A reform szempontjából roppant jelentősége van a megkülönböztetésnek állam és társadalom között, mert a helyes látás a helyes cselekvésnek első feltétele. Az állam a nemzet legfőbb jogi, hatalmi és közjóléti szervezete. Nem az állam hozza létre a nemzetet, mint ma sokan hirdetik, hanem a nemzet teremt magának államot, éppen azért az állam van a nemzetért, és nem fordítva. Minden nép azért tömörül államba, hogy annak segítségével az egyes ember könnyebben és teljesebben érhesse el a ma jogos egyéni céljait. Ezzel már nagy általánosságban megvontuk a hatalom jogkörét is, amelyet az államnak átlépnie semmi körülmények között sem szabad a közjó és a béke érdekében. Ha ugyanis az állam olyan feladatokat és ügyeket is a maga hatáskörébe ragad, amelyek teljesen az egyes polgárokra vagy kisebb közösségekre tartoznak, felforgatja az élet természetes rendjét, maga szít forradalmat, és olyan terheket vesz magára, amelyeknek nyomása alatt össze kell roskadnia. Az állam feladata a honvédelem, a külpolitika, a jogbiztonság, a közrend, igazságszolgáltatás, és bizonyos mértékig a közoktatás, mert ezeket az államnál kisebb társaságok nem tudják vállalni. Ugyancsak neki kell gondoskodnia olyan gazdasági javakról is, amelyeket az egész nemzet jóléte követel. Ilyenek: az útépítés, részben a forgalom, az öntözésügy, a földbirtokpolitika, külkereskedelem, egészségvédelem, pénzügy és még ehhez hasonlók. De például a gazdálkodás már lényegében véve egyáltalán nem állami feladat. A többi ügyek is mind az egyén vagy társadalom jogkörébe tartoznak, s ha az állam ezeket kisajátítaná magának, legföljebb a fejetlenséget és gazdasági célszerűtlenséget szervezné meg. Olyan lenne ez, mintha valaki gőzgépet fog a parasztkocsi elé ló helyett.

Azonfelül a közgazdaság állami kezelése szükségképpen bevinné a pártpolitikát a gazdasági életbe, s ezzel a meglevő nehézségeket csak fokozná. A politikai érdek amúgy is nagy szerepet játszik a közgazdaságban, s azt igen gyakran tárgyi ok nélkül terheli. Amint egyes demokráciákban a parlamenti pártok gazdasági hatalmasságok politikai képviseletei voltak, mert a többségi párt rendesen nem volt egyéb, mint a legerősebb bankcsoport függvénye, épp úgy nagyon valószínű, hogy amikor az államhatalom szükséges korlátjai hiányzanak, az uralkodó párt a maga érdekeit kényszeríti rá a gazdaságra még akkor is, ha ezek a gazdasági közjóval nem egyeznek. Mivel a társadalmi kérdés elsősorban mélységes erkölcsi válsgából fakadt, egyedül az állami gyámkodás nem tudja megszüntetni merőben gazdaságpolitikai intézkedésekkel, ha ugyanakkor erkölcsi téren is nem hoz gyökeres változást. Ez átalakulás és megújulás a közéletben elsősorban az egyes osztályok vezetőségének személyi magatartásától függ, amit hatalmi szóval kierőszakolni nem lehet. Meggyőződés és jellemformálás dolga ez, amely az életnek helyes értékeléséből fakad. A mai ember pedig borzalmas értékvakságban szenved, mert az élet legfőbb dolgainak értelmét teljesen elveszítette. Újra meg kell tehát győzni arról, hogy az ember minden vagyonnál több, végtelenbe nyúló értéke van, és az igazságosság nagyobb jó, mint a békés nyereség vagy bármilyen káprázatos siker akár a gazdaság, akár a politika porondján. Ismét meg kell értetni vele, hogy termékeny és bensőséges családi élet nélkül minden kultúra csillogó zsibáru, amely a modern barbárt veszélyesebbé teszi minden fenevadnál. Ha ezek a mély értékek cselekvő értékekké változnak egyes csoportok tagjainak lelkében, ha ismét sokan lesznek ilyen szellemi erőközpontok, akkor törik meg a forradalom romló bűvölete, és kezdődik az igazi országépítés. Ámde ez a nagyszerű, az élet alapjait kicserélő változás nem érhető el sem a politikai erők mérkőzésében, sem az állami közigazgatás gépezete révén. Ennek kívülről kell beáramlania a felbomló szervezetbe, miként a tiszta, fiatal vért átömlesztik a halódó betegbe. 

A közgazdaság állami vezetése megbénítaná a vállalkozói kedvet, kiölné az egyéni felelősséget, és ezzel a termelés legfőbb hajtóerejét kikapcsolná, vagyis állandósítaná a rossz és költséges gazdálkodást. Márpedig a jólétnek elemi feltétele a folyton olcsóbbodó és mennyiségben bővülő termelés.

Mivel tehát a gazdálkodás természeténél fogva társadalmi tevékenység, az államnak csak egy okos lépése lehet a mai helyzetben: oly módon megszervezni a gazdálkodó társadalmat, hogy az önállóan szolgálja a nemzeti közérdeket, vagyis önmagát szabályozza a szociális igazságosság jogrendje szerint. Mivel a kapitalista társadalomban e jogrend hiányzott, és elveszett az erkölcsi tőke is, amely ennek működését fenntartja, az államot magát is szükségképpen súlyos válságba sodorta a szociális forradalom erőszakos nyomása. Más szóval az államérdek gyökeres társadalmi reformot követel. Vagyis rendezni kell a természetjog alapján az egyén és közösség viszonyát, és az állam és társadalom között meg kell teremteni a teljes összhangot. Az osztályokat rendekké kell átalakítani, s ezáltal a szervezetlen tömeg ismét szervesen tagozott nemzetté fog tömörülni. Ha élesen meg is különböztetjük az államot a társadalomtól, ezzel egyáltalán nem akarjuk egyiket a másiktól elválasztani, mert a társadalmi önkormányzat nem lehet állam az államban. A legfőbb irányítás és ellenőrzés mindenkor az állam kezében marad, és a rendi önkormányzat sohasem lehet teljesen független az államtól, már csak azért sem, mivel a rendiség első feladata a közérdeket érvényesíteni főleg a gazdasági életben.

Míg tehát az állam az egyetemes nemzeti célokat valósítja meg, a társadalom, mint az államon belül kialakult közösségek összessége részleges célokat törekszik elérni. E különbségtevés állam és társadalom között alapvető és döntő jelentőségű, mert csak erre támaszkodva kerülhetjük el mind a liberalizmus, mind pedig a kollektivizmus zátonyát, amelyen a béke, a jólét és haladás szükségképpen hajótörést szenved. A legutóbbi események ez igazságot kézzelfoghatóan megmutatták ugyan, de a mai embernek, úgy látszik, még erősebb leckére van szüksége, hogy a józan ész parancsára hallgassanak. Elűzték az értelmet az élet kormányától, és azt is elrontják, amihez jó szándékkal nyúlnak.

A munka társadalma

Társaságba és közösségbe tömörülnek az emberek, mert különben legfontosabb egyéni céljaikat nem érhetik el, vagyis nem lehetünk egész emberré a közösségen kívül. A társadalom tagjai egymást egészítik ki, s mindenkinek szüksége van a többiek szolgálatára. Minél fejlettebb egy nép kultúrája, annál tökéletesebb a munkafelosztás, és annál szorosabb az érdekek kapcsolata az egyes tagok között. Bármilyen alacsonyrendű is a foglalkozás valakinek, ha jó munkát végez, a társadalomnak szüksége van rá, s azért ennek megfelelően kell is vele bánni. A közös életfeladatok teljesítése fogja tehát egységbe a társadalmat. E nagy egység élő, cselekvő szervezet, amelynek az egyes polgárok tagjai. Mindegyiknek megvan a helye és szerepe a közösség életében, és ez a másik szerep, foglalkozás vagy munkakör, amelyet egyesek az egész társadalom életében elfoglalnak és betöltenek, a hivatás. Következőleg minden hivatásbeli munka természeténél fogva szociális jellegű, mivel beleilleszkedik a nagy egészbe, mint annak szerves és nélkülözhetetlen része. A hivatás, mint keresetforrás és személyi feladat egyszersmind szolgálat is a társadalommal szemben. Még a liberális korban is ilyennek tekintették a katona, a bíró, a pap, az orvos, a tanító hivatását. A többieknél nem beszéltek hivatásról, hanem csak foglalkozásról, márpedig nyilvánvaló, hogy mindenki, bármilyen gazdasági pályán működik, hivatva van bizonyos szolgálatra, tehát van hivatása is. A földművesnek, a kubikosnak épp úgy hivatása van a nemzet életében, mint a főispánnak vagy szolgabírónak. A liberális kor embere csak pályáról beszélt, s rendesen a versenypályára gondolt, ahol egymás mellett futnak a versenyzők, és arra törekszenek, hogy egyik megelőzze a másikat, és minél nagyobb koncot szakítsanak ki maguknak a kíméletlen küzdelemben. Azt hitték, [hogy] a társadalom csak marakodók tömkelege, holott természete szerint a nemzetcsalád munkaközössége.

Mivel a hivatás nem egyéb, mint szolgálat a közösség irányában, és kenyérkereset az egyén és család fenntartására, vagyis maga az emberi munka akár testi, akár szellemi legyen az. A reform, amely a hivatás alapján építi fel az új rendet, a dolgozó embert állítja a társadalmi élet középpontjába, megteremti a munka jogrendjét, amelynek hiánya hajtotta a proletárok tömegeit egyik forradalomból a másikba. Ez lesz az ember igazi felszabadítása a tőke zsarnoksága alól. Érvényt szerez a személyiség jogainak, megszünteti a kapitalizmusban felburjánzott szolgaságot, mert a tőkét teszi ismét az ember szolgájává. Mindenki egyaránt megbecsült tagja lesz a társadalomnak, és mindenki valóban egyenlő jogú polgárnak tudja magát, mert a vagyoni és egyéb különbözőségek fölött áll az egyenlő emberi méltóság elismerése. Ebben a rendszerben végleges győzelmet arat a munka szabadságharca, és beteljesül a forradalmak eszményi álma, amelyért a szocializmus hiába küzdött.

Nyilvánvaló ebből a szocializmus csődjének legmélyebb oka is, amelyet belátó és őszinte szocialisták mind felismertek, és a legutóbbi időben nyíltan is hirdettek. A szocializmus ugyanis természetes gyermeke volt a kapitalista világnak, s ezért nem hozhatott megváltást a rabszolgamillióknak. A kapitalizmus bűneiben fogamzott, és e bűnöktől terhelten állt be a történelembe, és olyan történelmet csinált, amely a kárhozat kálváriaútját borzalmasan meghosszabbította. Az embert ugyanúgy csak magasabb rendű állatnak tekintette, mint a polgári szabad gondolat, folytatta az erkölcsi erők rombolását, miként a szabadelvű polgárságtól tanulta, tovább züllesztette az egyént, a házasságot és a családot, és hogy a sötét komédia teljes legyen, államkapitalizmus lett belőle, amely semmiben sem különbözik a rabszolga-gazdaságtól.

A munka társadalmában kipusztulnak vagy dologhoz szoknak az élősdiek, akik a kapitalista világban hallatlan módon fölszaporodtak. Az új rendiségben mindenki valahova, valamilyen testülethez tartozik, ahol a közösség felelősséget vállal tagjaiért, de ugyanúgy felelősségre is vonhatja tagjait. Az új rendben tehát beteljesül az Írás szava: aki nem dolgozik, ne is egyék. Aki nem végez hasznos munkát, aki csalárdsággal, mások keresményéből szokott eddig lakmározni, annak itt nem fognak teríteni, legfeljebb csak annyit kaphat, mint a toloncházak lakói.

Hivatásrendek

Sokan riadoznak a rendi gondolattól, mert benne a sokat gyalázott sötét középkor visszatérését sejtik. Végtére mondjuk ki már kertelés nélkül, hogy a középkor sokkal fényesebb korszaka volt Európának, mint a 19. század, amely a mienknek őrültségeit szülte. S a középkori embert mégsem szabad lenézni azért, mert az élet legfontosabb kérdéseiben határozottan tájékozottabb, gondolkozásban érettebb, művészetben eredetibb, és jellemben különb volt, mint a mostani hangadók és élharcosok. Kevesebbet szellemeskedett, mint mi, de sokkal szellemesebb volt, mint híres kortársaink legtöbbje. Társadalmi rendszere is annyira eredeti és nagyvonalú volt, hogy nyomban összeroskadt, mihelyt az alkotó egyéniségeknek nem akadtak megfelelő utódjai. A hivatásrendi gondolat olyan meglepő felfedezése a középkornak, mint akár a gótika vagy a keresztény köztársaság.

Ha a munka és a szolgálat lehet csak az egészséges rend alapja, akkor ez a társadalom szükségképpen tagozódni fog e szolgálat minősége szerint. Az egynemű hivatásban élők egyetlen rendbe tartoznak, bármilyen legyen az illetők szerepe azon a foglalkozáson belül. E tételnek a társadalmi reform szempontjából roppant jelentősége van. Ha jól szemügyre vesszük, annyit tesz, mint a szocialista forradalmat okosan befejezni forradalom nélkül. Annyit tesz, mint az emberi élet magaslatára emelni a proletártömeget, és minden ember személyi méltóságát elismerni. A liberális világ is elismerte elvben a személyiség jogait, de [a] gyakorlatban annál inkább tagadta, sőt azok élvezetét egyenesen lehetetlenné tette óriási tömegeknek. A rendszernek e kétszínűsége az osztályok ellentétét osztályharccá élezte, amely  végül is forradalomban robbant ki. De amint föntebb láttuk, ez a szocialista forradalom sem hozhat megoldást, mert a társadalmi feszültséget azzal akarja megszüntetni, hogy mindenkit a proletársorba süllyeszt. Ez is természetellenes állapot, s így szükségképpen újabb feszültséget idéz elő, amelyet csak a legdurvább erőszak alkalmazásával lehet hosszabb ideig lefojtani. A gazdasági élet reformja a szociális igazságosság szellemében csak akkor valósítható meg, ha azt megelőzi a társadalmi reform, amely a munkásosztályt a többiekkel egyenrangú tagjává teszi a nemzetnek. Az új rendiségben a munkásság sorsáról nélküle dönteni nem lehet, mert mint teljesen egyenlő tárgyaló és határozó fél szerepel a rendi önkormányzatban. Ebből is kitetszik, hogy a társadalmi kérdés nemcsak munkáskérdés, s aki csak annak tekinti, sohasem fogja komolyan megoldani. A proletárkérdés olyan szellemi kórnak tünete, amely az egész társadalmat, annak minden osztályát lelke mélyéig megrontotta. Több mint egy századon át szüntelenül hangoztatták az emberi jogokat, mint a francia forradalom és a szabadgondolat vívmányát, de jóformában semmibe sem vették az embert. Míg a technikában és tudományban káprázatos haladást tettünk, emberségben, ami a kultúra lelke, egyáltalán nem haladtunk, sőt szakadatlanul szegényedtünk. Elvesztettük az egymásnak és a köznek tartozó felelősség érzékét. A közvéleményben gyökeret vert a meggyőződés, hogy a modern társadalom olyan emberek sokasága, amelyben kénytelen mindenki a másik kárára megélni. Aki nem ezt teszi, menthetetlenül elbukik. Itt majdnem mindenki csak azt nézi, [hogy] miként használhatja ki a másikat, ha az gyöngébb nála, és milyen módon védekezzék ellene, ha a másik erősebb. Mivel az ilyen előbb-utóbb elviselhetetlen lesz mindenkinek, csak az olyan együttélés felel meg az embernek, ahol lehetőleg mindenki a közérdek pártján van, mégpedig belső meggyőződésből és világos belátásból. Ahol a többiek boldogulása mindenkinek személyes magánügye, s ahol az általános jólét előmozdítását mindenki a legfőbb nemzeti feladatnak tudja, és a polgártársak nyomorát nemzeti szégyennek tekinti. Majd, amikor minden magyar lelkét az önvád kínja égeti, ha rongyba csavart lábú kubikosokat lát, akik egyszer a Kárpátok bércein verekedtek az országért; majd amikor a tokaji bor is megkeseredik az urak szájában attól a gondolattól, hogy ezer meg ezer kisgyerek reggeli nélkül megy az iskolába, akkor születik meg az igazi Magyarország, amelyről Széchenyi István álmodott.

A szociális közöny nemzetvesztő bűnét kell tehát megtagadnunk, és a szociális felelősség minden terhét égő szenvedéllyel elvállalnunk, ha olyan államot akarunk most építeni, amelyre valóban büszkék lehetünk. Ennek a képét, szüntelenül hajszoló vágyát hordja magában államférfi, tanár, kőműves és napszámos; ennek látomásával kell áttüzesíteni a fiatalság szívét, ez legyen az új magyar nevelés veleje, az egész életre szóló hősiesség jellemformája.

A tőke is teremt magának bizonyos rendet, az osztályönzés is, meg a zsarnokság is, de embereknek való rendet csak azok tudnak építeni, akik ezt magukban, gondolkodásukban, jellemükben és mindenkori cselekvésükben hordozzák. Más szóval az új rendiséget csak új lelkű emberekkel lehet bevezetni az államba, különben csak kereteket csinálunk, amelyeken belül a régi tévedések és régi bűnök uralkodnak tovább. Józanul nem remélhetjük, hogy a társadalom zöme egyik napról a másikra gyökeresen megváltozzék, és a maival merőben ellentétes magatartást tanúsítson. De az új rendnek utat tudna törni egy kisebbség is, amely az összes osztályok vezetőrétegét meghódítaná. E kisebbség túlnyomórészben fiatalokból fog állni, olyanokból, akik a reformot önmagukon már végrehajtották, mert az öregek bűnbánatot ugyan tudnak tartani, de újjászületni nem szoktak; a múlt második természetükké lett, és a természetet nem vetik le könnyen az emberek. Csak azok tartozhatnak a kisebbséghez, a nemzet nagyságát, az új rendiséget építő csoporthoz, akik megvetik az erőszakot, de szenvedéllyel akarják a tiszta erőt. Akarják a feltétlen igazságosságot; csak azt követelik maguknak, amit másoknak is megadnak; mások önzése ellen csak akkor harcolnak, ha az önzést magukban már legyőzték; akarják a hatalmat, de csak mint eszközt a jog szolgálatában. Ez a tiszta erő kultúrája, amely a rendiségben ölt testet, és visszaadja a békét a szennyes ösztönök tombolásától halálra fáradt társadalomnak.

A mi nemzedékünk minden rossz útnak végére ért; megjárta a féktelen szabadság, az igézetes forradalom, a rémuralom, a kommunista ábrándok útját, és most elfogyott minden reménye. Kénytelen magába nézni, és számot vetni. A nyomorban alázatos lesz, tehát fogékony a bölcsességre és a tiszta erők befogadására. Bizonyosan ez a mai súlyos idők legmélyebb értelme: a veszteségnél is nagyobb haszon. Ezért biztosra vehetjük, hogy az új rendiséget felépítő nemzedék ismét megtalálja az élet kútfejét, és meghódol annak törvényei előtt az áhítat komolyságával. A dómépítők szelleme ez, akik szívük gazdagságát építették kőcsodákba. Enélkül az új rendiség is csak kontár munka lesz, vásári tákolmány, és semmi egyéb.

Mivel az embert felemelni, a neki való életbe vezetni csak úgy lehet, ha felébresztjük benne méltóságának, értékének tudatát, ha megtanítjuk tiszteletre önmaga iránt, az új rendiség valóban a proletárok megváltója lesz. Megszabadítja őket attól a borzalmas tudattól, hogy ők csak tucatemberek, csordalények és másodrendű állampolgárok, akik csak akkor lakhatnak jól, ha vasököllel szétverik a kultúrát. Aki a társadalmat ettől a kárhozattól meg akarja menteni, ezen az úton kell a munkáskérdés megoldását keresnie. A rendiség tehát roppant erkölcsi erőfeszítést követel a vezető osztályok tagjaitól, mert elsősorban nekik kell magukban letörni az úri gőgöt, levetni azt a közönséges modort, amellyel a kisembert sokan kezelni szokták. Akik tekintélyük csorbításának és eltévesztett politikának tartják kellő tisztelettel bánni a kocsissal, az altiszttel, a béressel és munkással. E neveletlen urak jelszava: kordában kell tartani a népséget, különben a fejünkre nő. Pedig az ilyen bánásmód mellett csakugyan fejükre nő a népgyűlölet, amely az úri barbárságot vad bosszúvággyal viszonozza.

Az új rendiségben a szocialista erkölcsiség nem marad a polgárok magánügye, hanem a jogrendben, s ami még fontosabb, intézmény és szervezet formájában is kifejezésre jut, amelynek keretében az összes érdekelt felek a teljes egyenjogúság alapján alkotnak egy közösséget. A család és állam mellett a hivatás a legnagyobb közösségi alakítóerő. Azonos a tagok mestersége, ugyanazt a céhbeli nyelvet beszélik, azonosak a gondjaik, a sikereik és veszteségeik, egyformán függenek a piactól, vannak külön íratlan testületi törvényeik, mint például a bírói rendnek, a tisztikarnak, és valamikor az összes hivatásrendeknek; van sajátos kiképzésük és nevelésük, amelyben ifjúságukat részesítik, szóval a nemzetben egy nagy családot alkotnak, amelynek saját történelme, hagyománya, becsületszabálya és alkotmánya van. Benne mindenkinek megvan az őt megillető helye, mindenki érzi, hogy felelősséggel tartozik az egész rendnek, de viszont [sic!] tudja, hogy a rend is egyetemes felelősséget vállal érte minden igazságos ügyében. Ilyen formában nyer tehát megoldást a holnapi magyar társadalomban a Polyáknék gyilkos gondja, mert nem lesz többé otthontalan és gazdátlan ember az országban. Micsoda szégyene a mai társadalomnak, amely magát műveltnek tartja, és úgynevezett jogállamban él, hogy amíg minden hasznos állatnak van gazdája, rengeteg kisember bitang jószág, senkifia! Lónak, kutyának vagy gépkocsinak különb szállása van, mint akárhány embernek, mert az embernek „csak” Istentől nyert méltósága, de a lónak ára van. Ezt a barbár állapotot szünteti meg a rendiség, amikor minden dolgozó magyar életjogát intézményesen biztosítja.

Mivel azonban egyes hivatásrendek olyan közösségek, amelyek szerves tagjai a nemzetnek, alá kell rendelniük magukat az egyetemes közérdeknek is. Ha ugyanis a rendek merőben csak a saját ügyeikkel törődnének, és csak a saját tagjaik jólétével, tekintet nélkül a többiekre, és az egész nemzet közös céljait elhanyagolnák, az osztályönzést felváltaná a rendi önzés, amely nem kevésbé lenne ártalmas, mint az előbbi. A rendiség alkotmánya és szelleme fogja a nemzetnek tartozó egyetemes felelősség érvényesülését biztosítani.

Valódi rendiséget tehát törvénnyel, jogszabállyal vagy szervezéssel nem lehet bevezetni, mert, ha valahol, akkor itt játszik döntő szerepet a személyi tényező. A magyar társadalom számos tagjában nagyszerű építő erők feszülnek, amelyek ma még tétlenségre vannak ítélve, mert a fennálló rendszerben nem tudnak érvényesülni. Ezeket fogja termékeny munkára felszabadítani és mozgósítani az új rendiség, és korlátlan érvényesülési teret biztosít nekik. Ezzel megszünteti a legjobbakban is szükségképpen ágaskodó elégedetlenséget, és leszereli a forradalomra kész dühödt szenvedélyeket.

Közérdek és szabadság a rendiségben

A mai ember észjárása lényegében téves, mert eltért a természet okosságától. Kiszakadt ez a szerencsétlen nemzedék az isteni világrendből, s azért szükségképpen szembefordult a természettel is. Csak végletekben tud gondolkodni, s azért egyik bajból a másikba zuhan. Belzebubbal akarja kiűzni a Sátánt magából. A múlt században a korlátlan szabadságot istenítette, az egyén függetlenségét követelte erkölcsben, házasságban, szerelemben, politikában és gazdaságban. Az államot, rendet, fegyelmet szükséges rossznak tekintette. Mivel pedig ez a féktelen szabadág vezetett a mai összeomláshoz, a mi nemzedékünk átkot kiált minden szabadságra, és tekintélyt, parancsuralmat követel. Neki az állam és a rend a legfőbb jó, és minden megváltás forrása. Nem akar tudni az egyénről és a személyiség jogairól, pedig ezek nélkül a közösség rendje sem állhat fönn. Egészséges, zavartalan társadalmi élet ott van, ahol az egyes polgárok annyi szabadságot élveznek, amennyi csak lehetséges a közérdek veszélyeztetése nélkül. Mind a közérdek, mind a szabadság egyaránt szükséges, mert ahol a közérdek nem érvényesül, ott a fejetlenség lesz úrrá a társadalomban, és állandósul a forradalmi osztályharc. Ha pedig elnyomják a jogos szabadságot is, meghal az egyéni kezdeményezés, a vállalkozó kedv, vagyis hiányzik a gazdasági életből annak egyik legfőbb mozgatója. Közjó és egyéni szabadság tehát teljesen megférnek egymás mellett, sőt az egyik követeli a másikat.

Az új rendiség megvalósítja a szabadság rendjét, s ezzel biztosítja a társadalom állandóságát, nyugalmát és szilárdságát. Ki fogja azonban küszöbölni az osztályharcot, mert az osztályokat magasabb szerves egységbe foglalja össze. Bizonyos ellentét és egészséges feszültség közöttük mindig meg fog maradni, de nem fajulhat gyilkos küzdelemmé, amelyben mindegyik osztály a maga sajátos érdekét azonosítja a közérdekkel, s azt igyekszik az egész nemzetre rákényszeríteni.

Mivel az ember azért zárkózik közösségbe, hogy egyéni és családi élete teljesebb legyen, és a közjavak révén a többiekkel együttműködve, a maga boldogulását lehetőleg tökéletesen biztosítsa, az állam tevékenysége ott kezdődik, ahol az egyéni erőfeszítés már elégtelen. Az államnak tehát az egész nemzet érdekében szüksége van a polgárok szabad tevékenységére, mert anélkül az állami élet is megbénul. Jogtiprás nélkül nem is veheti el azokat a jogokat, amelyekkel a természet ruházott föl minden embert. A személyi szabadságból fakadó javakat nem is képes pótolni az állam, s ezeknek elmaradása miatt maga is elszegényedik. Ezért egészséges társadalmi rend csak ott lehet, ahol annyi a megkötöttség, amennyi szükséges, és annyi a szabadság, amennyi csak lehetséges.

*

In Varga László: Szociális reform és hivatásrendiség. Nemzeti Könyvtár, 40-41. szám. Stádium Rt., Budapest, 1941, 20-31.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés