Itt egy eljárást talál fel, amellyel elektrolízis útján klórt és más alkáliákat tud nyerni. 1893-ban, tehát 26 éves korában külön vállalatot alapítanak e találmányának kiaknázására, és annak igazgatását veszi át. Hat év múlva otthagyja összes vállalatait, és a A. E. G. megbízásából több világrészben vezeti annak munkáit. Különösen a pénzügyek érdeklik, és több száz meghívást kap különböző vállalatok részéről.

Első nyilvános szereplése az, hogy 1907/[190]8-ban Bülow kancellár megbízását elfogadva, Német-Kelet-Afrikába utazik, hogy a gyarmat jövőjéről készítsen szakvéleményt.

A világháború kitörésekor látta, hogy amikor az angol hadüzenet is megtörtént, a központi szövetségesek helyzete körülzárt váréhoz lett hasonló. Ennek következtében nyersanyagellátásunk attól függ, hogy saját készleteinkkel mi módon tudunk gazdálkodni. Az ő tetterejére az jellemző, amit egyik könyvében önmagáról mond: «Három nappal a hadüzenet után nem bírtam tovább helyzetünk bizonytalanságát; jelentkeztem a hadügyminiszternél, és kifejtettem előtte, hogy országunk valószínűleg csak a hónapoknak korlátolt sorára van a legnélkülözhetetlenebb hadianyagokkal ellátva. A háború időtartamát ő sem becsülte rövidebbre, mint én, és ezért kénytelen voltam hozzá azt a kérdést intézni: mi történt, és mi történhetik avégből, hogy Németországtól a megfojtás veszélye elháríttassék?» A hadügyminiszter erre nem tudott válaszolni, hanem Rathenaut megbízta azzal, hogy az ország nyersanyagellátását megszervezze. Rathenau a megbízást vállalta, és a megoldás három részből állt: (1) haditerményközpont szervezése, (2) a nyersanyagok zár alá vétele, és (3) a hadianyag-részvénytársaságok létesítése. Mindez nyolc hónap alatt elkészült. Amikor Falkenhayn tábornok, az akkori fővezér, 1915 tavaszán Berlinbe ment, és ott a hadianyagellátás iránt tudakozódott, Rathenau büszkén felelhette: «Minden lényeges anyaggal el vagyunk látva, a háború függetlenítve van a hadianyagellátástól.» (Deutschlands Rohstoffversorgung, 1916. 42. lap.)

1915. április 1-én ennek az egész apparátusnak vezetését, miután jól megszervezte, átadta katonai utódjának, ő pedig akkor vette át először az A. E. G. üzemeinek vezetését.

1916-ban félhivatalos megbízással Bernben jelenik meg, és ott szintén igen rövid idő alatt két német kereskedelmi társaságot alapít, amelyek rövidesen 700 mérnököt és alkalmazottat foglalkoztatnak avégből, hogy a svájci gyáraknak adott megbízások elosztását, a német lőszerszállításokhoz szükséges nyersanyag kiutalását centrálisán végezzék.

1921 május végén újjáépítési miniszter, 1922 februárban külügyminiszter lett. Nem nősült meg egész, életén át. 1922. június 24-én gyilkolták meg.

Ezek az adatok azonban Rathenau életének csak külső eseményeit sorolták fel. Mutatják, hogy közgazdasági téren nagy vagyont és pozíciót örökölt, amelyet még növelt, és továbbfejlesztett. A politikai pályára azonban csak későn, mondhatjuk a háború kitörésekor lépett, vezető állást pedig csak a háború után vállalt.

Nevet és tekintélyt azonban más téren már korábban szerzett. Mint író és gondolkozó is kiváló tehetségű volt. Középiskoláinak bevégzése után nagyon ingadozott aközött, hogy a festészet, az irodalom vagy a természettudományok tanulmányozásának szentelje-e magát. Láttuk az eredményt. Hivatásszerűen a természettudományokkal foglalkozott, de a filozófiától nem vált el, és nemcsak tevékeny, hanem rendkívül széles körökben olvasott író is lett, művei párjukat ritkító nagy példányszámban terjedtek, és higgadt férfikorában a sors alkalmat adott neki, hogy eszméit, melyeket műveiben kifejtett, megvalósítani is iparkodjék.

Tudományos munkásságának célja azoknak a problémáknak, amelyeket a modern élet felvetett, önmaga számára való megoldása, és ezenkívül a filozófiai, szociális, gazdasági és politikai kérdéseknek oly világos módon való tárgyalása, hogy megoldásait másokkal is elfogadtathassa, és ezáltal tudományos eredményeit az életbe is átvihesse.

Fő témája, amely körül egész irodalmi és tudományos munkássága csoportosul, a jelenlegi társadalmi rend reformja.

A szociális problémát úgy fogja fel, hogy a társadalmi rétegeknek az az összeolvadása, amely a nemességnek a nagy tömegek által való felszívására vezetett, és amely Olaszországban a XV. században indult meg, és Közép-Európában a XIX. század közepén végződött, az általa mechanizálódásnak nevezett folyamatnak következménye, amely arra törekszik, hogy a föld egyre növekvő, sőt túlnépesség veszélye felé haladó népességének létét és fennmaradását biztosítsa. Ennek a mechanizálódásnak eszköze a jószágtermelés terén a munkamegosztás és a tömegmunka, a szigorúan megszervezett áruforgalom és a technika állandó tökéletesedése.

A személyi tevékenység következménye, hogy az egyén bekényszerül abba a nagy termelési szervezetbe, és itt munkájának és pihenésének mértéke többé nem saját életszükséglete, hanem rajta kívülálló tényező, a verseny. Nem elég többé, hogy annyit végezzen, amennyit szükségesnek, vagy jónak lát, hanem boldogulása azzal van arányban, hogy mások mennyit végeznek.

Mindez jelenti az élet kényelmének bizonyos növekedését, az ismeretek terjedését, a tudomány és technika haladását, de egyúttal és még fokozottabb mértékben a társadalomnak és a szociális életnek azt a nagy átalakulását, amelyet a kapitalizmus korának nevezünk, és amelyben a káros és kedvezőtlen hatások ez előnyöket messze felülmúlják.

A tömeg lelkileg megrövidítve és elhanyagolva érzi magát. Nem hajlandó a mechanizálódásnak tisztán célszerűségi szempontjai előtt meghajolni. A kapitalisztikus termelési és társadalmi rendet nem lehet végérvényesnek tekinteni mai alakjában, hanem igenis lehetségesek gazdasági, erkölcsi és politikai tekintetben olyan intézkedések, amelyek a mai, a mechanizálódás következtében kifejlődött szociális rendnek tökéletesítésére szolgálnak.

Rathenau még a háború előtt műveinek hosszabb sorában foglalkozik ezekkel a problémákkal. [2]

A javak elosztása tekintetében kétségtelenül hiányzik az egyensúly. Áthidalhatatlan ellentét van szegények és gazdagok között, de ennek megszüntetésére a szocializmus nem nyújt megoldást, mert a munkával szerzett vagyon és a produktív munkára való ösztönzés tekintetében a tőke szocializálásának alapján nem tud kivezető utat.

Annak a munkának eredményére, amelyet láthatatlan láncolatban mindannyian végzünk, mindenki igényt tarthat. Aki munkát, munkaidőt, vagy nyersanyagot pazarol, megrövidíti a közületet. A fogyasztás többé nem magánügy, hanem közügy, az államnak, a közösségnek és az emberiségnek az ügye. Rathenau gondolatmenetét ezekről a kérdésekről önmaga a következőképpen foglalja össze: «(1) Az emberi munka mennyisége minden időben korlátolt. A fogyasztás és általában a gazdálkodás nem az egyesnek, hanem a közületnek az ügye. Minden fogyasztás az egész emberiség munkájának, és e munka eredményének terhére megy. Fényűzés és elvonás a köz akaratának vannak alávetve, és csak annyiban tűrhetők, amennyiben minden közvetlen és valódi szükséglet kielégítése azt megengedi.

(2) A vagyon és jövedelem kiegyenlítése az erkölcsnek és a gazdaságnak követelménye. Az államban csak egynek szabad és kell mérhetetlenül gazdagnak lennie: magának az államnak. Annak saját eszközeiből kell minden ínség megszüntetéséről gondoskodnia. A jövedelemnek és vagyonnak különbözősége tűrhető, de nem szabad a hatalomnak és élvezetnek egyoldalú elosztásához vezetnie.

(3) A gazdaság mai forrása,i a legtágabb értelemben vett monopóliumok, a spekuláció és az örökség. Ezeknek mai alakjukban a jövő gazdasági rendben nincs helyük.

(4) Az örökösödési jog korlátozása, a népnevelés egységessége és fokozása megszüntetik a gazdasági osztályok elzártságát, és véget vetnek a legalsóbb rétegek örökletes szolgaságának. Hasonló irányban hat a fényűző fogyasztás korlátozása azáltal, hogy a világ egész munkáját a szükséges javak előállítására utalja, és ezeknek a javaknak értékét a munka hozadékán mérve mérsékli.» (Von kommenden Dingen 130. lap)

Az új gazdasági rend kialakítását a világháború nagyon siettette. Abból a helyzetből, amelyet teremtett, nincs más kivezető út, mint a nemzeti termelés megkettőzése. A végcél, amelyet evégből állandóan szem előtt kell tartani, az egész gazdasági élet teljes újjáépítése, amit haladéktalanul meg kell kezdeni.

A háború meghozta az állam hatalmának a magánéletiviszonyokba való olyan benyúlását, amely addig megengedhetetlennek látszott. A hadi segédszolgálatról szóló törvény ennek a legjellemzőbb kifejezése. A gazdasági élet tekintetében is erre a beavatkozásra van szükség. A háború előtt a legnagyobb gazdasági káosz uralkodott. Minden más téren érvényesült már a személyes teljesítmények összefoglalására és szabályozására mindenki által elfogadott szabályoknak alkotása. A gazdasági tevékenység teljesen elzárkózott minden ilyen szabályozás elől. Idő és anyag tekintetében esztelen pazarlás folyik, és a gazdasági élet megszervezése a kezdet kezdetén van. Ebből a fejlődésből nyilvánvaló, hogy Rathenau a világháború kitörésekor a saját megállapításainak igazolását látta, amikor a nyersanyaggazdálkodás problémáját a hadügyminiszter előtt felvetette, és javaslatainak keresztülvitelére megbízást kapott. Ez nagy elégtétel volt a gondolkozónak és a nagy iparosnak, aki a gazdasági és társadalmi élet jelenségeinek alapos gyakorlati ismerete és az abban való tudományos elmélyedés alapján nemcsak az állapotok tarthatatlanságát ismerte fel, hanem megtalálni vélte azokat az utakat is, amelyek a tökéletesülés felé vezetnek, de egyúttal olyan feladat elé is állították, amelynek megoldására csak ilyen készültséggel, és az ő fizikai erejével és energiájával lehetett vállalkozni. Olyan új feladatok voltak ezek, amelyekhez fogható még nem volt. A gazdasági életnek ezen a fejlettségi fokán annak tervszerűvé tételét a termelés azonnali fokozásának elérése mellett biztosítani, megkísérelni többet jelentett, mint az A. E. G.-nek, a világ egyik legnagyobb, de a magántőke uralma alatt lévő vállalata működésének irányítása. Ez valóban kísérlet volt a gazdasági anarchia helyett a Planwirtschaft, a tervszerű gazdálkodás megvalósítására, ami azonban gazdasági diktatúra nélkül nem lehetséges.

Ebben látta Rathenau a mechanizálódásból kivezető utat, és a háború ennek megvalósítására a lehetőséget megadta.

A célt tisztán látta maga előtt. Mindazoknak a fizikai és szellemi erőknek, amelyek eddig egymást kölcsönösen pusztították, produktív érvényesülési teret biztosítani, és így a hasznos munka lehetőségét biztosítani. Nem habozik kimondani, hogy a Népszövetség helyes és jó, a lefegyverzés és a döntőbíróságok lehetséges és észszerű dolgok, mégis mindez hatálytalan marad, ha nem előzi meg gazdasági szövetség, ha nem alkotják meg a világ gazdasági közösségét. Ez alatt nem a nemzeti gazdaságok megszüntetését, sem a szabadkereskedelmet, sem nem vámszövetségeket értett, hanem a nemzetközi nyersanyagok felosztását és egyetértő igazgatását, a nemzetközi piac és a nemzetközi pénzügy felosztását. Ezek nélkül a megegyezések nélkül a népszövetség és a döntőbíróságok a gyengébbeknek a verseny konkrét formái közt való törvényszerű lemészárlásához vezetnek. Ezek nélkül a megegyezések nélkül a jelenleg fennálló anarchia mindenkinek mindenki elleni háborújává lesz. (An Deutschlands Jugend, 85. lap.)

Mindez organizáció nélkül nem lehetséges. Ezért a gazdasági organizáció sem magánügy többé, hanem a közület ügye.

Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik a háború előtt, és még inkább a háború után, sőt a forradalmak után is megírt dolgozataiban. Ugyanezekben kifejti, hogyha a fentiekben vázolt gazdasági, társadalmi és erkölcsi változásokra szükség van, azok megvalósulásának útjából először azokat az akadályokat kell eltávolítani, amelyeket azoknak jelenlegi alakjában és felfogásával az állam állít az útjába. Mindezt a nagy átalakulást tehát politikai megújhodásnak is kell kísérnie, amelynek következtében az új állam az egész gazdasági élet mozgató központjává is lesz. Evégből az államnak nagyon át kell alakulnia, és főleg ki kell szélesednie. Nem az eddigi berendezkedés megsemmisítését, nem forradalmat kíván, hanem belső átalakulást. A parlamentek minden hibáik mellett is nélkülözhetetlenek, de e hibák részben leküzdhetők. Az országnak vezető emberekre van szüksége, akikben eddig a legnagyobb hiány volt. Azonkívül mindenekfelett nagy életenergia kell, amely állandóan és céltudatosan ugyanaz irányban működik.

Különösen a közigazgatás természete ment át a legnagyobb átalakuláson. A XIX. század elején ez még egyszerű mesterség volt, amelynek feladatai lehetőleg a hasonló esetek segítségével elintézhetők, a tömegek kevéssé öntudatosak, és könnyen irányíthatók voltak. E patriarchális állapotok azonban, amelyek között a tapasztalat oly nagy szerepet játszott, és az idősebbeket ezáltal fokozott tekintélyhez juttatta, megszűntek, ma az állapotok megváltoztak. és a közigazgatásnak is fő problémája, amelyet meg kell oldania, a gyorsaság. Az új feladatok és a váratlan nehézségek egyre merülnek fel, és az élet és az állami apparátus komplikált viszonyainak alapos ismeretén kívül erős elhatározás, bátorság és felelősségérzet kell a feladatok megoldásához. Tisztánlátás és vállalkozó szellem nélkül már a közigazgatást sem lehet vezetni, és az államtól várt feladatok megoldását biztosítani. Mindazt a tulajdonságot, ami az új közigazgatási tisztviselő ideálja, Rathenau a Geschäftskunst névvel jelöli. Ennek a tartalmát legjellemzőbben Rathenau, az üzletember érezte meg, aki egyik háború alatti dolgozatában (Vom Aktienwesen, 1917, 18. lap) a vállalatról mondja a következőket: «Politikai és üzleti tevékenység nem kevésbé személyes működés, mint a művészi alkotás, mert éppen úgy belső meglátásnak megvalósítására törekszik, és ezért a vezető személyek kérdése a vállalat sorsdöntő kérdése.» Ugyanez az államra is mondható. A vezetésben a szervező erő döntő jelentőségű. «Erős szervező erők gyakoriak nálunk az egyéni képzelődés alakjában, mert mindenki rendszeres és sematikus gondolkozásban iskolázottnak tartja magát, de rendkívül ritkák a valóságban, mert a döntő momentum kiválasztása, a lényegtelennek kiküszöbölése és az emberek megítélése iránti érzék külön kiváló tehetséget, és az intézkedésben való nagy jártasságot tételez fel.» (Von kommenden Dingen, 278. lap)

Ezek a gondolatok fokozatosan fejlődtek egész rendszerré Rathenau elméjében, aki a gazdasági élet, az állami élet és a tudomány terén egyaránt nemcsak nagy megfigyelő tehetséggel, hanem nagy tudással, tapasztalattal, intuícióval és eréllyel rendelkezett. Fokozatosan kereste a termékenyen megválasztott kiindulási pontból indulva a többi területek számára a megoldásokat, először elméletben, de az élettől sohasem elszakadva, és így jutott el az ipartól az egész szociális probléma átfogó reformjának kifejtéséhez.

A háború alatt a gazdasági élet működése annak kimenetelére döntő jelentőségű volt, de mint II. alatt kifejtettük, az a hadvezetés céljainak annyira alá volt rendelve, hogy öncélúsága és szervezésének hatékonysága szenvedett csorbát.

Rathenau kivette részét e téren is a szervező munkából a hadi nyersanyagokkal való gazdálkodás megszervezése által, de a szervezet elindítása után nyolc hónap múlva visszavonult, anélkül, hogy ez elhatározásának indokait terjedelmes irodalmi munkásságában bárhol kifejtette volna. Úgy képzelem, magatartásában megállapítható annak felismerése, hogy nem talált őt kielégítő működési teret az állami életben, és ezért tért vissza vállalatának élére, és vonult részben külföldre tevékenységének folytatására. Ludendorff nagy energiája és háború alatti szellemi hegemóniája nem engedte érvényesüléshez ezt a másik embert, aki hasonló tehetséggel és hasonló mértékben, az államhatalom alkalmazásának más terén érezte hivatottságát. E feltevést látszik erősíteni az a körülmény, hogy Ludendorff szerepének bevégzése után, a béketárgyalások során fokozott szerepet vállalt, és 1921-től haláláig miniszteri tárcát is viselt.

Ekkor Ludendorff szerepe már véget ért. A politika intézése a katonák kezéből visszakerült a politikusok kezébe. Sarkpontja éppen az volt, ami Rathenau speciális tanulmányainak és hivatottságának tere, a közgazdasági kérdés. A jóvátétel kérdése egyrészt, a háború alatt kifejlődött szociális problémák megoldása másrészt, egyaránt a közgazdaság szervezésében találhatják csak megoldásukat. Így lesz Rathenau előbb jóvátételi miniszterré, majd, mivel az egész külpolitika központja a jóvátételi kérdés, külügyminiszterré. A jóvátétel kérdése megoldásának szentelte minden energiáját, és ennek lett áldozatává is.

Mint egyik beszédében (a birodalmi gyűlés főbizottságában 1922. március 7-én) kifejtette, Németországban a jóvátétel problémájáról három felfogás alakult ki. Egyik szerint a jóvátétel teljesítését egyáltalában meg kell tagadni. A másik szerint a jóvátételi kötelezettség létezését el kell ismerni, de a teljesítés lehetetlenségét kell bizonyítani. A harmadik felfogás, amelyet jórészt Rathenau befolyására a birodalmi kormány is vallott, a teljesítés megkísérlésének a politikája, és az ellenfél számára annak bebizonyítása, hogy annak korlátozottsága nem az akarat hiányán múlik. Rathenau ezt a felfogást tartotta pszichológiailag helyesnek, mert ez számolt a korábban ellenséges államok mentalitásával, és abból indult ki, hogy előbb-utóbb az összes nemzetek belátásával a tényleges teljesítőképességet úgyis fel fogják ismerni. Ezt a célt kívánta a Wiesbadenben 1921. október 6-án a jóvátételre vonatkozólag kötött egyezménnyel szolgálni. Ennek megkötésénél azt tartott a szem előtt, hogy egyáltalában módozatokat találjon a jóvátételi probléma keresztülvitelére. Ebben kétségtelenül igen nagy szerepet játszanak a kereskedelemtechnikai és a szervezési kérdések, és Rathenau ezeknek megoldására is kiterjeszkedett, sőt ezeket a probléma lényegi részeinek tekintette. A kérdés politikai megoldásával szemben fejlődött ki Németországban az a nagy belpolitikai agitáció és ellenszenv, amelynek Rathenau áldozatává is lett, de ez nem változtat annak a felfogásnak helyességén, hogy ezt a nagy gazdasági kérdést másként, mint a közgazdasági organizációval és a gazdasági erők tervszerű kihasználásával megoldani nem lehet, és a megoldás annál könnyebb és gyorsabb, minél több gazdasági energia céltalan elhasználódását tudják megakadályozni.

IV.

Kétségtelen, hogy mind Ludendorff, mind Rathenau kivételes emberek. Ez nemcsak honfitársaik és a szövetségesek közvéleménye, hanem ezt ellenségeik is elismerik. [3]

Habár mindkettő kiváló író, akiknek művei a legtermékenyítőbb és a legélvezetesebb olvasmányok közé tartoznak, amit nagy kelendőségük is bizonyít, mégis nem a tollforgatás, hanem a cselekvés terén van igazi hivatottságuk. Sőt műveiknek olvasása is nem annyira, mint írásmű, hanem inkább, mint egy-egy tett hat az olvasóra. A tettek emberei mind a ketten, akiknek problémája a maguk akaratának embertársaikra való átvitele, és csak ennek a célnak egyik eszköze a betű, az írás számukra. A célkitűzés és a megvalósításra való törekvés náluk elválaszthatatlan.

Azt kell tehát néznünk, hogy mit akarnak, és azt hogyan valósítják meg.

Az, hogy mit akartak, részben a gyakorlati politika területére tartozik, és oda nem kívánok átlépni. Rámutatok azonban arra, amit más helyen volt alkalmam kifejteni (Budapesti Szemle, 1922. évfolyam), hogy a politikában sem tetszés szerinti a célkitűzés, mert mindig vannak bizonyos lehetőségek adva, amelyek definiálják az elhatározást, és ezeknek a lehetőségeknek felismerése és helyes megítélése részben a közigazgatással szorosan összefügg. Pl. Ludendorff és a kancellárok közt a vitakérdés az volt, hogy Ludendorff szerint más megoldás a központi hatalmak számára, mint a harctéri győzelem, nem volt. A kancellárok megegyezéses, defetista békét lehetségesnek tartottak. Rathenau esetében a jóvátételről abban tértek el a nézetek, hogy meg kell-e kísérelni a teljesítést, vagy nem. A fejlemények egyiküket sem cáfolták meg. A következmények Ludendorffot már teljesen, és Rathenaut is sokak szemében igazolták. Minek tulajdonítsuk azt, hogy mindkét esetben ők láttak jobban ellenfeleiknél? Erre igyekszem a választ megadni.

A parlamentarizmus és a széleskörű választójog korában az a helyzet, hogy a célkitűzés a politikusok: a parlament és a kebeléből alakult kormány kezében van, a megvalósítás pedig a közigazgatáséban. De nemcsak a tisztviselői kar végzi az utóbbit hivatásszerűen, hanem vannak hivatásos politikusok is, akik a célkitűzést űzik foglalkozásszerűen, anélkül, hogy a megvalósításban részt vennének, sőt részben anélkül, hogy azt valaha is tették volna.

A mai állami élet annyira komplikált, és a társadalmi élettel való kapcsolata is annyira szövevényes, hogy az alapos tanulmány és átélés nélkül ki nem ismerhető, és egészében való tudatossá tétele, még inkább az annak vezetéséhez szükséges előrelátás csak kivételes koponyáknak sikerül. A célkitűzés szabadságának korlátjai tehát részben magából a közigazgatásból adódnak. Ez az állami élettel elválaszthatatlanul össze van fonódva, az élet a maga örökös változóságában azonban állandóan vet fel új problémákat, és a közigazgatási apparátusnak e változó problémák megoldásához való idomítása, a közigazgatás hajójának a hullámok közt való működésben tartása csak gyors elhatározás, kemény akarat és a közigazgatási gépezet feltétlen ismerete mellett lehetséges.

Ezért a helyes célkitűzéshez szükséges kellő tájékozottsága csak annak lehet meg, aki a közigazgatásnak ezzel az átélt, teljes ismeretével rendelkezik. A költségvetésre nézve már elismerésre talált az, hogy annak javaslatát más, mint a kormány megfelelően előkészíteni nem tudja, és a képviselők teljes indítványozási joga ebben a tekintetben már korlátozva van. Az állami élet legfontosabb kérdéseire nézve azonban a helyzet ugyanaz, s a megoldásnak is ugyanilyennek kellene lennie. Innen van a sok súrlódás, sőt nyílt antagonizmus a közigazgatás és a dilettáns kormányférfiak közt, akik csak tapogatóznak, és nem tudják az élet rezultánsára lényeges összes komponenseket helyesen lemérni, megítélni. Más szóval vezető politikusnak, sőt minden hivatásos politikumnak elengedhetetlen előképzettség az. hogy kiválóan képzett és tapasztalattal rendelkező közigazgatási szakember legyen. A modern államférfi képzettsége és iskolája nem alternative a politika vagy a közigazgatás, hanem mindig a közigazgatás, bár legszélesebb értelemben véve, amihez plusz gyanánt kell járulnia a politikai képzettségnek és érzéknek.

Másik sajátossága az állami gépezetnek, ami még inkább nehezíti a helyzetet, az. hogy számos összefüggés és fontos viszonyok csak kivételes helyzetekben érvényesülnek, s csak fontos megfigyelőpontokról válnak felismerhetőkké. Ehhez járul az az általános körülmény, hogy mindig hosszabb idő kell a viszonyok és emberek olyan kiismeréséhez, hogy sikerüljön azok kihasználása. Ezért a parlamentarizmusnak másik hátránya a vezető emberek állandóságának hiánya. A közigazgatás hatékonyságára mindig veszteség a vezetők személyében beálló változás, [4] kivéve, ha nem egy alkalmatlan, vagy alkalmatlanná vált ember kicseréléséről van szó.

Ludendorff a katonai pályát a hadnagyságtól kezdve a csapatszolgálatban és a vezérkarban egyaránt kiismerte. Rathenau mint technikus, mérnök, feltaláló, pénzember és nagyvállalkozó a gazdasági élet technikájával és dinamikájával a legaprólékosabban tisztában volt. Ehhez járul tudományos képzettségük, melyet Ludendorff főleg a katonai tudományok, a harcászat és hadtörténelem terén, Rathenau az egész szociális kérdés és a politika terén szerzett. Ez juttatta őket abba a helyzetbe, hogy az állami gépezet mozgatásában rendelkeztek annak olyan alapos ismeretével, amelynek birtokában meg tudták ítélni a megvalósítható feladatokat, és a gépezetből másoknál nagyobb erőkifejtést tudtak kiváltani. Mindebből, kapcsolatban azzal, hogy mind a ketten olyan, kortársaik átlaga fölé messze kiemelkedő fizikummal rendelkeztek, amely szellemüknek méltó közvetítő eszköze, adódik az a fölényes személyiség, amely előtt támaszt remélve nyílnak meg a gyengébbek tömött sorai, hogy őket vezető helyre engedjék.

Beethoven szerint zongora nélkül kell komponálni. Az államférfi zongorája a közigazgatás. Ludendorff és Rathenau ennek virtuózai voltak. Hogy terveik megvalósításában mégis elbuktak, annak oka az, hogy nemzetüket nem tudták eszméik irányában vezetni és összetartani. Jó komponisták és karmesterek voltak, de rossz volt a zenekar. A liberalizmus és a demokrácia az állampolgárok nagy tömegét juttatta politikai jogokhoz. Ez azonban addig, amíg politikai jogaiknak az állam érdekében való használatát megtanulják, az államhatalomnak kiszélesítését jelentette ugyan, de egyúttal elernyedésére, felhígítására vezetett. Ez nemcsak mérhetetlenül megnehezíti, hanem sokszor meg is hiúsítja a hivatottak által helyesnek fölismert cél irányában való vezetést és haladást. A nemzeti energia összefogása helyett annak elforgácsolása következik be. Hozzávéve a parlamentarizmus természetéből folyó fent érintett tökéletlenségeket, ez arra vezet, hogy az összes nemzeti erők latba vetése döntő pillanatokban sem sikerül. Ez az, amit Ludendorff és Rathenau a diktatúra útján reméltek kiküszöbölni. Nem tudták elérni. De felvetették a kérdést, amelyet korunknak meg kell oldania. Ettől függ nemzetünk jövője, és a következő válságokban való felülkerekedése is. Ez a mai magyar politika alapproblémája.

*

[1] Művei és azok kiadásainak számai: Zur Kritik der Zeit (20). Zur Mechanik des Geistes (11). Deutschlands Rohstoffversorgung (30). Probleme der Friedenswirtschaft (25). Von kommenden Dingen (09). Streitschrift vom Glauben (14). Vom Aktienwesen (23). Die neue Wirtschaft (54). Zeitliches (23). An Deutschlands Jugend (20). Nach der Flut (15). Der Kaiser (54). Der neue Staat (18). Kritik der dreifachen Revolution. Apologie (14). Die neue Gesellschaft (16). Was wird werden? (11). Demokratische Entwicklung (8). Cannes und Genua (Halála után jelent meg).

[2] Zur Kritik der Zeit az első nagyobb műve, amely a mechanizálódást konstatálja és kifejti. A mechanizálódásnak lelki következményeit fejtegeti a Zur Mechanik des Geistes, oder vom Reich der Seele címűben. A javítás lehetőségeivel és a reformokkal pedig főleg a még 1914 előtt írt legnagyobb művében foglalkozik, melynek címe: Von kommenden Dingen, és a háború alatt írt nébány rövid 3-4 íves iratában, amelyek: Deutschlands Rohstoffversorgung, Probleme der Friedenswirtschaft, Vom Aktienwesen, Die neue Wirtschaft, Eine Streitschrift vom Glauben stb.

[3] General Buat: Hindenburg. Dr. Gaston Raphael (Paris): Waltber Rathenau. Deutsch von Rudolf Berger. Ez utóbbi Rathenau irodalmi működésének nagyon jó összefoglalása

[4] Elég e tekintetben Tisza Istvánnak a háború folyamán való felmentésére utalnunk.

*

In Budapesti Szemle,  195. kötet, 562. szám (1924), 108-137.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés