Hiszen a jog, mely alakilag épen az emberek társadalmi együttélésének és összeműködésének külső feltételeit és szabályait állapítja meg - s az igazság, helyesen az igazságosság, mely a harmóniát, az ellentétek kiegyenlítését, a társadalmi élet egyensúlyban tartását jelenti, mindkét eszme szinte feltételezi, lételeme gyanánt kívánja meg a békét, a társadalom normális állapotát.

A háború pedig tényleg felforgatja a normális állapotokat, keresztülgázol a jogi szabályokon, az igazság serpenyőjébe a kardot dobja mérőeszközül, így felbontja a jogi rendet, a harmóniát. A háború a legridegebben érvényesíti a «Macht geht vor Recht» elvét, a hadviselő felek közt felidézi az ököljog korát, visszaállítja a régi jogbölcselők által [leírt] ún. természeti állapotot, amikor a nemzetek még nem jogközösségben élő kultúrtársadalmak, hanem egymást pusztító, leigázni törekvő vad hordák voltak, vagy aminők ma is még egyes civilizálatlan népek a Csendes-óceán szigetein. Nem bizonyítéka-e hát ez a sokunkra, kik a külpolitika szövevényei iránt eddigelé nem nagyon érdeklődtünk, oly váratlanul kitört, s hihetetlen arányúvá nőtt világháború, mely Európa összes nagy kultúrállamait, az eddig büszkén ún. művelt Nyugatot, sőt más világrészek egyes népeit is lángba borította, a pusztítás, vérontás, emberirtás színhelyévé tette, nem bizonyítéka-e éppen ez a felfordult jogi állapot annak, hogy a Hugo Grotius által formulázott nemzetközi jog, a nemzetek közötti «béke és háború joga» csakugyan nem egyéb, mint szép jogi elmélet, eszmény, mely éppen mert eszmény, a valóságban keresztül nem vihető, s így a jog nevét csakugyan nem érdemli meg?

Soraim célja e tetszetős és eléggé elterjedt, de nézetem szerint túl sötét felfogás cáfolata. Részemről nem tartozom a pesszimisták táborába, kik a háború rettenetességei, az oly nehezen kiépített nemzetközi jog tételeinek lábbal tiprása feletti érthető elkeseredettségből elvesztették bizalmukat a jog és igazság eszméinek a nemzetek közötti jogviszonyokban lehető alkalmazása, s ezzel a nemzetközi jog létjogosultsága vagy komolysága iránt. Ezért nem is úgy tettem fel a kérdést, hogy van-e jog és igazság a háborúban. Még kevésbé vettem kérdésbe azt, ami pedig higgadt jogászok ajkán is annyiszor megfordult már manapság, hogy van-e egyáltalán nemzetközi jog vagy csakugyan jognak lehet-e azt neveznünk?

Részemről éppen a jogászok és politikusok körében is felmerült ily kételkedő vagy csüggeteg hangokkal szemben azt óhajtom bebizonyítani, hogy a nemzetközi jog mindazon sérelmek mellett is, melyeket a mai világháborúban szenvedett, nem semmisült és semmisülhet meg, sőt létjogosultsága és szükségessége a legélénkebben igazolódott. Amit Hugo Grotius 1625-ben, a 30 éves háború hetedik évében - pedig ennek a háborúnak borzalmai százszorosan felülmúlták a mostaniakat - mint elvi kiindulási pontot mert felállítani: hogy a jog és igazság elveit a háborúban is alkalmazni kell, azt lehet, sőt kell hirdetnünk ma is, és ma sokkal több joggal hirdethetjük is. A jog és az igazság eszméi a háborúban is érvényesülnek, a nemzetközi jog létezését és szabályait még azok sem vonják kétségbe, kik azt naponként megsértik, így nincs okunk annak jövője felől kétségbeesni, sőt bizton lehet remélnünk, hogy a mai rettenetes világháború befejeztével a nemzetek igyekezni fognak a mainál szilárdabb alapokra fektetni, még hathatósabb biztosítékokkal körülvenni annak szabályait. A mai világháború befejezte után reánk virradó, annyira óhajtott újabb békés napokban, valamint a netalán még reánk vagy a következő nemzedékekre váró újabb háborúban - aminek lehetőségét szintén nem lehet kizártnak vennünk - a jog és az igazság eszméi a nemzetek közötti viszonyokban is biztosabban és hatályosabban fognak érvényesülni, vagyis a háborúk jövőre ritkábbak és kevésbé borzalmasak lesznek, sőt nem szabad feladnunk a reményt, hogy a nemzetközi jog fokozatos megszilárdulásával valamikor - ma még ki nem számítható időben - a háborúk mai alakjukban meg is fognak szűnni.

Ezen álláspontom igazolása vagy legalább indokolása végett különösen három kérdéssel óhajtok kissé közelebbről foglalkozni:

(1) Van-e jog a háborúra, vagyis tényleg jogviszony-e a háború, lehet-e tehát beszélni jogos háborúról?

(2) Van-e jog a háborúban, fennáll és uralkodik-e a jog eszméje a háború alatt, valóban jog-e hát az ún. nemzetközi harcjog, érvényesülnek-e már annak a hágai békekonferenciák által kodifikált tételei?

(3) Van-e igazság és igazságszolgáltatás a háborúban, remélhető-e az igazság diadala a háború által, s különösen remélhető-e, hogy a mai világháborúban is győz az igazság, s így ez is hozzá fog járulni a nemzetközi jog megerősödéséhez?

Jól tudom, hogy mindezen kérdésekre nézve semmi újat nem fogok mondhatni, sőt fejtegetéseimben talán közismert és többször ismételt eszmékre fogok folyton hivatkozni, a nemzetközi joggal behatóbban foglalkozókra nézve pedig éppen banális közhelyeket fogok tárgyalni, de vigasztal s felbátorít az a tudat, hogy egyfelől vannak tételek, igazságok, melyeket nem lehet elégszer ismételnünk és hangoztatnunk, másfelől az a gondolat, mellyel Kahl berlini tanár vezette be az enyémhez részben hasonló tárgyú előadását, [1] hogy «nem az a fő, hogy újat mondjunk, hanem hogy a mai nehéz idők minden órájában mentsünk meg valamit a belső nyereségből, mert nem az ellenség leverésével lesz vége a háborúnak, hanem az önmagunk feletti győzelemmel biztosíthatjuk magunknak a háború teljes gyümölcsét.»

Ez késztetett arra, hogy habár sem a jogbölcsészetben, sem a nemzetközi jogban nem vagyok hivatásos szakember, mégis hozzászóljak a háború alapvető kérdéseihez, habár hazai jogászaink és bölcsészeink közül oly sokan és oly szépen kifejtették már nézeteiket a lelkeinken uralkodó nagy kérdésekről - nem is említve a német egyetemi tanároknak e téren is mintaszerű buzgalmát, amit a Bülow volt német birodalmi kancellár és Liszt Ferenc berlini tanár által [2] a mi kettős monarchiánk és Németország mai testvéries viszonyának jellemzésére használt «Nibelungentreue» jelszavánál fogva lélek szerinti kötelességünk nekünk is bizonyítani - mondom, ez a gondolat bátorított arra, hogy röviden én is előadjam igénytelen nézeteimet különösen arról a három kérdésről, ami jogászi szempontból legjobban érdekelhet bennünket a háború töméntelen kérdései között.

Lássuk az első feltett kérdést: van-e jog a háborúra, lehet-e jogászilag helyesen beszélni jogos háborúról, vagyis ami ezek előfeltétele: van-e kapcsolat a jog és a háború eszméi közt, s jogviszony-e tényleg a háború? A nemzetközi jog tudománya mindezekre a kérdésekre Hugo Grotius óta határozott igennel felel, s az általános jogtudomány - a mai legegészségesebb jogbölcsészeti irány - tanítása szerint is mindezekre csak igennel válaszolhatunk. Bármily különösen hangzik a laikus előtt, de a jog és a háború igenis szoros kapcsolatban állanak, egy kis túlhajtással - ha analógiát vagy hasonlatot keresünk - elmondhatjuk, hogy jog nincs harc nélkül, viszont harc nincs jog nélkül.

Jhering állította fel Küzdelem, a jogért c[ímű] nagyhírű értekezésében azt a ma is felette népszerű elméletet, hogy a jog fogalma, annak létrejötte, érvényesítése, mindennapi gyakorlata magával hozza a harc, a küzdelem gondolatát, vagyis attól elválaszthatatlan. A jog fogalmában mint ellentétek feltalálhatók a küzdelem és a béke; a béke mint a jog célja, a küzdelem mint annak eszköze; de a gyakorlati jogéletben is a jogért folyton küzdeni kell, s ez a küzdelem, a jognak a megvédése, a jogvédelem a jogosítottnak önmaga iránt való, egyenesen erkölcsi önfenntartási kötelessége.

Ha ezt a nagy szellemességgel felépített elméletet a maga egészében nem tesszük is magunkévá - hiszen hány jogi cselekmény van, melynek teljesítésénél nincs szükség a harcra - de kétségtelenül igaz belőle ma is , hogy a jogéletben békés időkben is töméntelen kisebb-nagyobb harc folyik le a legkülönbözőbb alakzatokban. A jogszabályok jelentékeny része éppen az ellentétes törekvések, az egymással ellenkező akaratnyilvánítások összebékéltetését, a további viták, villongások meggátlását célozza, a polgári, a büntető, a közigazgatási perjogok egyenesen a mindennap felmerülő jogi viták, a peres felek közötti jogi harcok elintézési módjait, szabályait állapítják meg. Hogy a politikai élet pedig örökös pártküzdelmekből, nem ritkán elkeseredett testvérharcokból áll, azt talán mondanom sem kell. Annyiban tehát igaza van Jheringnek, hogy békés időben is a jogélet terén sokszor, ha nem is mindig, küzdenünk, harcolnunk kell jogainkért, a jog és a harc eszméi még ma is össze vannak forrva, vagy legalábbis nem zárják ki egymást.

A békés idők jogi vitáit, a polgári, büntető, közigazgatási pereket, a parlamenti belbáborúkat azonban egy alapvető különbség választja el a valódi háborús állapottól, a nemzetközi jogi értelemben vett háború fogalmától. A békés idők jogi vitáinak, harcainak jogilag szabályozott és pártatlan bíróság előtt lefolytatandó módozataik vannak, melyek kizárják azt a lehetőséget, hogy a vitázó felek nyers erőszakkal, önkényesen érvényesítsék vélt jogaikat. Innen van, hogy ezeket a békés jogi harcokat ma már nem is tekintjük igazi háborúskodásoknak, harcoknak, mert ezek célja nem az ellenfél pszichikai megsemmisítése vagy leigázása, hanem a jogszabályokban kifejezett állami akarat érvényesítése bírói úton, vagyis igazságszolgáltatás, a jogi szabályokba foglalt törvényes igazság érvényesítése.

A háború ezzel szemben közönségesen mint a nemzetek, az államok közötti viták, ellentétek elintézésének végső eszköze, mint a vitának , az ellentétnek a jogi és diplomáciai eszközök és módok félretolásával, tehát a bírói út mellőzésével, és egyenesen az ellenfelek hadi erejével, fegyverrel való elintézése tekintetik. A háború valóban nem egyéb, mint a nemzetek közötti párbaj, a «jó szolgálatok», a «közvetítés», a nemzetközi vizsgálóbizottságok helyett, melyek elégteleneknek bizonyultak, az akaratunknak nem engedelmeskedő államnak fegyverrel kényszerítése a mi akaratunk előtti meghajlásra, vagyis bíró nélküli, önhatalmú fegyveres jogérvényesítés a rendes jogi és diplomáciai eszközök helyett.

A háború így nélkülözi a jogi értelemben vett pernek legfőbb kritériumát, a bíró előtti jogérvényesítést, s miután keresztülvitele, megvalósítása a legsúlyosabb közönséges bűntettek tömeges elkövetésével, gyilkolással, gyújtogatással, rombolással jár, méltán tehető kérdésbe: jogi eszköznek, jogilag megengedett cselekménynek, vagyis a háborús állapot egyáltalán jogviszonynak, s maga a harc joggyakorlásnak nevezhető-e, van-e hát csakugyan jog a háborúra, s van-e egyáltalán jogos háború?

Igenis van! Nekünk jogászoknak, kik a laikusok szemében szőrszálhasogatásnak tetsző finom boncolásokkal szeretjük kimutatni és igazolni, hogy valamely felmerült jogi vitában , a legzavarosabb, bonyolódottabb ügyben is quid juris, kinek részén van a jog és az igazság, nekünk egy percig sem szabad kételkednünk afelett, hogy a háború is - a jogállam nevére igényt tartó államok között - jogviszony, annak igénybevételéhez az állami életre megérett és fennmaradására, lételére, más nemzetek előtti becsületére igényt tartó államnak joga van, tehát van jogos és átvitt értelemben igazságos háború. Ennek az igazolása benne van az állam fogalmában és céljában, s manapság is még egyik legfontosabb tétele a nemzetközi jognak.

Az állami élet, vagyis egy szervezett közhatalom alatt együttélés és összeműködés, elválhatatlan kísérő jelensége az emberi társas együttélésnek. A mai fejlett államoknak már relatív céljait is meg tudjuk határozni, s ezt ma mindenik a jogrend fenntartásában, és a kultúra elővitelében látja. E kettős cél elérése és biztosítása teszi elkerülhetetlenné, hogy a hasonló kultúrájú államok, sőt elvileg az összes államok ne csak saját határaikon belül ismerjék el a jogot, hanem az államok egymás közötti vagy a különböző államok polgárainak egymás közötti érintkezésére is állítsanak fel és kövessenek bizonyos szabályokat. Így született meg hosszú előzmények után az első valódi nemzetközi szerződés, az 1648-iki vesztfáliai békekötés, melyben Európának csaknem valamennyi állama szerződésileg elismeri a szolidaritás elvét, vagyis egyelőre legalább a keresztyén államok egyenjogúságát. [3] Kifejezést nyer és érvényre jut az a gondolat, hogy az államok is egymással szemben jogalanyok, egymással szemben jogviszonyban állanak, ezeket a jogviszonyokat rendezhetik, módosíthatják, szabályozhatják. A vesztfáliai béke teremti meg a mai értelemben vett nemzetközi jogot, mely azóta számtalan szerződés és a kifejlett szokásjog útján nagyjából szabályokba is öntötte a nemzeteknek békében és háborúban való érülközését [érintkezését].

A nemzetek közötti jogviszonyoknak ez a szabályozása, habár rendszerint egy-egy háború után, s az újabb háború elkerülése, tehát bizonyos államok közötti béke megteremtése végett jött létre, rendszerint - érthető gyakorlati okokból - számolt az újabb háború eshetőségével is. Vagyis egyetlen állam sem mondott le a békeszerződésekben, sem a legújabban egyenesen erre a célra megalakult békekonferenciák nem jutottak még odáig, hogy egy állam is lemondott volna arról, hogyha valamelyik vele szerződő állam a szerződést megszegi vagy enélkül is bármely más állam az ő ún. alapjogait, létérdekeit megsérti, újból fegyverhez ne nyúlhasson - ha minden más jogi vagy diplomáciái eszköz hiábavaló lenne saját jogainak védelmére.

Vagyis a háborút ma is, a vesztfáliai után csaknem négyszáz évvel, az államok mint elkerülhetetlen végső eszközt tekintik jogaik védelmére. A nemzetközi bíróság eszméje ugyanis, a mi egyedüli helyes jogi módja lehetne a fegyveres elintézés kikerülésének, még mindig kivihetetlennek látszik, s bár kisebb jelentőségű nemzetközi viszályok elintézésénél már elég gyakran igénybe vették az újabb időben, [4]  nagyobb fontosságú, különösen az állam lételét vagy becsületét érintő kérdésekben éppen saját jól felfogott érdekében egy állam sem hajlandó azt magáévá tenni.

Mi történik tehát, ha ma valamely állam hadat üzen a másiknak, vagy többen egymásnak? Az, hogy a köztük eddig fennállott békés jogviszonyukat megváltoztatják, s «hadi állapotban» lévőnek jelentik ki magukat egymással szemben. Ez a hadiállapot azonban nem a jog nélküliség állapota lesz a hadviselő államok között, hanem csak azt akarja kifejezni, hogy az eddigi szerződési vagy szokásjogi békés viszonyukat valamely felmerült ellentét folytán nem tartják fenn, hanem fegyverrel akarnak új jogállapotot teremtem, illetőleg a másik fél által el nem ismert vagy megsértett jogaikat érvényesíteni. A háború tehát a mai nemzetközi jogi szabályok és gyakorlat szerint nem ok és cél nélküli vérontás, nem a két vagy több állam népének egymás kiirtására irányuló tömegharca, mint a népvándorlás csatái voltak, hanem a hadviselő államok fegyveres erejének, hadseregének mérkőzése, s az államok között fennforgott vitának vagy sérelemnek a fegyveres mérkőzés után új elintézése. Igaz, hogy jogászi szabatossággal, a magánjogászok vagy a polgári perjogászok finom distinkciói szerint - mint Magyary Géza ki is fejezi - «szorosan véve ellen[t]mondás a háború jogáról beszélni,» mert «a jog és a háború merőben ellentétes életviszonyok». [5] Vagyis szerintem is szabatosabb lenne csak a nemzetek, az államok önvédelmi jogáról beszélni. Hiszen a jogos védelem esetén is nem az ölésre, a testsértésre van joga a megtámadottnak, hanem a védekezésre, a támadás elhárítására. Azonban átvitt értelemben a nemzetközi jogban aggály nélkül beszélhetünk a háború jogáról, mely az államokat, és amit különösen hangsúlyozni kell, csakis az államokat mint nemzetközi jogalanyokat kifejezetten megilleti.

A hadi állapot, a háború ugyanis, mint Wlassics Gyula is oly szép szavakkal [6] mutat reá, egy különleges jogviszony, melyből mind a háborút viselő felekre, mind az abban részt nem vevő többi, ún. semleges államokra sajátos jogok és kötelességek származnak. Így fogva fel a háborút, nem képtelenség többé, ha a háborúra való jogról beszélünk. A háború nem az egyének, nem a népek, hanem az államok mint legfelsőbb jogi személyek ténye lévén, annak jogosságát nem egy állam közjoga, nem az ún. belső közjog, még kevésbé a büntetőjog s a perrendtartások szemüvegén kell elbírálnunk. Bármennyire igaz, hogy a háborúban a hadsereg egyes tagjai által elkövetett gyilkolás, pusztítás fogalmilag bűntettnek lenne minősíthető, de ezek az egyes cselekmények összevéve mint az állam által parancsolt haditények követtetnek el, vagyis nemzetközi jogi szempontból tekintve a háború a maga egészében eo ipso nem bűntett, csak akkor, ha a háború a nemzetközi jog értelmében jogtalan volt.

Van tehát jogos és jogtalan háború. A nemzetközi jog egyik legfontosabb vívmánya éppen az, hogy a jog eszméjét, s annak malmát kiterjesztette a háború fogalmára is, és támpontokat nyújt arra nézve, hogy elbírálhassuk, jogos-e valamely háború vagy jogtalan. A nemzetközi szerződések ugyan, így az ez irányban legújabb és legrészletesebb 1907. évi második hágai békeegyezmény, sem tartalmaznak arra nézve világos rendelkezéseket, [hogy] mikor nyúlhat valamely állam jogosan a fegyverhez, mikor jogos és mikor jogtalan tehát valamely háború, azonban az általános jogi elvek alapján nehézség nélkül eldönthetjük, mik egy jogos háború előfeltételei, mely általános tételt aztán alkalmazhatunk az egyes felmerült háborúkra is.

A nemzetközi jogi és a jogbölcseleti, illetőleg általános jogtudományi irodalom mondhatni egyértelemmel a büntetőjogból veszi erre nézve az analógiát. A büntetendő cselekmények általában kivétel nélkül jogtalan cselekmények, mint az állam által büntetés terhe alatt tiltott jogsértő vagy jogveszélyeztető tettek, ennek ellenére mind a régi, mind a legújabb büntetőtörvények kifejezetten mentesítik a büntetés alól bárminő, még a legsúlyosabb bűntett, az emberölés elkövetőjét is, ha az illető egyén azt önvédelemből vagy végszükségben követte el. Mi ennek az oka és jogalapja? Az, hogy nagy érdek- vagy jogösszeütközések vagy nagy veszedelmek, szerencsétlenségek esetében mindenkinek joga van magát vagy a hozzá legközelebb álló személyeket, sőt más jogtalanul megtámadott vagy veszélyben levő személyeket is saját erejével, önhatalommal védeni a másként el nem hárítható közvetlen jogtalan támadás vagy a véletlen veszedelem ellen. Ha tehát az egyénnek kétségtelen, a törvény által is biztosított joga van az önvédelemre, a mások segítségére és a végszükségből menekülésre, vagyis az ily helyzetben elkövetett egyébként büntetendő cselekmények nem esnek büntetőjogi beszámítás alá - épp úgy a nemzetnek, az államnak is, mint nagy összszemélynek feltétlenül joga van a saját létele, függetlensége, becsülete, szóval alapjogai ellen intézett vagy azokat fenyegető jogtalan és közvetlen támadásokat - ha másként nem lehet - erőszakosan is visszaverni, valamint joga van a vele szövetséges viszonyban álló vagy jogtalanul megtámadott más államnak segítségére menni, épp úgy joga van a z önhibáján kívül reá zúdult háború veszélyétől menekülés végett végszükségből háborúhoz fogni, vagy önhibáján kívül végszükség helyzetébe jutott más állam megvédése vagy megmentése végett is fegyvert fogni.

A háborúra való jog tehát mint jogos önvédelem, jogos segítség vagy mint végszükségből igénybe vett legvégső eszköz az államokat mint nemzetközi jogalanyokat feltétlenül megilleti. Enélkül a jog nélkül egyes, különösen kisebb államok, folyton ki lennének téve a hatalmasabbak által való beolvasztás, megsemmisítés veszélyének. Az ily célból indított vagy előállott háború tehát általában jogos, ellenben minden más célból, így különösen a hatalmi túltengésből, diplomáciai nyelven ún. terjeszkedési vágyból, imperialisztikus célzattal, vagy a merő bosszúból vagy kizsákmányolási, hódítási célból indított háború általában jogtalan.

Amily könnyű azonban így elvi általánosságban megállapítani, mikor jogos vagy jogtalan valamely háború, épp oly nehéz lehet már ez, elv konkrét alkalmazása, vagyis egy tényleg kitört háború jogosságának vagy jogtalanságának biztos és helyes megállapítása. A büntetőbíróságok gyakorlatában is elég gyakran nehéz feladatot ró a bíróságokra a jogos védelem vagy a végszükség fennforgásának megállapítása, tehát a cselekmény jogosságának vagy jogtalanságának elbírálása. Még nehezebb ez a nemzetközi jogban, s különösen nehéz pedig, ha egy még be nem fejezett háborúval állunk szemben, amikor hiányzik még a megfelelő történelmi távlat, ami az objektív megítélés első feltétele. Ez okból nagyon kényes feladat lenne a mai világháború felett ítéletet tartanunk, s egyenként minősíteni a ma harcban álló államok háborúit. Még nehezebb és odiosusabb [kellemetlenebb] feladat reánk nézve, mert mi is az egyik harcoló s két helyen is háborút folytató állam tagjai lévén, ítéletünk ellenfeleink szerint bizonyára az egyoldalúság vádját vonhatja magára.

Ennek ellenére, ha elismerjük is, hogy véleményünk nem azonos egy pártatlan bírói ítélettel, önmagunk iránti, a Jhering idézett szavai szerint csakugyan erkölcsi kötelességünk, hogy a lehető legnagyobb objektivitással igyekezzünk magunk között mérlegelni, és elbírálni a saját háborúnk jogosságát, s az ellenfeleink által a mi álláspontunk ellen felhangzó kifogásokat megcáfolni. Ez kívánatos és szükséges egyfelől a saját önbizalmunk fenntartása és a győzelemre való rendíthetetlen hitünk és reményünk ápolására - hiszen az a hadvezér, aki nem bízik a győzelemben, előreláthatólag nem is fog győzni - másfelől azért is, hogy a jövő nemzedék részére, mely kétségtelenül nagyobb nyugalommal és alapossággal fog ítélhetni e kérdésben, hiteles támpontokat nyújtsunk arra nézve, miként fogtuk fel mi, a háború idején élők, a mi háborúnk jogosságát.

A háború jogosságának elbírálása kapcsolatos a háború okainak vizsgálatával, hiszen a jogosság vagy a jogtalanság megállapítása is elsősorban azon fordul meg, kinek volt kellő és elfogadható oka a háborúra, s kinek nem volt. A mai világháború okainak beható vizsgálata teljesen kívül esik az én vizsgálódásom keretén. Ezzel a mindnyájunkat legjobban érdeklő kérdéssel különben is mind Németországban, mind nálunk oly sokan és oly alaposan foglalkoztak, hogy felmentve érzem magamat e kérdés részletes ismertetése alól. Csupán arra kívánok rámutatni, hogy az okok vizsgálatánál, ha bírói szemmel akarjuk mérlegelni a kérdést, sohasem szabad egyetlen ok megállapítására törekednünk. Mint az egyén cselekményének, úgy a háborúnak, mint az állam tényének is mindig több, éspedig rendszerint igen sok oka van, amelyek közül sokszor alig lehet biztosan megállapítani, melyik volt az igazi ható oka, vagyis döntő tényezője a háború kitörésének, s mi volt vagy mik voltak csak távolabbi indítékai, motívumai. Egyetlen oknak, tényezőnek kiragadása tartalmazhat igen sok helyeset, egészen igaz lehet önmagában, de lehet, hogy csak részben találja el az igazságot.

A politikus természetesen a politikai ellentétekben, egyik-másik állam hatalmi törekvéseiben, vagy a nemzetiségi mozgalmakban, a közgazda az ellentétes gazdasági irányzatokban, a morálbölcsész, a pszichológus a nemzeti vagy faji tulajdonságokban, az ebből származó ellentétes érzelmekben, az erkölcsi eszmék összeütközésében látja a döntő okot. Így a mai világháborúra nézve kétségtelenül helyesen mutatták ki politikusaink, Réz Mihály, [7] valamint legújabban gr. Andrássy Gyula, [8] hogy Oroszországot a pánszláv törekvés, az összes oroszok egyesítésének gondolata, vagyis az imperialisztikus politika tüzelte régóta Ausztria-Magyarország ellen, ezért izgatta fel ellenünk újabban Szerbiát, ahonnan a dualisztikus monarchiát legkönnyebben szétrobbantani, s ezzel a balkáni és a Dardanellák iránti aspirációit megvalósítani remélte. Franciaországra nézve nem politikus előtt is kézzelfogható, hogy Elzász-Lotaringia visszahódításának gondolata volt a mai világháborúba beavatkozásának is politikai rugója, sőt mint gr. Andrássy Gyula nagy alapossággal mutatja ki, ezért a területért való versengés Francia- és Németország közt régebbi, mint a francia és a német nemzeti öntudat, hiszen ez a versengés a Nagy Károly birodalmának felosztása óta tart. Angliára nézve szintén köztudat már köztünk, hogy a tenger feletti egyeduralmának biztosítása végett, tehát imperialisztikus célból szólt bele a Németország ellen megindult nagy harcba, sőt voltaképpen Anglia hozta létre az ún. hármas entente-ot, ő vonta bele a németellenes szövetségbe Japánt is, hogy így a veszélyesnek induló német flottát, s a német gyarmati politikát annál könnyebben tehesse ártalmatlanná.

Épp úgy nagyon helyesen és alaposan mutattak reá közgazdáink, Hegedűs Lóránt  [9] és Navratil Ákos [10] a világháború közgazdasági okaira. Oroszországot kétségtelenül gazdasági okok késztették alkalmas tengeri kikötő erőszakolására, s a japán háború kudarca után újból a Fekete-tenger kijárata, a Dardanellák megszerzése lett reá nézve a legfontosabb közgazdasági érdek, amiért érdemesnek látszott ebbeli törekvéseinek legerősebb gátlóival, velünk és a német birodalommal leszámolni. Franciaország pénzügyileg erősen érdekelve lévén Oroszországban, reá nézve közvetve szintén a közgazdasági szempont motiválta az orosz szövetséges mellett való harcraszállást. Angliára nézve mint par excellence kereskedőállamra pedig a német konkurencia letörése mint a háború közgazdasági oka napnál világosabban áll előttünk.

Az erkölcsbölcsész, a szociológus és a pszichológus írók szintén helyesen mutattak reá, hogy a szláv és a germán faj közötti jellembeli és érzelmi különbségek, a pravoszláv bigottizmus, s az ezzel járó alsóbbrendű érzelmek, az alattomosság, a bujtogatás, a mesterségesen szított izgatás ellenünk és a németek ellen, a francia dicsvágy és sértett hiúság, az angol kapzsiság és féltékenység voltak a lélektani rugói a háborús törekvéseknek. Bármennyire elismerjük mindezen fejtegetések igazságát, helyességét, a háború valódi okát illetőleg mindezek csak részigazságokat, így csak részokokat tartalmaznak, helyesebben azt mondhatnám, mindenik a háborúnak egy-egy motívumát állapítja és világítja meg. A jövendő kultúrtörténet-író mindezeket összefoglalva, s ezek kölcsönös hatását mérlegelve fogja megállapítani a kitört nagy világháború igazi okát vagy okait. [11] De reánk jogászokra, ha a mai világháború jogossága, s így abban a mi részvételünk jogszerűsége felett dönteni, állást foglalni akarunk, nem ezek a motívumok, hanem a háború közvetlen, ún. hatóoka, a valódi döntő tényező elsősorban az irányadó. Ez pedig annak a kérdésnek világos, félremagyarázhat[at]lan megoldásától függ, [hogy] melyik állam volt a valóban megtámadott fél, s melyik volt a jogos ok nélkül támadó? Melyik igyekezett akár politikai, akár gazdasági, akár néplélektani okokból megtámadni, háborúra ingerelni, abba belekergetni a másikat? Vagyis: nem az a külső ismérv a döntő jogi szempontból sem, hogy melyik állam üzente meg előbb a háborút, melyik indította meg a harcokat, hanem az, hogy melyik állott a háború megindításánál jogos, és melyik jogtalan alapon? Amint a párbajnál nem mindig a kihívó fél a támadó, a párbaj igazi okozója, hanem, az, aki az elkövetett becsületsértéssel vagy más jogtalan módon belehajszolta ellenfelét a kihívásba, úgy a nemzetek közötti, párbajnál, a háborúnál is az a kérdés, ki tette elkerülhetetlenné a háborút, ki volt a háború tényleges kitörésének előidézője?

S erre a döntő kérdésre mi és a Német birodalom csakugyan a legnyugodtabb öntudattal állíthatjuk és hirdethetjük, hogy a mi háborúnk a jogos, és ellenfeleinké a jogtalan. Ha tényleg mi küldtünk is elsőben ultimátumot, majd hadüzenetet Szerbiának, ez csak felelet volt Szerbia kihívására, azokra a tűrhetetlenné vált jogtalan támadásokra, melyekkel Szerbia már évek óta, különösen pedig a legutóbbi időben a kettős monarchia területi épségét, nemzetközi becsületét fenyegette, amely provokáció tetőpontját érte el a casus belli gyanánt tervszerűen előkészített szarajevói merénylettel. Hogy mi nem akartunk háborút kezdeni Szerbiával, sem Oroszországgal, arra megfelelnek azok a ma már közismert tények, hogy már 1876-ban, majd 1888-ban, újabban 1908/[190]9-ben, végül 1912-ben csak a mi kettős monarchiánk és német szövetségesünk erélyes diplomáciai fellépésével sikerült Oroszország támadó háborúját magunkról elhárítani. Az 1914-iki nagyszerb izgatás, melynek kifolyása lett - a külügyminisztériumunk által kiadott Vörös Könyv kétségtelen adatai szerint - a szarajevói merénylet is, csak tervszerű folytatása volt az orosz aknamunkának, amellyel bennünket most már ellenállhatatlanul belekényszerített a háborúba.

Maga a szarajevói merénylet, bármily fájdalmas volt az a kettős monarchiánkra, természetesen önmagában véve nem tekinthető a háború igazi okának jogászi szempontból sem. Ez csak a gyújtószikra volt, mely fellobbantotta az egész Európában mindenfelé összehalmozott gyúanyagot. Azonban mégsem szabad elsiklanunk ez aljas politikai bűntett felett, ennek a pernek a bírói vizsgálata során derültek ki oly kézzelfogható tények, melyek beigazolták, hogy nemcsak az éretlen korú gyilkosok, de Szerbiában egész bűnszövetkezetek, egyesületek rendszeresen izgattak ellenünk a háborúra, a mi területi integritásunk megcsonkítására, sőt magának a merényletnek a szálai a szerb tisztikar és a szerb kormány közepébe vezethetők vissza. A mi háborúnk jogosságára az általunk küldött kétségtelenül éles ultimátum, majd a hadüzenet jogszerűségére ez a bűnper szolgáltatja a kézzelfogható bizonyítékokat. Érdekes, hogy az angol külügyi kormány által kiadott Kék Könyv bevezetése is kifejezetten elismeri, hogy «soha bűntett egész Európában mélyebb és általánosabb undort nem ébresztett, és soha semmiféle bűntett nem volt kevésbé jogosult». Elismeri a Kék Könyv azt is, hogy Bosznia-Hercegovinában éveken át «erős szerb nemzeti mozgalom» volt, elismeri, hogy bennünket provokáltak, ennek ellenére további fejtegetéseiben Szerbiának fogja pártját, azt tekinti általunk jogtalanul megtámadottnak, miután a mi ultimátumunk oly «rettenetes okmány», melyhez foghatót nem látott a világ, mert «soha független kormányt mélyebb megalázkodás elkövetésére fel nem szólítottak».

Ezzel a szerecsenmosdatással szemben a mi háborúnk jogosságát a letagadhatatlan tények, melyek a háború kitörése után köztudomásúakká lettek, igazolják. Annyit azok is, akik csak távolról érdeklődtek a diplomáciai események iránt, tudtak, hogy Szerbia csak orosz biztatásra és az orosz segítség biztos reményében mer bennünket provokálni. Azt is tudtuk, hogy Oroszország Franciaországgal szövetségben áll, sőt újabban Angliával való barátságos viszonyuk, a hármas entente létezése is ismeretes lett. A háború alatt, annak eseményeiből azonban megértettük, hogy Orosz-, Francia- és Angolország valóságos véd- és dacszövetségben állanak a mi hármas szövetségünkkel szemben, s Szerbián és Montenegrón kívül Japán is az entente szférájához csatlakozott, s így, mint Max Sering kimutatja, a földkerekség 186 millió kilométerre becsült területének több mint fele: 66,6 millió négyzet km terület, vagyis 275 milliónyi lakos (a gyarmati színes népekkel együtt pedig 782 millió ember) áll közvetlen ellenségeskedésben a mi és Németország 1 millió 200,000 négyzet km (a német gyarmatokkal együtt 4 millió) területe és 116 millió lélekszámával szemben. [12] Ezt az adatot csak annak igazolására említem meg, mily nevetséges és minősíthetetlen az erőviszonyok ilyen megosztása mellett az angol külügyi kormány ama nyilatkozata, hogy Nagy-Britannia csak az ellenséges hatalmak közti egyensúly fenntartása végett, illetőleg «a kibékülés szellemének a képviselője gyanánt avatkozott be az európai válságba». Frappánsul mutat reá gr. Andrássy Gyula arra, mily szép látvány, hogy Anglia és Oroszország egyaránt mint a gyengék, mint a kis nemzetek védői akarják feltüntetni magukat, holott volt-e állam a világon, mely annyi kis népet, fajt, nemzetet hódított volna meg, éspedig a legnagyobb kegyetlenséggel s a legnagyobb perfidiával [álnoksággal], mint Anglia, - s vajon Oroszország emelkedésének útjait nem a kis nemzetek összetört jogaiból, szenvedéséből és véréből készítette-e? [13] Igazán gúnyszámba megy, midőn a cár Vilmos császárhoz intézett sürgönyében arra hivatkozik, hogy Oroszország nem tűrheti a gyenge Szerbia dicstelen megtámadását.

A valóságban úgy állt a dolog, hogy az entente hatalmak a miénket sokszorosan felülmúló haderővel teljesen harcra készen állottak, hogy alkalmas pillanatban minket és Németországot egyszerre több oldalról megtámadjanak. A helyzet oly fenyegető volt, a lételünk, biztonságunk, s közvetlenül az Ausztria-Magyarország területi épsége és becsülete ellen intézett szerb támadás oly jogtalan és közvetlen volt, hogy tovább várnunk nem lehetett, ha csak magunkat tönkre veretni, nemzetközi presztízsünket sárba tiportatni nem akartuk. A mi látszólagos támadó fellépésünk tehát Szerbia ellen valódi jogos önvédelemből történt, Németország beavatkozása pedig mellettünk jogos segítség volt. A mi háborúnk legbensőbb meggyőződésünk szerint mind a tudomány, mind a gyakorlati politika és a tételes nemzetközi jog szempontjából kétségtelenül jogos, ellenfeleinké pedig, kik közül a három nagyhatalom merő imperialisztikus célzattal, a mi jogtalan leverésünk, megrövidítésünk végett zúdították ránk a világháborút, jogtalan, és mint látni fogjuk, igazságtalan.

Ami továbbmenőleg különösen a német-francia és a német-angol háború jogosságát illeti, ezek tárgyalása csakugyan messze vezetne. A német-francia háborúra nézve legyen elég csak azt kiemelnem, hogy Németország látszólagos támadása Franciaország ellen teljesen igazolva van a jól ismert francia-orosz szövetség által. Németország szintén merő önvédelemből indította útnak seregeit a francia határra, jól tudva, hogy Franciaország a 44 év óta táplált revansvágyának kielégítésére ezt a kedvező alkalmat feltétlenül megragadja, s az Oroszország által megtámadott Németországot teljes erejével azonnal megtámadja. Ami csakugyan így is történt.

Legérdekesebb, s a nemzetközi jog szempontjából legbonyolultabb az angol-német háború jogosságának kérdése. Szerintünk ugyan ennek a megoldása is igen egyszerű, mert Anglia igazán minden jogalap nélkül avatkozott bele a már öt állam közt kitört háborúba, ő a jogtalanul támadó Francia- és Oroszországnak ment segítségükre, tehát az ő háborúja épp oly jogtalan, mint ezeké az államoké. Anglia azonban a maga beavatkozását egy rendkívül tetszetős és a semleges államok szempontjából felette szimpatikus beállítással akarja magyarázni, aminek megemlítését nem lehet mellőznöm. Az angol külügyi kormány ugyanis, épp úgy az oxfordi egyetemi tanárok egy nyilatkozata, azt hangoztatja, hogy Anglia csakis Belgium semlegességének Németország által történt megsértése miatt, tehát mint a nemzetközi jog védője avatkozott be a világháborúba, melyet ő az utolsó percig el akart hárítani, melynek kitöréséért tehát szerinte Németországot, s a szerb és orosz háborút illetőleg Ausztria-Magyarországot terheli a felelősség. A német szakirodalom, a nemzetközi joggal szakszerűen foglalkozó jogászok, így Kohler, Kahl, Liszt, Nelte, v. Campe ezt a beállítást rögtön, és a szokott német alapossággal megcáfolták, de kétségtelenné teszik az angol felfogás alaptalanságát az azóta közismertté vált tények is.

A kérdés ugyanis az, jogosítva volt-e Németország arra, hogy seregeivel átvonuljon a semleges Belgium területén, illetőleg miután Belgium Németországnak ez iránti kérelmére elutasító választ adott, joga volt-e Belgium területét hadi műveletek színterévé tenni. Vagyis megsértette-e Németország valóban a Belgium részére 1831-ben, illetőleg 1839-ben nemzetközileg biztosított állandó semlegességet, amiért akkor Poroszország is garanciát vállalt? A bevonulás, illetőleg az átvonulás jogosságára alaposan megfelel Kohler berlini tanár, hogy Németországot a jogos védelem jogosította fel erre. Németországnak biztos tudomása volt arról, hogy Franciaország Belgiumon átvonulva akarja megtámadni őt, nem várta tehát be, míg e támadás sikerül, hanem igyekezett megelőzni a Belgiumba már szintén bevonulni készülő, illetőleg részben már be is vonult franciákat. A semlegesség megsértését tehát először Franciaország követte el, Németország csak jogos önvédelemből követte e térre Franciaországot, így Németország nem követett el a bevonulással semlegességsértést. Ami pedig Belgium állandó semlegességének megsértését illeti, Nelte, [14] v. Campe [15] kimutatják, hogy Belgium maga mondott le állandó semlegességi jogáról, midőn - amint a Brüsszelben lefoglalt okmányok igazolják - 1906-ban Angliával és Franciaországgal oly értelmű új megállapodásokra lépett, melyek angol és francia csapatoknak belga területre lépését megengedték, s midőn a német határ felé eső várait ez idő óta lázas sietséggel megerősítette, Maubeugeben már jóval a háború kitörése előtt angol hadi anyagokat halmozott fel. Belgium ezzel megszegte az állandó semlegességet élvező államnak azt a kötelezettségét, hogy neki egyik állam ellen sem szabad háborús szándékra valló ténykedéseket véghezvinnie.

Ezen érdekes nemzetközi jogi kérdés részletes tárgyalása szintén messze vezetne célomtól, azért csak azt a véleményemet vagyok bátor megemlíteni, hogy Németország semmi esetre sem követett el oly nemzetközjogi sérelmet Belgium ellen, ami indokolta vagy éppen elkerülhetetlenné tette volna Anglia beavatkozását a világháborúba. Ugyan melyik állam nem így járt volna el az adott helyzetben, mint Németország? Helyesen utal gr. Andrássy Gyula arra, hogy éppen Angliának nem volt jogcíme annyira felháborodni a Németország által elkövetett állítólagos semlegesség-sértés felett. Hiszen 1807-ben maga Anglia ugyanígy járt el Dániával szemben, midőn megtudva azt, hogy Napóleon a dán flottát Anglia ellen akarja felhasználni, megelőzte Napóleont, s összelövetve Koppenhágát, a dán flottát egyszerűen elkobozta. [16] Belgium eljátszotta a maga semlegességét, amikor a garantáló hatalmak egyike ellen ellenséges célzatú tényeket vitt véghez, amire nézve utólag megdönthetetlen bizonyítékok kerültek elő. Ha Németország már a háború kitörése előtt tudott erről, akkor természetesen eo ipso nem követett el jogsértést Belgiummal szemben, de ha nem volt is hivatalos tudomása a háború kitörése előtt Belgium diplomáciai franctireurködéséről [partizánkodásáról], akkor is joga volt kérni Belgiumot, hogy miután Franciaország részéről Belgiumon át véli magát megtámadottnak, ezért megfelelő kártérítés mellett engedje meg csapatainak az átvonulást. S miután Belgium erre elutasító választ adott, a végszükség jogánál fogva volt kénytelen azt megtenni, Belgium akarata ellenére is. Érdekes világot vet a német kormány lelkiismeretességére és jogtiszteletére különben, hogy a birodalmi cancellár a Reichstagban kijelenti, hogy Luxemburg megszállása és a belga határ átlépése «ellenkezik a nemzetközi jog szabályaival». Azonban Németország szükségállapotban volt, s «Not kennt kein Gebot.» «A jogtalanságot azonban, amelyet elkövettünk, jóvá fogjuk tenni, mihelyt katonai célunkat elértük.» Ezzel a szinte túl lojális nyilatkozattal szemben bátran kimondhatjuk, hogy Németország csak látszólag követett el jogtalanságot, valósággal azonban nem, mert ha csakugyan jogos önvédelemből volt kénytelen a belga területet hadiszíntérré tenni, akkor nem jogtalanul járt el; aki jogát védi, az nem követ el jogtalanságot. A jogtalanságot, a nemzetközi jog megsértését azentente és maga Belgium követte el, midőn ez utóbbi semlegességi kötelezettségét megszegte, s Németország ellen két hatalommal szövetkezett, hogy ezeknek megkönnyítse, s elősegítse a Német birodalom oldalba-támadását. De épp úgy jogtalanul járt el Anglia, midőn a jogtalan alapon álló Belgium védelmére kelt. A jogos védelem is csak az egyik felet illetheti meg, ha Németország volt jogos védelem állapotában, akkor ellenfelei nem hivatkozhatnak erre a jogra. A jogos védelem ellen a jogtalan támadó részére nincs helye szintén jogos védelemnek. Ez fogalmi ellentmondás lenne.

Persze szinte hallom az ellenvetést, amit fejtegetéseim keltenek: vajon van-e értelme, gyakorlati jelentősége a háború jogossága vagy jogtalansága feletti ilyetén vitatkozásoknak, hiszen ellenfeleink is bizonyára vitatják a maguk háborújának jogosságát, s a mienknek a jogtalanságát. A valóságban tehát majd az eredmény mutatja meg, kinek volt, és kinek lesz igaza. Aki győzni fog, az fog diktálni békét, tehát új jogot, s így minden elméleti okoskodás felesleges és céltalan, ha egyszer a fegyverekre bíztuk a döntést. Sajnos, kénytelen vagyok elismerni, hogy az ellenvetés nem alaptalan. Aki győz, az fogja döntőleg megállapítani az új jogviszonyokat, s az fog határozni formailag afelett, valóban követett-e el Németország jogsértést Belgiummal szemben, köteles-e hát ezért kártérítést adni, ami felett Kohler és Nelte már szintén vitatkoztak. A győztes fél fogja eldönteni azt is, jogos volt-e a mi háborúnk Szerbia és Oroszország ellen, ki fog tehát közülünk is hadisarcot fizetni a másiknak. Ha azonban bízunk a jog uralmában, ezekkel a gyakorlati aggályokkal nem szabad megtévesztetni vagy megingattatni engedni magunkat. Ha hiszünk a jog benső erejében, s ha valóban meg vagyunk győződve, hogy a háború tekintetében mi voltunk jogi alapon, akkor egy percig sem szabad elhinnünk, hogy a jogtalanság diadalmaskodjék, s bárminő legyen a háború hadi eredménye, ezt a jogi álláspontunkat a békekötésnél is védenünk kell, s a vérháború után bekövetkező diplomáciai háborúban kell majd résen lennünk, hogy a békekötésnél is a jogos álláspont diadalmaskodjék, ne a ravaszság és a furfang.

*

[1] Wilhelm Kahl:  Vom Recht zum Kriege und vom Siegespreis. Deutsche Reden  in schwerer Zeit. Berlin, 1914, 172. l.

[2] Franz v. Liszt: Von der Nibelungtreue. Deutsche Reden in schwerer Zeit. 1914, 327. l.

[3] L. Csarada János: A tételes nemzetközi jog rendszere. Budapest, 1910, 82. l.

[4] L. Ferenczy Árpád: A nemzetközi választott bíróságok múltja, jelene és jövője. 1902.

[5] Magyary Géza: A békemozgalmak és a világháború. Budapesti Szemle, 161. k. 1915. febr.

[6] »(...) nemcsak a békés, de a harcban álló emberi társadalom sem állhat meg jogelvek nélkül; magát a háborút is, mint az állam önvédelmi eszközeinek ultima ratióját csak mint jogviszonyt tudjuk az emberi társadalom együttélését biztosító szabályok keretébe illeszteni. Mint jogviszonyt úgy a hadviselő államok, mint azok és a semleges államok közt». Jogállam, 1915 májusi füzet, 293. l.

[7] Réz M.: Németország és Magyarország. Magyar Figyelő, 1915, 321. l.

[8] gr. Andrássy Gy.: Kinek bűne a háború? Budapest, 1915.

[9] Hegedüs L.: A pénz filozófiája a háborúban. Magyar Figyelő, 1915. 7. sz.

[10] Navratil Á.: Miért harcolunk? A háború gazdasági okai. Kolozsvári Hírlap, 1915 márc. 4.

[11] L. Angyal Dávid : A világháború okai. Budapesti Szemle, 159. k . 1914. dec.

[12] Max Sering: Die Ursachen und die weltgeschichtliche Bedeutung des Krieges. Deutsche Reden in schwerer Zeit. 1914. 256

[13] Andrássy: i. m. 45. l.

[14] O. Nelte: Die belgische Frage. Deutschland und der Weltkrieg. Breslau, 1914. 201. l.

[15] v. Campe: Die belgische Neutralität ihre Grundlagen und ihr Ende. Deutsche Juristen Zeitung, 1915, 227.

[16] Andrássy: i. m. 66. l.

*

In Budapesti Szemle, 162. kötet, 462. szám (1915), 349-387.  (A közölt részlet: 349-369.)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés