A propaganda hatása és ereje felmérhetetlen. Semmivel sem kisebb, mint a valóságos fegyvereké. Eredményei lehetnek a legáldásosabbak és a legátkozottabbak. Gondoljunk a közösségi gondolat elterjesztése következtében a legnagyobb nemzeti és népi integrálódásukat és ezzel megújulásukat mostanában elérő egyes államokra; ugyanekkor ne feledkezzünk meg arról, hogy a Párizs-környéki békék, és ezek közt elsősorban Trianon, milyen hazug hírverés eredményeképpen születtek meg; vagy ha a legújabb eseményeket figyeljük, a 20-25 év óta tartó szovjet propaganda hatása alatt milyen utolsó leheletig tartó ellenállást tanúsítanak a most folyó háborúban a kommunista propaganda légkörében felnőtt szovjet állampolgárok.

De láthatjuk mindenütt máshol is a mostani háborúban, hogy a hadakozó felek milyen nagy súlyt helyeznek a hírverésre. A hírverés megszervezése és alkalmazása azonban még fontosabb talán a béke állapotában. Ma egy „nemzet élni akarásának biztosítása és lélekben történő előkészítése”, illetve egyenesen ránevelése a különböző nagy „nemzeti megpróbáltatásokra” hírverés nélkül elképzelhetetlen. (Gondoljunk csak a németek és japánok eddig felmutatott csodálatos harci tényeire, vagy - a kis nemzeteket véve figyelembe - a finnek 1939-[19]40-es remek ellenállására a Szovjettel szemben!) Mindezeknek az eredményeknek az elérése pedig - az emberiség mai életviszonyai mellett - egyedül csak az állami belső, éspedig már békében legbelterjesebben kifejtett hírverés útján lehetséges.

Ennek az állam részéről űzött belső hírverésnek néhány alapvető kérdését szeretnénk körvonalazni.

*

A hírverés az 1914-1918-as világháború után megváltozott. Lassanként az állam saját maga kezdett közvetlenül, nyíltan bevallott, hivatalos propagandaténykedést kifejteni, éspedig rendszerint saját, nyilvános propagandaszervei útján. Vagyis a politikai és társadalmi propaganda egyik igen fontos állami tevékenységgé vált; mégpedig nemcsak annak irányítása, hanem legtöbbször annak tényleges kifejtése is közvetlenül állami feladattá emelkedett.

Ez a változás különböző okokra vezethető vissza. Kétségkívül az egyik legfontosabb indítóoknak az egész civilizált világot végigszántó világnézeti harc, és annak szörnyű kiélesedése tekinthető. Az univerzalizmus és individualizmus megindult gigászi harca előbb-utóbb mindegyik civilizált állam életében könyörtelenül jelentkezett. Az ehhez kapcsolódó nacionalista és internacionalista küzdelmek közepette a nemzetköziség volt az a politikai és nemzeti határokat nem ismerő, valamint belső természeténél fogva erre alkalmasabb áramlat, amely időrendben a leghamarabb ismerte fel a leginkább állami orgánumok útján terjesztett és irányított állami propaganda jelentőségét. Legelőször is az internacionalista gondolat legszélsőségesebb valóra váltója, az orosz szovjet vezette be állami monopólium-szerűen a politikai és társadalmi propaganda kifejtését, létesítvén mérhetetlen nagy költségen szerteágazó hatalmas állami propagandaszervezetet és szerveket. 

A jobboldali világnézetű totális államok is nyomban felismerték, hogy a modern politikai és társadalmi propaganda a mai emberre milyen felbecsülhetetlen hatással van, és épp ezért a propagandát az állam egyik legfontosabb tevékenységi ágazatává tették. Ennek megfelelően az uralomra jutott totális világnézetű pártok programjukat az állam kizárólagos programjává téve - ily módon a propagandát maguk részéről mintegy kisajátították, „államosították”, vagy legalábbis a legszigorúbb állami ellenőrzés, illetve gyámkodás alá helyezték.

Ezek után a nem totális berendezkedésű államok, ahol a hírverés mikéntjét eddig jórészt a különböző társadalmi szervek és politikai pártok intézték, kénytelenek voltak ráeszmélni arra, hogy a politikai és társadalmi propagandát nekik is többé-kevésbé államivá, állami tevékenységgé kell tenniük. Erre a korforduló szülte most vázolt viszonyok őket mintegy védekezésképp egyenesen ráutalták. - Megállapítható tehát, hogy a mai állam, akármilyen világnézeti berendezésű is az - és bármilyen szervezésű is -, kifejezett nyílt állami propaganda, és ennek szervei nélkül hiányosnak tekinthető. Épp ezért ma már egy korszerű államban nélkülözhetetlennek látszik az állami propagandának állami szervek - legjobb megoldás a propagandaminisztérium - útján történő űzése.

*

De a politikai és társadalmi propaganda arculata, főként a technika továbbhaladásának, valamint a mind jobban előtérbe nyomuló gazdaságpolitikai szellemnek általános hatása alatt is lényegesen megváltozott.

A rádió például a tért és az időt legyőzve az emberek millióit közvetlenül hozta kapcsolatba az állam felelős tényezőivel. A különböző emberi szövetkezések és összejövetelek tárgyi, személyi és számbeli korlátozottságát legyőzte a minden akadályon keresztül hatoló, és mindenhova eljutó hang testetlen mivolta. A sajtó közvetlenségét és viszonylagos hosszadalmasságát legyőzte a leadón keresztül kirepülő hang közvetlensége, s az eseményeknek pillanatnyi gyorsasággal való közölhetése.

Ez nem jelenti természetesen azt, hogy a sajtó szerepe ma teljesen eljelentéktelenedett volna. A sajtó igen nagy fontosságú, csak legfeljebb más irányú fejlődés mellett, továbbra is megmaradt.

Főként a „verba volant scripta remanent” elv természetes érvényesülése következtében a sajtó súlypontbeli eltolódását, sőt bizonyos szemszögből és területeken még az eddigieknél is nagyobb jelentőségre való jutását igen érdekesen lehetne szemléltetni. Mindez azonban a téma érdekessége, és egyáltalán nem kis jelentősége miatt külön cikk kereteibe kívánkozik.

*

Az 1914-1918-as világháború után a politikai és társadalmi propaganda épp a gazdasági momentumok kihangsúlyozódása következtében erős közeledést, sőt hasonulást eredményezett a gazdasági propagandához, felöltve a tiszta reklám jellegét. A régi klasszikus stílusú európai politikai hírverés ilyen vonatkozásban mintegy „elamerikaiasodott”. - Legyen elég csupán Mussolininek, többek közt ama - ily értelemben vett - társadalmi és politikai propagandájára rámutatni, amikor minden kis olasz község bejáratánál a házak falain hatalmas betűkkel az érkezőnek szinte a szemébe ordít egy-egy, a Duce beszédjeiből kiragadott klasszikus tömörségű mondat; - alatt pedig (rendszerint fakszimile-szerűen) az aláírása, sőt legtöbbször a művésziesnek egyáltalán nem mondható, de feltétlenül hatásos szónokló „Duce-fejet” is találunk egészen kezdetleges eszközök igénybevételével odafestve.

*

A politikai propagandának, vagy inkább a politikai reklámnak ezek a most felsorolt korszerű módjai természetesen mérhetetlen pénzösszeget emésztenek fel. Vanderbild mondja a reklámmal kapcsolatban, hogy: „Ha vállalkozásodba befektetsz egy dollárt, azonnal tarts készen még egy dollárt, hogy vállalkozásodat ismeretessé tehesd”. Ez azonban nemcsak a gazdasági, hanem a modern politikai, illetve társadalmi hírverésre is teljes mértékben vonatkozik. Az ezzel kapcsolatos hatalmas kiadásokat legfeljebb egy állami költségvetés kereteibe lehet beleilleszteni, és rendszerint külön e célra létesített állami propagandaszervek segítségével megvalósítani.

A parlamentáris állam politikai pártjai, valamint a velük kapcsolatos sajtó - amelyek eddig jórészt a politikai és társadalmi hírverést kezükben tartották - igyekeztek volna ugyan a kor követelményeivel lépést tartani, és az újfajta propaganda kielégítésére a legkülönbözőbb anyagi forrásokat felkutatni, azonban éppen ez teremtette meg azután a legkárosabb, és egyben a parlamentarizmusra legmérgesebb gyümölcsöket. Tudniillik a legtöbb parlamenti párt és a velük kapcsolatos sajtó legnagyobbrészt így került a kapitalista hatalmaktól függő helyzetbe, majd pedig a morális lépcsőzet egyik alsóbb fokára jutva, így vált legtöbbször megvásárolhatóvá.

Kétségtelen tehát, hogy a korszerű államban kimondott állami propagandaszervre, és ennek szervezetén keresztül nyílt állami propagandára szükség van. [1]

*

Milyen feltételek mellett működhetik most már ez az állami, elsősorban belső propaganda kellő eredménnyel?

Gustave Le Bon és Kuncz Ödön a tömeglélek lényegéről és törvényeiről igen érdekes adatokra hivatkoznak. A tömegre is lehet hatni épp úgy, mint az egyesre, csakhogy egészen más eszközzel. Az egyest lehet komoly érvekkel és bizonyítékokkal meggyőzni, minthogy az egyes kritikával dolgozik, értelmi működést folytat; gondolkozik. A tömeg azonban nem gondolkozik, és nem latolgatja a vele közölt adatok helyességét vagy igazságát, hanem ítéletét főleg érzelmi alapon hozza meg, és éppen ezért könnyen befolyásolható, szuggerálható, a szuggesztió valóságos „lelki infekcióként” ejti hatalmába a tömeget. Ennek a szuggesztiónak leginkább bevált eszköze, Le Bon szerint, az állítás és az ismétlés („Répéter c'est prouver!”) Ha bármely heterogén elemből alakuló tömeg nap nap után, éveken keresztül minduntalan és mindenütt olyan köszöntést hall, mint például „Heil Hitler!”, vagy a legkülönbözőbb helyeken például a „horogkeresztet” vagy a „szovjet csillagot” pillantja meg; vagy minden helyiség bejáratánál például a Duce szónoklataiból kiragadott egy-egy mondatot olvas, akkor ezek az ismétlő állítások megrögzött nézetté, „fixa ideává” válnak. A propaganda tehát a nagyközönség szuggerálására törekszik, és csakis az a propaganda jó, amely ezt a célt elérve, a „tömeglelkeket inficiálta”. A jó propaganda vezetőjének tudnia kell, hogy bizonyos állítás, híresztelés, rajz, építkezés, emlékmű minő hatást gyakorol a tömeglélekre; mikor és hol lehet ezt a hatást elérni és erőteljesen fokozni.

*

Nem lesz tehát érdektelen a jó és a rossz propagandára néhány konkrét esetet felhozni. [2]

Néhány éve egy idegen állam rádiója az 1914-[19]18-as világháborúban részt vett nemzetek emberanyagának harcértékéről szólva azt állította, hogy a magyar katona gyáva és értéktelen.

Eme állítás ilyen alakban való közlésének egy igen nagy hibája volt azonban, hogy a felolvasó a világgá kürtölni szándékolt anyagot nem választotta meg helyesen, mert olyat állított, amelynek ellenkezőjéről évszázadok óta az egész világ meg van győződve, és aminek a történelmi tények világosan ellentmondanak. Túlbecsülte ennek az állításnak várható eredményét, s véleménye legfeljebb mosolyt kelthetett. Ez a rossz hírverésnek egyik iskolapéldája.

Viszont az ügyes hírverésre mutat a következő eset. Néhány éve - még a „békevilágban” - rövid kis hír jelent meg a francia napilapokban arról, hogy a magyar orvosokat és vegyészeket különös eset foglalkoztatja, ugyanis eddig ismeretlen bőrbetegségnek jöttek a nyomára, mely nagy viszketegséggel jár. Kutatásaik nyomán - folytatta a híradás - odáig jutottak, hogy a bőrbetegséget valószínűen a magyar juhok gyapjából készített ruhaanyag okozza. A juhok a betegséget bizonyára a fertőzött legelőkön szerzik. Az állatokon is észlelhető a levertség és bágyadtság. A magyar tudósok tovább folytatják vizsgálataikat és kísérleteiket, s azok eredménye elé tudományos körökben világszerte nagy érdeklődéssel tekintenek.

Annyira nem propagandaízű volt ez az egész ügy, hogy most így példának felhozva is nehéz első pillanatra eldönteni, hogy vajon hol van ebben a célzatos propaganda? Sok kutatás és utánjárás után megállapítást nyert, hogy az egyik, azóta megszűnt szomszéd állam, melynek textilkereskedelme az említett években a magyar textilipar fellendülése miatt visszaesést mutatott, a magyar ipari termék térhódításának visszaszorítására készítette ezt az ügyes hírverést.

Hogy azonnak észre ne vegyék a hír célját, egy távolabbi ország sajtójában jelentette meg, és onnan vette át ő maga is.

*

A belföldi propaganda űzését mesteri tökélyre vitte a nemzetiszocialista Német Birodalom, különösen a mai háborús állapotában. A háborút viselő Németország hírverésre alkalmas minden szerve igyekszik a néptestvéreknek hasznos tanácsokat adni, hogy a mai helyzetben miként viselkedjenek.

Így naponta jelennek meg cikkek, amelyek takarékosságra szólítanak fel, amelyek felhívnak mindenkit, hogy a felesleges holmit - fémet, ruhaneműt vagy bármi mást - szolgáltassák be. A lapok tanácsot adnak, hogy a feleségek a férj kiérdemesült, divatjamúlt zsakettjéből hogy készíthetnek elegáns tavaszi kosztümöt, hogy egyes néptestvérek áldozatkészsége mit jelent a birodalomnak, hogy az „egytál-vasárnap” alkalmával összegyűjtött pénzből mi mindent tud véghezvinni az állam, hogy miként kell a racionalizált élelmiszermennyiségből főzni, szóval nincs olyan nap, hogy ne találjon az ember parancsot vagy utasítást a német újságban, folyóiratban és propagandairatban.

A tökéletesen megszervezett német propagandának köszönhető az is, hogy ma - a háború harmadik évében - a német mozik és színházak jobban „mennek”, mint a békeidőben. Tudniillik a német lapok sohasem feledkeznek meg arról, hogy ha kell, akár oldalakat is szenteljenek egy-egy művészeti vagy zenei esemény méltatásának, propagálásának.

Az újságok karikatúrái és tréfái is mindenkor a nagy nemzeti célok szolgálatában álltak. A rajzok mindenkor tendenciózusak, s nem kérdéses, hogy élük ki ellen irányul. Érdekes a birodalmi művészeti kamarának a rajzolóművészekhez intézett felhívása, amely szerint, ha plakátot vagy hírlapi rajzot készítenek - amelyen a német család is szerepel -, a családfőnek egyenruhában kell lennie, és legalább négy gyermeknek kell a rajzon szerepelnie.

Komoly szerep jut a plakátoknak - falragaszoknak - is. Vendéglőkben, kirakatokban lépten-nyomon, sőt a villamosokon és vonatokon is a legkülönfélébb felhívásokat olvashatjuk. Minden másnap megjelenik például egy-egy négy újságív nagyságú plakát, amely az ellenség kijelentéseit, cselekedeteit figurázza ki, és a hangzatos elemekkel és szöveggel igyekszik a közhangulatot ébren tartani és befolyásolni.

A mindenkori propagandának az érdekében adták ki azt a rendelkezést is, amely szerint a német filmszínházakban nem szabad az előadást híradóval kezdeni. Magyarázata ennek az, hogy az elkéső mozilátogató is láthassa a híradóban a német hadsereg és a német belső arcvonal győzelmes előrenyomulását.

A híradón és a szokásos kultúrfilmen kívül van minden mozielőadásnak egy új műsorszáma is. Rövid, pár száz méteres propagandafilm, amely az emberi gyarlóságokat, gyengeségeket, háborús félelmet, felesleges előrelátást - mint az élelmiszerek gyűjtését ok nélkül, nem közszükségleti tárgyak bevásárlását - igyekszik kifigurázni. A filmnek két állandó szereplője van. A kövér és kopasz Trüb - magyarul zavaros -, és a fiatal sportember, Helle, az okos, világos. Trüb igyekszik mindenkor kijátszani a hivatalos intézkedéseket, túljárni a vezetőség eszén, azonban a maga korlátoltságán keresztül fiatal barátja, Helle, nevetségessé teszi.

A nyilvános helyiségekben, éttermekben és kávéházakban rádiókészüléket kell felszerelni, amelyeket a tulajdonos köteles a német hírszolgálat idejére bekapcsolni, hogy a hangszórók útján az egész helyiségben hallhatók legyenek a legújabb német jelentések és hírek. És még számtalan, a korszerű és helyes belhírverés, főként háború esetére szolgáló intézkedést lehetne felsorolni, amit a teljhatalommal működő egységes hírverőszerv, a német birodalmi propagandaminisztérium bocsát ki nagy szakértelemmel és körültekintéssel...

*

Amint a gazdasági tevékenység legfőbb célja: a közönség meghódítása, ennek viszont a leghatásosabb eszköze a tömeg szuggerálása, a jó reklám; épp úgy bizonyos - főként belpolitikai vonatkozásban - az állami tevékenység egyik igen fontos célja az államot alkotó társadalom meghódítása, aminek viszont a legbiztosabb eszköze: a társadalom szuggerálása, a jó politikai, illetve társadalmi hírverés. Ahogy a mai kereskedelem és ipar terén a reklám valósággal „termelési tényező” jelentőségére emelkedett, épp úgy a mai széles néprétegekre támaszkodni akaró államoknál nélkülözhetetlen az „államosított” politikai és társadalmi propaganda. A közgazdaság hiába rendelkezik tőkével és munkával, valamint ezeknek eredményével, az áruval, ha az áru iránt nem tudja a közönség érdeklődését felkelteni, és azt ébren tartani. Épp úgy hiába vannak meg a leghelyesebben felismert s kitűzött államcélok, ha ezek irányában nem tudják felkelteni a nemzet és a társadalom érdeklődését. Ma tehát a propaganda épp úgy létfeltétele a tömegtermelésnek, mint a széles néprétegeken nyugodni akaró állami berendezkedéseknek.

Az állam által fémjelzett belföldi politikai propagandánál azonban (épp úgy, mint a tisztességes kereskedelem részéről kifejtett gazdasági propagandánál is!) eléggé ki nem hangsúlyozható módon a „tisztességes” jelzőn és megjelölésen nyugszik a legnagyobb hangsúly. Mert, ha a cél: állami belhírveréssel a nemzeti társadalom meghódítása, akkor az állami propagandaszerv soha nem hirdethet valótlan tényeket és adatokat, vagy olyan terveket, amelyek megvalósítása egyáltalán nem, vagy a hirdetett tervtől lényegesen eltérően kerül sor. Mert ezzel az eljárással az állam a saját népmillióit csak elriasztani tudja. A belhírverés területén az állami propagandaszerv szigorúan csak azt hirdetheti tehát, amit a végrehajtó hatalom a beígért időn belül hiánytalanul meg is valósít. A becsapás - ha egyáltalában - legfeljebb csak egyszerre sikerülhet, ezzel csak egyszer lehet esetleg a „tömegpszichét inficiálni”, viszont az állami presztízs egyszer s mindenkorra tönkremehet, mert a becsapott tömeg kritikája könnyen meghúzza felette a lélekharangot. 

A belpropaganda felépítése a saját tömegeknek állandó jelleggel történő meghódítása, és nemzeti célok érdekében történő egységesítése, sőt öntudatosítása érdekében nem történhetik tehát másképp, mint a legtisztességesebb módon, a legtisztább és legbecsületesebb eszközökkel a legszigorúbb valóság alapján. E tekintetben is a belpropaganda belső lényegét illetően gyakran szöges ellentétben áll a külpropaganda eljárásaival, amelyek révén (különösen háború idején!) sokszor a leglégbőlkapottabb hazugságokkal és leglelkiismeretlenebb befeketítésekkel lehet találkozni. A belpropagandánál az igazság és a valóság alapjáról való eltérésnek legfeljebb egyetlen esetben lehet helye, ez pedig a „salus rei publicae” esete, amely rendkívüli alkalommal a valótlan belső hírverés mintegy a „pia fraus” köntösét magára öltve jogosult megjelenni. (Például nemzeti csapások elviselése érdekében a pánik megakadályozása, vagy a kitartás fokozása céljából.) 

*

A diktatúrás, totális berendezésű államoknál a nyílt állami belhírverés intézése rendszerint úgy történik, hogy a parancsuralmat megvalósító párt egyszerűen saját programját teszi a hivatalos állami propaganda tárgyává.

A parlamenti berendezéshez simuló úgynevezett „alkotmányos” felfogás azonban a propaganda kizárólagossá tételét, mintegy állami monopolizálását és ezzel - különöse a béke állapotában - a kritikának a közéletből történő kirekesztését a legveszedelmesebb és a legkárosabb jelenségnek minősíti. A renddiktatúrára berendezkedett államok viszont ezt az aggályt figyelemre sem méltatják, sőt megtalálni vélték bizonyos vonatkozásban ennek értékes ellenszerét abban, hogy a saját népükkel szemben, tehát a belhírverés tekintetében mindig csak az igazat, csak a valót propagálták, és sohasem olyat, amit a beígért időn belül meg nem valósítottak volna. Ez azután nemcsak magának a rezsimnek a hitelét emeli befelé igen magas fokra, hanem a kizárólagos állami propagandával szemben is megnövekedik a nép hite és bizalma, sőt önbizalma. A totális rendszerű államoknál - többek között - ezért nem érvényesülhet a megszokott parlamentáris elv sem, hogy a kormányra került párt a közhatalom gyakorlása során programját mérsékelni, többnyire lealkudni kénytelen. Ez elképzelhetetlen a renddiktatúráknál, és ez érezhető a hírverésükön is.

*

A nem totális államoknál a hivatalos állami belhírverés sikeres bevezetése, illetve megszervezése tehát lényegesen nagyobb nehézségekbe ütközik. A valódi parlamentáris állam, különösen befelé és béke állapotában, már konstrukciójánál fogva sem hallgattathatja el a kritikát. Vagyis az állami propagandát nem lehet versenytárs nélkülivé, kizárólagossá tenni, mint a parancsuralmaknál. Itt számolni kell tehát a politikai pártok és különböző társadalmi csoportok propagandájával, illetve azok versenyével. Ennek megfelelően itten [sic!] az állami propaganda anyagának és területének módosulnia kell. Mindazonáltal a nem tekintélyi elveken felépülő államnak is szükséges ma már, békében is, hivatalos állami propagandagépezetet berendeznie, és azon keresztül nyílt hivatalos állami propagandát űznie a nemzeti társadalom egységes irányú megszervezése érdekében. Ez - azonban - csak akkor lesz rezonszerű és sikeres vállalkozásnak minősíthető, ha csupán az egész nemzeti közvélemény vagy annak többségét érintő, rendszerint az egyes pártok és egyéb társadalmi csoportok keretein túlnőtt, iődszerű problémákat teszi meg az állam hivatalos hírverésének tárgyává. Semmi körülmények között sem szabad tehát például valamely pártprogramot (kormánypárt) a maga egészében a hivatalos állami propaganda tárgyává tenni, mert akkor a többi nem hivatalos, a konkuráló propaganda annak hitelét „pártpropaganda” megbélyegzéssel hamar leronthatja, s a nyílt állami propaganda legfőbb célját, az egységes nemzeti közvélemény kialakítását - a pártokon felül álló kérdésekben is - meghiúsíthatja.

Épp ezért a nem tekintély alapon berendezkedett államoknak kifejezetten hivatalos jellegű belföldi propagandájuk kifejtésénél a még parancsuralmi rendszereknél is kínosabban kell ügyelniük, hogy mindig csak a valót propagálják, mindig csak a legtárgyilagosabb beállításban, és mindig csak a megvalósítás keretein belül, valamint mindig a megvalósítási határidők pontos betartásának állandó biztos tudatában. - Mert csak így lehet a nemzet és a nemzeti társadalom létét érintő, illetve érdeklő égető kérdéseket illetően egyetemes közvélemény kialakítását kiépíteni, a nemzetet alkotó népet a nagy nemzeti megpróbáltatásokra, a totális erőkifejtésre már a békében is előkészíteni. Mindezeket szem előtt tartva, a nem totális államban a hivatalos állami propaganda ténykedési körébe tehát inkább pártpolitikától mentes, legelsősorban a nemzet egyetemét érintő, inkább időszerű társadalmi problémák megoldásának propagálása illik, hogy a különböző pártpolitikai propagandák torzításait ellensúlyozva, egészséges és egységes közvélemény alakulhasson ki. És épp ezért a kellő ellenőrzés kifejtése mellett pártkülönbségre való tekintet nélkül  megengedhetővé kell tenni bárki részéről is a nyílt állami propaganda kifejtésében való részvételt, aminek határt csak a világnézeti hovatartozás szabhat. Ekként létrehozható azután egy olyan hivatalos propaganda, amelyet a tömegek feltétlenül tárgyilagosnak fognak tekinteni; amelynek fenntartás nélkül hitelt fognak adni, amelyben hinni fognak, és ami meghozhatja a teljes sikert.

*

Magyarországon már közvetlenül a kommunizmust követően meg kellett volna szervezni - a most vázolt elvek szerint - az önálló és minden irányú állami propagandát, ami az akkori szörnyű veszteséggel teli megrázkódtatás után, és a tulajdonképpeni igazán független állami lét kezdetén úgy külpolitikai, mint belpolitikai vonatkozásban elkerülhetetlenül szükséges és fontos lett volna. Ez esetben számtalan kulturális, szociális kérdésben már sokkal előbbre lennénk, és sok keserű csalódástól menekülhettünk volna meg. Sokkal előbb megteremthettük volna a feltételét annak, hogy kialakuljon az annyira óhajtott új, egységes, céltudatos és öntudatos magyar szemlélet, ami, többek között, megakadályozhatná azt a nem éppen egészséges, eléggé gyakori jelenséget is, hogy a nemzet életében felvetődő egzisztenciális kérdéseknél akárhányszor egy kapkodó tanácstalanságot, a nemzet létét érintő kardinális kérdésekben is megosztottságot, s főként öntudat hiányát mutató közvélemény tárulhasson elénk. Az okszerű, egységes belhírverés irányítása mellett nem járathatták volna le azokat a reformgondolatokat, amelynek a valóra váltását ma már - sokkal nehezebb viszonyok közt - a könyörtelen szükségszerűség parancsa következtében mégis meg kellett valósítanunk. Egységes közvéleményt lehetett volna megteremteni nemcsak külpolitikai, hanem belpolitikai vonatkozásban is. A tárgyilagos állami propaganda létesítésével helyesen ismerték volna és értették volna meg - annak idején - a revízió lényegét, és most is a kisebbségi kérdést; a jelenben pedig megfelelőbben ismernék a földreform-törekvéseket, a súlyos társadalmi és társadalomtagozódási problémáinkat, a valódi katonai szellemet; vagyis a most kialakuló új közületi szellem szükségességét és előnyeit - a további életünk létfeltételeit.

Szepesváraljai Haendel Vilmos dr.

*

[1] Ennek a kérdésnek a részletesebb kifejtését l. Szerző: „Az állami propaganda” című tanulmányában. (Magyar Szemle 1939-iki szeptemberi számából különlenyomat.)

[2] A felhozott példákból a két elsőt v. Csikós Jenő nyomán (Katonai Szemle) említjük meg; a többi közvetlen, illetve közvetett megfigyelésből, nagyobbrészt külföldi és belföldi sajtóból merítettük.

*

In Miskolci Jogászélet, XVIII. évf., 1. szám (1942), 1-8.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés