Korszakváltásban élünk, s ilyenkor nagyon sok tétel újból probléma, és sok alapvető igazság kérdés lesz az új jelszavaktól meg új dogmáktól felbolygatott lelkekben. Főleg akkor van ez így, mikor egy új hittel megigézett tömegek felkelése végleges megváltást ígér a válságtól halálra gyötört millióknak. Ilyenkor minden keresztény embert olyan szigorlatra kényszerít az élet, amely könnyen végzetes lehet mindazokra, akiknek szellemi fegyverzete hiányos.

Az államról határozott és világos tanítása van az Egyháznak, s ezt hitbeli tévedés nélkül nem vonhatja kétségbe, aki Krisztus közösségéhez akar tartozni. Mivel pedig ma a politikum áll az érdeklődés tengelyében, és az állami lét legfőbb kérdéseit újra felülvizsgálja az európai társadalom, keresztény embernek ezekre keresztény választ kell adnia, akkor is, ha e válasz miatt igen súlyos következményekkel járó ellentétbe kerül másokkal. A római polgár szemében a birodalmi polgárjog volt az élet legfőbb java, nélküle és kívüle az egyéni életet haszontalan kacatnak, sőt egyenesen kárhozatnak tekintette. Következőleg, hite szerint a birodalom volt a lét teljessége, a legfőbb jó, vagyis maga az istenség. Ebből érthető, hogy a császárt, aki a birodalmat képviselte és személyesítette, isteni méltósággal ruházták fel, és mint ilyet tisztelték. Mi szánakozva mosolygunk ezen a tévedésen, pedig még jöhet idő, amikor az emberiség minden haladás ellenére ismét valami hasonló vallásban fog álmegnyugvást keresni. A római logikusan gondolkozott, csak az alaptétel volt téves, amiből kiindult. Ma is valami hasonló jelenségnek vagyunk tanúi. Az isteni valóságtól elszakadt ember keres egy valóságot, amely hatalmasabb, gazdagabb, maradandóbb, mint ő maga. A vallási érzést nem bírja kiölni magából, és a végtelen vágya korbácsolja. Érzi, hogy elvesztett valamit, de már nem tudja, [hogy] mit; legmélyebb sóvárgása céltalanul feszül benne valami emberfölötti felé, azért menekül az államba, amivel az elvesztett Istent helyettesíti. Ezért tört be az állam céljának kérdése a vallásos élet világába, és új gonddal terheli azokat, akik a lelkek irányítására hivatottak.

Napjainkban a közvélemény ugyan egyetemesen elítéli a gazdasági liberalizmust, és számos országban ledöntötték a szabadelvű politikai rendet is, de a liberalizmus mint világnézet, ez a vallástalan vallás oly mélyen beleette magát a lelkekbe, hogy a legtöbben ma sem tudnak szabadulni tőle. Hiába mondja Carl Schmitt, hogy a semleges államnak bealkonyodott, mert a totális állam hívei között nagyon sokan a liberális világnézet hívei. Ez a szellemi áramlat ugyan a gondolat szabadságát és a feltétlen vallási türelmet írta zászlajára, a valóságban azonban nagyon is türelmetlen volt mindenkivel szemben, aki nem tartozott a szabadgondolkodók szektájához. Legfőképpen ellensége volt a kereszténységnek, mert lényege annak tagadása volt. Tagadta Isten létét, az emberi lélek szellemiségét, tagadta a megváltást, Krisztus istenségét, az örök életet és oktalannak tartotta az evangélium erkölcstanát. Kiszakította az embert az isteni világrendből, és elhitette vele, hogy teljesen elég önmagának, mert az ember a mindenség fejlődésének csúcspontja. Legtöbben, akik ma a liberalizmusra átkot szórnak, annyira telítve vannak a szabadelvű életlátással, hogy az új rendet is erre építik fel, csak egyén helyett mindig társadalmat, közösséget, népet és államot mondanak. Nem hisznek az észben, de annál inkább bíznak az ösztönök csalhatatlan igazságában. Az ösztön parancsa a természet igazolásra nem szoruló bölcsessége, tehát az egyetlen igazság. Ebből tudják, hogy az egyén önmagának nem elég, s csak mint tömegember, mint az államgépezet alkatrésze élhet teljes életet. Amit mi keresztények teremtett világnak tartunk, a kollektív ember hite szerint az egyetlen, teremtetlen valóság, vagyis, ha úgy tetszik, maga az istenség, amely kollektív társadalomban éri el fejlődése tetőpontját. Az alkotmányban a nemzet uralkodó világnézete merevedik jogrenddé, mert az erkölcs és a jog szükségképpen függvénye a dogmának A szabadelvű állam megállt a félúton, de a kollektív, szocialista állam levonja a szabadgondolat végső következményeit, és törvénybe iktatja a materialista erkölcsöt. Amit tegnap széltében hirdettek egyetemi katedrákról, ma kötelező vallása minden pékinasnak.

Bővebb bizonyításra nem szorul, mekkora súllyal nehezedik és milyen hatással van az állam világnézete és erkölcsisége az egyes polgárokra. Amennyire igaz, hogy a nemzet hozza létre a maga államát, éppen annyira bizonyos az is, hogy az állam viszont hihetetlen könnyű­séggel tudja a maga vallása szerint saját képére formálni a nemzet lelkét. Ezért nem lehet soha közömbös a kereszténység szemében az állam alkotmánya.

E helyen nem bonthatjuk ki, [hogy] milyen változásokon ment át a keresztény államszemlélet Szent Páltól napjainkig. Századról századra egyre teljesebb lett, árnyalódott és mélyült, amint a teológiai megismerés szüntelenül gazdagodott, s amint a politikai élet állandóan bonyolultabb lett. Ma kisebb baj az, hogy az állam értékéről vallott téves nézetek vadul burjánzanak; sokkal nagyobb szerencsétlensége Európának, hogy a keresztény társadalom a maga államtanát alig vagy egyáltalán nem ismeri, és az ellenség tételeit szajkózza minden kritika nélkül. Rengeteg hívő és jóhiszemű tudatlan ember meg van győződve, hogy teljesen rendben van a nemzet szénája, ha az állam biztosítja a közrendet és békét. Azt hiszik, ez merőben világi ügy, amivel az Egyháznak csakúgy nem kell törőd­nie, akár egy ipari nagyüzem szervezésével. Sem maguktól, sem az Egyháztól nem kérdezik ezek a derék emberek, vajon akármilyen rend és béke összhangban van-e az egyének, a család és az egész nép üdvössége érdekével. A rend és béke ugyanis nem önmagában álló jó, mert csak eszköz valami célnak, rossznak vagy jónak megvalósítására. A szabadkőműves világszövetségben is volt rend meg fegyelem, akárcsak az orosz kommunista pártban, és a szövetség tagjai ezzel bizonyára meg is voltak elégedve, mivel roppant erőt adott nekik Egyházzal és társadalommal szemben. De azt nem lehet mondani, hogy ez a rend hasznos és értékes lett volna, mert a cél maga: a szabadgondolat, az anyagelvű világnézet terjesztése rossz volt. A kommunisták nyíltan bevallották, hogy pártjuk szervezésében és államuk felépítésében a jezsuita rend alkotmányát vették mintának, pedig a kommunista vallás nem nagyon hasonlít a jezsuiták hitéhez.

Még világosabb lesz a tétel, ha tüzetesebben vizsgáljuk az állami rend mibenlétét. Ez ugyan elsősorban jogrend, vagyis merőben a külső cselekedetet nézi, és nem törődik az ember belső érzésével, mert a belsőről nem ítél a bíró. Ámde a jogrend természeténél fogva az erkölcsi törvényben gyökerezik, és az uralkodó erkölcsi felfogást vagy a hatalmon lévő párt erkölcsiségét mondja ki kötelező törvény formájában. Ezért szükségképpen más a szovjet jogrendje, mint a keresztény államé. Magában foglalja ugyanis például a házasságjogot, a családjogot, a munkajogot, meghatározza a polgárok viszonyát az államhoz, és az állam kötelességeit a nemzettel, az Egyházzal és egyénekkel szemben. Márpedig mindez közvetlen közelről érinti az erkölcsi törvényt, s annak őrét, az Egyházat. Ha az állam erkölcsi normája ellenkezik a keresztény felfogással, keresztény ember nem lehet vele szemben közömbös, még kevésbé fogadhatja el meggyőződésének tagadása és súlyos lelki károsodás nélkül. Lenin tanítása szerint erkölcsileg jó mindaz, ami a proletárság forradalmát előmozdítja, és rossz, ami azt hátráltatja. Ilyen alapon kifogástalan lehet akármilyen hitványság, ha előbbre viszi a forradalom ügyét. Bizonyos értelemben hasonlót kell mondani a szabadelvű alkotmányról is, amely minden vallással szemben teljesen semleges ugyan, de e semlegessége valójában látszólagos, mert az állam célját függetleníti az isteni világrendtől, és a népfölség elve alapján az embert teszi meg a mindenség középpontjának. így aztán a tárgyi érdek helyett a mindenkori közvélemény és pártérdek szabja meg az alkotmány tartalmát, ami természetesen igen ritkán egyezik a nemzet valódi érdekeivel.

Van azonban még ennél is mélyebb kapcsolat a politika és a kereszténység között. Az anarchistákat és szélsőséges liberálisokat kivéve, mindenki egyetért abban, hogy az állam célja a közjó biztosítása. Általánosságban a közjó ama javak összessége, amelyek szükségesek ahhoz, hogy minden egyes ember a maga földi boldogságát tökéletesen elérje. E javakat azonban egyesek, sőt nagyobb csoportok sem tudják a maguk erejéből létrehozni, mert ahhoz az egész nemzet összes anyagi és szellemi erőinek együttműködése szükséges. Ebben rejlik a közösség értelme, mivel sokan együtt lényegesen többet tudnak elérni, mint bármennyire tehetséges egyének külön-külön. A munkafelosztás, szervezettség és egységes irányítás a dolog természeténél fogva hatalmasan felfokozza az egyén képességeit. Három ember egyenként nem tud egy megrekedt szekeret kiemelni a kátyúból, de hárman egyszerre nekifeküdve, játszva lódítják azt szárazra. Amilyen könnyen belátják ez igazságot az emberek, éppen olyan nehezen értenek egyet akkor, amikor a közjó tartalmának megállapításáról van szó. A mai emberek nagy része hazátlan és gyökértelen, mert elszakadt a létforrástól. Először az Egyháztól szakadtak el, aztán Krisztustól, végül pedig az Istentől. Ennek következtében magukat is félreismerik. Az embert tartják a mindenség középpontjának, s emiatt vesztik el önmagukat is, mert az élet teljességét és értelmét magukban megtalálni mégsem tudják. Valótlan világban élnek, mert tudatosan elszigetelték magukat a teljes valóságtól: Istentől. Sokkal inkább hazátlan nép ez, mint a politikai száműzött, akit egy egész nemzet vetett ki magából. Fa, amelynek minden gyökere elszakadt a talajtól, pedig csak abból lehet élnie. Szíve, jelleme, gondolkodása és akarása mint gazdátlan jószág kóborol, mert elvesztette a célt, és már azt sem tudja, hol keresse azt. Egy fajtája ez a tébolynak, és ma egészen általános. Élnek, mert élnek, de nem tudják, miért. Faragnak maguknak új istenségeket, de ezek mind beteg hóbortok és vad eszmék, mint a szocialista állam, népfölség, technika, a csordultig telt vályú gyönyöre és a hatalmi őrület mámora. Mivel nem látják az élet embernek való célját, az államét sem tudják meghatározni. Márpedig az állam feladata nem lehet pusztán az egyenlő szabadság biztosítása, mint a liberális világ hirdette, mert a szabadság jóra és rosszra egyaránt használható, sőt nagyon sokan csak rosszul tudnak vele élni. Nem lehet az államcél maga az állam sem, mert az állam rendeltetése és egyetlen értelme a nemzeti jólét szolgálata. Ebből önként következik, hogy az állam célja nem független az egyéni jóléttől, amelyre minden polgárnak törekednie kell. Ennek pedig legfőbb eleme az erkölcsi jólét, a lelki egészség, ami egyenesen függvénye a vallásnak. Esztelen lenne az a szülő, aki azt mondaná, hogy neki nem feladata gyermekét az örök életbe vezetni, s azért csak tökéletes embert akar formálni belőle, aki a földi életben jól boldogul. Így aztán nem is törődik a gyermek erkölcsi és vallási nevelésével. Európa azért vergődik ma halálos rosszullétben, mert a múlt nemzedékek államvezetői, szülőinek, tanárainak és neveletlen nevelőinek nagy többsége ilyen őrülten gondolkozott a nép neveléséről. A közjónak tehát legfőbb alkotóeleme a polgárok erkölcsi jóléte, s ha ez hiányzik, a többi javak, bármilyen bőségben vannak is, mind nem elegendők arra, hogy a nemzet fennmaradását és egészséges fejlődését biztosítsák.

Természetesen az államnak más feladatai is vannak, mint például a közbiztonság, a közegészség, a honvédelem és a gazdasági jólét, de a legfontosabb csak az erkölcsi jólét előmozdítása lehet. Ne mondja senki, hogy a lelki javak csak az örök élet szempontjából fontosak, s az államnak ezekkel nem kell törődnie, mert a célja merőben evilági, időbeli és földi. E megjegyzésnek csak akkor volna értelme, ha az embernek üdvösségét nem itt a földön kellene munkálnia, hogy érdemes legyen az örök életre. Azonfelül a nemzet lelki jóléte olyan szoros és belső kapcsolatban van az állam többi érdekeivel, s főleg annak hiánya annyira végzetes lehet az államra nézve, hogy felvilágosult és okos államférfi sohasem lehet vele szemben közömbös. Rendkívül szükségesek a jó utak, a kitűnő csendőrség, a fejtett mezőgazdaság, az egészségügyi szolgálat, de mindez alig ér valamit, ha a polgárok maguk selejtes emberek, ha a házaséletük romlott, a család intézménye meglazul, a nemi élet elfajul, és szabadon virágzik az uzsora. Mit ér, ha minden ötödik embernek van gépkocsija, de minden ötödik kocsiban egy uzsorás, magzatelhajtó vagy betörő ül. A népek pedig mindig azért züllenek le, mert az állam a lelki jólét gondozását elhanyagolja. Ha bizonyos államok nem adtak volna egyetemi tanszéket azoknak, akik nyíltan támadták a kereszténységet, a természetjogot és az erkölcsi világrendet, ha a hitvalló keresztényeket nem zárták volna ki a közéletből, ha a sajtót nem engedték volna teljesen a szabadgondolkodók kezébe csúszni, ha nem tűrték volna, hogy a tanítók tízezrei már az elemi iskolában megrontsák a fiatalság lelkét, bizonyára nem szakadt volna ránk a válságok sorozata, s amennyiben jöttek volna ilyenek, azokat meg is oldottuk volna. A harsogva magasztalt haladás vége az lett, hogy a hatalom az erkölcsi rend ellen lázadók kezébe került olyan országokban is, ahol valamikor szentek vére öntözte az isteni kultúra vetését.

Más kérdés az,  [hogy] mi módon kell az államnak az erkölcsi és vallási kultúra fenntartásáról és fejlesztéséről gondoskodnia, és az Egyházzal teljes összhangban együttműködnie. Most főleg az a fontos, hogy az elvet magát tegyük elevenen tudatossá a hívekben, mert legtöbben ezt egyáltalán nem tekintik lelkiismereti ügynek. Keresztény ember csak keresztény államot akarhat, s aki ezt nem fogadja el, nem tartozik a krisztusi közösséghez. E tekintetben pedig jelenleg roppant veszélyes kísértés környékezi a lelkeket. A totális államtan bizonyos apostolai ugyanis szóról szóra ugyanazt tanítják az állam és vallás viszonyáról, mint a liberalizmus: az Egyház maradjon a templomban és sekrestyében, mert a vallás mindenkinek magánügye. Iskolához, törvényhez, közélethez semmi köze, s azért az állam ügyeibe bele nem szólhat. E tévedést szinte ellenállás nélkül fogadják el jó, de hitben járatlan keresztények, mert az új próféták ádáz harcot hirdetnek a baloldali destrukció ellen, és a szociális igazságosság meg a munkaállam igézetes jelszavait harsogják szüntelenül a világba. Mivel pedig az Egyház szociális tanítását úgy ahogy mindenki ismeri, és a tájékozatlan ember csak a szavak hasonló hangzására ügyel, nem veszi észre a szédelgést, amelyet a közönséges kalandorok vagy megszállottak űznek jól csengő szavakkal. Nem veszik észre, [hogy] milyen veszedelmes és végzetes minden szociális újítás, amely semmibe veszi az emberi életet, a személyes szabadságot, az igazságot, az adott szó szentségét és az emberi méltóságot. Emberileg alig mérhető fel annak a nyomornak mélysége, amelyben ma Európa vergődik. E társadalom nagy része meg van győződve, hogy a kereszténység pusztulása a szociális jólét első feltétele. Azt a kultúrát akarják kiirtani, amely Európát naggyá és világvezetővé tette. Pedig sorsa a kereszténységhez van kötve, s ha elszakad tőle, menthetetlenül olyan barbárságba zuhan vissza, amelyből nehezebb kiemelkedni, mint bármilyen pogányságból.

*

In Varga László S. J.: Keresztény felelősség. II. rész. Pázmány Péter Irodalmi Társaság Kiadása, Budapest, 1943, 129-136.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés