A régi magyar alkotmányfejlődésnek az volt az iránya, hogy az állam lényeges alko­tóelemének, a népnek egyre nagyobb és határozottabb befolyást biztosított az államha­talom gyakorlásában. Már Szent István II. törvénykönyvének 7. fejezete tartalmazza azt a később egyre inkább kifejlődött alapelvet, hogy a király tanács nélkül ne tegyen sem­mit. Az 1222-i Aranybulla, melynek egyes tételei még ma is érvényben vannak (így például 2. cikke ma is alapja a személyes szabadságnak), csak hét évvel fiatalabb az angol Magna Chartánál. Benne biztosítja a nemzet a maga számára a közszabadságokat és az ellenállás jogát az alkotmányellenesen uralkodó királlyal szemben. 1267-ben már megjelenik az országgyűlés, amely egyrészt az említett királyi tanácsból fejlődik ki, más­részt pedig az úgynevezett székesfehérvári törvénynapokból. 1298 óta a tanácstörvé­nyek, amelyek a király mellé tanácsot ren­delnek, hogy támogassa és korlátozza a ki­rályt a kormányzati jogok gyakorlásában, to­vábbá az önkormányzati rendszer kiépítése mind amellett bizonyítanak, hogy az Árpá­dok kezdeti korlátlan központi hatalma egy­re több tért engedett a nemzet közhatalmi befolyásának.

Korán kifejlődött nálunk az az alkotmá­nyos alapgondolat is, hogy aki közhatalmat gyakorol, átruházás útján a nemzettől kapta hatalmát. Ha azzal visszaél, felelősségre von­ható. A felelősség elvét már törvénybe iktat­ták az 1222. évi Aranybulla 14. cikke, az 1291:XXXI. tc., az 1386:III. tc. és az 1507:VII. tc. A felelősség alól a nemzetszervek közül egyedül a király volt kivétel, mert ő,mint államalkotó elem, az állampolgárok fe­lett állott. De 1687-ig joga volt az Aranybul­la 31. cikke alapján minden főpapnak és nemesnek fegyveresen is ellenállni a király tör­vénytelen intézkedéseivel szemben, és így kényszeriteni a királyt a törvények megtar­tására. (1937-ig a kormányzó is felelősségre volt vonható az alkotmány megsértéséért.)

A parlamenti kormányrendszer egyik lé­nyeges követelménye, hogy a kormány az ál­lamfő és a nemzet együttes bizalmából bírja állását, és e két tényező akarata szerint kor­mányozza az országot. Ezt az elvet magyar törvény mondta ki legelőször egész Európá­ban. Az 1231:III. tc. arról intézkedik, hogy­ha a nádor, aki az ország első kormányzati tisztviselője volt, a király és az ország ügyeit rosszul igazgatja, a király a nemesek kérésé­re elbocsátja őt, és mást alkalmaz. Az 1231:IX. tc. rendelkezése szerint a király a nádort az ország nemeseinek tanácsából nevezi ki. Az 1439:II. tc. szerint pedig, miután a nádor az ország lakosai részéről a királynak, a ki­rály részéről az ország lakosságának igazsá­got tartozik szolgáltatni, a király az ország nádorát régi szokás szerint a rendekkel egyetértőig válassza. Később aztán oly mó­don alakult ki a nádori szék betöltése, hogy az országgyűlés a király jelöltjei közül vá­lasztott. Az új nádor eskütétele pedig a ki­rály és az országgyűlés színe előtt ment végbe.

Mindezek a törvények, amelyek a legfőbb kormányzati szerv megalkotásánál az ál­lamfő és a nemzet bizalmát kívánták meg, voltaképpen a politikai felelősség elvét ik­tatták törvénybe. A jogi felelősséget a király tanácsosaira, és így a nádorra is az 1507:VII. tc. mondotta ki. Mindez azt mutatja, hogy nálunk a parlamentarizmus nem volt telje­sen gyökértelen valami. Pompás jogászi esprit-vel mutatott rá a nemrég oly tragikus körülmények között meghalt gróf Telekit Pál miniszterelnök, hogy „Előbb volt parlamen­tünk, mintsem székeink lettek volna. Mi büszkék vagyunk rá, hogy nyeregben ta­nácskoztunk.“

*

1526-ban, amikor Mohácsnál a törökkel szembeni magyarország elbukott, törés követ­kezett be a magyar alkotmány szinte párat­lan fejlődésében. Az ország nyugati része Habsburg Ferdinándot választotta királyává, és utódjainak is alávetette magát. A másik részből pedig mint önálló fejedelemség Er­dély alakult, amely a három egyenjogú nemzetre és négy bevett vallásfelekezetre alapí­tott, rendkívül fejlett alkotmányával hosszú évszázadokon át megőrzője volt a régi ma­gyar alkotmányos szellemnek. A szétdaraboltság és a török veszedelem ellen folytatott küzdelem felőrölte a nemzet erejét. Az ide­gen országokban is uralkodott Habsburgokkal szemben nehéz volt az ősi alkotmánynak ér­vényt szerezni. A tényleges állapotok sokszor mást mutattak, mint amit a jog megál­lapít. De csoda-e ez, ha meggondoljuk, hogy idegen uralkodóink Nyugat magánjogias, hű­béri eszmevilágát hozták magukkal? Náluk az uralkodó a Landesherr tulajdonosa volt az államnak. Területe fölött szabadon ren­delkezhetett, elidegeníthette, leánya kiházasításakor egy részét hozományul adhatta. „Land und Leute“, mely utóbbiak a földnek csak tartozékai voltak. Így zálogosította elnálunk is idegen, nyugati mintára, Luxem­burgi Zsigmond a 13 észak-magyarországi szepesi várost.

Ezzel szembeni a közösségi eszmének és a közhatalomban való részesedés gondolatá­nak elméleti alapvetését a Szent Korona ta­nában termelte ki magából a nemzet. Benne találkozik a koronaeszme az államról vallott organikus felfogással. Külön-külön megtalál­juk ezeket más népeknél is, de a kettőnek szerves összekapcsolása már magyar földön történt. A koronaeszmének és az államtest képének egyesítése a nagy magyar jogásznak, Werbőczy Istvánnak volt az érdeme. Nála találjuk meg először alkotmányjogunkban azt a tételt, hogy minden nemes egyaránt a Szent Korona tagja, és minden nemes egy­aránt csak az ő akaratából megkoronázott királynak a hatalma alatt áll. A nép a teljes uralkodói hatalmat a koronázással ruházza át a királyra, jogérvényesen királyt koronázni csak a Szent Koronával lehet. A király te­hát hatalmát a nemzettől és annak tekinté­lyétől bírja. Ennélfogva a király a teljes ál­lamhatalmat csak akkor gyakorolhatja, ha a nemzet az országgyűlés által megkoronázta, és így az országiás és kormányzás hatalmát a királyra ruházta. A Szent Korona fogalmában ily módon - a középkor szimbolikus nyelvén szólva - a király és a nemzet oly­képpen egyesül, hogy a király a feje a Szent Koronának, a nemzet pedig a tagjait teszi ki. Ahol a kettő együtt van (az országgyűlés­ben), ott van a Szent Korona egész teste.

A Werbőczy-féle Tripartitumban, a ma­gyar államéletnek az országgyűléstől 1514-ben elfogadott e bibliájában megőrzött Szent Korona-elmélet alapjává vált az egész ma­gyar alkotmányjognak. A Szent Korona el­méletében a korona nem tárgy többé, hanem természetfölötti eszmeiségbe emelkedett, egy corpus mysticummá vált, amely eszmei összessége a benne egyesülő millió, meg millió nemzettagoknak, valamint a királyi hatalomnak. Ennek az elméletnek a segítségével a magyar közjogi felfogás olyan államszerve­zetet létesített, amely különbözik a nyugati államokétól. Míg ott a hűbéri viszony, te­hát tisztán magánjogi felfogás válik az ál­lamélet alapjává, addig nálunk a Szent Ko­rona eszme erős közjogi irányzatot fejleszt ki. A főhatalom megosztottsága, a nemzet részvétele a közhatalom gyakorlásában a kor­mányzat legmagasabb régióitól le a vármegyei önkormányzatig az államnak élő szemé­lyiségként való felfogásához vezet. Ebben az elgondolásban az állam nemcsak eszköz a népi célok megvalósítására (mint például a német nemzetiszocializmusban), hanem az állam maga az élő nemzet közhatalmi szervezeté­ben.

Király és nemzet nagyszerű kölcsönhatása és viszonossága nyilvánul meg a Szent Koro­na tanában. A királyt a nemzet teszi azzá, amikor fejére helyezi a Szent Koronát. A Szent Koronának tagjává pedig csakis a ko­ronás király tehet nemesítéssel. Minden birtokjog forrása tehát a Szent Korona. A ko­ronás király adományozza a birtokokat ér­demek jutalmazásául, és ezzel az illető ne­messé, illetőleg a Szent Korona tagjává válik. 1848-ban, a rendiség eltörlésével csak annyi változás állott be, hogy minden magyar ál­lampolgár tagjává lett a Szent Koronának. Míg 1848 előtt a Szent Korona főtulajdon­joga tette közjogiassá a hűbéri viszonyt, ad­dig azóta az államhatalom közjogi felfogása továbbra is abban nyilvánul, hogy a hatalommegoszlik a király és a nemzet között. A Szent Korona tana tehát tovább is él és hat. Ma is megszemélyesítője az államnak, mint élő jogi személynek. Ezzel a megszemélyesí­téssel századokkal megelőztük a nyugati né­peket, úgyhogy a Szent Korona elmélete va­lóságos fundamentumává vált a magyar al­kotmánynak. Ami külföldön a XIX. század első harmadáig még csak nem is következete­sen átgondolt tudományos elmélt, Magyarországon már a középkorban élő jogi való­ság volt.

Ma, amikor a népiség az egyik koreszme,amely azt tanítja, hogy a hatalomnak népi­nek, a népben gyökerezőnek kell lennie, azt kérdezzük, van-e ennél ősibb tanítása a magyar alkotmányjognak? Fejezte-e ezi ki klasszikusabban elmélet, mint a Szent Korona tana? A közösségi gondolat nálunk a vérszerződés legendás korától kezdve a Szent Korona elméletén át mindvégig jellemzője volt államéletünknek már abban a korszak­ban is, amkior körülöttünk a hűbéri világ tombolt. Amikor a kis apró olasz és német államocskákban a „Kleinstaaterei“ korában a patrimonális magánjogi rend uralkodott, mennyivel emelkedettebb volt nálunk már ebben a korban az a közösségi felfogás, amely a Szent Korona országairól, a Szent Korona területéről, birtokáról és jogairól beszélt. A Szent Korona királysága tehát idegen ural­kodóink, a Habsburgok alatt tovább élt alelkekben, ha gyakorlatilag érvénysülni nem is tudott.

A rendi kor magyarja azonban annyira ra­gaszkodott az alkotmányhoz, amely történel­me során a legkülönbözőbb sorsfordulók közt is eligazította a nemzetet, hogy azt val­lotta; „Ha elvesz az alkotmány, elpusztul maga a nemzet.“ A magyarság szabadságharcait a Habsburgok dinasztikus politikájá­val szemben évszázadokon át az alkotmány keretei között folytatta.

A magyar alkotmány azonban összeforrott a birodalmi gondolattal is. A Szent Koronaelméletével együtt alkotmányjogi formában fejezi ki a birodalmi gondolatot. Ez a biro­dalmi gondolat pedig, ha nem is imperiaisztikus alakjában, ma is, mélyen gyökerezik a nép lelkében.

Éppen ezért maga a nemzet ellen való me­rénylet lenne ennek az ősi és oly sok vihart kiállott alkotmánynak az elvetése és újjal kicserélése.

*

Ami a[z 18]48 utáni átalakulást illeti, bár áttér­tünk a rendi alapokról a népképviseleti rend­szerre, a demokrácia csak azt jelentette, hogy az államhatalom gyakorlásának a magyar alkotmány alapjellegének megfelelően a nép szellemében kell történnie. A magyar alkot­mány hajlékonysága és történeti jellege el­lene állt a liberális demokrácia kinövéseinek, így a magyar alkotmány a XIX. században is nem liberális-kapitalista értelemben volt demokratikus, jóllehet a francia forradalom eszméi a magyar alkotmányt is közelről érintették.

Bennünket átsegített a liberális demokrácia válságain az a körülmény, hogy nem vezet­tük be annak idején az általános, titkos vá­lasztójogot, és így a pártszétforgácsolódást el­kerültük. Ezt a magatartásunkat sokszor fél­reértették, és „fél-abszolútnak“ bélyegezték. A Párizs-környéki békék korszakában Magyarország gyakran volt a támadások céltáblája. Ma ez az eljárásunk csak a magyar politikai ösztön helyes megérzését mutatja.

Míg a külföldi parlamentarizmus a párt-szétforgácsolódások miatt a legválságosabb korszakokat mutatta, Magyarországon min­dig volt erős, kormányképes párt, és mindig volt egy nemzeti ellenzék, amely a nép vágy­álmait vagy közjogi és szociális követelmé­nyeit képviselte. Abban is különbözött az alkotmányos magyar felfogás a külfölditől, hogy nem ismer­te az egyesek alapjogait, az úgynevezett alanyi közjogokat, amelyek például a weimari al­kotmányban mint személyes, elvonhatatlan szabadságjogok szerepeltek. A magyar közjogi felfogás szerint a szabadságjogok is sok­kal inkább az egyeseknek a közösségi jogait, a nemzet életébe való bekapcsolódásának esz­közeit jelentették, nem pedig az állam célkitűzései elé emelt és a közösségtől idegen egyes részére állammentes vagy államellene szabad teret biztosító bástyákat.

Arra is rá kell mutatni, hogy a magyar al­kotmány az államhatalmak merev elvalasztása terén sem utánozta a nyugati demokráciá­kat. A törvényhozó és végrehajtó hatalom, s az utóbbinak kormányzati, közigazgatási és bírói ágai mindig harmonikusan együttmű­ködtek, és az államfői hatalom biztosította közöttük a helyes egyensúlyt.

Az első világháborút követő időkben a legtöbb parlamentáris államban a parlamen­tarizmus kinövései, az egyes osztályok ural­mát biztosító, önző párturalom és a plura­lizmus állandó válságokhoz vezettek. Viszont,a feltörő baloldali forradalmaktól, főleg pe­dig a bolsevizmus veszélyeitől való félelem a központi kormányzat erősítését követelte. Mivel ez a reform a merev alkotmányú ál­lamokban, ahol tehát az alkotmány bármely módosítása csakis nehezített módokon volt eszközölhető, nem történhetett meg alkotmá­nyos úton, kénytelenek voltak a parlamenta­rizmus kikapcsolásával a diktatúrát igénybe venni. Nálunk minden reform az alkotmány keretei között mehetett végbe.

A magyar alkotmány történeti jellegéből következik, hogy minden részét a változott viszonyokhoz képest lehet módosítani és eltörölni anélkül, hogy alapjellege megváltoz­nék. Miután a formai értelemben vett alap­törvényeket nem ismeri, minden alkotmányváltoztatás egyszerű törvénnyel történik. Ná­lunk ehhez nem volt minősített, vagyis két­harmad szótöbbségre, népszavazásra vagy külön alkotmányozó gyűlés összehívására szükség. A magyar alkotmány éppen a hajlé­konysága folytán különbözik a merev alkot­mányoktól. Páratlan rugalmassága így min­denkor alkalmassá tette a magyar alkotmányt arra, hogy a nemzet minden nagvobb rázkódtatás nélkül vigyen keresztül benne korsze­rű újításokat, ha viszonyainknak megfeleltek, és az idők bírálatát már kiállották. Így pél­dául 1848-ban valósággal a francia forrada­lom vívmányainak legfontosabbikát valósítot­ta meg a nemzet alkotmányos úton, vagyis az országgyűlésnek és a királynak közreműködésével. Vagy például a hivatásrendi képviselet az országgyűlés felsőházáról 1926-ban alkotott törvényben hamarább testet öltött, mint valamely modern tekintélyállamban. A nagy koreszmék és világáramlatok hatása tehát a magyar alkotmányon is meglátszik, de ősi intézményeit a külföldi eszmék hatása alatt soha fel nem áldozta. Így volt ez az 1848-i szabadságharcnak Ausztria részéről orosz segítséggel történt leverése és az aztkövető abszolutizmus korszaka után, 1867-ben; és így volt 1920-ban is, az 1918-1919. évek forradalmi állapotai után, amikor más államok valósággal az alkotmányozás lázá­ban éltek. Ugyanakkor Magyarországon ez ősi alkotmányhoz való visszatérés volt a ki­bontakozás útja.

Hála alkotmányunk páratlan rugalmassá­gának, kivételes időkben is eleget tudott ten­ni a nemzeti közösségnek szolgáló legmaga­sabb hivatásának. Amikor a háború és for­radalmak alatt a törvényhozói gépezet ne­hézkessége vagy nagy nyilvánossága miatt nem mutatkozott elegendőnek és megfelelő­nek, egyszerűen széleskörű hatalomátruházá­sok következtek be törvényhozási után a vég­rehajtó hatalom javára. Így elsősorban és fő­leg a háború esetére szóló kivételes hatalom alakjában, vagy a gazdasági és hitelélet rend­jének biztosítása végett. Ilyen esetekben te­hát nálunk is éppen úgy a mozgékonyabb kormányhatalom részéről történik a jogszabályalkotás, mint a tekintélyállamokban. A klasszikus magyar alkotmányos felfogás azonban a felhatalmazások idejének korláto­zása és országos parlamenti bizottságok ellenőrzése révén ily esetekben is biztosítani tudta az országgyűlés ellenőrzési jogát. Ná­lunk tehát a közösségi gondolat ilyenkor is érvényesíteni kívánja a felelősség ősi magyar alkotmányos intézményét.

*

Kereszténység, európaiság, közösségi gon­dolat és a nemzeti hagyományoknak minden idegen eszmével szemben való megőrzése, és a jövő számára való átmentése a magyar alkotmánynak azok az eszmei kincsei, ame­lyekből nemzetünk lelke sugárzik felénk. Nincsen olyan modern eszme, amelyet alkot­mányunk segítségével, tehát alkotmányunk keretei között meg ne valósíthatnánk. A mai magyar nemzedéknek nem lehet más hi­vatása, mint hazánk függetlenségét és a kor viszonyaihoz mindig alkalmazkodó alkotmá­nyunkat, századokon át megszentelt, de az ősi szellemben egyre megújuló életformáinkat bárhonnan jövő kísérlettel szemben is meg­védeni, és a közösség érdekében továbbfej­leszteni.

*

In Ellenzék, 63. évf., 276. szám (1942. december 5.), 5-6.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés