Abból a nagy eszméből, ami népeik törekvéseit mozgatta, ki tudták küszöbölni az öncélúság gondolatát. Nagy és messze tekintő tömegnevelők voltak. Minden sikerük kitűnő nevelési rendszerükkel magyarázható. Ezt a nevelési rendszert szolgai módon lemásolni, utánozni nem lehet, mert ebből a szempontból is minden nemzetnek sajátos, egyéni adottságai vannak. Tanulni azonban sokat kell tőlük.

Elsősorban azt kell végre komolyan belátnunk, hogy új korszak küszöbére lépett az emberiség. Az új korszak követelményei hatalmasabbak, mint az emberi akarat. A követelményeknek tehát nem szabad makacsul ellene szegülnünk, mert minden bizonnyal alulmaradunk, és a fölösleges harcban még életerőnket is pazaroljuk.

A magyar emberben mindig volt valami ellenszegülés a korszellem által megkövetelt, tehát egészséges újításokkal szemben. Gyönyörűen rajzolta ezt az emberfajtát Arany János a Toldi estéjében. Az erő és a középkori értelemben vett hősiesség képviselőjének, Toldi Miklósnak teste és lelke elkívánkozik a földről. A puskapor megváltoztatta az ő világának képét, számára hát értéktelenné vált az élet. Lajos király, mint az újkor képviselője, megjelenik a nagy hős halálos ágyánál, és megérzi, hogy ez a hatalmas ember, akiben egy korszak lelke utolsót lobban, immáron a múlt jelképe. A nagyerejű hős végzetszerűen elbukott, és porba hullott vele az eszme is, amelynek élt. Megérkezett az új kor, mely nem a testi erővel, hanem a szellem hatalmával hódít. Feltalálták a lőfegyvert: „Toldi, vagy nem Toldi hull előtte sorban”.

Jelképesen a mi nemzedékünk is ott áll egy eltűnő korszak halottas ágyánál. Az idő azonban annyira sürget bennünket, hogy még elmélkedni sem nagyon tudunk a nagy sorsforduló drámai mozzanatain. Nekünk elmélkedés helyett sürgősen cselekedni kell.

Sokan azt tartják, hogy csupán a kiegyezés utáni korszak eszmevilágát kell emlékünkből is kitörölnünk, és akkor máris helyes úton járunk. Ez a felfogás nem egészen helyes. Új magyar életformáról van szó, történelmi múltunk legmélyére kell tehát nyúlnunk, hogy ennek az életformának gyökereit megtaláljuk.

„Minden országot két eszköz kormányoz és tart fenn - mondja 1518-ban a tolnai országgyűlés -, fegyver és törvény.” [1]

Hosszú évszázadok óta ez a hit irányította a magyar életet. Mai közfelfogás szerint is az állam élete jogrendszerén és hadseregén épül fel. Ez az elmélet a mi korunkban hiányos, és igen nagy részben ebből a hiányból származik a huszadik század erkölcsi válsága.

A törvény ugyanis, bármilyen nagyszerű is a jogrendszer, nem tudja tökéletesen hatalma alá rendelni az emberek összességét. Éppen háborús időkben lehet látni, hogy a legjobb törvénynek is van szakadékja, kibúvója, ami aztán tág teret nyithat az emberi önzésnek és kapzsiságnak. Kitűnő nevelési rendszer nélkül tehát egyetlen jogállam sem létezhet, mert ahol az embereket nem nevelik sikerrel a törvények tiszteletére, és azok öntudatos, lehetőleg kényszer nélküli betartására, ott a legragyogóbb jogalkotás is összeomlik.

- Ahol a tömeg romlott, ott a hatalom soha nem éri el azt, amit kíván. Egészen nyilvánvaló tehát, hogy az állam gerincét képező vezető rétegnek, kezdve a kormányfőtől le a közigazgatási gépezet utolsó csavarjáig, elsősorban és mindenekfelett nevelő feladatai vannak.

Ha tovább elemezzük az 1518-ban kelt tolnai törvényt, azt láthatjuk, hogy a hadsereg egymagában szintén tökéletlen valami. Átütő ereje és nemzeti szempontból tekintett igazi értéke függ az állam gazdasági helyzetétől, és főleg függ a katonai szolgálatot teljesítők - illetve ma a nemzet egyetemének - lelki ellenállóképességétől. Lezüllött, elpuhult, élvezetekbe merült és elférfiatlanodott emberekkel a legkitűnőbb hadvezérek sem érhetnek el eredményt. Tehát a hadseregnek is elsősorban nevelő feladatai vannak. Ezért tartják az olaszok, hogy „amennyit ér békében az ezred, mint iskola, annyit ér majd a háborúban, mint harcászati egység”. Ma a hadsereg szempontjából egyáltalán nem közömbös az, hogyan tanítanak az iskolában, milyen a nevelési célkitűzés, és milyen a hivatásos nevelői kar. Még az sem közömbös a véderőnek, hogy milyen a családi nevelés.

Ahhoz tehát, hogy megfelelően működjön a jogrendszer, és eredményesen végezze a feladatát a hadsereg, az egész nemzetet átfogó nevelési tervre és annak egységes irányítására volna szükség. Az államnak ebből a szempontból minden polgárát kézben kell tartani[a] születésétől a halálig.

Az 1518-ban kelt törvényt tehát így kell kiegészíteni: Az állam élete nevelési rendszerén, a jogon és és hadseregén épül fel!

A jövő állama tehát elsősorban: nevelőállam!

Ha nem neveli polgárait, akkor nem építhet sem fizikai, sem eszmei értelemben, nem védheti meg nemzeti függetlenségét, és élete nyomtalanul tűnik el az idők sodrában, mint ahogyan a víz eltűnik a sivatag forró homokjában.

Az emberek lelkének irányítását intézményeinken keresztül végezhetjük. Igen sok kiváló intézményünk foglalkozik csak neveléssel. Vannak aztán olyan intézményeink, melyek ugyan fejtenek ki nevelő hatást, de öntudatlanul és tervszerűtlenül. Végül vannak olyan intézményeink, amelyek nevelő hatást egyáltalán nem fejtenek ki, holott arra bőséges alkalmuk volna.

Még a kizárólag csak neveléssel foglalkozó intézményekben sincs egységes rendszer, sem egységes szellem, sem pedig egységes célkitűzés. Sokszor ugyanannál az intézménynél a nevelői kar világnézeti szempontból nem egységes, és ez azt eredményezi, hogy a tanuló diszharmonikus lelki bélyeggel hagyja el az iskolát.

Nevelőállam ezt nem tűrheti el. Első feladata a nemzetnevelés szintézisének megteremtése. Az egyes intézmények közötti összhang megteremtése nem könnyű feladat. A szaknevelés fogalma mélyen a köztudatba ágyazódott. Így például könnyű megállapítani azt, hogy mennyi közös vonás van ma a katonai és a papi hivatás között. A közös vonásnak az iskolában is meg kellene lennie. Úgy a katonai, mint a papi iskolákban hivatásnak élő férfiak, magasztos hivatásra készítik elő a jövő nemzedéket. A pap elveszett ember ma, ha nem harcos egyéniség. Egyaránt szüksége van az erős testre és az erős lélekre. A katona viszont egyenruhába bújtatott ficsúr, ha nem hajlik az aszkézis felé béke és háború idején egyaránt. A két nevelési rendszer között tehát csak lényegtelen, formai eltérésnek szabadna lenni.

A nevelőállam másodsorban arra volna hivatott, hogy azokat az intézményeket is bekapcsolja a nevelői munkába, melyek öntudatlanul fejtenek ki nevelő hatást, illetve annak kifejtésére alkalmasak volnának.

A nevelőállamban pedagógiai szempontból még a legkisebb falu is egység. Tanító, pap, orvos, jegyző, zöldkeresztes nővér, leventeoktató, népfőiskolát végzett ifjúvezető, stb., valamennyi elsősorban nevelő. Micsoda eredményt lehetne elérni, ha legalább nevelési szempontból összefognának, összehangban, egyetértésben dolgoznának, és főleg tudatosan dolgoznának.

A nevelőállam bekapcsolja a nemzetnevelési szervezetbe azokba az intézményeket is, amelyek egyáltalán nem fejtenek ki nevelői munkát, holott ebből a szempontból is nagyszerű hivatást lehetne számukra találni. Ilyenek a mezőgazdasági- és iparkamarák szétszórt tagjai, akik emberekkel bánnak. Miért ne lehetne a gazdatisztet még az akadémián megtanítani arra, hogy ő nem csupán a föld művelésére hivatott, de embereinek lelkét is ápolnia kell. Minden bizonnyal többet terem az a föld, ahol a munkaadónak és vezetőnek nem annyira kérges a szíve, mint az egyszerű földtúró embernek a tenyere.

Miért ne lehetne a gyárban dolgozó mérnököt megtanítani arra, hogy ha a gyárban a gépet olajozzák, juthatna a munkás lelkének is egy kis balzsam, jó szó és szíves szeretet alakjában.

A nevelőállamban valamennyi olyan iskolában, ahol a társadalom jövendő vezető rétegét oktatják, legfontosabb tárgy a pedagógia. A jegyző a közigazgatás mellett elsajátíthatja a faluvezetés lélek- és neveléstani alapjait. A gazdatiszt meg kell, hogy tanulja még az iskolában azokat a fogásokat, amelyeknek segítségével emberebb emberré, és magyarabb magyarrá nevelheti a gazdasági cselédeket. A gyáros munkásnak is sajátos lelkülete van, amit viszont a mérnöknek kell ismerni a bánásmód érdekében.

A nevelőállam legfőbb gondja azonban mégis az, hogy a családanyákat tegye képessé a nevelésre. Mégpedig elsősorban az apró élethelyzeteken keresztül való nevelésre. A példaadás pedagógiáját építi fel számukra, és a szelíd szeretet szavának mindenhatóságát égeti a lelkükbe. Egészségessé igyekszik tenni őket, hogy idegrendszerük alkalmas legyen a családi nevelés elvégzésének nagy munkájára. A nevelésben ugyanis az ő legfőbb erényük a türelem.

Hihetetlen értéket jelentene nemzetünk életében a nevelésre minden tekintetben képesített és lelki alkatánál, felelősségérzeténél fogva rátermett vezető osztály. Olyan értelmiségi réteg, amely a nevelést gátló összes körülményeket meg tudná szüntetni, elsősorban példaadó magatartásával, másodsorban kiemelkedő műveltségével.

Korunkban a nevelést gátló és hátráltató tényezők végtelen sokaságával találkozunk. A történelem folyamán nagy kultúrák hanyatlásának idején láthatunk hasonló jelenségeket. A XX. század legnagyobb szégyene az, hogy akkor, amikor a technika egyik eszközt a másik után adja az emberiség kezébe, amelyeket mind elsősorban a lélek tökéletesítésének szolgálatába lehetne állítani, az önző és kapzsi üzleti vállalkozás ezeket az eszközöket elsősorban sajátítja ki, szabadon rontja az ízlést, fertőzi a lelket, és megbénítja a jószándékú emberek nevelő munkáját.

A nevelőállam elsőbbségi jogot gyakorol a nevelőeszközök felett. Nem engedheti meg azt, hogy üzletemberek rabolják el azokat az eszközöket, amelyeket az Isten feltétlen azért adott az embereknek, hogy azok segítségével járják a tökéletesedés útját.

A nevelőállam a tehetséget is csak akkor ismeri el, ha a tehetség működésével, viselkedésével, egyéniségével hozzájárul nemzettestvéreinek testi vagy lelki szempontból való jobbá tételéhez.

Az építő tehetséget viszont keresve keresi a nevelőállam, és ha talál ilyen embert, azt meg is becsüli. Éppen ezért tanulás szempontjából egyforma lehetőséget biztosít minden gyermek számára, és főképpen a vezető réteg állandó felfrissítéséről gondoskodik. Érvényesülési válaszfalat nem ismer a nevelőállam, és éppen ezért figyelme fokozott mértékben fordul a szegény, de tehetséges falusi gyermekek felé. Természetesen nem az önként jelentkezőt karolja fel, hanem a vezető réteg kiválasztásának szempontjából igen nagy gonddal fejleszti tanárainak és tanítóinak felelősségtudatát és lelkiismeretét.

A nevelőállam nem ismer válaszfalat az iskolatípusok között sem. Első és legfontosabb feladatnak a világnézeti nevelést tartja. A nemzeti érzést és a katonás szellemet akarja ezzel kifejleszteni, és a közösségi gondolatot olyan fokra emelni, hogy az állam polgárai az együtt- és egymásért végzett munka magától értetődő fogalmát önként belássák. A bajtársiasság eszméje tehát a nevelőállamban átlépi a laktanyák falait, és elárasztja az egész országot. A mindennapi élet küzdelmeiben az összefogásra épp úgy szükség van, mint a háborúban.

A hazaszeretet fogalma a nevelőállamban nem más, mint a nemzeti hivatásba vetett alázatos és mélységes hit, saját erőnkkel szemben érzett, hiúságmentes rendíthetetlen bizalom és a nemzet naggyá tételének érdekében kifejtett becsületes munka. A hazáját szerető ember a meglévő erők összegyűjtésére törekszik, és megakadályozza az értékek elszigetelődését. A társadalmi osztályok és az állam életét irányító szervek tökéletes összhangját igyekszik elérni.

Ez csak úgy lehetséges, ha visszaállítjuk az emberbe vetett hitet. Enélkül nem alakulhatnak ki vezető egyéniségek, akiket az egyetlen kollektív formát, a katonai közösséget elismerő nép tűzön, vízen keresztül követhetne.

Az emberbe vetett hitet viszont csak úgy állíthatjuk vissza, ha vezető rétegünk bánni tud a tömegekkel. A nevelés munkája talán csak a családban, az iskolában, a színházban, moziban és rádión keresztül nevelés, más vonatkozásban inkább bánásmód.

Az emberséges bánásmódhoz értelem szükséges. A vezető rétegből tehát az értelmetlen típust kell kiküszöbölni. Az olyan embert, akinek nem lehet megmagyarázni azt, hogy a vezetők és a vezetettek között nem lehet válaszfal. Azok a hivatalnokok, akik az emberekkel nem tudnak bánni, egészen biztosan hivatalukban is hatodrangúak, megtartásuk tehát semmi körülmények között nem kívánatos.

A bánásmód kérdése szorosan összekapcsolódik a társadalmi válaszfalak eltűnésével. A nevelőállam ezért örömmel látja, támogatja, sőt kezdeményezi minden olyan társulás, intézmény, szövetkezet létesítését, amely célul tűzte ki az egyes társadalmi rétegek munkájának egymással való megismertetését. Így elsősorban üdvösnek tartja a kötelező munkaszolgálatot. Mivel pedig a társadalmi egyenlőség eddig legjobban a hadseregben valósulhatott meg, a katonás életforma bevezetését az állam összes intézményeibe és a családi életbe is nélkülözhetetlennek minősíti. Elveszettnek tart minden olyan államot, amelyik az ifjúság honvédelmi nevelését elhanyagolja.

A nevelőállam társadalmi, családi, sőt ha kell, gazdasági életében döntő és irányító jelentősége van a múltnak. A múlt ollója az a bűvös eszköz, amelynek segítségével a jelen minden ferdeségét le lehet nyesegetni. Ezért az iskolában, könyvtárban, családban, és minden intézmény életében első helyen áll a történelem. A legkisebb közület is törődjön a múlttal, mert ez az, ami legjobban emeli az összetartozás érzését. Ennek segítségével lehet csak elérni azt, hogy az állam életében a legkisebb individuális egység a család legyen.

Hasonlóan nagy jelentősége van a természet szeretetének. Ki kell nyitnunk újból a természet nagy képeskönyvét az állam minden polgára számára. A természet szeretete feltétlen kiirtja belőlünk a felületességet, és rávezeti az embert a lélek felsőbbrendűségének tudatára.

Igazi nevelőállam öngyilkosságnak tartja a vallás mellőzését. Ma ebben a tekintetben nem kell messze menni példáért. Szemünk előtt hajszoltak egy népet az őrületbe beteg vezetői azért, hogy ez a szerencsétlen nép el tudja felejteni hitét. Lunatscharszky közoktatásügyi népbiztos, a szovjet központi végrehajtóbizottsága egyik ülésén így beszélt: „A mi küzdelmünk végcélja megszabadítani az embert minden felesleges szuggesztiótól, amit a régi világból magával hozott, mint például Isten, lélek, ábrándozás, stb. Az embert, hogy megelégedett legyen, ügyes és okos állattá kell átformálni, azzá a magasabb rendű állattá, amely a proletárfegyelem kollektív elhivatottságában a maga kiszabott munkáját el tudja végezni”. Millió és millió ember esik áldozatul ennek az agyrémnek, városok dőlnek romba, és elhamvadnak az Isten nélküli kollektív munka füstös gyárai. Most már nem a „gyársíp-szimfónia” szól ebben a szerencsétlen országban, hanem a halál szimfóniája. Még a dinamót sem lehet imádni többé, mert nincs. Aki pedig ezek után kultúrállamban ki meri ejteni a száján azt a szót, hogy nincs szükség hitre, nincs szükség vallásra, az oda való, ahová a szerencsétlen orosz népnek vezetői, a nép- és politikai biztosok jutottak.

Ezeknek az általános elveknek figyelembevételével foghatunk hozzá az eszményi nevelőállam felépítéséhez. Foglalkoznunk kell tehát elsősorban azzal a szereppel, amelyet a család és az édesanya tölt be a közösségi életben. A család munkájához szorosan hozzákapcsolódik az iskola; e kettő összhangja nélkülözhetetlen feltétele a nevelésnek. Az iskola munkáját kiegészíti, a közösségi érzést erősíti, és a honvédelmi szellemet kifejleszti a mindkét nembeli ifjúság katonai előképzése. Ezzel a munkával párhuzamosan, és valamennyi nevelő szerv bevonásával történik az egységes nemzeti szellem kialakítása, a falusi és városi lakosság nevelési összhangjának megteremtése. Ennek leghathatósabb eszközei az iskolán kívüli népművelés, a kötelező munkaszolgálat, a sajtó, irodalom, rádió, film, színház és a szervezett hírverés. Mindezekre pedig koronát rak a kötelező katonai szolgálat. Aki onnan ennyi nevelő hatás után a mindennapi életbe visszakerül, feltétlen ismeri majd azokat a közösségeket, amelyeket az egészséges közösségi élet érdekében mindaddig folytatnia kell, amíg mozogni és gondolkodni képes.

A legfontosabb azonban az alap. A nevelőállam talpköveit nem rakhatjuk futóhomokra. Időtálló, kemény réteget kell keresnünk, amire évszázadokra szóló, minden vihart, minden csapást kibíró épületet lehet rakni. Ez pedig nem lehet más, mint szociális igazság és az emberszeretet.

*

[1] M. Törvénytár. 742. l.

*

In Saád Ferenc: Nevelőállam. Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság kiadása, Budapest, 1942, 77-88.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés