Messze vezetne, ha a közélet átalakulásának az okait vizsgálnók. Egészen röviden utalunk csak arra, hogy a világrészek és emberfajták hatalmi erőviszonyaiban bekövetkezett eltolódások, a javak termelési, elosztási rendjében előállott forradalmi változás, a műszaki tudományoknak a szellemtudományokkal szemben előreugrása, és így a régebben egységes világképnek elemeire szétbontása, a múlt században diadalra jutó egyoldalú racionalista gondolkozás, és az ennek ellenhatásaként napjainkban fellépő érzelmi, misztikus irányok, a fogyasztási képességnek a fogyasztási lehetőséggel szemben beállott ellentéte, az egyes nemzeti társadalmakban bizonyos rétegeknek túl gyors helycseréje sok más körülménnyel együtt idézik elő ezt a hatást.

Számolnunk kell tehát azzal a valósággal, hogy nemcsak egyéni életünket kell az új idők új szükségletei szerint kiformálnunk, hanem a közélet síkján is keresnünk kell azokat a megoldásokat, amelyek viszonylagosan a legjobbaknak látszanak, a legkisebb erőfeszítéssel biztosítják a legjobb eredményt. Az első követelményt talán azzal érzékeltethetjük a legjobban, hogy a mai nagyvárosban mindenkinek alkalmazkodnia kell a közúti közlekedés új rendjéhez. Ha úgy sétálna, mint ahogy megtehette néhány évtizeddel ezelőtt, vagy ahogy megteheti most is magányos erdei kóborlásaiban, nemcsak rendőri tilalmat szegne meg, és büntetésnek tenné ki magát, hanem komolyan veszélyeztetné életét is. Ugyanez áll a közéletben, a közéleti szervek működésében is: az a rendőrhatóság például, amely bizalmatlanságból vagy nehézkességből lemondana a rádió, távbeszélő adta lehetőségekről, saját működésének eredménytelenségét idézné elő.

Minthogy a változások benne vannak a levegőben, és mindenki velük foglalkozik, az emberek önkéntelenül is azon életformák, intézmények felé fordulnak, amelyeknek hosszabb időn át zavartalanul működésétől függ egyes embereknek és embercsoportoknak jó- vagy balsorsa. Minden emberben - a felforgató forradalmárban is - van ugyanis jó adag konzervatív hajlam, a megszokotthoz ragaszkodás, a hagyományokra támaszkodás. Ez éppen úgy eleme a konzervatív egyéni, társadalmi és állami iránynak, mint a megszokottságot és hagyományokat jobban tekintetbe vevő közösségi elem hangsúlyozása. Nincs olyan ember, aki szélső individualista és reformokat hajszoló létére - homo novarum rerum cupidus Cicero szerint - a közösség bizonyos megnyilvánulási formáját el ne fogadná, és minden hagyományt elvetne. Legfeljebb arról van szó, hogy a neki meg nem felelő, számára ellenszenves, talán káros hagyományi és megszokottsági anyaggal - ami lehet ennek az anyagnak jelentős, sőt túlnyomó része  helyezkedik szembe.

Ilyen körülmények között érthető az az érdeklődés is, amely újabban ismét megnyilvánul a földi életben leghatalmasabb, egy-egy emberi csoport összes életviszonyait egybefoglaló és kifejező közösség: az állam iránt. Az észlelhető és érzékelhető közösségek közül az állam nemcsak a leghosszabb életűek közé tartozik, hanem - amennyiben nem halálosan beteg - a leghatalmasabb is, amiről mindenki meggyőződhetik, ha szembehelyezkedik az állam akaratával, kényszerhatalmával. Nemcsak a többi, tőle függő közjogi jellegű közületre veti árnyékát, hanem a társadalmi alakulatok - család, osztály, társadalmi rend - is háttérbe szorulnak vele szemben, ha mindjárt erős hatást gyakorolnak is az állam összetételére és működésére. Az állam azonban - elvi állandósága és tényleges hosszú élete ellenére - most nagy átalakulásokon megy át, és így mind az állandóság híveinek, mind a változások előmozdítóinak elsőrendű feladata annak vizsgálata, hogy mi változatlan, jellegből folyó az állami életben, és mi az, ami a körülmények csiszoló hatása és emberek akarata következtében a lényeg sérelme nélkül megmásítható.

Egy kétségtelen: az állam létét, hatalmi jellegét mindenki elismeri. Vannak baloldali, világnézetüktől vezetett politikai írók és gyakorlati politikusok, akiknek az emberek túlnyomó többségétől eltérő képzeteik, nézeteik vannak az államról, és megkísérlik az államnak a központi érdeklődésből kiszorítását és magas polcáról lelökését. Az angol szocialista törekvések bölcsőjének és központjának: a londoni School of Political Science-nek tanára, Laski ázsiai tanítványaival együtt a pluralizmust hirdeti, vagyis azt, hogy az államon belül a hitfelekezeti és hivatásos közösségek éppen olyan önállóak, mint az állam, és az állam feladata a különböző egyéb közületek összefogása, Duguit szerint - aki Sorellel együtt kimutathatóan nagy hatással volt az olasz fasiszta elméletre - az állam a különböző közszolgáltatási ágak fonadéka, amelyet a tárgyi jog - droit objectif - fog össze. Ugyancsak a közös és egységes jogrend megvalósításában látja az állam lényegét az állam életét szétbontó, baloldali nézeteitől azonban újabb megnyilatkozásaiban már némileg elhajló bécsi jogtanár: Kelsen is. Valamennyien meghajolnak azonban az állam, mint kényszerűség, szükségszerű hatalmi tényező előtt. Ebben a tekintetben csak a marxista irány kivétel. Eszerint akkor, amikor bekövetkezik a megelőző gazdasági forradalomtól feltételezett politikai forradalom, az uralomra jutó munkásosztály diktatúrája nemcsak az osztálytagosulást szünteti meg, hanem - az uralom intézményes biztosítása után - magát az államot is, amely csak gazdasági szövetségként maradna meg. A gyakorlat azonban alaposan rácáfolt az elméletre: az orosz kísérlet nemcsak nem szüntette meg az államot, hanem olyan erős, az egyént teljesen lenyűgöző állam- és kormányformát létesített, amilyenre eddig példa alig volt.

Ezzel azonban már érintjük az elméleti politikának egyik legkényesebb kérdését: az eszme és a valóság örök ellentétének problémáját. A politika a dolog természete szerint nemcsak értékelés, fennálló körülményeknek, észlelt jelenségeknek összehasonlítása és a legjobb elgondolása révén mérlegelése és bírálata, hanem egyszersmind célkitűzés az elgondolható legjobb elérésére, és gyakorlati tanács és működés a valóban megvalósítható keresztülvitelére. Ezeknek az elemeknek egymással egyensúlyban kell lenniük, de ezeket a mozzanatokat mindig szem előtt kell tartanunk, amikor az állam lényegével, az államformákkal és a kormányformákkal foglalkozunk. Amikor ezt tesszük, óvakodnunk kell attól, hogy mindent a jog szemüvegén át nézzünk, jogi kategóriák merev rendszerébe szorítsunk. A jog az állami életnek csak egyik - bár igen fontos - eleme; rendező és nem teremtő elv, amelynek csak addig van jogosultsága és értelme, amíg a nemzetben élő, az állami élet tartalmát jelentő etikai, axiológiai, gazdasági és művelődési mozzanatokkal teljes összhangban van. Már Gierke rámutatott a túlhajtott jogászi gondolkodás veszélyére; a logikai formális oldal a tartalmi megismerést háttérbe szoríthatja. Ez az oka annak is, hogy az állam jogrendje idejét múlt bék[ly]ó lehet, jogosulatlanná vált érdekeket védhet, mert ideológiák a legtovább akkor hatnak az életviszonyokra, ha jogállami normákban merevednek meg (Pendleton Herring).

Az államot tehát nem, vagy legalább nem elsősorban mint jogelvek megtestesítőjét és végrehajtóját, és nem mint a jogrend oszlopát tekintjük és törekszünk megismerni, hanem mint rendkívül bonyolult, az életviszonyok csaknem mindegyikére kiterjedő jelenséget.

Ahhoz, hogy az állam külső megnyilvánulási módját (az államformát) és belső, tartalmi lényegét, működésének mikéntjét (a kormányformát) megértsük, meg kell határoznunk magát az államot is.

Előttünk most a XVII. században megindult folyamat során kialakult, jelen alakjukat többnyire a XIX., sőt XX. században felöltött, részben hatalmas területre és népességre támaszkodó nemzeti államok állnak, és az „állam” hívószóra agysejtjeinkben Anglia, Németország, Itália vagy legfeljebb saját kis országunk és az utódállamok képzete jelentkezik.

Ezek azonban - óriási mennyiségbeli és minőségbéli különbségeik ellenére - az államoknak csak egyik fajtáját alkotják. A történelem folyamán ezektől egészen eltérő jellegű államalakulatokat is láttunk, és nem tudjuk, hogy az államformák közötti különbségeknek az alábbiakban kifejtendő összeomlása, új kormányformák létesülése a jövőben milyen külső megnyilvánulású, szervezetű és szerkezetű államokat hív még életre.

Valamennyi, államnak nevezhető alakulatban van valami közös vonás, és nézetünk szerint éppen ez adja az állam lényegét: a Koelreutter által adott előfeltételként hangsúlyozott állami főhatalom, állami tekintély. Azt a közületet tekinthetjük államnak - de azt azután annak is kell tekintenünk -, amelynek területén és polgáraira nézve más erősebb akarat nem érvényesül. Mi ezt a korlátlan és feltétlen hatalmat, uralmi lehetőséget és képességet főhatalomnak, szuverenitásnak nevezzük. „Az államnak az az ereje, melynél fogva önnön akaratának ura, s ebből kifolyólag önnön akaratával határozza meg céljait s ezek eszközeit, az állam, a nemzet leglényegesebb tulajdonsága” - mondja Concha, a magyar politikai tudomány nagymestere, majd így folytatja: „Ez uralmat az önnön akarat felett, vagy konkrét nyilvánulásában a függetlenséget más államok irányában, a fenséget a hozzátartozók és más egyesek felett szuverenitásnak, fenségnek nevezzük.”

Szerintünk - és az elméleti szakértők, gyakorlati politikusok túlnyomó, szinte kizáró többsége szerint - csak az állam szuverén, de annak azután szuverénnek is kell lennie. Amelyik állam nem független más állammal szemben, nem határozhatja meg saját akaratát és az akarata keresztülvitelére szolgáló eszközöket, nem fensőség saját alattvalói szemében - nem is állam. Éppen ezért nézetünk szerint teljesen téves egyes íróknak az a kísérlete, hogy a szuverén államok mellett félszuverén államokról is beszélnek. Ez utóbbiak közületek, és sok tekintetben állami hivatást teljesítenek, de nem tulajdonképpeni államok. A szuverenitás kérdése ebből a nézőpontból különösen a szövetségi államokban és az államszövetségekben volt erős vita tárgya; a német és amerikai szakirodalom és tételes közjogi megoldások kísérelték meg - többnyire eredménytelenül - a megoldást. Az érthető és menthető helyi elfogultságon felül az is megnehezítette a megoldást, hogy éppen ezeknek az államoknak összetett jellege nagyon zavarta a tisztánlátást, valamint az a körülmény is, hogy az állami főhatalom érvényesülésénél is a lényeg sokszor megbújik a külsőségek mögött.

Így egyesek az állami főhatalom tagadásánál arra hivatkoznak, hogy az állam egyes életviszonyokat egyáltalában nem von be a szabályozás körébe, azokra hatást nem is akar gyakorolni. Mások azt emelik ki, hogy az állam sem független, mert nemzetközi viszonylatban kötelezettségeket vállal magára, más államok akaratának veti alá magát, befelé pedig függ azoktól a társadalmi, gazdasági tényezőktől, amelyek az államalkotó egységes vagy összetett nemzet alkotórészei.

Ezek az ellenérvek az állami élet meg nem értésére, felszínes vizsgálatára vezethetők vissza.

Az a körülmény, hogy az állam megáll a templom ajtójában, a családi szentély küszöbén vagy a nemzeti kisebbség nyelvi érvényesülésének határánál, nem az állami főhatalom hiányát vagy gyengeségét bizonyítja, hanem azt, hogy az állam hatalmával nem él vissza, és erkölcsi vagy célszerűségi okokból önmaga állít az elé korlátokat. Az állam nemes rendeltetéséből folyik az, hogy tagjainak egyéni életét - amennyiben az az államcéllal nem helyezkedik szembe - nem nyomja el, és így a túlvilági élet boldogságának mikénti biztosításába, a családi élet legbensőbb részleteibe nem szól bele, a különböző nyelvű csoportok belső nyelvhasználatát nem érinti. A tapasztalás is azt mutatta az évszázadok folyamán, hogy ezeknek az életelemeknek túlságos állami szabályozása nem járt előnnyel az állam számára sem, tehát okosabb, ha ezekben a vonatkozásokban korlátolja magát. Ez a korlátozás azonban mindig önkéntes és saját akaratelhatározáson alapul; ha a vallásos társulatok működése, a családi kötelék, a nemzeti kisebbség magatartása az államhatalom gyakorlóinak nézete szerint az államra veszedelmessé válik, az állam felfüggeszti önkorlátozását, és ugyancsak erős kézzel nyúl be ezekbe a körökbe is. De ha még nem is kerül erre sor, akkor sem mondhatjuk, hogy az egyház, család, nyelvi csoport független az államtól ilyen erőszakos belenyúlás, beavatkozás hiányában; saját jól felfogott érdekükben igyekszenek arra, hogy alkalmazkodjanak az államhoz, elfogadják - még áldozatok árán is - az állam alapirányát, és a lehetőség határán belül feleslegessé törekszenek tenni az állami beavatkozást.

Ugyanígy kell megítélnünk a nemzetközi és a belső függés kérdését is. Természetes, hogy a fejlett nemzetközi érintkezés mellett az államok nem élnek elszigetelt életet, hanem kölcsönhatások alatt állanak, amelyek nemzetközi szerződésekben jutnak kifejezésre. Minden nemzetközi szerződés bizonyos vonatkozásban az állami főhatalom egy részéről lemondást jelenti, például a másik szerződő állam polgárait mentesítik bizonyos rendőri ellenőrzéstől, az onnan származó árut beeresztik a határon, stb. Megtörténhetik az is, hogy valamely állam rá nézve hátrányos nemzetközi szerződés kötésére kényszerül, például előnytelen békeszerződést kell kötnie. Ez sem jelenti azonban a szuverenitás csökkenését, csak a viszonyok előtti meghajlás kényszerét. Minden államnak megvan nemcsak a joga, hanem lehetősége is arra, hogy mérlegeljen, és - ha teljesen elfogadhatatlanoknak tartja a békefeltételeket - kétségbeesett, az állam létét is kockáztató harccal kísérelje meg jobb eredmény elérését. Az a körülmény pedig, hogy az állam függ alkotó elemeitől, szintén nem bizonyíték a szuverenitás ellen, hanem egyszerűen annak az igazságnak a megnyilvánulása, hogy az állam nem testetlen, a valóság felett lebegő elvontság, nemcsak jogi fogalom, hanem alattvalói, polgárai életétől el nem vonatkoztatható valóság, amely éppen arra szolgál, hogy benne és általa az egyesek és csoportok kielégüljenek.

Ez az utóbbi körülmény ejtette tévedésbe a marxistákat, valamint a valamikor nálunk is sokat olvasott, de most már érdeme szerint mindinkább feledésbe merülő Oppenheimert, aki az állami életben a társadalmi, csoporthatalmi tényezőt túlbecsülve, azt tanította, hogy az állami élet akkor kezdődik, amikor egyik embercsoport uralma alá vet más embercsoportot, és ennek az uralmi rendszernek, saját elgondolásainak az államban szervet, intézményt létesít. Oppenheimerék szerint tehát az államban mindig van uralkodó osztály és elnyomottak, ami csak esetleges, és nem lényeges mozzanat, és teljesen elkerüli figyelmüket az, hogy az állam tulajdonképpen nagy összeolvadás, az ellentétek, ellentétes érdekek kiegyenlítése. Hegel szerint a jog tétele és az erény ellentétele után az erkölcs szintézise. Az a körülmény, hogy minden államban van annak jellegét meghatározó, pillanatnyilag jobban érvényesülő kisebb vagy nagyobb csoport, csak azt jelenti, hogy ennek az erkölcsnek, eszmének valamilyen módon konkretizálódnia kell. Viszont ez a csoport mindig valamiben - legalábbis a jobban érvényesülés kezdő időszakában - kiváló volt, ami a híres Schmollert, a történeti-közgazdasági iskola alapítóját az uralkodó réteg biológiai magasabbértékűségének gondolatára vezette.

A szuverenitás fogalmával azért kellett hosszasabban foglalkoznunk, mert - amint látni fogjuk - az irodalom az államformák osztályozásánál főleg a főhatalom gyakorlóit, vagy - mint a német irodalomban egyesek mondják - „hordozóit” veszi alapul. Szükség volt azonban erre azért is, mert enélkül az állam fogalmát sem határozhatjuk meg, ami pedig célunknak: az állam- és kormányformák megismerésének nézőpontjából elkerülhetetlenül szükséges.

Azt már láttuk, hogy az állam valami olyan alakulat, amelynek területe és népessége van, és ezekre vonatkozólag a legmagasabb rendű, minden mást kizáró hatalmat, a legerősebb akaratot jelenti. Azt is megállapítottuk, hogy az állam ugyan uralmi rendszer, de nem feltétlenül hódítóknak, másokat leigázóknak hatalmi berendezése.

Mi tehát az állam?

Nem célunk az, hogy az évezredek során elhangzott sok száz meghatározást itt felsoroljuk. Ezt ennek a szerény tanulmánynak célja és keretei sem engednék meg. Elég, ha néhány újabb meghatározási kísérletet mutatunk be.

Megemlékeztünk már az államellenes politikusokról, akik az államban csak a jogrend alkotóját vagy fenntartóját látják, közszolgálati ágak összefogóját. A már említetteken felül meg kell emlékeznünk a németalföldi Krabbéról, akinek különösen a meglehetősen gyökértelen amerikai tudományra van hatása, és aki az államot merő jogi fogalommá süllyeszti le, létét is tagadja.

Az állam azonban élő és ható, érzékelhető valóság, egyeseket és csoportokat lenyűgöző, fegyelmező intézmény. Az államot tagadókból, az állam jelentőségét leszállítani akarókból tulajdonképpen vágyálom beszél; nem elégedettek azzal az állammal, amelyben élnek vagy amelyet észlelnek, és más tartalmú, más célú, más társadalmi tényezőktől meghatározott állami közösség után vágynak. Ennek azonban nem az állam dogmatikus tagadása lehet a következménye, hanem az, hogy békés vagy forradalmi úton saját államuk, vagy az észlelt összes államok átalakítására törekedjenek. Az állam tagadása tulajdonképpen azt jelenti, hogy nem bíznak ilyen átalakulási kísérlet sikerében, és ezért a valóság síkjáról az álmok világába menekülnek. Eljárásuk hasonló azon államok kormányaihoz, amelyek valamely más államban évek óta uralmon levő, az illető állam egész hatalmát gyakorló, az illető nemzetet megtestesítő kormányzati rendszer elismerésétől elvi okokból tartózkodnak. Az állam nem szűnik meg, de még csak át sem alakul, ha létét vagy jellegét tagadják.

Azoknak van tehát igazuk, akik az államot a legfőbb földi hatalomnak, a nemzet hatalmi szervezetének, kiélési módjának tartják.

A sok újabb meghatározás közül kiemelkedik az új német közjogi és politikai irány legkiválóbb képviselőjének, a már a világháború előtt jó nevet szerzett Koelreutternek tétele: „Die staatliche Gemeinschaft ist eine objektiv gültige, selbständige und selbsttätige Wesenheit, die sich nicht in der Summe ihrer Teile auflöst, sondern ein selbständiges organisches Ganzes bildet.” [Az állami közösség objektíven érvényes, független és önállóan működő entitás, amely nem oldódik fel részei összességében, hanem önálló, szerves egészet alkot.]

Koelreutter tehát az önállóságot és a hatalmi elemet hangsúlyozza, de - a német népi elméletre és irányzatra tekintettel - nem emeli ki, csak természetesnek veszi a nemzeti alapot. Az angolok - pragmatikus természetüknek megfelelően - nem sokat törődnek az állam meghatározásával, inkább kizárások útján jutnak az állam fogalmához; erre a módszerre a legjobb példát Seeley adja. A legismertebb franciáknál (Esmein, Barthélemy, Jèze) a tisztánlátást az zavarja, hogy már a fogalom meghatározásnál értékelő mozzanatot visznek be, és mindenáron azt akarják igazolni, hogy csak az tekinthető államnak, amely a demokratikus elv megvalósítását jelenti. A demokráciát természetesen egészen kezdetlegesen, Rousseau és a kezdődő francia forradalom meglehetősen gyermekes fogalmazásában, a tényektől elvonatkoztatva tekintik most is.

Ilyen körülmények között alig járhatunk el helyesebben, mint ha ebben a tekintetben is a magyar nyelve miatt a világirodalomban jóformán ismeretlen, és így kellő súlyhoz nem jutott Concha meghatározását fogadjuk el. „Az állam az ember egyetemes eszméjének megvalósulása öntudatos személyiséget alkotó nemzetnek irányzó, országló tevékenysége által.” „Az állam [...] az erkölcsi világnak az az alakulata, amelyben az emberiségnek valamely, tőle sajátos tulajdonságok által különváló része, bizonyos földterületen személyiséggé emelkedve, az ember eszméjét sajátos alakban, saját öntudatos akaratával és külső hatalmával valósítja meg, az egyes emberi célok, illetve közületek összhangzó irányítása által.”

Concha meghatározásában az összes szükséges elemek megvannak. A hatalmi és az erkölcsi tényezők és azok kölcsönhatásai; az öntudat; a földterület és a népesség. Némi magyarázatot igényel a nemzeti, az emberi eszme és az állam személyisége.

A nemzeti eszme államalkotó ereje ellen szokták szegezni azt, hogy vannak államok, amelyek több nemzetből állnak, és nemzetek, amelyeknek nincs állami szervezetük. Ez kétségkívül igaz, de nem szabad elfelejtenünk azt, hogy a több nemzetből álló állam inkább kivétel, amely kényszerítő szükségnek, a szabályokat áttörő erőknek köszönheti létét, és csak addig állhat meg, míg a közös intézményeket - hiszen a hazafiság nemcsak a nemzeti érzésből, hanem az intézmények szeretetéből is áll - a különböző nemzetek legalábbis tűrik, hasznosságukat elismerik. Mihelyt ez a feltétel megdől, az állam szétesése is megindul. De nem bizonyíték a nemzeti eszme ellen az sem, hogy nem minden nemzetnek van állama. Az ilyen nemzet vagy még öntudatra nem ébredt nép, vagy pedig olyan gyenge, hogy államot nem tudott alkotni, illetőleg önálló államiságát elvesztette. Ez szomorú állapot, és nem megnyugvást, hanem állandó feszültséget jelent, amire példa a XIX. század egész története, az államiságtól megfosztott nemzetnek az állam visszaszerzésére irányuló törekvésére pedig a lengyeleknek végül győzelemre jutó szabadságharcai.

Conchát annak idején erősen támadták az emberi eszme hangoztatása és az államszemélyiségi elmélet miatt. Különösen materialista-racionalista oldalról jöttek ezek a támadások. A támadók most nagyon meglepődnének, ha a weimari Németország szintén materialista, túlzóan demokrata politikai íróinak, és a minden elméleti elvonatkoztatást elvileg elítélő amerikai pragmatikus iskola tagjainak írásait olvasnák. Ezek a németek emelik ki azt, hogy még a despota sem saját érdekében akarja a hatalmat gyakorolni, hanem elvileg az alattvalók érdekében, akiket saját igazi érdekük felismerésére alkalmatlanoknak tart. Ezt különben a szélsőbaloldali Kelsen, és a szkeptikus Seeley is elismerik. Valami felsőbb rendeltetéstudat és hivatásérzet tehát minden államban és minden államvezetőben van, legfeljebb elfajult alakban jön felszínre. Ezt akarta Concha az egyetemes emberi eszmével kifejezésre juttatni, és egyúttal azt az értékelő mozzanatot, hogy az államnak valóban emberi értéknek, embereket kielégítő intézménynek kell lennie. Az államszemélyiségnek pedig különösen az amerikaiak között van sok híve, ha mindjárt a Rousseau-féle volonté generale hatása alatt megalapozott közvélemény-elméletük következtében nem is jutnak mindig megfelelő eredményre, de kiemelik, hogy más az állam és más a nemzet akarata, és csak utóbbi áll az egyes nemzettagok akaratának eredőjéből.

Miután megismertük az állam fogalmát, célunk érdekében még további kérdést kell felvetnünk, nevezetesen azt, [hogy] hogyan keletkezik az állam.

Nem szándékunk az, hogy mélyreható politikai és jogtörténeti fejtegetésekbe bocsátkozzunk; az uralmi rendszerek kialakulásának ismeretére azonban mindazoknak szükségük van, akik az állam- és kormányformák kérdésében állást akarnak foglalni.

Nem foglalkozunk tehát az őstörténetnek azokkal a homályos fejezeteivel sem, amelyeket egyes írók az állam előtti állapotok vagy népek történetének neveznek. Nézetünk az, hogy az állam kialakulásának nehéz pillanatait a történelmi kohó tüzében éppen úgy nem ismerjük, mint ahogy meglehetősen meddők maradtak a kutatások arra vonatkozólag is, hogyan vált embercsoportból nép. A primitív fokon levő mai néptörzseknek, a legutóbb - többnyire külső erőtényezők hatása alatt - létrejött új államoknak megfigyelése nem sokat lendített a megismerés korongján: többnyire a megfigyelők túlzott alanyiságáról győződhettünk csak meg. Valószínűnek látszik az, hogy sokkal hamarabb keletkeztek állami jellegű közületek, mint ahogy ezt eddig hittük, és a ködös őskor egyszerű közössége meg a mai óriásállam között inkább mennyiségi, mint minőségi különbség van csak.

Elégedjünk meg azzal, hogy igen korai időkben az emberek csoportjai összeverődtek közös védelem, egyes szükségletek közös kielégítése végett. Kijegecesedési ponttá, öntudat kitermelőjévé minden valószínűség szerint ilyen esetekben is hatalmas egyéniség, bátor, fizikailag erős férfi vált, akiben a szervezés gondolata ösztönösen villant fel akkor, amikor erre a helyzet érett volt. A helyzet pedig akkor vált éretté a törzsi közösség, sőt a törzsi állam számára, amikor a vérközösség, a közös leszármazás tudata áthatotta, és egymáshoz közel hozta az embereket. A valószínűleg elsődleges matriarkátus átalakul ugyan a faj és atya után igazodó patriarkátussá, de a közös leszármazás kötőereje megmarad, ez jelent segítséget és védelmet előbb a közös őstől leszármazók, majd felvétel útján a törzsbe, hordába felvettek és a közös jelképet (totem) elfogadók számára. Ezek az elemek nemcsak a társadalmi életben hatnak ma is, hanem az állami életben is; azért kell a fejlődés főbb mozzanataival megismerkednünk, mert ez az alapja a mai állam megismerésének, és azok, akik például ma is elismernek államformákat, ezeket részben egy-egy fejlődési fok állapotából és jelenségeiből vezetik le.

A törzsi, vérségi szerkezet hosszú ideig teljesen megfelelően működött; a törzsön belül békét és biztonságot jelentett a tagoknak. Minden emberi intézménynek velejárója azonban a gyöngeség, tökéletlenség, a megromlási hajlam; a törzsrendszer is bomlani kezdett tehát: osztályellentétek keletkeztek a tényleges különbözőségek hatása alatt az eredetileg egyöntetű, egyenlőkből álló törzsi közösségben, a hatalmasok megkezdették a gyengék elnyomását, a gyengék pedig megerősödvén, nehezen tűrték az elnyomatás állandóságát. A hatalom gyakorlóinak tehát valamilyen eszközhöz kellett nyúlniuk uralmuk megerősítésére. Ez az eszköz az uralomnak természetfeletti erőkre, mitikus tényezőkre alapítása. Mitikus már a leszármazás, fogamzás, vérség mozzanata is; ezt nem a német nemzetiszocialisták találták ki, és elleneseik a vér mítosza ellen éppen olyan sikertelenül hadakoznak, mint ahogy például tartós sikert nem arathat az ember felfelé törekvése ellen irányuló mozgalom sem.

A leszármazás eleme azonban ezekben az esetekben már nem volt elegendő, és ezért vallásos, ijesztő vagy felemelő fogantyúhoz nyúltak. Ez történhetett úgy is, hogy a törzsfő, a fejedelem ősét nyilvánította istenséggé, kiadhatta magát közvetlenül a kinyilatkoztatás örökös jogon vagy saját képességei révén közvetítőjének, de kialakulhatott az uralmon lévőknek vagy az uralomra jutóknak olyan csoportja is (papság), amely természetfeletti jogcímen igényli a hatalmat. Ez a berendezés és szervezési elv ismét hatott bizonyos ideig, egyes államokban nagyon sokáig is.

Bekövetkezett azonban az az idő, amikor a nemzettagokat az sem elégítette ki többé; bírálat tárgyává tették a hatalom metafizikai alapját, és az többé nem gyakorolt rájuk lenyűgöző hatást, nem döntötte őket többé szenvedőleges engedelmességbe. Elérkezett tehát az az időpont, amikor a nemzet politikai nézőpontok, érdekek és eszmék szerint szervezi államát. Ismert eset, s természetfeletti alapú uralommal elégedetlenségre és politikai természetű szervezkedés megindítására az, amikor az Ószövetség szerint a zsidók elégedetlenkedni kezdettek a bírákkal, és Sámueltől királyt követeltek. A Szentírás szerint ez Sámuelt elszomorította, de kénytelen volt arra, hogy meghajoljon a politikai szükségesség előtt, és Sault királlyá kenje. Ez viszont példa arra is, hogy a politikai alapelvű szervezkedés hogyan erősíti meg magát a természetfeletti hatalmi berendezés elemeivel, miután az már magába olvasztotta a vérségi, törzsi és kooptációs rendszer elemeit is.

A politikai nézőpontok szerinti szervezkedés elvei és megoldási lehetőségei meglehetősen tarkák. Ezekkel majd az állam- és kormányformák részletes ismertetése során foglalkozunk. Most csak arra akartunk rámutatni, hogy ezek a fejlődési fokok amazokra hatással vannak, és hogy mindezekben a szerves elem a döntő.

Voltak mindig, és vannak most is azonban államok, amelyekben nem a szerves elem a fontos, hanem a nyers erő. Ezeket nevezi Seeley szervetlen államoknak (össze nem tévesztendők Concha később ismertetendő sajátlan államformáival); ezek nem a leszármazásra, a természetfeletti tényezőtől eredő elhivatottságra, valamely politikai elvre hivatkoznak, hanem hatalmi súlyra. Egyes egyén legfeljebb egészen kis törzsben lehet úr személyes ereje révén, de csoportok nagy államközösségeket is hatalmuk alá hajthattak és hajthatnak most is fizikai, szervezettségben rejlő, pénzügyi erő révén. Sokszor a külszín más; nem is vesszük észre például azt, hogy a politikai elv már rég elsikkadt, és azzal, mint jelszóval takargatja szervetlen állami uralmát a hatalmon levő csoport; így szolgál például a marxista dogmatika Oroszország jelenlegi urainak takaróul. Oroszországnak van kormányformája, sőt - ha elismerjük államformák létét - államformája is; az állam azonban egészében a szervetlen államok csoportjába tartozik.

Az állam- és kormányformák megismeréséhez meg kell még említenünk azt is, hogy egyesek az államokat leginkább kiemelkedő tulajdonságaik szerint is osztályozzák. Beszélnek például vízi államról ott, ahol a víz- gazdálkodás volt az állam létalapja és legfontosabb felaadata (régi Egyiptom, Mezopotámia); a XVII-XVIII. században rendőrállamokat, jóléti államokat látnak. Mindez csak esetlegesség, és éppen annyira nem lényeg, mintha most egyes embereket nem fajuk, állampolgárságuk, vallásuk, családi állapotuk, hivatásuk szerint osztályoznánk, hanem aszerint, hogy milyenek magasugrási eredményeik. Szó sincs róla, amatőr atléta híressé válhat ezáltal, és professzionista meg is élhet belőle, de ez mégiscsak mellékes tulajdonság és képesség. Nincs gyakorlati értéke a hatalmi (Machtstaat) és jogállam (Rechtsstaat) megkülönböztetésnek sem, mert hatalom nélkül állam el sem képzelhető, és viszont valamelyes jogrendet minden állam létesített és fenntart. A jogállami elv különben csak egyszerű visszahatása a fejedelmi abszolutizmus kabinetigazságszolgáltatásának, és népszerűségét, sőt sokáig egyedül üdvözítő hírét a XIX. század kritikátlanságának és túlzott önbizalmának köszönheti. Még most is sokan súlyt helyeznek végül az egységes és szövetséges (federatív) állam közötti különbségre, mint alapvető tényezőre. Az angol elméleté az érdem, hogy ebben a vonatkozásban tiszta helyzetet teremtett, és kimutatta, hogy ez a különbségtétel is csak felszínes, és nem a lényegbe vágó elemeken alapul, nem hat mélyebben - amint látni fogjuk -, mint a monarchia és a köztársaság közötti különbség. A lényeg az, hogyan lehet egy helyről nagyobb területen élő nemzettagokat is kormányozni. Ez a kérdés nem merült fel a régi görög városállamokban, de ugyanakkor már megoldásra talált az ugyanakkor vagy már előbb virágzott területi államokban, például a nagy perzsa birodalomban.

A lényeg ebben a vonatkozásban az, [hogy] van-e, és milyen a központi államhatalom melletti helyi hatalom (szétpontosítás), és ennek van-e az illető területrész polgárainak önmeghatározását lehetővé tevő jellege (önkormányzat), vagy nincs. A tagállam működése nem egyéb, mint a szokásosnál szélesebb körű önkormányzat.

*

In Weis István: Államformák - kormányformák. Kiadja a Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1939, 3-19.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés