Annyiszor és annyiféle formában hangoztatták ezt bizonyos oldalakról, hogy a hiszékeny magyar nép, és még a gondolkozóbb rétegek is szinte hajlandók voltak ennek a tannak igazat adni. Százszor és ezerszer elismételték, hogy a tőke nem lehet szentimentális, a tőke a lehető elhelyezkedést, a lehető jó elhelyezkedést keresi, tehát a tőke, ameddig érdekében áll, lehet hazafias, de alapjában véve semmiféle külön magyar szellemiség a tőke szerepében nem nyil­vánulhat meg. Szinte közgazdasági tudatlanságnak látszott egy bizonyos időben, ha valaki azt merte emlegetni, hogy a tőkének igenis lehetnek, sőt minden időben kell, hogy legyenek hazafias kötelességei, tehát az ország gazdasági életének igenis lehet, és kell, hogy legyen ezen a téren is magyar szellemisége. Nézzünk szembe ezekkel a gondolatokkal, és nézzük meg azt, milyen kell, hogy legyen az ország közgazdasági éle­tének szellemisége.

Ha a magyar közgazdaság fejlődését nézzük a történelmi idők során, azt látjuk, hogy hosszú időkön keresztül az ország mezőgazdasági jellege volt a domináló. Hiszen a városok, ahol akár a XVI., XVII. vagy XVIII. században is az ipar vagy kereskedelem a nyugodt falak között kiépül­hetett volna, a török háborúk csaknem kétszázados hosszú ideje alatt, majd a kuruc-labanc világ harcaiban vagy felperzseltettek, vagy állandó nyugtalanságban, harcok között éltek. Ami kézműipar és kereskedelem a korábbi századokban virágzásnak indulhatott, ezekben a gyászos időkben nemhogy fejlődhetett volna, de szinte pusztulásra volt ítélve. A nyugodtabb, konszolidáltabb idők bekövetkeztekor pedig a kettős monarchiában, mondhatnánk, Mária Terézia korától kezdve, a mi másod­lagos szerepünk kényszerítőén diktálta ránk, hogy az ország termelése csak mezőgazdasági síkon mozogjon, ipar és kereskedelem az ismert viszonyok folytán nem nagyon fejlődhetett. Ugyanígy nem alakulhatott ki sem egészséges hitelszervezet, sem egészséges hitelélet. Széchenyi Istvánnak kellett eljönnie, hogy a maga zsenijével rádöbbentesse az. ország népét, s annak vezető rétegeit gazdasági életünk szörnyű elmara­dottságára. Széchenyi István fanatikus hite és lánglelkűsége kellett ahhoz, hogy az ország ráébredjen arra, mennyire a maga függetlensé­gének, önállóságának, boldogulásának az útja az, ha a korszellemnek megfelelő egészséges közgazdaság, vagyis a mezőgazdasági termelés mellett ipar és kereskedelem teremtődik meg, s mindezt egy egészséges tőkeképződéssel és eleven hitelszervezettel önmaga és önmagában táp­lálja. Széchenyi István lánglelkűsége kellett ahhoz, hogy az ország köz­véleménye megértse a közlekedés kiépítésének, a hitelszervezet megalkotásának szükségességét. Az ő nagy magyar lánglelke értette meg a magyar néppel, hogy az ország csak akkor lehet egészséges és virágzó, népe csak akkor boldogulhat, gyarapodhatok és erősödhetik, ha minden gazdasági erőforrását, erőinek minden adottságát kihasználja, s az ország gazdasági életében a technika minden adottságának és fejlődésének kihasználásával megteremti mindazokat a termelési ágakat, megalkotja mindazokat a vállalatokat és vállalkozásokat, amelyek mezőgazdaságot,, ipart, kereskedelmet, közlekedést, hitelszervezetet, vállalkozó szellemet, szóval együttvéve az ország közgazdasági életét alkotják. Tudjuk azt, hogy a Széchenyi korát követő idők, mint a tavaszi fagy a gyönge rügyet, úgyszólván bimbójában, fejlődése kezdetén megölték azt, amit Szé­chenyi alkotni kezdett. Tudjuk azt is, hogy a politikai viszonyok hosszú időre háttérbe szorították azt a magyar osztályt, amely Széchenyi szel­lemében elindulva, alkalmas lehetett volna arra, hogy a magyar közgazdasági élet teljességét kivirágoztassa. De nemcsak háttérbe szorí­tották, hanem jórészt el is szegényítették. Szegénységében és háttérbe szorítottságában szinte egy alacsonyabbrendűségi érzetet fejlesztettek ki - tudva, vagy tudatosan, ezt most nem kutatom -, de kétségtelen alacsonyabbrendűségi érzetet fejlesztettek, szinte neveltek ezekben a magyar osztályokban a gazdasági életben való részvétellel és a gazdasági életben való önálló érvényesüléssel szemben. Hozzájárult ehhez az is, hogy a[z 18]67 utáni monarchikus államformában a szintén másodrangú sze­repre kárhoztatott magyarság közgazdasági életének teljes kiépítése, főleg komoly és jelentős iparnak a megteremtése nem látszott kívánatos­nak az osztrák-cseh iparral szemben. Maradt továbbra is mezőgazdasági, továbbra is agrárországnak Magyarország, ami fejlődést a gazdasági élet egyéb terén a technika haladása, az adott - bár korlátozott - lehe­tőségek kihasználása nyújthatott, azt pedig az elszegényedett magyar rétegek sem tőkeszegénységük, sem az előbb említett alacsonyabbrendűségi érzetük miatt kihasználni, abból erőforrásokat teremteni nem tudtak. Külföldi tőkék és nagyrészben idegen fajú elemek tőkéi és vállalkozó­kedve teremtették meg e korlátolt kereteken belül is mindazt, ami iparban, kereskedelemben, hitelszervezetben, közlekedésben, a technika vívmányainak kihasználásában lehetőségként kínálkozott, s ez az idegen faj a maga szellemiségét, a maga szellemiségének a bélyegét ütötte rá a magyar közgazdasági életre.

Még teljesebbé vált ez a folyamat akkor, amikor már a mezőgazdasági termelésbe is, részben, mint tulajdonos, részben, mint bérlő egyre inten­zívebben kapcsolódott be az a fajta, amely a maga szellemi adottsá­gában a tőke internacionális jellegét mindig erősebben és mindig élesebben kezdte kihangsúlyozni. Így lett - azt mondhatnám - divattá és szinte a magyar társadalomban is elfogadott tétellé annak a hirdetése hogy a közgazdasági pályára, ahova ügyesség, szimat, vállalkozó szellem, jó kereskedelmi érzék kell, a magyar faj nem is alkalmas. A gazdasági élet két nagy teremtő és alkotó tényezője: a tőke és a munka; s ebből lassanként - mondhatni - már egyedül csak a munka maradt magyar kézben. Így történhetett meg az is, hogy a tőke és a munkás először idegenkedve, aztán ellenségesen állt egymással szemben, s a magyar munkás kezében a munkára felemelt kalapácsból romboló pöröly lett.

Kedves magyar Testvéreim!

Pedig ha igaz az, hogy Magyarország magyar, és benne a magyar nép boldog és elégedett csak akkor lehet, ha hitvallásában, kultúrájában és jogalkotásában magyar szellemiséggel telített, legalább ugyanolyan mértékig áll ez arra is, hogy igazi magyar élet csak magyar szellemű közgazdaságban virágozhatik ki. Teljes lehetetlenség az, hogy a gaz­dasági élet termelő és teremtő tényezői közül csak az egyiktől követeljük meg a magyar szellemiséget; teljes lehetetlenség az, hogy a másik teremtő tényező: a tőke idegenkedve, vagy akárcsak közömbösen is nézze az országépítő célok, az országfenntartó erők küzdelmeit, törekvéseit és harcait. Az az ország, ahol a tőke tisztán és egyedül öncélúságot szolgál, és ebben az öncélúságban a magasabb erkölcsi és nemzeti célok szol­gálatának elmellőzésével, sőt esetleg ezekkel a célokkal szemben idegen­kedve vagy akár csak megértetlenül is áll, az az ország igazában önálló, igazában független és polgárainak jólétet teremtő ország nem lehet. Áll ez különösen nehéz és válságos időkben, amikor áldozatos odaadással kell mindenkinek szolgálnia az ország ügyét. Ha a tőke ilyenkor is csak a minél nagyobb haszon szerzésének lehetőségét keresi, ha visszavonul, mert a közérdek szolgálata kevesebb hasznot, vagy talán bizonyos koc­kázatot is kíván, akkor az ország gazdasági élete nem lehet egészséges, mert ez az egyensúlyi viszonyok megbontásához, s ezeken keresztül a társadalmi osztályok ellentétének kimélyítéséhez, az erők szétforgácsolásához vezet, s ezzel az ország tartópilléreinek aláásását idézi elő. A tőke tehát éppúgy nem lehet idegen az országban, mint ahogy nem lehet idegen a munka.

A tőke és a munka harmonikus együttműködésének biztosítása érde­kében volt helyes az, hogy a magyar kormányok messzemenő intézkedé­sekkel és rendszabályokkal nyúltak bele az ország közgazdasági életének szövevényes szerkezetébe, egyfelől kényszerítő rendszabályokkal, más­felől a szociális alkotásoknak és intézkedéseknek áldásos és hosszú sorozatával, mert bármennyire kívánatos is lehet a gazdasági élet szabadsága, kétségtelen, hogy a magasabb célok érdekében az államhatalomnak joga és kötelessége irányítóan, és ha kell, kényszerítően belenyúlni a gazdasági élet vérkeringésébe. Szögezzük le egyben rögtön azt is, hogy a magyar életerők rugalmasságát és elevenségét bizonyítja az, hogy ezeket a kény­szerítő rendszabályokat a magyar közgazdasági élet különösebb zökkenő nélkül viselte el, s a magyar rátermettséget - ha vannak is az ellenkező­jére szomorú példák - nagyjában és egészében mégiscsak bizonyítja az a tény, hogy a magyar közgazdasági élet számos ágában gyökeret tudott verni, és annak komoly alkotó tényezőjévé tudott válni. Itt sze­retnék rámutatni arra is, milyen nagy fontossága van annak, hogy már a trianoni tragédia utáni első időkben a magyar kormányzat felismerte annak szükségességét, hogy a pillanatnyi kényszerítő körülmények hatá­sán túl a magyar jövendő szolgálatában is mennyire fontos, és mennyire az ország érdekében való a magyar ipar kifejlesztése és megerősítése. Itt szeretném aláhúzottan hangsúlyozni azt is, hogy azóta is minden kormány mennyi igyekezettel, mennyi erőfeszítéssel támogatta az erre irányuló törekvéseket, s ma már, ha sok áldozat árán is, virágzó és erős magyar iparral rendelkezünk. Olyan országban, ahol négyzetkilométerenként csak­nem 90 főnyi sűrűségű az ország lakossága, nyilván világos, hogy sem kultúréletet, sem jólétet, sem önálló nemzeti életet ipar nélkül elképzelni sem lehet. Ennek az iparnak az életre hívása is belenyúlás volt a gazda­sági élet szabadságába, s valljuk be, a kezdeti időben sokan nem értették meg ezeket a törekvéseket, sokan kritizálták azokat, sokan nevezték ezt az ipart üvegházi iparnak, pedig ma már tudjuk, hogy az állami irányítás nemcsak szükséges volt ezen a téren, de áldásos munkát is végzett. Ne felejtsük el azt sem, hogy Trianon óta állandóan és egyfolytában rend­kívüli időket éltünk, elsősorban azért, mert nagy nemzeti céljainkat soha sem téveszthettük szem elől, és mindig tudtuk azt, hogy rendkívüli időkben csak rendkívüli eszközökkel lehet harcolni. Ha tehát szükséges és helyes volt az egyébként a szabadságot kívánó gazdasági életbe irányító kézzel belenyúlni, kettősen áll ez a mai rendkívüli időkre, amikor egy ország élet-halál harcát vívja, s amikor senki részére sem engedhet a kormány akkora szabadságot, mint amilyen szabadság békében, normális időkben egyént, szervezeteket vagy bárki mást megillethet.

Bizton hisszük azt, hogy mindezt az áldozatot nem hiába hozzuk meg, mint ahogyan büszkén hivatkozhatunk az elért eredményekre is. Nagy eredmény az, hogy sokoldalú, komoly értékeket jelentő új magyar ipart teremtettünk itt, új energiaforrásokat tártunk fel és létesítettünk, s mindezekkel egyben a további iparosodás számtalan előfeltételét is megteremtettük.

De önérzettel mutathatunk rá arra is, hogy a magyar közgazdasági életet, legalábbis jelentős részében, magyar erőkkel töltöttük meg, s - ha vannak is sajnálatos kivételek - ez a magyar erő bebizonyította képes­ségeit és rátermettségét. Számtalan téren, régi és új vállalatban olyat produkál, ami megint csak a magyar kitűnő képességeit és hivatottságát bizonyítja. A magyar szellem már bevonult a magyar közgazdaság életébe.

Kedves magyar Testvéreim!

Arra szeretnék még rámutatni, hogy a magyar közgazdasági életet ezekben a rendkívüli időkben mindnyájan szolgáljuk. Nemcsak azok, akik a közgazdasági életben, mint annak közvetlen munkásai, akár a termelés, akár a hitelélet terén hivatásunknál fogva gazdasági pályákon mozgunk; azok is, akik távol ezektől a mezőktől, akármilyen foglalkozási ágban élik itt a magyar életet. Szolgálja az egész magyar társadalom, amikor megértéssel fogadja a korlátozásokat, amikor szívesen vállalja az áldozatokat a maga mindennapi életében, de ezen a negatív tűrésen túl szolgálhatja pozitív irányban is, ha megértik és követi azt az elvet, hogy pénzzel, anyaggal és idővel egyként takarékoskodnia kell.

Akkor, amikor anyagokban hiányok vannak, akkor, amikor a termelés egész vonalon és elsősorban a honvédelem céljait kell, hogy szol­gálja, akkor, amikor az egész közgazdasági élet, amely pedig természetétől fogva nyilván áhítozza a szabadságot, irányításnak kell, hogy alávetve legyen, a széles magyar néprétegeknek meg kell érteniük azt, hogy sem időt, sem anyagot, sem pénzt ma nem pocsékolhatunk. A gazdasági életnek fontos tényezője ez a három, és ennek használatában mindenki részese a közgazdasági életnek, ez a három fontos tényező pedig mind a a magyar érdeket kell, hogy szolgálja. Ami ezekből haszontalanul vész el, az haszontalanul veszett el a magyarságra nézve; de többet mondok, az az ellenség érdekeit szolgálja. Ami azonban ebből okosan felhasználva megmarad, amit minden egyes egyén a maga észszerű és takarékos életé­ben ebből megment, azzal a közös magyar életet és a jobb jövendőt szol­gálja. A magyar szellemiség akkor vonul be igazán a magyar közgazdasági életbe, és akkor fogja azt öntudatosan magyarrá fejleszteni, ha a tőke és a munka magyarsága mellett ennek a gazdasági életnek a maga köré­ben minden egyes egyén a takarékosságon keresztül hívője és szolgálója lesz. A magyarságot az élet minden megnyilvánulásában szolgálni pedig nemcsak kötelessége mindenkinek ebben az országban, de higgyétek el, kedves magyar Testvéreim, a legszebb hivatás, és a legnagyobb öröme is minden igaz és becsületes magyar embernek.

Tudom, hogy a magyar természet nehezen tűr irányítást, rendsza­bályt, beleszólást a maga egyéni életébe, de tudom azt is, és büszkén val­lom, hogy a magyar: intelligencia, hazafiság, politikai és államalkotói képességek birtokában egyik legértékesebb népe a világnak. Éppen ezért tudom, és bizton hiszem, megérti azt is, hogy igazi magyar élet és jövendő csak úgy képzelhető el, ha egyfelől biztosítva van ugyan az egyén szabad érvényesülésének, erői gyarapításának a lehetősége, de másfelől a nagy magyar közösség céljainak megértését és szolgálatát is szent hivatásának fogja mindenki érezni. A közösség szolgálata pedig: legyek vagyonos vagy szegény, tőkés vagy munkás, csak addig engedi meg nekem a magam érdekeinek szolgálatát, amíg másoknak, de főleg az ország magasabbrendü érdekeinek ártalmára nem vagyok.

A magyar szellem diadala akkor lesz teljes a magyar közgazdaság­ban, ha mindenki megérti ezeket az elveket, s akkor azután mindenki meg fogja érteni azt is, hogy csak az az ország lehet erős, ametynek fiai a közös érdekeket és a közös nagy célokat is szolgálni tudják, és egyben viszont csak az erős ország tudja megvédeni a maga népét, annak életlehetőséget nyújtani, jobb létet biztosítani; tehát a magam érdekét szol­gálom, ha az ország érdekeit mozdítom elő. Nagy és független csak az az ország, boldog csak az a nép lehet, amely összes gazdasági erőforrásainak okos kihasználásával virágzó közgazdasággal rendelkezik, márpedig én érzem és tudom, magyar Testvéreim, hogy mi mindnyájan boldog magyar népet, nagy és független Magyarországot akarunk!

*

In Virraszt a magyar lélek. A Keresztény Nemzeti Liga nemzetpolitikai estjén elhangzott előadások. Kiadja a Keresztény Nemzeti Liga, Budapest, 1943, 15-20.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés