabban.

A népnek ezen az érzelmi indokon kívül van más rendkívül fontos oka is, amely a demokratikus szellemnek magát az alapját és magát a lényegét érinti. Mit fog tenni a nép akkor, ha egyszer a demokrácia tarantella-pókja megcsípte? Elő­ször is azt fogja akarni, hogy minden ember legyen egyenlő, következésképpen az lesz az óhajtása, hogy tűnjenek el úgy a mesterséges, mint a természetes egyenlőtlenségek. A nép nem tűri a mesterségesen létrehozott egyenlőt­lenségeket, amilyenek: a születés által szerzett nemesség, a király kegye és a születés által szerzett gazdagság - tehát a nemesség, király­ság és az örökösödés eltörlését kívánja. De nem kedveli a természetes egyenlőtlenségeket sem, vagyis, ha egyik ember értelmesebb, tevékenyebb, ügyesebb és tehetségesebb, mint a másik. Ezeket az egyenlőtlenségeket - minthogy azok ter­mészetesek -, a nép nem képes megszüntetni, de képes semlegesíteni oly módon, hogy tehetet­lenségre kárhoztatja őket azzal, hogy távol tartja őket azon hivataloktól, amelyek felett rendelkezik. Egészen természeies módon, s hogy úgy mondjuk, erőszakosan arra törekszik, hogy a hivatottakat - éppen azért, mert hivatottak - távoltartsa, vagy ha úgy akarjuk, amint ő mondaná: nem azért, mert hivatottak, hanem azért, mert egyenlőtlenek, vagy amint még mondaná - ha mentegetni akarná magát -, nem azért, mert egyenlőtlenek, hanem azért, mert mint egyenlőtlenek gyanúsak abban, hogy egyenlőségellenesek, és ez teljesen egyre megy. Ez indította Arisztotelészt arra a mondásra, hogy ott van a demokrácia, ahol az érdemeket meg­vetik. Szó szerint ugyan nem így fejezi ki magát, de mégis ezt írja: «ahol az érdemet mindenek­felett meg nem becsülik, ott nem lehetséges szilárd arisztokratikus alkotmány», s ezzel azt fejezi ki, hogy ott, ahol az érdemet meg nem becsülik, bekövetkezik a demokratikus kormány­zat, amely azután állandósul is.

A hivatottság tehát ebből a szempontból tekintve is, rossz lábon áll.

Végeredményben is a demokrácia mindent egymaga akar elvégezni, miként ez nagyon ter­mészetes is; ellensége a hivatáskörök elkülöní­tésének, kiváltképpen pedig egymaga szeretne kormányozni delegátusok és közvetítők nélkül; ideálja azon közvetlen kormányzás, ami Athénben létezett: ideálja a «demokrácia», hogy Rousseau kifejezését alkalmazzuk, aki ekként hívta a köz­vetlen kormányzást, és egyedül ezt hívta így. A történelmi események vagy talán a szükség által is kényszerítve, hogy delegátusok által végeztesse a kormányzást, mit tegyen, hogy közvetlenül kormányozhasson, vagy hogy bár delegátusai által, de mégis legalább megközelí­tőleg közvetlenül kormányozhasson? Elsősorban is talán azt teheti, hogy delegátu­sainak utasításokat ad, akik ebben az esetben nem egyebek, mint a nép megbízottjai, akik a nép akaratát, miként azt átvették, beviszik a törvényhozó testületbe, tényleg tehát a nép közvetlenül kormányoz.

Íme ilyen az utasítás.

A demokrácia nagyon sokszor gondolt erre, de kitartás nélkül, s ezzel nagyon sok józanságról tesz tanúbizonyságot, mert jól sejti, hogy az utasítás nem egyéb szemfényvesztésnél. Nép­képviselők gyűlnek egybe, vitatkoznak s a pártok érdeke kialakul; ettő lfogva «alkalmazkodás» istennőjének - Καιρὁς-nak zsákmá­nyául esnek. Azon nap, amelyen tényleg meg­ szavazzák azt, amire utasítást kaptak, — a leg­kedvezőtlenebb lehet pártjuk érdekeire. Való­sággal kényszerítve vaunak arra, hogy hűségből hűtlenekké, engedetlenségből odaadókká legyenek, s elárulván ezen jó és dicséretes szándékból megbízatásukat mindig ez fog választóik előtt dicsőségükre, becsületükre, vagy mentségükre szolgálni, és ez lesz az, amit igen nehéz volna kárhoztatni. A képviselőnek adott utasítás tehát felette durva eszköz lesz nagyon kényes kívánal­mak teljesítésére. A demokrácia ösztönszerűleg nagyon jól tudja ezt, és végeredményben mindig nagyon közömbösen viselkedik. Mi marad meg neki tehát? Valami ami sokkal értékesebb, ti. maga a zsákmány, annak puszta árnyéka helyett. Olyan embereket választ meg, akik mindenben hasonlítanak hozzá, akik teljesen osztoznak minden érzelmeiben, akik egészen olyanok, mint ő maga annyira, hogy egész bizonyosan, ösztönszerűleg, szinte gépiesen teszik ugyanazt, amit maga is tenne akkor, hogyha egy óriási törvényhozó testületet alkotna; akik kétségtelenül az adott körülmények szerint szavaznak, éppen úgy, mintha maga a nép szavazna közvetlenül. Ily módon lesz törvényhozóvá; ő hozza a törvényt, és ez az egyetlen módja annak, hogy törvényt hoz­hasson.

A demokráciának tehát az a legnagyobb érdeke, hogy olyan képviselőket válasszon, akik őt igazán képviselik ; akik egyrészről a lehető leg­ tökéletesebben hasonlítanak hozzá, másrészről, akik nem birnak egyéniséggel s akik végül — mivel teljesen vagyontalanok - egyáltalában nem birnak függetlenséggel sem.

Sokan felpanaszolják, hogy a demokrácia alá­rendeli magát a politikusoknak; ámde ebben a demokráciának feltétlenül igaza van, tekintettel az általa elfoglalt álláspontra, amelyet ha el nem foglalna, az felette különös volna. Mi a politikus? Olyan ember, aki az egyéni eszméket illetőleg mit sem számít, aki közepes műveltséggel bír, minthogy a tömeg főbb szenvedélyeiben és érzelmeiben osztozik, s akinek egyedüli hivatása, politikával való foglalkozás, s aki, ha bezárna előtte a politikai pálya: éhen halna.

Teljes pontossággal véve: csak ennyire van szüksége.

A politikust soha sem fogja arra ösztö­nözni képzettsége, hogy önálló gondolatokat alkosson, s nem lévén önálló gondolatai, nem kerülhetnek azok összeütközésbe szenvedélyeivel; szenvedélyei először kezdetlegesen, azután pedig saját érdekeinek hatása alatt azonosak lesznek a tömeg szenvedélyeivel: végül szegénysége, s annak lehetetlensége, hogy más forrásból fedezze létszükségleteit, mint a politikából: azt fogják eredményezni, hogy sohase lépjen ki abból a szűk körből, amelybe megbízói zárták be, kép­viselői utasítása lesz azon anyagi kényszer, amelynek engedelmeskednie kell; képviselői uta­sítása - az ő nagy szegénysége.

Tehát a demokráciának szüksége van politiku­sokra; nincs is egyébre szüksége, mint politiku­sokra, és még arra, hogy a közügyeket ne intézzék mások, mint politikusok.

Az, aki akár vagyonánál, akár tehetségének vagy hírnevének varázsánál fogva meg tudja magát valahol választatni, az a demokráciá­nak ellensége vagy többé-kevésbé olyan em­bere, aki iránt a demokrácia bizalmatlansággal viseltetik, mert ő fog kormányozni, nem pe­dig a demokrácia az ő nevében. Ez az ember nem függ a demokráciától. Tegyük fel, hogy valamely törvényhozó testület a maga egé­szében vagy többségében gazdag emberekből vagy olyan emberekből van megalkotva, akik értelmi tekintetben magasan állanak - és olya­nokból, akiknek inkább érdekükben fekszik sa­ját hivatásuk betöltése, mellyel sikereket érnek el, mint a politizálás: mindezen emberek a maguk meggyőződése szerint fognak szavazni és törvényeket hozni, de ekkor mi fog történni? A demokrácia egyszerűen megszűnik. Íme ez fog törvényeket hozni és kormányozni, de egy szorosabb értelemben vett, talán egy kevéssé ingadozó természetű, de mindenesetre olyan arisztokrácia, amely korlátozni fogja a népnek a közügyekre való befolyását.

Világosan látjuk tehát, hogy a demokráciának, ha élni akar, majdnem lehetetlenség tekintettel lenni a hivatottságra, és majdnem a lehetetlen­séggel határos, hogy ne mellőzze azt.

Ennélfogva a nép csak olyan képviselőket választ, akik vele teljesen azonosak, és mindig tőle függnek.

Szánthó Gyula fordítása

*

[1] A Pnyx az a hely Athénben, ahol a népgyűléseket tartották.

[2] Nantes-ban, 1598-ban adta ki IV. Henrik fracia király a híres nantesi edictumot, amely a reformátusoknak szabad vallásgyakorlatot engedett, s amelyet XIV. Lajos 1685-ben visszavont.

In Faguet Emil: A kontárság kultusza. A Franklin-Társulat Kiadása, Budapest, 1919, 9-29.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés