Régi fogalmaknak új tartalmat akarnak adni, hogy azokat céljaiknak megfelelő jelszókként használhassák. Felállítanak az új bölcselők olyan alapelveket, amelye­ket nemcsak az állam tudománya nem fogadhat el, hanem amelye­ket a történelmi tapasztalat is régen megcáfolt. Ilyen tévtan az, hogy a kis államoknak egyáltalában nincsen ma már létjogosultságuk, és az ilyeneknek nagyobb tömbökbe tömörülve, szuverenitásuknak alapos megnyirbálásával egy hatalmas állam érdekszférájába helyezetten kell megpróbálniuk az életet. Pedig ha - amint mondani szoktuk - az embert nem rőffel mérik, akkor a nemzeteket sem aszerint, hogy kicsi­nyek vagy nagyok, hatalmasak vagy nem hatalmasak, hanem aszerint, hogy minő mértékben képesek hozzájárulni sajátos nemzeti alakban az egész emberiség haladásához. Létjogukra csakis e szempontbóli érdemesültségük lehet határozó.

Több ilyen tévtanra lehetne rámutatnunk. Rövid szemlénk folyamán azonban csak két jelenséggel kívánunk foglalkozni. Az Olaszországban két évtizede fennállott fasiszta államszervezési rendszer a háború hatásaként a nyár folyamán megbukottnak látszott, azóta a kettészakadt ország egyik részében annak visszaállítására törekednek. A fasiszta rendszer egyik alakja az első világháború után több európai államban bevezetett tekintélyuralmi rendszernek. Főbb vonásai a kö­vetkezők: A fasiszta közösségben a nemzet hivatási, foglalkozási ren­dek szerint van szervezve. A képviselőket jóformán a fasiszta nagy­tanács nevezi ki, de a parlament teljesen háttérbe szorul, a legritkább esetben működik a kiadott törvényerejű rendeletek jóváhagyása céljá­ból. Tulajdonképpen az egész államhatalom a Duce kezében van, aki a kormány elnöke. Teljes centralizáció a közigazgatásban, önkormány­zat nincsen. Vagyis teljes ellentéte mindannak, amit a parlamentáris állammal együttjárónak szoktunk tekinteni, és tagadása mindannak, amit az állam tudománya az egyén és a köz viszonyára, a szabad állam szervezésére nézve megállapít. Mert hogy a politikai tudomány magyar nagymesterének, Concha Győzőnek szavaival éljek: „A köznek sza­badsága bármily nagy legyen kifelé más közületek irányában, ha ab­ban a közület tagjai önelhatározólag részt nem vesznek, csak negatív szabadság.” A szabadság hiányát nem ellensúlyozhatják a bármily nagy eredmények, amelyeket egy államszervezeti rendszer felmutat­hat, hiszen önkényuralmak is alkottak nagyszabású dolgokat, anélkül azonban, hogy az egyének akaratán nyugodott volna az összesség élete.

Mindezt pedig azért indokolt hangsúlyozni, mert nálunk is hallatszanak hangok, amelyek úgy beszélnek tekintélyelvről, közösségi esz­méről, s ezek érvényesülésének szükségéről, mintha ezek alkotmányunk­ban teljesen ismeretlenek volnának, holott abban az államalapítás óta megvannak, természetesen nem olyan formában, mint az újkeletű kü­lönféle tekintélyállam-rendszerekben. Nem felesleges újra és újra meg­állapítani, hogy államszervezési rendszerünk nem akadálya a kor igé­nyei által kívánt bármiféle reformnak. Nálunk simán ment az, amit másutt csak forradalmak árán tudtak elérni. Államunknak minden megrázkódtatása nélkül tudtuk kiegészíteni a Szent Korona-eszmét a mo­dern állam szükséges intézményeivel.

A háború befejezésének időpontját senki sem tudná bizonyosság­gal megmondani, de már Európa újjárendezéséről beszélnek. Európát akarják újjárendezni - az európaiak nélkül. Ebben a gondolatkörben a fő tárgy az államoknak a háború utáni együttműködése a béke érde­kében, illetőleg egy olyan szerv létesítése, amely ezt az együttműködést lenne hivatva biztosítani. Az első világháború után szerzett tapaszta­lataink nagyon is feljogosítanak bennünket arra, hogy ezt az együtt­működést a jövőben is csak bizonyos szorosan körülhatárolt téren tud­juk elképzelni. A békediktátumokkal kapcsolatban a győző nagyhatal­mak megvalósították a Nemzetek Szövetségét. A szövetség húszévi mű­ködése - amelyről az annak megalkotásában részes Lloyd George álla­pította meg, hogy leglényegesebb feladatainak nem tudott megfelelni - világosan mutatja, hogy csak minő területen várható összeműködés. A szövetség ugyanis kétségtelenül sikereket mutatott fel olyan kérdé­sekben, amelyek nem hatalmiak, nem politikaiak, emezekben azonban teljességgel kudarcot vallott. Ezen viszont nem csodálkozhatunk, mert hiszen bizonyos, hogy sokkal könnyebb az olyan kérdésekben meg­egyezni, hogy az országutakon jobb- vagy baloldali legyen-e a közle­kedés, hogy az ópiummal való kereskedést el kell tiltani, és más hasonlókban, mint a hatalmi, politikai kérdésekben.

Az akadályok kétségkívül igen nagyok. Mert minél inkább megközelíti egy ilyen szövetség az általánosságot, annál több olyan elemet foglal szükségképpen magában, amelyeknek felfogását a békebizto­sítás fő kérdéseiben nem lehet összeegyeztetni. A most annyit emlegetett Eden angol külügyminiszter tett egy olyan kijelentést a Nemzetek Szövetségének 1936 szeptemberi közgyűlésén, amelynek az volt az értelme, hogy nem szabad a nemzeteket kormányzati formájuk szerint osztályozni, hanem bízzunk saját országunk alapelveiben, és legyünk türel­mesek más országok rendszereivel szemben. Ez lehetetlen, mert nem­zeteket, amelyeknek az egész emberi életről egymással homlokegyenest ellenkező felfogásaik vannak, lehetetlen egy táborba összehozni.

A Nemzetek Szövetségének megalakítása során számtalan terv me­rült fel a béke hatékony biztosítására, a háborúk kizárására nézve. Legmesszebb a francia tervezet ment el, amely nemzetközi haderő felállítását vette célba a szövetségnek a béke fenntartására vonatkozó határozatával szemben ellenszegülést tanúsító állam megfenyítésére. Ezt nem fogadták el, hanem az Egyezségokmány 16. cikkében úgy álla­pították meg a Tanács határozatának ellenszegülő, illetőleg annak sem­mibevevésével háborút indító állammal szemben a szankciókat, hogy az ilyen állam ellen kereskedelmi és pénzügyi blokádot köteles a szövetségnek minden többi tagja indítani, ezen felül a Tanács az érdekelt kormányoknak ajánlatot tesz az iránt, hogy a szövetség tagjai egyen­ként minő haderővel járuljanak hozzá azokhoz a fegyveres erőkhöz, amelyek a szövetségi megállapodások megtartását vannak hivatva biz­tosítani. Ez az összes többi államoknak kollektív háborúját jelenti a renitens állammal szemben. Tehát a háborút úgy akarták kizárni, hogy azt általánossá tették. Ez valóban az ördögnek Belzebubbal való kiűzése, a betegségnél rosszabb orvosság. A Nemzetek Szövetségének egész húszéves működése alatt egyetlenegyszer került sor a szankció alkalmazására, ti. az 1935. évi olasz-abesszin viszályban, de kiderült, hogy még a gazdasági szankciók általános alkalmazására sem lehet szá­mítani; több állam kijelentette ugyanis, hogy a megtorló eljárásban nem hajlandó részt venni. El kell másfelől ismernünk, hogy a Nemzetek Szövetségének több kisebb jelentőségű vitát sikerült anélkül elintézni, hogy a szankciók alkalmazására került volna a sor. A háborús szankció kivihetetlenségének belátása arra indította a Nemzetek Szövetségének több tagját, hogy annak az Egyezségokmányból való kihagyása iránt tettek javaslatokat, ennek elintézése azonban annak folytán, hogy a szövetség működését megszüntette, vagy legalábbis felfüggesztette, elmaradt. Azt is el kell ismernünk, hogy bármennyire nem váltak be a Nemzetek Szövetségének a béke biztosítását célzó eszközei, mégis nagy haladásnak kell tartanunk annak alapelvként való kimondását, hogy az államok között előforduló minden vitában meg kell kísérelni a békés úton való elintézést.

Ha nem is helyezkedünk arra a többek, nálunk kiváló állambölcse­lőnk, Eötvös Józseftől képviselt álláspontra, mely a háborút a nem­zetek egymás közötti élete szükségszerű jelenségeként tekinti, ha nem is igyekszünk azzal menteni a fegyveres erőszakot, hogy az nem csu­pán a nyers erő alkalmazása, hanem a nemzetek erkölcsi erejének megnyilatkozása bizonyos eszmékért, miután Schillerrel szólva: a háború megméri a lelkeket, mégis teljes bizonyossággal mondhatjuk, hogy a nemzetek egymás közötti életének kizárólag a jog talajára helyezése, a jogsérelmeknek fegyveres önsegély alkalmazása helyett bírói ítélet ál­tal való elintézése utolsó mozzanata lesz az emberiség tökéletesedési folyamatának.

A békének a jelzett úton való biztosítása mindenesetre óriási, ma még leküzdhetetlennek látszó akadályokba ütközik, olyan akadályokba, amelyek egyenesen az állami, nemzeti lét természetéből állanak elő. Hogy az államok közötti egyes vitás esetek kötelezőleg bírói döntésnek vettessenek alá, ezt már elismerték az Állandó Nemzetközi Bíróság létesítésével. Csakhogy nagy különbség van egy nemzetközi szerződés értelmezése, valamely nemzetközi kötelezettség megsértésének megálla­pítása, és az oly viták között, amelyek a nemzeti létet vagy nem létet érinthetik. Ez utóbbiakban az állam függetlenségével, szuverenitásával nem tudjuk összeegyeztetni egy rajta kívül álló fórum döntését. A mo­dern jogállamban az állampolgárok és az állam viszonyában mélyre­ható változás következett be a közigazgatási bíráskodás behozatala ál­tal. Ha maga az állam cselekvése is a jog uralma alatt áll, nem logikus-e az a követelés, hogy ugyanez érvényesüljön az államok egymással szem­beni eljárásában is? Ha az állami szuverenitásban rejlő akadályt tekint­jük, nem szabad felednünk, hogy a szuverenitás ma már mennyi kor­látozást szenved, természetesen az állam saját akaratából kifolyólag. De ugyanilyen módon nem lehetne azt a háború kizárására is korlátozni? Ma úgy látjuk, hogy nem, mert a háború kérdésében felfogá­sunk szerint a döntő szó egyedül a nemzet lelkiismeretét illetheti meg.

Az emberiség fejlődéséről a civilizáció és kultúra nagyszerű ered­ményei tesznek tanúságot. De nemcsak a természetben nincsen ugrás, nincsen az emberek és nemzetek természetében sem. Olyan átalakulásról van szó, amely csak a távol jövőben következhet be, ha egyáltalában bekövetkezik. Mégis, ha van kérdés, amelynél az emberiség fejlődésé­ben való bizakodásunknak helye van, ha van cél, amelynek eléréséért nemzeteknek érdemes küzdeniük, akkor ez a béke biztosítása. A nem­zetek önelhatározó életének fegyveres erőszak alkalmazása nélküli biz­tosítása mindeddig az emberiség sikerrel nem járó erőfeszítésének tárgya, az állam tudományának még sokáig meg nem oldott problé­mája marad. De a súlyos nehézségek ellenére nem szabad reményt­vesztetten néznünk a jövőbe. A most folyó világháborúnak emberélet­ben, anyagi és kulturális javakban fel nem mérhető pusztításai, vesz­teségei is legjobban úgy volnának jóvátehetők, ha az elkövetkező béke, a jövő nemzedékek ennek a nagy célnak elérésére fordítanák minden erejüket.

*

Elnöki megnyitóbeszéd az Erdélyi Múzeum Egyesület Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályának 1943. december 18-án tartott közgyűlésén.

*

In Erdélyi Múzeum, 49. kötet, 1-2. füzet (1944), 1-4.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés