Az egyik katona volt, a másik politikus. A számos egyéb különbség ellenére is azonban mindkettő hasonlít egymáshoz lelki típus tekintetében. Az akarat és értelem mindkettőnél egyaránt messze kimagasló fejlettséget, és azonkívül tökéletes harmóniát mutat.

A tett emberei. Nem tétlenségre vagy szemlélődésre, hanem cselekvésre születtek. És sorsuk megengedte, hogy oly viszonyok közé kerüljenek, amelyekben hatalmas cselekvési energiájukat alkotó munkában fejthették ki, és olyan súlyú feladatokkal állottak szemben, amelyeknek teherpróbáját csak kivételes idegrendszer és akaraterő bírhatja ki. A modern állam szerkezete és működése annyira komplikált, és a civilizáció mai fejlettsége mellett az állami gépezet összefüggéseinek és működésének áttekintése oly rendkívüli technikai készültséget és hozzáértést tételez fel, mint soha korábban. Értelmi téren mindkettő jelenti ennek a modern készültségnek teljes birtokát, és annak a cselekvésben való beható felhasználását. Az intelligenciának a cselekvésben való közreműködése azonban az organizálás lényege. Ludendorff és Rathenau organizátorok, és ez a képességük egyik fontos jellemző vonásuk.

Képességeik és sorsuk vezető állásba juttatta őket, úgyhogy hazájuk sorsára irányító befolyást gyakorolhattak. De nemcsak politikai értelemben vezető emberek. Általában a modern államférfi reprezentánsai. Új célok felismerői, minden korábbinál nagyobb feladatok megvalósítói, az organizáció előbbrevivői, akiknek invenciója új gondolatokat termel, és új megoldásokat gondol ki. Mertek problémákhoz hozzányúlni, amelyeket mások meg sem közelítenek, tudtak eredményt elérni ott, ahol mások nyomtalanul felmorzsolódnak. Tehát nemcsak nyomokat hagytak hazájuk és koruk történelmében, hanem gazdagították embertársaik szellemi életét, és ezért joggal nevezhetjük őket a Pauler Ákos által meghatározott értelemben vezérlelkeknek is. [1]

Eszméikkel nemcsak szellemi életünknek a némettel való kapcsolatánál fogva, hanem társadalmi és politikai viszonyainknak a németekkel való rokonsága miatt a mi politikai gondolkozásunknak is kell foglalkoznia.

Működésüknek és fejlődésüknek tanulmányozása érdekes kérdéseket vet fel. Milyen a fejlődési útja annak a férfiúnak, aki a mai kor élén vezető állásban megállhat? Hogyan jutott ez a kettő abba a helyzetbe, hogy tehetségének teljes kibontakozására módja volt? És miben látták a fő problémát, amelynek megoldását korunk tőlük várta?

Ezeknek a kérdéseknek a kutatása annál tanulságosabb, mert mind a kettő fényes tollú író, akiknek művei mély bepillantást engednek szellemi műhelyükbe.

II.

Ludendorff Erich vagyontalan kereskedő családból származott. Szülei hat gyermekük felnevelésének éltek, és harmonikus és boldog volt családi életük. 1865. évi április 9-én született Krusewniában, Posen mellett. A katonai akadémia elvégzése után 1882-ben hadnagy lett, 1892-ben százados a vezérkarban. 1908. áprilisától 1913-ig a nagy vezérkar 2. (felvonulási és hadműveleti) osztályának volt a főnöke. 1913. januárjában, mint ezredes a düsseldorfi 39. gyalogezred parancsnoka, 1914. áprilisában pedig vezérőrnagy és a strassburgi dandár parancsnoka lett. Családos ember. Két fia a háborúban elesett.

Hadrendi beosztása szerint a II. hadsereg főszállásmestere volt. A mozgósításkor, 1914. augusztus 2-án Aachenben Emich tábornoknál jelentkezett, akinek az volt a feladata, hogy néhány gyorsan mozgósított, nem is teljes hadi állományú gyalog dandárral Lüttich várát meglepetésszerűen foglalja el, és ezáltal a Belgiumba vezető utat nyissa meg. Mivel a II. hadseregparancsnokság még nem volt felállítva, a Lüttich ellen vonuló csapatokhoz csatlakozott, hogy a később érkező hadseregparancsnokságot az ottani eseményekről tájékoztathassa. Nem volt parancsnoka egy csapatnak sem, hanem mint érdeklődő (Schlachtenbummler) tartott velük az erődvonal merész áttörésében, de amikor egy tábornok haláláról értesült, saját elhatározásából átvette a parancsnok nélkül maradt dandár vezetését. Kritikus helyzetben készültek a város elfoglalására, de előbb annak citadelláját kellett megszállni. Erre egy ezredes és megfelelő csapatok kaptak megbízást. Ez azonban a kapott jelentések alapján más irányt követett. Ludendorff abban a feltevésben, hogy a citadellát az ezredes elfoglalta, csak segédtisztje kíséretében hajtott automobilon a várhoz, de megérkezésekor egyetlen német katonát sem talált ott: a vár még az ellenség kezén volt. Kopogott a zárt kapun. Azt megnyitották, és a több száz főnyi belga védőcsapat felszólítására megadta magát.

Ez a saját felelősségére vállalt, és gyors elhatározással, nagy eréllyel és elszántsággal véghezvitt sikeres vállalkozás, mely kiindulása volt hírneve kialakulásának, jellemző az egész emberre. Mutatja a cselekvés vágyát, s abban az akarat és értelem egyaránt előkelő szerepét. Azóta élete folyása közismert. Augusztus 22-én már a keleti hadsereg vezérkari főnökévé nevezték ki, amely hadsereg parancsnoka Hindenburg tábornok lett. 1916.augusztus 29-én vette át Hindenburg az egész német hadsereg vezérkari főnökségét, ahova Ludendorff mint első főszállásmestere, szintén követte. Ebből az állásból Ludendorffot a császár 1918. október 26-án mentette fel. Azóta írta műveit, amelyek mint kitűnő írót mutatják be. [2]

Katonai tehetsége abban nyilvánult, hogy régen tisztában volt a háború szellemével és a háború elméletével.

A legnagyobb katonának Schlieffen tábornokot tartotta, tisztelte az első Moltkét, és a német államférfiak közül legnagyobbnak Bismarckot ismerte el.

Tisztában volt azzal, hogy a háború az erő műve, amelynek célja az ellenfelet saját akaratunk teljesítésére kényszeríteni. Ennek a célnak elérése végett pedig az ellenséget védtelenné kell tenni. Ez a megállapítás már Clausewitztől származik, de változatlanul állott a világháborúra is. Ludendorff ennek a célnak megvalósítására szentelte tevékenységét, már mint a vezérkar hadműveleti osztályának vezetője is. Ebben az állásában 1912-ben nagy hadseregfejlesztési tervet készített, amely Németország emberkészletének teljes kihasználása végett három új hadtest felállítását kívánta. Ezt a javaslatot nem fogadták ugyan el, sőt azt hiszi, hogy 1913 elején a vezérkarból a csapathoz való áthelyezése részben e javaslata erőteljes képviseletének lett következménye. Megvolt az a szomorú elégtétele, hogy a háború kitörésekor hiányzottak ezek a hadtestek, és helyettük rögtönzött új alakulatokkal kellett Németországnak beérnie.

Amikor külön vonatban robogtak Hindenburggal a keleti harctérre, már útközben tisztában voltak a tennivalóval. Ludendorff már elindulásakor, tehát mielőtt még Hindenburggal találkozott volna, kérte az oroszok elől visszavonuló VIII. német hadsereg megállítását. Elhatározták a támadást, bár tisztában voltak a német erők jelentékeny inferioritásával, de bíztak az orosz vezérlet nehézkességében. Jellemzők azok a szavai, amelyeket a tannenbergi ütközet elrendelésével kapcsolatban mond : «A laikus könnyen azt hiszi, hogy a háború csak számtani példa, határozott összegekkel. Minden, csak ez nem. Kölcsönös mérkőzése hatalmas és ismeretlen fizikai és lelki erőknek, amely mérkőzés annál nehezebb, minél nagyobb a saját egyenlőtlenségük. Munka különböző jellemerősségű és saját gondolatokkal bíró emberekkel. Az egyetlen nyugvópont a vezér akarata.» «Csak az államfő, az államférfi, aki a hadüzenetet eldönti, visel, ha ezt tiszta szívvel teszi, hasonló vagy nagyobb felelősséget, mint a hadvezér, aki csatákat vezet. Ettől függ, állandóan függ százezreknek, sőt egész nemzeteknek sorsa és boldogulása.» (I. 41. lap) Első nagy csatájukban sikerült az orosz front áttörése és az átkarolás. A bátor győzni akarás és a cél belátó mérséklése meghozták a tannenbergi győzelmet.

Ezt az időt követték azok a hadműveletek, amelyeket a fenyegető orosz túlerő és az első támadás után erősen visszavetett szomszédos osztrák-magyar hadsereg támogatása tettek szükségessé. Eleinte szakadatlan küzdelem az ellenállás lehetővé tételére, majd az orosz nagyherceg stratégiai tervét felismerve, annak meghiúsítására kellett törekedni. 1914. november 1-jétől Hindenburg már nem hadseregparancsnok, hanem a keleti főhadvezér volt, és Ludendorff az ő vezérkari főnöke. 1914 őszén a lodzi, s a magyar csapataink által vívott Limanowa-lapanowi ütközet eredményeképpen Ausztria-Magyarország és Németország az orosz veszélytől meg volt mentve, és az orosz tervek meghiúsítva.

Az 1915. február-márciusában vívott mazuri csata az orosz X. hadsereg megsemmisítésére, és így az orosz haderő jelentékeny gyöngítésére vezetett. Stratégiai kiaknázása azonban nem sikerült. Ludendorff kiemeli, hogy ezekben a csatákban az egyes taktikai helyzetek teljes lelki erejét mennyire megfeszítették. «Nem lehet mindent leírni, a büszke reményt, a szív aggodalmát, a csalódást, a saját elhatározás kiküzdését, a lehangoltságot egyért s másért.» (1. 105. lap.) Mindig vannak csatákban a vezetésben súrlódások, amelyek a stratégiai eredményt befolyásolják. Ezek azonban a háború elején szükségképpen nagyobbak, mint később. «A hadsereg vezetése akaratot és előrelátást, de egyúttal egy hatalmas hadseregszervezet feletti uralkodást kíván, amely csak kemény munkával érhető el és tartható fenn. Hozzájárul a csapatok szelleme és az ellenség sajátossága iránti megértés. Ezt azonban nem lehet kimunkálni, hanem mint annyi más, a személytől függ. Az imponderabiliák jelentősége a feladat nagyságával arányban növekszik. A bizalom és a győzelemben való hit fűzik össze a vezért és a csapatokat.» (I. 15. lap)

A veszély a keleti fronton azonban még nem volt elhárítva. 1915 tavaszán a kárpáti front helyzete igen kritikus volt. A május 2-iki gorlicei áttörés hazánkat az ellenségtől teljesen megtisztította, az osztrák-magyar hadsereg elleni orosz nyomást megszüntette, s Galícia és Lengyelország elfoglalásával nagy győzelmet jelentett. Az oroszok frontális visszaszorítása azonban nem hozhatta meg a döntő eredményt. Mégis sokat jelentett. Az orosz nagyherceg lemondott a fővezérségről, és a keleti front csapataiban az orosszal szemben való feltétlen fölény öntudata fejlődhetett ki. Az orosz «gőzhenger» tekintélye megszűnt. Ez azért volt különösen becses, mert ebben az időben ellenségeink ereje az olasz hadüzenettel nagyban megnövekedett.

1915 őszén elfoglaltuk Szerbiát, csatlakozásra bírtuk Bulgáriát, ezáltal megteremtettük a közvetlen összeköttetést török szövetségeseinkkel, és 1916. január 8-án az entente csapatok elhagyták a Gallipoli-félszigetet, ami által a boszporuszi tengerszoros elzárása biztosítva volt. Az 1915-ik év tehát jelentékeny eredménnyel végződött számunkra, de korántsem értük el azt, hogy az ellenség akaratát megtörtük volna. Ludendorff tisztában volt azzal, hogy az entente fegyverkezése nagy arányokban folyik. Az angol hadsereg felállítása ekkor már jelentékeny eredményeket ért el. Az összes ellenfelek hadseregüket minden erővel szaporították és a francia, angol, japán és amerikai ipar háborús átalakítása egyre nagyobb méreteket öltött. 1916-ban tehát, ha nem is a keleti fronton, de a közép-európai szövetségesek számára döntő jelentőségű harcok voltak várhatók. Ludendorff tisztában volt a nagy összefüggésekkel, amelyekbe a keleti front vezetőinek be kellett illeszkedniük.

Az aránylagos nyugalom időszakát arra használta fel, hogy a nagy felszabadított területek (Kurland, Littauen, Suwalki, Vilna, Grodno, Bialisztok kerületek) adminisztrációját szervezze meg. Hatalmas feladat volt, mindent újonnan kellett építeni és berendezni kulturális és közigazgatási téren.

Politikai problémák megoldására az idő nem volt alkalmas. Jellemző a modern hadvezetéssel szemben támasztott követelmények egyetemességére az a sokoldalú tevékenység, amelyet a keleti hadsereg-főparancsnokság mellett kialakult közigazgatási törzs kifejtett. Ludendorffnak új munkatársakat kellett ezekre a célokra maga köré venni, akiket nemcsak a katonák köréből választott. Szakszerűen képzett embereket keresett, mert nem osztozik abban a véleményben, hogy az emberek többsége képes bármily hivatalt betölteni. (I. 148. lap) Először a közigazgatási szervezetet és a csendőrséget, valamint az igazságszolgáltatást kellett megszervezni. Azután a közigazgatás különböző ügyeit vették kézbe. A közegészségügy, mezőgazdasági termelés fokozása, árszabályozás, a rekvirálási elismervények beváltása, állatszámlálás, fakitermelés, zöldség- és gyümölcstermelés, konzervgyártás, gombák gyűjtése és szárítása, burgonyaszárítás, a termények összegyűjtése és elszállítása, a nagy tavakban való és a tengeri halászat szervezése, és általában a közélelmezés javítása, különböző nyersanyagok összegyűjtése és a hadsereg ellátása, szögesdrótnak nagy mértékben való gyártása, facellulóz gyártása, lőpor és papír előállításához és nagy mennyiségben Németország részére való szállítása, gyantagyár felállítása Kownóban, amely később Németország számára is mintául szolgált, különböző kémiai fatermékek és faszén előállítása, majd valutakérdések, továbbá az ország általános gazdasági kihasználása érdekében vámjainak, monopóliumainak, adóinak és állami üzemeinek megszervezése stb., végül a különböző kulturális szükségletek kielégítése mutatják azt a sokoldalúságot, amelyre a figyelmet ki kellett terjeszteni, és amelynek megszervezése és vezetése egyrészt építőmunkát jelentett a főparancsnokság számára a pusztító háború alatt is, másrészt jelentékeny mértékben szolgálta a hadsereg és a szövetséges hatalmak ellátásának nagy fontosságú ügyét.

Közben az 1916-ik év harcai megindultak, a nyugati fronton Verdun ostroma, az olasz fronton az Arsiero-Asiago közti támadás nem vezetett eredményre, a luczki áttörés az orosz frontot gyengítette, és így a szövetséges hatalmak 1916 augusztusában minden fronton defenzívába szorultak. Ezt az időpontot használta fel Románia arra, hogy 1916. augusztus 27-én ellenségeinkhez csatlakozzék. Két nappal később Hindenburg és Ludendorff átvették az egész német hadsereg vezetését a keleti fronton szerzett győzelmeikkel megszerzett általános bizalom alapján.

A harctéri helyzet, amely már két fővezért, Moltkét és Falkenhaynt felőrölte, rendkívül kritikus volt, és a helyzet nagy komolyságát a császár, a kancellár és az illetékes tényezők, mind tisztán látták. A feladat, amely hirtelen hárult rájuk, mérhetetlenül nagy volt. (I. 187. lap)

Abban a harctéri helyzetben, amelyet Hindenburg és Ludendorff találtak, a háborúról való felfogásuk szerint és az ellenségnek jól ismert megsemmisítési szándékai miatt csak egy javaslatot tehettek: azt, hogy az ország fizikai, gazdasági és erkölcsi erőit a végsőkig fokozzák, hogy ily módon tudják az ellenség erejét megtörni. Evégből emberanyag, hadianyag és erkölcsi támogatás iránt formulázták kívánalmaikat a kancellárral szemben.

A megoldás a három kérdésre egyrészt a hadi segédszolgálatról szóló törvény, másrészt a Hindenburg-program, harmadszor a bel- és külföldi propagandának szervezése volt.

Az emberanyag teljes kiaknázása végett a hadseregfőparancsnokságnak, mely egyedül tudta azt megközelítőleg áttekinteni, az volt a felfogása, hogy csak akkor lehet elegendő emberi erőt biztosítani, ha minden 15 és 60 év közötti németet, az asszonyokat is beleszámítva, hadi fegyveres, vagy otthon való munkaszolgálatra köteleztek volna. Ez kétségtelenül nagy gondolat, amely a nagy időkhöz volt méltó. (III. 121. l)

A főparancsnokságot erre a kívánságára a számarány kényszerítette, amelyet megállapított, hogy tudniillik az entente 10 millió katonát állított a központi hatalmak 6 milliójával szembe. A hadi segédszolgálatról szóló törvény javaslata a parlamenti tárgyalás során azonban, főleg a szociálista párt befolyása és a kancellárnak azzal szemben való engedékenysége következtében oly lényeges változásokon ment keresztül, hogy végeredményben a munkásoknak inkább jogokat, mint kötelességeket jelentett, és így a hadseregfőparancsnokság távolról sem érte el azt a célt, amelyre törekedett. A kancellár később odáig ment, hogy a sztrájkokat inkább könnyítette, mintsem hogy a Reichsgericht szakvéleménye szerint, mint hazaárulást büntette volna.

Ludendorff tisztában volt azzal, hogy javaslatai az állami gazdasági és magánéletbe való hatalmas beavatkozást jelentenek, de szükségesnek tartotta, hogy a népet válságos helyzetének öntudatára hozzák, és neki a győzelem egyedül lehetséges útját megmutassák. Abból indult ki, hogy a német munkás, bár sokat tett, de még többre volt képes. «Miként a fegyelemmel párosult hazaszeretet a csapatot a komoly órákban a legnagyobbra képesíti, úgy a nép is hosszú háborún keresztül erős vezetés és a hazát fenyegető veszély tiszta felismerése által tartható össze és vezethető. A pillanat lelkesedése elszáll, ez természetes. Fegyelemnek és belátásnak kell a helyére lépniök. Hogy ez elérhető, az előttem kétségtelen volt.» (I. 261. lap)

A számbeli kisebbséget felszerelésbeli tökéllyel kiegyenlíteni közelfekvő gondolat. Megvalósítását rendkívül nehezítette azonban egyrészt az entente hadi iparának nagy fejlettsége és egyre fokozódó teljesítménye, másrészt a központi hatalmak blokádja, és ennek következtében nemcsak az emberi munkaerőnek, hanem a hadianyagkészleteknek korlátoltsága is. A Hindenburg-program a hadianyagok tervszerű szaporítását kívánta szolgálni. Elsősorban ágyúra, lőszerre és gépfegyverre, azonkívül azonban nagyon sok másféle cikkre volt fokozott mértékben szükség. Ezt az egész termelést egységesen kellett áttekinteni, mert minden intézkedés más intézkedéseket érintett. A gazdasági összefüggés oly szoros volt, hogy hosszú láncolatok alakultak a termelés szervezésében. Amikor a lőporprogramot végrehajtották, az acélanyag volt szűk, amikor a háború kitört, az összes vasgyárakat hadianyaggyártásra alakították át, a háború elhúzódásával azonban a vasúti anyag pótlása és fejlesztése vált szükségessé, evégből azonban a hadianyaggyártásra átalakított gépgyárak egy részét vissza kellett adni eredeti hivatásának, és egyúttal gondoskodni arról, hogy a hadianyaggyártásban ezáltal visszaesés ne következzék be; az ipar átalakítása mindig hosszabb időt kiván, tanult munkásokra nagy szükség van, viszont a munkásság tömeges visszatartása a gyártás céljára, a hadsereg utánpótlását nehezíti meg. Ezért a Hindenburg-program nehéz, távolibb jövőbe előrelátó szellemi munka eredménye volt, amelynek teljes érvényrejuttatása szükségképpen bizonyos időt kívánt. Sajnos, az elrendelésével kapcsolatos nyugtalanság, a természetes súrlódások és az, hogy némely részeit revideálni és korlátozni kellett, éppen amiatt, mert a megvalósításához szükséges munkaerőt a hadsereg egészében nem nélkülözhette, további nehézségeket jelentett. A kritika, amely nem azt tartja szem előtt, hogy ahol tettre van szükség, nagyobb bűn a tétlenség, mint a teendő lépéseknek esetleg hibás kiválasztása, nyomban támadni kezdett, mivel konkrét támadási pontokat talált. Mégis a Hindenburg-program végrehajtása, kapcsolatban a nyersanyaggazdálkodás szervezésével, oly nagy jelentőségű volt, hogy ez biztosított a hadseregfőparancsnokságnak operatív szabadságot. «A nyersanyag terén csak az alapvető kérdésekkel foglalkozhattam, de ez is rendszeres elmélyedést kívánt, és állandóan tájékozva kellett lennem, hogy egyes nagy fontosságú elhatározásokat helyesen hozhassak meg.» (I. 274. lap)

Mindehhez járult az egész ország élelmezésének megszervezése, amely kérdés a polgári igazgatás feladata volt, de ez is szoros kapcsolatba jutott a hadsereg működésével egyrészt azért, mert megszállott területek kiaknázását ez biztosíthatta, másrészt az élelmikészletek célszerű felosztása a hadsereg és a polgári lakosság között élénken mutatta ezeknek minden téren való szoros kapcsolatát.

A hadsereg létszámának fokozásán és a szükséges hadianyaggal való ellátásán kívül harmadik feladata volt a főparancsnokságnak a csapatnak a rá váró feladatok megoldására való kiképzése. Az 1917. évben az entente hatalmas támadásaira kellett számítani, tehát a lövészárkokba beásott csapatoknak a védelmi harcra való kiképzésére kellett minden erővel törekedni, avégből, hogy a védelem teljes sikere mellett a veszteségek mentül nagyobb mértékben elkerülhetők legyenek. Egyrészt az állások készítését kellett tervszerűen és a tapasztalat alapján kialakult új nézőpontnak megfelelően kiépíteni és mindenütt ellenőrizni, másrészt a védelmi harc taktikáját kellett kidolgozni. A front gyakori meglátogatása és a csapatparancsnokokkal és a hadseregparancsnokokkal való beható tanácskozások útján alakultak ki az új harcászati nézetek, amelyeknek általános alkalmazása végett a hadseregfőparancsnokság új szabályzatot dolgozott ki «Abwehrschlacht» címmel. Ennek és összes kiágazásainak (az egyes fegyvernemek működése és azoknak egymással való kooperációja stb.) nagy körültekintést és szakértelmet kívánt. Ez mutatja, hogy milyen élénk szellemi élet folyt a hadseregben, hogy a csapatok a lehető legjobbat kapják.

Következett az új szabályzatnak begyakorlása, úgy, hogy az vérré váljék, a tisztek és altisztek soraiban támadt nagy hézagok pótlása, a tisztikar és legénység közt a békében kifejlődött kölcsönhatásnak és példaszerű viszonynak az új tisztek és csak a háború alatt kiképzett legénység közt való lehető megteremtése, végül a szövetséges hadseregekben is az átképzésnek hasonló alapelvek szerint való kezdeményezése.

Amikor 1917-ben az orosz forradalom kitört, majd az orosz front annyira meggyengült, hogy már csekély erőkkel biztosítható volt, és így ezáltal a két fronton való harc nagy terhe megszűnt, a hadseregfőparancsnokság azt látta, hogy az erőarány a nyugati fronton oly kedvezően alakul, mint a háború folyamán még soha. A nyugati fronton az erők kiegyenlítődtek, és a tengeralattjáró hajók korlátlan harcának elrendelését a hadseregfőparancsnokságnak azért kellett kívánnia, hogy egyrészt az ellenségnek lehető legnagyobb gazdasági kárt okozzanak, mint amilyent ennek blokádja számunkra jelentett, másrészt azért, hogy az Amerikából való csapatszállítást lehetőleg megakadályozza, és a nyugati fronton való számarány eltolódását mindaddig lehetetlenné tegye, amíg sikeres támadással a döntést a kontinensen ki nem kényszerítették.

Tehát támadásra volt szükség. Evégből az 1917-ben tényleg sikerrel vívott védelmi harc után a csapatokat megint a támadásra kellett kiképezni, és a támadás taktikáját az időközben szerzett újabb tapasztalatok és a hadászati technika újabb és szakadatlan fejlődésének figyelembevételével kidolgozni. Újabb szabályzatok készítése, a hadseregnek a megfelelő újabb fegyverekkel szükséges számban való ellátása (könnyű és nehezebb gépfegyverek, aknavetők, lángszórók, a gyalogságnak tábori ágyúkkal és gyalogsági ütegekkel való ellátása stb., valamint a csapatok szervezése és kiképzése), gyalogsági lövészcsoportok alakítása, a gyalogzászlóaljaknak és a hadosztályoknak taktikai egységekké való tapasztalati kifejlődése, a gyalogságnak a tüzérséggel (pergőtűz és tűzhenger), valamint a repülőkkel való együttműködésének biztosítása vált szükségessé. Általában a támadás, amely 70 kilométer szélességben olyan tömeghatással indult meg, hogy átlag minden méterre egy-egy ágyú esett, igen nagy technikai szervezési feladat volt. És ha a támadás sikerül és a front előnyomul, az előnyomulás megszervezése és utánpótlás biztosítása, a támadás által okozott pusztításnak a front mögött való mielőbbi helyreállítása (utak, hidak, készletek felraktározása stb.) járultak még ehhez.

1918. március 21-én megindult a támadás a nyugati fronton Croisilles és La Fére között. Ludendorff több támadási lehetőség közül taktikai okból ezt az irányt választotta. «A taktikát a tiszta stratégia fölé kell helyezni. Taktikai eredmény nélkül stratégiát nem lehet művelni. A stratégia, mely ezzel nem számol, előre eredménytelenségre van ítélve.» (I. 474. lap) A támadás Amiens közelébe jutott, és kevés híja volt, hogy azt is el nem foglalták. Elfoglalása az entente frontjának áttörését és ezáltal a mozgó háborúra való áttérést, a döntést jelentette volna, miként ezt ellenséges nyilatkozatok és vallomások idézésével bizonyítja.

E támadás hatása alatt nevezték ki március 21-én Fochot az entente főhadvezérévé, és érték el ezáltal az ellenséges fővezérlet egységét, ami addig hiányzott, míg a központi hatalmaknál a hadvezetés egysége a háború folyamán az osztrák-magyar, bolgár hadseregfőparancsnokságok követelőzéseiből származott súrlódások miatt egyre gyengült.

Május 27-én indult a második nagy támadás Rheims irányában. Ez is az entente vereségét jelentette, de teljes sikerre még sem vezetett, főleg mert Rheims elfoglalása nem sikerült. Mégis a hangulat itthon emelkedett, az entente államokban romlott.

Nem vezetett azonban sikerre a június 15-én megindított piavei offenzíva az olasz fronton, még kevésbé a július 15-én megindított harmadik támadás nyugaton, a második marnei csata, amelyet Foch Rheims és Soissons között nagy ellentámadással viszonzott. Ebben amerikai csapatok nagyobb számban vettek részt, mint azt Ludendorff várta, a német hadsereg szelleme már megromlott, a tisztek befolyása nagyon csökkent; egy támadásra frissen és bátran előretörő hadosztályt a visszaözönlő csapatok sztrájktörő kiáltásokkal illettek. Mindez mutatta, hogy a hadsereg harcereje megtört, a hadsereg (Kampfinstrument) értéke nem volt már a régi. Az augusztus 8-iki vereség a német hadsereg gyásznapja ebben a háborúban. Ezzel megindult az ellenség nagy ellentámadása, melyet annál nagyobb energiával vezetett, minél tisztábban látta a mi csapataink belső értékének csökkenését.

A háború elveszett, mert nem volt újabb lehetőség, amellyel a harctéri helyzetet meg lehetett volna fordítani. «A fegyveres döntés marad a háború legfőbb törvénye. A stratégia volt és marad az eszközök és segítségek rendszere. amelyek a háború eme főtörvényének teljesítésére szolgálnak.» (III. 327. lap)

Ludendorff azzal a kérdéssel, hogyan volt lehetséges, hogy a hadsereg belső ereje ennyire megváltozott, és ezáltal a fegyveres győzelmet lehetetlenné tette, nagyon behatóan foglalkozik, mert ezt tartja a háború története legfontosabb pontjának. Ezen a ponton, ebben a kérdésben fejt ki olyan eszméket, amelyek az organizáció eddigi határait jóval túlhaladják. Ez az a tér. amelyen az emberi szellem számára új eszméket, habár nem is befejezett megoldást ad. Az eddigieket is azért kellett könyvei alapján összefoglalón előadnunk, hogy Ludendorff gondolatmenete világos, és ez a konklúzió érthető legyen.

Abból indul ki. hogy ez a háború nem a hadseregeknek, hanem a népeknek háborúja volt. Az a hatás, amelyet a hadsereg a fronton az ellenféllel szemben kifejtett, az egész nép erejének volt kifejezője, és azzal volt arányban. A nép ereje a hadseregben koncentrálódott, és az általa kifejtett erőn múlt a győzelem.

A hadsereg régebben önállóan vívta a háborúkat. Clausewitz híres mondása, hogy a háború a politika folytatása változott eszközökkel, azt jelentette, hogy a politika átadta a szót a hadseregnek a hadüzenettel, és ezáltal mindössze az történt, hogy az ország külpolitikájának intézése ment át más kézbe. A hadsereg az 1870/71. évi háborúban Franciaországban volt először a néppel annyira egybenőve, mint a világháborúban mindenütt. Már azelőtt is a legkedvezőbb helyzet volt a háborúra, ha annak és az ország politikájának vezetése egy személyben egyesült, mint Nagy Sándor, Frigyes és Napóleon esetében. A népek háborúja esetén azonban a vezetésnek ez az egysége a kölcsönhatás nagy erőssége, sőt mondhatni a hadseregnek az egész néppel való teljes egysége miatt nélkülözhetetlen.

Ennek az egységnek a német alkotmány szerint a kancellár kezében kellett volna lennie. «A kancellárnak volt feladata és kötelessége, hogy a német nép egyesített erejét a harctéren való győzelem céljára összefogja. A hadvezetőségnek kötelessége az volt, hogy a kancellárral közölje, mire van szüksége a győzelem eléréséhez. A politika ily módon a hadvezetés szoros társa lett már nemcsak emberek szolgáltatása terén, mint békében, hanem mondhatni a szakszerű hadvezetésben is. A kormány munkája és működése a háborúra éppúgy döntő befolyást nyert, mint a főparancsnokság munkája és tevékenysége.» (III. 103. lap)

A politika támogatására különös szüksége volt a hadvezetőségnek még egy téren, az ellenséges népek lelkületével szemben való hadvezetés: tehát a háború alatti külföldi propaganda terén. Ez szükségképpen a kormány hatáskörébe tartozott.

Mindez mutatja, hogy a hadsereg a kormány legszorosabb együttműködése nélkül teljes erőkifejtésre képtelen. Mivel háborúban a döntés a harctéren történik, ezért kell a nemzet minden működésének annak szolgálatába állnia.

Bismarck olyan kancellár volt, aki a hadvezetés igényeit a legteljesebb mértékben átértette és kielégítette. Ez azonban főleg a modern háborúban a kormány részéről a hadvezetés nagy organizmusába való oly mély betekintést, és annyi hozzáértést kívánt, amennyi a világháború kancellárjaiban nem volt található. A politika azon az állásponton maradt, hogy a hadseregnek saját erejéből kell győznie. Nézete szerint az államférfi és a hadvezér még mindig külön-külön feladatok megoldására vannak hivatva.

A belpolitikának önálló útjait a kormány továbbra is elismerte, és a szociáldemokráciának fokozódó térfoglalása és erősödése miatt a kormány a hadseregfőparancsnokság kívánalmait egyre korlátozottabb mértékben teljesítette, mint a hadi segédszolgálatról szóló törvény is mutatja, és antagonizmus, állandó súrlódások fejlődtek ki a szükséges teljes összhang helyett. A kormány és a kancellárok szerint a politika továbbra is annak a művészete volt, hogy a lehetségest elérjék. Ludendorff szerint a politikának azt az akaratot kell jelentenie, amely az állam és nemzet részére szükségest előteremti. (III. 330. lap)

A belpolitikában ez a szétágazás különösen végzetes irányt vett, és nagy méreteket öltött az orosz cár bukása (1917 március) óta, amikortól kezdve a szociáldemokrácia befolyása egyre növekedett. 1917 áprilisában alakult meg a független szocialista párt, és a hadsereg szellemében a hanyatlás első jelei is ebben az időben jelentkeznek.

A defetizmus kialakulására azok a pártok, amelyek a német országgyűlésben a többséget alkották (szociáldemokrácia, demokrata párt és centrum,) azt a jelszót kezdték hangoztatni, hogy győzelmes háború után arisztokratikus fejlődés, vereség után a belső szabadság, tehát demokratikus fejlődés a politika iránya. A háború győzelmes befejezése tehát a demokratikus, még inkább a szociáldemokrata pártoknak érdekébe ütközik. Ezért kezdtek a többségi pártok lemondani a győzelemről, és helyette inkább a győzelem és vereség nélküli befejezésre, a megegyezéses békére törekedni. Ez azonban a kimondott defetizmus és a pártérdekeknek a nemzeti érdek fölé való helyezése. A kancellárok azonban, akik a politikában csak az elérhető művészetét látták, ezt tudomásul vették, és elfogadták a gyáva gondolatot, hogy a háborút a szociáldemokrata párt ellenére megnyerni nem lehet, ami odavezetett, hogy főleg a szociáldemokrata párt miatt vesztették el.

Ugyanilyen szellemben jött létre 1917. július 9-én az ominózus békerezolució, amely a pacifista gondolkozásnak oly végzetes megnyilvánulása volt, hogy a német elszántság végét jelentette. Ez az entente háborús kitartását csak fokozta, s a központi hatalmak szövetségesi összetartásának szükségszerű megrendülését idézte elő.

A hadseregfőparancsnokság ezt előre látva, követelte Bethmann-Hollweg kancellár távozását, ami meg is történt, de a békerezolúció mégis létrejött. Ludendorff utólag vádolja önmagát azzal, hogy a rezolúció elfogadása esetére a végső lépésre nem határozta el magát. A későbbi kancellárok sem voltak azonban a belső politikától függetlenebbek, és a hadsereg szükségletei iránt megértőbbek. Ebből a szellemből következett a polgári lakosság körében a defetizmus általános terjedése, amit nagyban elősegített a hosszú háború, az élelmezési nehézségek és a gazdasági bajok következtében egyébként is romlott hangulat. A hadseregfőparancsnokság a kormánytól éppen ez ellen a hangulat ellen való küzdelmet, a nemzet lelki erejének állandó felfelvilágosítás és fegyelmezés útján való fenntartását kívánta. Az ellenségnek magatartásából és Clemenceau, Lloyd George stb. nyilatkozataiból kitűnő könyörtelen eltökéltségéből nyilvánvaló volt, hogy megegyezéses békére nem hajlandó. Az egyik félnek győzni, a másiknak vesztenie kellett, amint az eredmény is mutatta . Ezért kellett a döntésre 1918-ban mindent elkövetni, és a győzelemre a hadseregfőparancsnokságnak megvolt minden reménye, ha a defetizmus. mely a hadsereget hátulról megtámadta, annak nem ártott volna. A kormány nem küzdött a defetizmus ellen, és ezáltal megfosztotta a hadsereget attól a lelki támogatástól, amelyre tőle az emberanyagon és hadianyagon kívül szüksége volt.

A birodalmi gyűlés többsége és a kancellár nem értették meg a helyzetet. A császárnak, akinek személyében mérhetetlen felelősség egyesült, az volt a végzete, hogy nem talált olyan elszánt és olyan tehetségű embereket, mint az atyja Bismarckban és Roonban. A császár a kancellárnak a belpolitikában többnyire szabad kezet engedett, és ezért a hadseregfőparancsnokság a kormánynak a háború megnyerésére káros intézkedéseivel szemben ismételten kénytelen volt lemondását felajánlani. Ily módon érte el Bethmann távozását, és miután felismerte a kormány teljes tehetetlenségét az együttműködésre, így kellett volna a tehetetlen kormány helyét az illetékes tényezők beleegyezésével elfoglalnia. Bethmann-Hollweg bukásakor sokan szóba is hozták Ludendorff kancellárságát. Ő ezt megvalósíthatatlannak tartotta azért, mert teljesen lefoglalta a hadi szervezet (Kriegsinstrument) felett való uralkodás, amiből engedni nem lehetett. Ez maga már kivételes munkaerőt és munkaterhet jelentett. Lehetetlennek tartotta , hogy a kormány nehézkes teendőit is vállalja, amelyek még inkább egész embert kívántak volna. Lloyd George és Clemenceau diktátorok lehettek, de a hadvezetés a maga részleteiben nem érdekelte őket. A német államnak is olyan diktátorra volt szüksége, aki Berlinben, nem pedig a főhadiszálláson székel. (I. 425. lap)

Utólag Ludendorff úgy látja, hogy 1916 augusztusában, tehát kevéssel az egységes fővezérlet átvétele után a diktatúra lehetséges lett volna, nem úgy ugyan, hogy egyedül ő vegye át, hanem ezt is Hindenburggal együtt. Akkor mindkettőjük tekintélye még csorbítatlan volt, és a defetizmus, amely később bennük látta a legnagyobb ellenfeleit, még nem fejlődött ki. De akkor még nem törekedtek arra; egyrészt, mert még nem volt az ország belső viszonyaiba kielégítő bepillantásuk, s másrészt, mert a kancellárnak alkalmatlanságát még nem ismerték fel.

Akinek alkalma volt, mint Ludendorffnak, a történelmi kapcsolatokba mélyen betekinteni, és az állami organizmus összefüggéseit az eddigieknél mélyebben átlátja, az osztani fogja Ludendorff konklúzióját: «Olyan kormányra van szükségünk, amely a népet vezeti, nemcsak uralkodik. Nem a kiszélesítésben, hanem a megszorításban van a kormány ereje, amely erő a döntő pillanatban egyetlen embernek vezérségévé lesz.,és amely mint a nagy Hohenzollern fejedelmek és nagy tanácsadóik, az önző módon ellenkező néprétegeket kíméletlenül, és ha kell, erőszakkal is kötelességük teljesítésére kényszeríti, és épp ezáltal szolgálja a nemzet érdekét.» (III. 340. lap)

*

[1] Minerva, 1923. évfolyam, 3. lap.

[2] Erich Ludendorff: Meine Kriegserinnerungen, 1914-1918. (Alábbi idézetekben I.) - Urkunden der Obersten Heeresleitung über ihre Tatigkeit 1916-1918 (II.) - Kriegführung und Politik (III.)

*

In Budapesti Szemle,  195. kötet, 562. szám (1924), 108-137.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés