A klasszikusoknak a háborúval szemben elfoglalt ez az álláspontjuk egyébként összefügg azzal a sajátos individualista társadalomszemlélettel is, amelynek szemszögéből a közgazdaság és az állam kapcsolatát nézték, és amely a gazdasági liberalizmus kiindulási pontját képezi. Erre való tekintettel nevezte List Frigyes a fiziokraták és klasszikusok gazdasági elveit kozmopolita gazdaságtannak. Mint List megállapítja, „Adam Smith épp oly kevéssé tekintette feladatának, mint Quesnay, hogy politikai gazdaságtanról, vagyis arról a politikáról értekezzék, amelyet egy bizonyos nemzetnek követnie kell, hogy gazdasági viszonyaiban előrehaladjon. Munkájának címe: „A nemzetek jólétének természete és okai", tehát az egész emberiség minden nemzetéé. Beszél ugyan munkájának egyik részében a politikai gazdaságtan különféle rendszereiről, de csupán azzal a szándékkal, hogy azok helytelenségét kimutassa, és bebizonyítsa, hogy a politikai vagy nemzetgazdaságtan helyébe a világgazdaságtannak kell lépnie. Ha szól itt-ott a háborúról, ez csak mellesleg történik. Minden érvének alapja az örök béke eszméje". [1] A klasszikus iskola, továbbá Say és Sismondi, ugyanis a világgazdaságra nézve „meglevőnek tételez fel egy olyan állapotot, amelynek majd csak el kell következnie. Feltételezi a nemzetek világszövetségének létezését és az örök békét, s ebből vezeti le a szabadkereskedelem előnyeit". [2]

A klasszikus kozmopolita felfogással szemben mármost List kifejti a politikai gazdaságtan elveit. Ennek fő feladata megállapítani, hogy „egy adott nemzet az adott viszonyok között hogyan juthat földmívelése, ipara és kereskedelme útján jóléthez, műveltséghez és politikai hatalomhoz". [3] A politikai gazdaságtan tehát a klasszikus iskolától eltérően a nemzeti viszonyokat nem hagyja figyelmen kívül, és a valóságnak megfelelően tekintetbe veszi a nemzetek sokaságát és gazdasági fejlettségük különböző fokait A politikai gazdaságtan további történeti példák nyomán rámutat az anyagi gazdaság és politikai hatalom közötti szoros összefüggésre.

Ezzel kapcsolatban List részletesen kifejti, hogy a klasszikus iskola a nemzetközi szabadkereskedelem pártolása és következményeinek megítélése tekintetében egészen téves álláspontot foglal el. „Ily balga eredményekre az iskola csak úgy juthatott, hogy ama név ellenére, amelyet tudományának adott, a politikát abból teljesen kizárta, miközben a nemzet természetére ügyet sem vetett, s a háborúnak a különféle nemzetek közötti forgalomra gyakorolt hatásait figyelmen kívül hagyta". [4]

List Frigyesnél tehát a háború gazdasági kapcsolatainak figyelembevétele szempontjából igen fontos lépés a nemzeti eszmének a közgazdaságtan keretébe való szerves beillesztése. Ily módon a nemzeti függetlenség és hatalom gazdasági vonatkozásai is kellő megvilágításban részesülnek Listnél és követőinél, különösen a történeti iskola képviselőinél. A történelem tanúsága szerint pedig a hatalompolitikai célkitűzések mindig egyet jelentettek a háború lehetőségével. A háború így ráveti árnyékát a német közgazdaságtudomány egyes irányaira, anélkül azonban, hogy külön beható tanulmány tárgyát képezné. Erre a XIX. század foyamán gyakorlati indíték nem is volt. A háború előkészítése és lefolytatása többé-kevésbé a hadsereg belső ügye maradt.

Csak az 1914. évi világháború folyamán vált nyilván-valóvá, hogy a modern háború gazdasági kihatásai milyen gyökeresen különböznek a korábbi háborúkétól. Mint ahogy a békegazdaságban a kapitalizmus fejlődésével az egy-egy munkásra eső tőkejavak és gépek mennyisége rendkívül megnövekedett, ugyanígy már az első világháborút nagyfokú tőkeintenzitás jellemezte; egy-egy harcosra addig példátlan mennyiségű harci eszköz jutott. A jelenlegi háborúban pedig az egy harcosra eső felszerelés még sokkal nagyobb mértékű. Gondoljunk itt a tüzérség, a tankok és repülőgépek összehasonlíthatatlanul nagyobb számára és sokkal nagyobb méretű egységeire, továbbá az új automatikus tűzgépekre. Az önműködő fegyverek használata és a motorizálás folytán a modern hadsereg mindinkább egy erősen mechanizált üzem jellegét ölti fel. Ezért joggal hasonlították vándorlógyárhoz, amely a legújabb technikai vívmányokkal, a legbonyolultabb gépekkel felszerelve igyekszik elérni maximális „produktivitását": az ellenség rombolását és megsemmisítését.

Ennek a vándorló gyárnak felszereléséhez, újabb és újabb gépekkel való ellátásához megint csak gépek kellenek, amelyek a rombolás szerszámait előállítják. Az 1914. évi világháborúig a hadsereg szükségleteit specializált fegyverkezési ipar fedezte. De már e háború folyamán kitűnt, hogy ez a termelési alap túlságosan kicsiny. Az arzenálokon és fegyvergyárakon kívül hovatovább az ország egész iparát igénybe kellett venni, lekötve az ország teljes gazdasági erejét és minden rendelkezésre álló erőforrását.

Így alakult ki a totális háború gondolata. Most már nem az egyes kormányok vagy hadseregeik harcolnak egymással, hanem maguk a népek összes anyagi és szellemi erőik latba vetésével. Mint a totális háború eszméjének egyik megalkotója: Ludendorff hangsúlyozza számos könyvében, a „totális" megjelölés túllépi a közgazdaság fogalomkörét. Egyrészt kifejezésre akarja juttatni, hogy a harci tevékenység nemcsak a frontokra szorítkozik, hanem a légi támadások révén kiterjed az ország egész területére, így a polgári lakosságra is. Másrészt a „totális" szó magában foglalja azt is, hogy az ellenség a lakosság lelki ellenállásának megtörésére is törekszik megfelelő propaganda útján. A totális háború módszerei és eszközei tehát háromfélék: katonai, gazdasági és pszichológiai jellegűek. Ezek közül a gazdasági tényezők különösen kiemelkednek, mert az egész háborús tevékenység alapfeltételeit ezek adják meg.

A totális háború és a közgazdaság közötti kapcsolatok már most ugyancsak három csoportba oszthatók. Így először a háború indító oka vagy célja gazdasági természetű lehet. Másodszor a totális háborúban igen nagy szerepe van a gazdasági eszközökkel folytatott harcnak. Végül pedig a háború kihatásai kiterjednek az egész gazdasági életre, és azt nagymértékben átalakítják.

2. A totális háború gazdasági problémái kezdetben nem annyira közgazdászokat, mint inkább a német hivatásos katonákat foglalkoztatták, kik természetszerűen a katonai követelmények szemszögéből vizsgálták a kérdéseket. Az ilyen irányú vizsgálatokból fejlődött ki azután idővel az ún. Wehrwirtschaftslehre, a honvédelmi gazdaságtan, amelynek Németországban hatalmas irodalma alakult ki, különböző irányokat foglalva magában.

A honvédelmi gazdaságtan első iránya a gazdasági életnek a katonai követelmények szerint való átalakítását tekinti fő feladatának. Ez az irány különbséget tesz békegazdaság és háborús gazdaság között, és behatóan foglalkozik a kétféle gazdaság közötti átmenet kérdéseivel. Így ezen irány egyik vezető katonai képviselője, Hesse [5] szerint a következő négy részre oszlik: (1) gazdasági felkészülés a háborúra a béke idején, (2) gazdasági mozgósítás a háború kitörésekor, (3) háborús gazdaság, azaz a hadsereg és polgárság szükségleteinek kielégítése a háború alatt, (4) átmeneti gazdaság, amely a háború befejezése után a békére való áttérést biztosítja. Ezen irány hívei szerint egyébként a honvédelmi gazdaságtan közelebb áll a hadi tudományokhoz, mint a közgazdaságtudományhoz, mert itt a katonai szempontok a döntők, amelyekhez a gazdasági tevékenységnek alkalmazkodnia kell.

Míg az eddig ismertetett irány a háborús és békegazdaság megkülönböztetésén alapszik, addig a honvédelmi gazdaságtan másik fő iránya ezt a különbséget elejti. Ez irány fő képviselője, Hunke [6] abból indul ki, hogy a nemzetiszocialista gazdaság népi gazdaság. A nép fogalma pedig szerinte már magában foglalja az önmegvédés mozzanatát. Ha tehát a gazdaság a nép egyik életmegnyilvánulása, akkor szükségszerűen honvédelmi gazdaságnak is kell lennie. A háborús gazdaság nem egy rendkívüli állapot, amelyet normális békegazdaság követ. A honvédelmi gazdaság az egyedüli és permanens állapot, amely felöleli az egész gazdasági életet. Nincs határvonal háborús és békegazdaság között. A honvédelmi gazdaságtan tehát azonos a közgazdaságtannal.

Ezért a honvédelmi gazdaság keretében, mint amilyen a nemzetiszocialista gazdaság, a háború kitörése nem teszi szükségessé különleges új gazdaságpolitikai intézkedések életbeléptetését. A háborús gazdaság már az ún. békeállapotban is folyik, és csak intenzitásában erősödik, ha a harc megindul.

A honvédelmi gazdaságtannak ezen irányával áll kapcsolatban v[on] Gottl-Ottlilienfeld és iskolája, amely a német korábbi közgazdasági irányzatok közül elsőnek foglalkozott behatóbban a honvédelem gazdasági vonatkozásaival. Gottl és iskolájának legjellegzetesebb módszertani elve és vezéreszménye, hogy a gazdaságot, mint élő valóságot tekinti, és így a gazdaságtant az élet tanává építi ki. Gottl egyik fő munkájának a címe: Wirtschaft als Leben (Jena, 1925). Gottl ezért az emberi együttélés szervezeteit vizsgálja, amelyek közül jelenleg a legátfogóbb a népközösség, mint személy feletti életegység. A közgazdaság viszont Volkswirtschaft, tehát népi gazdaság, amelynek fő feladata a népközösség életlendületének (Lebenswucht) fenntartása és gyarapítása. Ez a gazdaságpolitika célja, ha az élethelyesség (Lebensrichtigkeit) elvét követi. A népi gazdaság tehát szükségszerűen azonos a honvédelmi gazdasággal. A háborús erőfeszítés így nem jelent rendkívüli állapotot a gazdasági élet számára, hanem csak egy mindig meglevő funkció fokozását.

Gottl [7] ezzel kapcsolatban kifejti, hogy a népi gazdaságot úgy kell kialakítani, hogy az a tényleges háború felfokozott követelményeinek mindenkor képes legyen megfelelni. Míg azonban a szoros értelemben vett mozgósítás néhány nap alatt végrehajtható, addig a gazdasági mozgósítás hosszabb időt vesz igénybe. Ezen késedelem elkerülése céljából a közgazdaságot az állandó mozgósítottság (dauernde Mobilhaltung) állapotában kell tartani.

3. A Gottl-féle iskola egyébként a modern filozófia egyik fő irányának, az ún. életbölcseletnek a hatása alatt áll. Ez a biologizmus, amelynek fő képviselői Németországban: Nietzsche, Simmel és Klages, eredetére a romantikára nyúlik vissza, és az organisztikus társadalmi szemléletnek természetes folytatása. Ez a bölcseleti áramlat erősen érezhető az újabb politikai ideológiákban is. Elég e tekintetben a faj, vérközösség, továbbá az élettér szerepére utalni. A biologizmus szemszögéből mármost a jelenlegi háború totális jellege az eddiginél messzebbmenő megvilágítást nyer. A létért való küzdelem, amely gondolatot Darwin tudvalevően Malthus nyomán vezette be a biológiába, a háború biológiai magyarázatát adja, ha figyelembe vesszük, hogy ez a küzdelem az ember társas élőlény jellegéből kifolyólag elsősorban nem az egyének, hanem az egyes társas csoportok között éleződik ki. Az egyes primitív társas csoportok közötti harc pedig leggyakrabban és legelkeseredettebben a létfenntartást biztosító javak megszerzéséért robban ki. Így a harc tárgya lehet egy vadban dús erdő vagy halban bő folyó, amelynek megszerzésétől vagy megtartásától a népcsoport életben maradása függhet. A biologisztikus szemlélet ily módon közvetlenül összekapcsolódik a gazdasági folyamatok magyarázatával.

Az ilyen háborúk biológiai fontossága érthetővé teszi, hogy a harckészség a társas csoportoknál ösztönszerű. A népek történetében vannak ugyan más háborúk is, amelyek a vezetők szeszélyéből, vetélkedéséből vagy más kisebb jelentőségű okokból erednek. Ezeknek biológiai szerepe csak abban áll, hogy nem engedik a harckészség elsatnyulását. Így a harci ösztön mintegy ugrásra készen áll, hogy betöltse rendeltetését, amikor a háborúban a lét vagy nemlét kérdése forog a kockán. Ilyen háború mármost kétségtelenül a modern háború is.

Mint Richarz, [8] a honvédelmi gazdaságtan egyik újabb képviselője kifejti, a világhódítás befejezést nyert, a világ anyagi erőforrásai már mind le vannak foglalva; nincsenek gazdátlan területek. Ezért különösen az erősebben szaporodó népek számára előtérbe nyomni az élet jogok és életlehetőségek kérdése, illetőleg a növekvő népesség megfelelő életszínvonalához szükséges javak biztosítása. Ezek most már csak az anyagi erőforrásokat birtokló más népektől szerezhetők meg, ami ezektől a népektől való gazdasági függőséget jelent. Ez viszont ellentétben áll a nép politikai függetlenségének és cselekvőképességének követelményeivel. Ezért a nyersanyagokkal nem rendelkező, szapora népek életterük biztosítására birodalomépítő, azaz imperialisztikus politikát kénytelenek mind erőteljesebben folytatni. Ez azonban szükségszerűen szembeállítja őket a már fennálló birodalmakkal, és így a háború elkerülhetetlenné válik.

A modern háború tehát nem a dicsőség puszta növeléséért, vetélkedésért folyik, hanem az életlehetőségek, az élettér biztosítása érdekében. Minthogy a létért való küzdelem a primitív törzsek között azok minden tagjára kiterjed, tehát totális jellegű, ugyanúgy totálisnak kell lennie a modern háborúnak is, mert szintén az egész nép létalapja függ kimenetelétől.

Itt azonban hangsúlyozást érdemel, hogy a modern háború totális jellege és szükségszerűsége szoros összefüggésben áll a biologisztikus társadalmi szemlélet immanens mivoltával, vagyis azzal, hogy ez a világnézet minden értéket és magát az értékforrást is ebben a világban, és nem egy transzcendens valóságban látja. Ezzel szemben a nagy világvallások, különösen a kereszténység és az emberiség vezető gondolkodói a legfőbb valóságot egy örökkévaló és transzcendens értékrendben látták, amely a világ és a biológiai küzdelmek felett állva békét és harmóniát sugároz ki magából. A transzcendens világnézet pedig a különböző népeket szellemi kapcsolatokkal az egyetemes emberi közösség tagjaivá fűzi össze, ami a legerősebb biológiai motívumokból eredő karcot is bizonyos etikai korlátok közé szorítja. Mármost kétségtelen, hogy elsősorban a kapitalizmus következménye, hogy a társadalmi élet minden területén a gazdasági érték lett uralkodó, amivel párhuzamosan a transzcendens világnézet mindinkább háttérbe szorult. Ezáltal a hadviselés etikai korlátai erősen meggyengültek, és így a háború az immanens biológiai motívumok korlátlan hatása alatt, a primitív népek közötti küzdelemhez hasonlóan, totális jellegűvé vált. Mindebből világos, hogy totális háború indítékai és céljai mélyen a modern gazdasági viszonyokban gyökereznek, ha nem is vezethetők vissza maradék nélkül ezekre.

A honvédelmi gazdaságtan az előbbiek szerint elsősorban a totális háború indítékait és céljait vizsgálja, továbbá behatóan foglalkozik a totális háború által megkövetelt gazdaság szervezeti intézkedésekkel. Tehát a Wehrwirtschaftslehre iránya megfelel a sajátos német közgazdaságtudomány szellemének, amely különösen a gazdasági életnek a politikai és kulturális tényezőkkel való kapcsolatát és a gazdasági szervezet kérdéseit vizsgálja.

4. A közgazdaság szervezetei azonban a gazdasági életnek csak külső kereteit szabják meg. Gyakorlati és elméleti szempontból egyaránt döntő fontosságú további probléma, hogy milyen a közgazdaság életműködése a szervezeteken belül, és hogy a gazdasági tényezők mennyiségi viszonyai miképp alakulnak. E problémák megoldása csak a sajátos gazdasági törvények ismerete alapján lehetséges. E célból tehát a szó szoros értelmében vett közgazdaságtudományhoz kell fordulnunk, amely a közgazdaság jelenségeit tisztán azok gazdasági mivoltában vizsgálja, és így vezet le gazdasági törvényeket. Ez már nem tartozik a honvédelmi gazdaságtan eredeti feladatkörébe, amely mint láttuk, leíró jellegű, és nem törvénykutató. A gazdasági törvények figyelembevétele pedig alapvető fontosságú a honvédelmi gazdaság problémáinak megoldása szempontjából. Az itt szükségessé váló organizációs intézkedések ugyanis csak akkor lehetnek tartósan eredményesek, ha ezek a gazdasági törvényekkel összhangban állanak. Nevezetesen csak így kerülhető el a túlorganizálás nagy veszélye.

Milyen természetűek mármost a totális háború problémái tisztán gazdasági szempontból tekintve? Elsősorban tisztázandó, hogy a gazdasági egyensúly vagy pedig az egyensúlyzavarok jellegzetességeit mutatják-e. Nyilvánvaló mármost, hogy a háború lényege, különösen a villámháború korszakában, a gyors változás, az állandó egyensúlyzavar. Ezért a háborús gazdálkodás problematikája természetszerűleg nem a statikai, hanem a dinamikai gazdaságtan körébe tartozik. Ily módon a modern közgazdaságtudomány, a legújabb gazdaságkutatás alapvető jelentőségű a totális háborús gazdaság számára. Különösen fontos e tekintetben a konjunktúratan. Ugyanis a honvédelmi gazdaság említett egyes fázisai határozott konjunktúrahelyzeteknek felelnek meg.

Nevezetesen a háborúra való felkészülés a legtöbb országban a gazdasági pangás idején vette kezdetét, és a legkitűnőbb eszköznek bizonyult a munkanélküliség megszüntetésére. A dinamikai gazdaságtan alapvető problémája mármost éppen a közgazdaság kiemelése a termelő erők részleges foglalkoztatottságának állapotából, és azok teljes foglalkoztatottságának megvalósítása. Ez utóbbi jellemzi a háborús gazdaságot. A honvédelmi gazdaság irányítását ezért a dinamikai gazdaságtan elvei szerint kell végrehajtani.

A kiindulási pont a beruházások és a fogyasztás, illetőleg a nemzeti jövedelem közötti összefüggés a termelő erők részleges foglalkoztatottsága esetében, aminek tisztázása svéd közgazdászok (E. Lindahl, G. Myrdal és B. Ohlin), továbbá J. M. Keynes érdeme. Döntő fontosságú e tekintetben a beruházási tevékenység és a takarékoskodás volumene közötti arány. [9] Ha ugyanis a beruházások nagysága nem éri el a megtakarítások volumenét, úgy munkanélküliség és hanyatló gazdasági tevékenység a következménye. Ilyenkor a takarékoskodók keresletének csökkenését a fogyasztási javak iránt nem pótolja teljesen a beruházási iparágakban alkalmazottak kereslete, miután a megtakarítások csak részben nyernek beruházást. Ezért a fogyasztási javakat előállító vállalatok veszteségeket szenvednek. E veszteségek és a velük járó munkanélküliség csak akkor kerülhetők el, ha a megtakarítások teljes mértékben a beruházások céljaira lesznek felhasználva.

Az említett svéd közgazdászok és Keynes K. Wicksell kutatásait folytatva kétségbevonhatatlanul kimutatták, hogy a beruházások és megtakarítások egyenlőségét a tőkepiac mechanizmusa dinamikai viszonyok között tartósan nem biztosítja önműködően, hanem a kettő között huzamos időn át eltérések léphetnek fel. A statikai elmélet szerint ugyanis a tőkepiacon a kamatnak kell a szabályozó szerepet betöltenie a tőkekereslet és kínálat egyensúlya érdekében. A beruházások nagysága, illetőleg a tőkekereslet azonban főképp a közgazdaság dinamikai tényezőitől függ; nevezetesen a piaci anticipációk, a még ki nem használt befektetési lehetőségek határozzák meg elsősorban, és így rendkívül változó. A takarékoskodás volumenét pedig különösen a jövedelmek nagysága szabja meg. Tehát a tőkepiacon a kereslet és a kínálat a kamat mellett számos erősen változó gazdasági tényezőnek is függvénye. Ezért nem várhatjuk, hogy a tőkekamat szabályozó szerepe a beruházások és megtakarítások egyenlőségét automatikusan biztosítani tudja.

5. Ha mármost a beruházási tevékenység a magángazdaság körében nem éri el magától a szükséges mértéket, úgy az államnak kell a hiányt közmunkákkal pótolnia. A szükséges közmunkák természetének megállapítása végett azok rendeltetését kell alapul vennünk. Láttuk, hogy ezek a takarékoskodók fogyasztás-csökkenését pótolják a közmunkáknál alkalmazottak fogyasztási keresletével. Lényeges tehát az, hogy a beruházási tevékenység jövedelmet biztosít az abban foglalkoztatottak számára anélkül, hogy ugyanakkor a piacra új megvásárolandó fogyasztási javakat hozna. E szempontból azonban a különböző típusú beruházások nem egyenlő mértékben hatékonyak a fellendülés előmozdítása irányában. Nevezetesen a magánvállalati beruházások célja természetesen nyereségszerzés. Ennek elérése céljából azonban az új beruházásoknak előbb-utóbb a fogyasztási javak kínálatának a megnövekedését kell eredményeznie, mert a beruházást csak az így keletkező jövedelem törlesztheti. A beruházás törlesztése viszont évről évre visszatérő új megtakarítást tesz szükségessé, ami egy újabb problémát jelent. Expanzív hatás szempontjából tehát az olyan beruházás ideális, amely új fogyasztási javakat lehetőleg egyáltalán nem, vagy csak nagyon későn és minél kisebb mértékben hoz a piacra.

A magánvállalati beruházások nyereséghez kötött jellege expanzív hatásuk szempontjából további hátrányt is jelent. A nyereség szerzése ugyanis új fogyasztási javaknak a piacra való behozatalát kívánja meg; ez azonban a szükségletek telítődésére vezet. Ily módon a javak ára és az ebből származó nyereség is csökken, ami a beruházási tevékenységre fékezőleg hat ki. Ezért ez utóbbi szempontból az olyan beruházások expanzív hatása a legnagyobb, amelyek ki nem elégíthető szükségleteket fedeznek. Ilyen beruházások gyanánt Keynes [10] az aranybányászatot és a piramisok építését említi, mint amelyek a teljes foglalkoztatottság elérését legjobban tudják biztosítani a gazdaságtörténet tanúsága szerint. 

Nyilvánvaló mármost, hogy a fegyverkezési beruházások expanzív hatása a fentiekkel legalábbis egyenlő, sőt valójában azokat felülmúlva még nagyobb mértékű. A fegyverkezési tevékenység ugyanis egyrészt nem hoz új fogyasztási javakat a piacra, másrészt úgyszólván kielégíthetetlen szükségletek számára dolgozik a háború folyamán, amikor a hadi felszerelés állandó elhasználódás és ellenséges pusztítás következtében folytonos utánpótlást igényel. A fegyverkezési beruházások, mint közmunkák, illetőleg közületi kiadások, tehát különösen alkalmasak a gazdasági pangásból való kiemelkedés gyakorlati megvalósítására.

A közmunkák, illetőleg közületi beruházások expanzív hatásának lefolyását egyébként a következőképp vázolhatjuk. A közmunkáknál, illetőleg beruházásoknál közvetlenül alkalmazottak képezik az ún. elsődleges foglalkoztatottságot. Ezek kereslete a fogyasztási iparágakban fokozza a termelést, és így a foglalkoztatottságot. Az így keletkező másodlagos foglalkoztatottság [a] maga részéről újból növeli a fogyasztási iparok termelését és foglalkoztatottságát. Ily módon az elsődleges foglalkoztatottságnak többszörösét kitevő járulékos foglalkoztatottság jön létre. A nemzeti jövedelemnek ebből származó többlete a beruházási összegnek sokszorosát teszi ki. Ez utóbbi szorzószám a Keynes-féle multiplikátor, amely meghatározza részleges foglalkoztatottság esetén a beruházás okozta fogyasztás növekedését. Keynes a multiplikátort állandónak, és hatását rögtön érvényesülőnek tételezi fel. A valóságban a multiplikátor számértéke a körülményektől függően változó, és hatása is csak bizonyos időköz lefolyása után érvényesül.

A beruházások nyomán keletkező fogyasztásnövekedés idővel szükségessé teszi a fogyasztási cikkeket gyártó berendezések kibővítését, tehát a megfelelő termelési javak előállításának fokozását. Ez az ún. indukált beruházás, amelynek nagysága a fogyasztási javak termelésének változásától függ. Ha egy bizonyos egységnyi időszak alatt a fogyasztási kereslet mindig állandó mértékkel emelkedik, azaz növekedése egyenletes, úgy a fogyasztási javak előállításához szükséges új termelési javak mennyisége minden időszakban ugyanaz marad. Az indukált beruházás tehát ilyenkor állandó nagyságú. Ez a beruházás csak akkor fokozódhat, ha a fogyasztási kereslet növekedése nem egyenletes, hanem gyorsuló. Az indukált beruházás nagyságát tehát az ún. akcelerációs elv szabja meg. 

Az elsődleges beruházásból származó fogyasztásnövekedés, és így az indukált beruházás is, annál nagyobb, minél inkább fogyasztási cikkek vásárlására fordítják az elsődlegesen foglalkoztatottak jövedelmüket, azaz minél kevésbé takarékoskodnak. A takarékoskodás tehát részleges foglalkoztatottság mellett bizonyos mértéket meghaladva kontraktív hatást gyakorol, a pangásból való kiemelkedést fékezi. Ezért ilyenkor nem indokolt a takarékosság fokozására törekedni. Hanem ekkor a fogyasztási és termelési javak előállítása egymással párhuzamosan , egyidejűleg emelkedhet. A felkészülés ezen fázisában a fogyasztás korlátozására nincs szükség: vaj és ágyú egyformán termelhető.

A fegyverkezési beruházások expanzív hatása szempontjából kívánatos, hogy azok finanszírozása ne fokozott adózás, hanem költségvetési deficit alapján történjék. Az adózás fokozása ugyanis vásárlóerőt von el a közgazdaságból, és így a fogyasztás korlátozására vezet. Holott, mint láttuk, minden eszközzel a fogyasztás növelésére kell törekedni, tehát minél több vásárlóerőt kell a gazdasági életbe injektálni. A hitel kiterjesztése ilyenkor nem vezet inflációs áremelkedésre, mert a segítségével munkába állított, addig parlagon heverő termelőerők a fogyasztási javak mennyiségét a pénz és hitelvolumen növelésével lépést tartva fokozzák, és így az árak gyorsuló emelkedése nem következhet be. Az ilyen hitelexpanzió, illetőleg deficitfinanszirozás eredményességének felismerése a dinamikai elmélet egyik legfontosabb eredménye. A statikai elmélet alapján ez alig látható be, ami a világválságból való kibontakozást a múlt évtized folyamán erősen késleltette. A svédek ismerték fel először helyességét, és alkalmazták kiváló sikerrel. A fegyverkezés ilyen finanszírozásával pedig Németország ért el nagy eredményeket.

A közgazdaság különböző ágazataiban a kihasználatlan termelőerők aránya eredetileg nem egyforma. Ezért a fegyverkezés hatására a különböző gazdasági ágazatok nem egyszerre érik el a teljes foglalkoztatottság állapotát. Ilyenkor azok az iparágak, amelyek előbb érik el a kapacitás teljes kihasználását, amelyek termelése tehát már nem fokozható, hátráltatják a többi ágazat expanzióját. Ezek az ún. üvegnyakak (bottlenecks). Ha pl. az acéltermelés elérte a teljes kapacitást, akkor az acélkeresletnek további fokozása a fellendülés során csak az acélárak állandó emelkedését idézheti elő, ami inflációs áremelkedést indíthat meg az egész közgazdaságban.

Ennek elkerülésére azonban nem szükséges a termelés növekedését megállítani, hanem megfelelő beavatkozással biztosítani lehet a többi iparág teljes foglalkoztatottságának elérését anélkül, hogy inflációs áremelkedés bekövetkezne. Így az acélkereslet további fokozódását, amennyiben az a beruházásokból ered, az utóbbiak ellenőrzése és korlátozása útján lehet elkerülni oly módon, hogy csak a honvédelmi szempontból szükséges acélt felhasználó beruházások lesznek engedélyezve. Egyidejűleg intézkedéseket kell életbe léptetni az acélnak más anyagokkal való helyettesítése érdekében. Ezek az intézkedések tehát még nem jelentik a beruházások korlátozását, hanem csak irányítását.

Az acélkereslet növekedése onnan is eredhet, hogy a kereslet túlzottan irányul olyan fogyasztási javak felé, amelyek gyártása sok acélt igényel. Az acélárak ez okból való felhajtása elkerülhető, ha a keresletet más javak felé irányítjuk. Ilyenkor tehát a fogyasztásnál is csak irányításra,  és nem korlátozásra van szükség.

6. Megváltozik a helyzet, ha a közgazdaság minden ágazatában beáll a teljes foglalkoztatottság. Ekkor a bőség helyébe a szűkösség korlátai lépnek. Ilyenkor a fegyverkezés által igényelt javak előállításának fokozása csak a fogyasztás megszorítása, tehát a takarékosság növelése árán lehetséges. A takarékosság most már feltétlen erény. Ez esetben érvényes a vaj vagy ágyú alternatívája.

A békegazdálkodás keretében a konjunkturális fellendülés végén a teljes foglalkoztatottság szintén megvalósulhat. A termelés fokozásához szükséges fogyasztáscsökkenést ilyenkor az erős áremelkedés biztosítja. A hitelexpanzió ekkor már inflációs áremelkedést okoz, ami kényszertakarékosságot eredményez. Hasonlóképp megy végbe a honvédelmi beruházások növelése háborús infláció esetén. Ez a szabadpiacon alapuló honvédelmi gazdaság működési elve, ami az első világháború folyamán érvényesült minden országban.

Itt az árak emelkedése korlátozza a fogyasztást, és teszi lehetővé a honvédelmi termelés fokozását. Ez esetben a termelés elsősorban az állami kiadásokhoz igazodik, és így a pénzgazdálkodásnak irányító szerepe van a honvédelmi gazdaságban. Ez a liberálisnak nevezhető honvédelmi gazdaság sem lehet meg azonban messzemenő állami beavatkozás nélkül. Így szükség van az árak maximálására, továbbá a létfenntartási javak adagolására. E korlátozó intézkedések azonban itt csak másodlagos jellegűek.

A honvédelmi gazdaságnak ilyen pénzpolitikai irányítása azonban csak akkor valósítható meg, ha egyrészt a háborús termelésre való átállítással nem kell sietni, másrészt, ha kellő nagyságú tartalékok állnak rendelkezésre. Az átállítás ugyanis ilyenkor hosszadalmas, mert az áremelkedések csak számos piaci reakció útján érvényesíthetik hatásukat, s ez hosszú időt vesz igénybe. Az árak pedig a termelés átállítását és fokozását csak akkor tudják létrehozni, ha a szükséges nyersanyagok és erőforrások rendelkezésre állnak. A totális háborúban e két feltétel egyike sem teljesül, tehát a pénzpolitikai irányítás nem alkalmazható.

Ezért a totális háborúban a pénzpolitika közvetett módszerei helyett a honvédelmi gazdaság irányítására közvetlen termeléspolitikai intézkedéseket alkalmaznak. Ez lényeges különbség az első világháborúhoz képest. Az ilyen közvetlen intézkedések közül a legfontosabbak: (1) a nyersanyagok felhasználásának szabályozása, (2) a beruházások irányítása, (3) a hitel- és tőkepiac szabályozása, (4) a fogyasztási javak adagolása, (5) az áralakulás szabályozása.

A honvédelmi termelésnek a totális háborúban szükséges nagymértékű fokozása a polgári fogyasztás drasztikus korlátozását teszi szükségessé. Ennek határt szabnak a nélkülözésekből eredő pszichológiai hatások. Thalheim [11] szerint a polgári fogyasztásnak mintegy 30%-os csökkenése a maximum, ami pszichológiailag még elviselhető. Ez a nem elsőrendű életszükségleti javak fogyasztásának a békéhez viszonyítva 50%-kal való megszorítását jelenti.

A polgári fogyasztás megvalósítható legnagyobb korlátozása sem szabadít fel azonban elég termelő erőt a totális háború telhetetlen szükségleteinek fedezésére. A hiányt ezért a közgazdaság meglevő tőkekészletének részleges felemésztése útján kell pótolni. A tőkefogyasztásnak négy fő típusa: (1) a raktárkészletek felélése, (2) a természeti erőforrások és nyersanyagok rablógazdálkodásszerű kiaknázása, (3) a termelőberendezések karbantartásának és felújításának korlátozása, illetőleg megszüntetése, (4) a külföldi befektetések és aranytartalékok latba vetése. A nagyarányú tőkefogyasztás a totális háború szükséges velejárója, és a termelőerőknek a végsőkig való megfeszítését jelenti. Ez reálgazdasági tekintetben az egyik fő különbség a békegazdaság teljes foglalkoztatottságához képest. Egyszersmind így a háborús terhek legalább részben a jövőre hárulnak át.

A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy a totális háború a közgazdaság igen mélyreható és tervszerű szabályozását kívánja meg a kitűzött feladatok megvalósítása érdekében. Ez a háborús tervgazdálkodás sokkal radikálisabb, mint a békegazdaságban a konjunktúraváltozások, és más okok miatt szükséges irányított gazdálkodás. [12] De messzebbmenő az újabban több oldalról vizsgált ún. szocialisztikus cseregazdálkodásnál [13] is, amelynél az állam csak a termelést veszi kézbe, míg a fogyasztás szabályozása teljes mértékben fennáll, és így a kereslet befolyása az áralakuláson keresztül érvényesülhet. A totális háborús gazdaságban ezzel szemben a fogyasztás is messzemenő szabályozásnak van alávetve. Ezért túlnyomóan, ha nem is teljesen, kényszergazdálkodás.

Míg az irányított gazdálkodásnál az állami szabályozás az árak, bérek, a vásárlóerő és a hitelvolumen tényezőin keresztül, tehát közvetve érvényesül, addig a totális háborúban az állam közvetlenül dönt a beruházások és szükségletek mennyisége és rangsora tekintetében. Az árak és bérek ugyanis a háborús gazdaságban jórészt rögzítve vannak. Éppen ezért az árak és bérek változásával előidézett hatások elmaradnának, ha szerepüket nem töltené be a közvetlen irányítás a termelés és fogyasztás módosításának kikényszerítése céljából. Minél szélesebb körű tehát az ár- és bérrögzítés, annál általánosabb a közvetlen irányítás, illetőleg a kényszergazdálkodás. Az árak és bérek ilyenkor csak a központi irányítás és számvetés segédeszközei gyanánt játszanak szerepet. A magánvállalkozók pedig az állami termelési és fogyasztási programnak mintegy végrehajtóivá válnak. Ily módon az egész közgazdaság szinte egyetlen gigantikus üzemmé alakul át. Ezért érthető, hogy a Wehrwirtschaftslehre körében az üzemgazdaságtan szempontjai állnak előtérben, és ezeket alkalmazzák a felmerülő számos bonyolult organizációs problémával kapcsolatban.

Nagy tévedés volna azonban azt hinni, hogy a háborús gazdaság elsősorban szervezési probléma, és hogy eredményességéhez csak megfelelő szervezet szükséges, amely a gazdasági parancsok szétosztását és végrehajtását biztosítja. A gazdasági parancsadás csak úgy lehet tartósan eredményes, ha az a gazdasági törvényeknek megfelel. [14] Tehát a gazdasági tényezők nagyságát úgy kell megszabni, ahogy azok azonos alapadottságok mellett a szabadpiac hosszadalmas és tapogatózó működése révén maguktól kialakulnának. Ezért a gazdasági törvények kvantitatív pontosságú ismerete, amit a modern ökonometriai kutatás tesz lehetővé, a kényszergazdaság eredményességének legfőbb feltétele, és még nagyobb fontosságú, mint a békegazdaságban.

Ha a kényszergazdasági rendeletek nem állnak összhangban a gazdasági törvényekkel, úgy a korlátozás és árrögzítés dacára megindul a zugforgalom, különösen a létfenntartási javak piacain. Az éhség erősebbnek bizonyul a büntető szankcióktól való félelemnél. Minél nagyobb a szembefordulás a gazdasági törvények által meghatározott egyensúlyi helyzettel, annál nagyobb méreteket ölt a zugforgalom. A különböző országok a gazdasági irányítás helyességének megfelelően e téren a háború előrehaladásával eltérő fejlődést mutatnak. Sok országban a zugforgalom oly nagy arányúvá vált, hogy meghaladja a legális ügyleteket. Itt az árak természetesen többszörösei a hivatalosan megállapított maximális áraknak. Az ilyen országokban a háborús gazdaságpolitika csődjével állunk szemben.

Általában véve a háborús kényszergazdálkodás keretében a gazdasági törvények figyelembevétele annál döntőbb fontosságú, minél hosszabb időtartamú a háború. A rövid és hosszú időtartamú egyensúlyi helyzetek megkülönböztetése itt is érvényesül. Közvetlen kényszerintézkedések révén ugyanis bizonyos labilis gazdasági helyzetek rövid időn át fenntarthatók; az illető intézkedések tehát pillanatnyi sikerrel járhatnak. Miután azonban a tartós, hosszú időre szóló egyensúly törvényeivel nem számolnak, a gazdasági helyzet idővel fokozatosan romlik, és minden kényszer dacára feltartózhatatlanul kedvezőtlen irányban fejlődik. A hosszú ideig elhúzódó totális háború esetében ezért csak a dinamikai gazdasági törvényekkel számszerűség tekintetében is legteljesebb összhangban álló gazdaságpolitikai irányítás tudja elkerülni a gazdasági összeomlást, illetőleg az inflációt.

7. A gazdasági törvények döntő szerepét a háborúban igen jól szemlélteti a háború finanszírozásának kérdése. A totális háború folytatása ugyan nem múlhat azon, hogy az államnak elfogyott a pénze. Montecuccoli híres mondása szó szerinti jelentőségét elvesztette. Különben már az első világháború is megmutatta, hogy az állam mindig tudott magának annyi pénzt teremteni, amennyire szüksége volt a honvédelmi javak megvásárlása céljából. A bajt az első világháborúban az okozta, hogy az állami vásárlások, tehát pénzpolitikai módszerek, szabályozták elsősorban a hadigazdaságot. Ezzel szemben a modern totális háborúban a finanszírozás szerepét közvetlen termelés- és fogyasztáspolitikai eszközök töltik be. A finanszírozás ma már megszűnt irányítani. Ebből azonban nem következik, hogy a finanszírozás, illetőleg a pénz funkciója a totális háborúban elvesztette jelentőségét.

A helyes finanszírozás ugyanis nagyban elősegíti a gazdasági mozgósítást és a háborús termelést, míg a helytelen finanszírozás a termelés folytonosságát meghiúsíthatja. A totális háború finanszírozásának fő feladata mármost nem a szükséges pénz előteremtése, hanem egyrészt a közgazdaságban felgyülemlő, funkció nélküli vásárló erők elvonása, másrészt a háború terheinek a szociális igazságosság elvei szerint való elosztása. Ez okból a finanszírozás lehetőleg nem az inflációra, hanem az adózásra és kölcsönökre épül fel. Fontos probléma ezzel kapcsolatban az adók és kölcsönök arányának helyes megállapítása.

E tekintetben a következő alapelvek irányadók. Az adózás útján elvont vásárlóerő teljesen az állam birtokába kerül, az ezzel való finanszírozás végleges elintézést jelent kamatfizetési kötelezettség nélkül. Ezzel szemben kölcsön esetén az elvont vásárlóerő állaga mintegy biztosítva marad tulajdonosa számára; ezért az állam kamatot is fizet utána. Ez indokolt volna akkor, ha a vásárlóerőnek megfelelő reáltőke tényleg megmaradna. Valójában azonban e vásárlóerő olyan javakban testesül meg, amelyek a háború folyamán elhasználódnak, az állag megmaradásáról tehát nem lehet szó. Ebből a szempontból tehát az adózás útján való finanszírozás volna a legindokoltabb. A modern háborúban tényleg mindenütt törekvést láthatunk arra, hogy a finanszírozás minél inkább az adókra legyen felépítve. Teljes mértékben azonban ez nem valósítható meg; a háborús szükségleteknek csak mintegy fele fedezhetők adókból.

Az adózás további fokozását útját állja ugyanis, hogy a modern adórendszerek az egyéni teljesítőképességen alapulnak. Az adózásnak egyedüli finanszírozási módszer gyanánt való alkalmazása ettől az elvtől való gyökeres eltérést tenne szükségessé. Nevezetesen minden likvid jövedelem elvonását jelentené, tekintet nélkül annak eredetére és felhasználási lehetőségeire. Ez megbénítana minden termelési és takarékossági igyekezetet, s amellett rendkívül igazságtalan volna. [15] A háborús erőfeszítést serkentő egyéni és magángazdasági indítékok megőrzése, továbbá az igazságos teherviselés elve teszi tehát a kölcsönök útján való finanszírozást feltétlenül szükségessé. Ugyanakkor figyelembe veendő, hogy a honvédelmi befektetések nem tekinthetők szükségszerűen improduktív jellegűeknek, különösen a hosszú időtartam szemszögéből tekintve. [16] Nevezetesen a sikeres háború új területek megszerzésével az ország erőforrásait, a nemzeti vagyont lényegesen gyarapíthatja, ami a kölcsön törlesztését és a kamatfizetést reálgazdasági szempontból is megalapozza.

A háború finanszírozásának legfőbb feladata az előbbiek szerint az infláció elkerülése. Minél tovább tart azonban a háború, annál nagyobb lesz az árutermelés és a fogyasztás igényei között a különbség. Míg egyrészt az árukínálat csökken, addig másrészt a névleges jövedelem emelkedik, ami az árak növekedésére, tehát inflációra vezetne, ha az állam a fölös vásárlóerőt el nem vonná. A vásárlóerő lefölözésére eddig ismertetett módszerek: adózás, kölcsönök, illetőleg állami címletek kibocsátása azonban nem elegendők az infláció biztos megakadályozására. Nevezetesen állami címleteknek, különösen ha azok rövid lejáratúak, szintén inflatorikus hatásuk van, ugyanis bizonyos célokra likvid vásárlóerő gyanánt felhasználhatók, illetőleg a központi banknál fizetőeszközökre átválthatók.

Ezért nyomult előtérbe a kényszertakarékosság gondolata, amelyet először Keynes [17] vetett fel. A kényszertakarékosság révén összegyűjtött pénzek felett ugyanis csak az állam rendelkezik, ezek tehát többletvásárlóerőt semmiképp sem jelenthetnek vagy kreálhatnak. Az állam az átvett összegek visszafizetését a háború utáni időkre garantálja; így voltaképp kényszerkölcsönt vesz fel. A kényszertakarékosság, illetőleg kényszerkölcsön mellett való vásárlóerő-elvonás nagy előnye, hogy a forgalomban levő fizetőeszközök mennyiségének állandóságát nagymértékben biztosítja, ami az infláció elkerülése szempontjából nagy jelentőségű. Mindenesetre azonban minél hosszabb ideig tart a háború, annál nagyobb erőfeszítést és áldozatot kíván meg az infláció megakadályozása.

8. A totális háború további fontos gazdasági problémája az átmenet biztosítása a békeállapotra, amikor ugyan a fegyverek már nincsenek akcióban, de azért az előzők szerint a honvédelmi készültségnek továbbra is fenn kell maradnia. Háború utáni leszerelésről tehát nem lehet szó. Ez az átmenetet ugyan kissé megkönnyíti, de még így is súlyos problémát jelent a háborúban végsőkig feszített termelés hirtelen lecsökkenése és szükségessé váló átállítása. Ennek munkanélküliség nélkül való megoldása hasonló természetű probléma, mint amilyen a békegazdaságban a prosperitás után bekövetkező pangásból való kiemelkedés előmozdítása .

A fő különbség ott van, hogy a totális háború, mint láttuk, a reáltőke nagyarányú felhasználásával, illetőleg pusztításával jár együtt. A háború tehát azt, ami a békebeli konjunktúrapolitika fő hibaforrása lehet a túltermelés, illetőleg túltőkésítés veszélye miatt, a tőkét is pusztítja; de ezt oly mértékben teszi, hogy ezzel az eljárásával gazdaságilag még annál is nagyobb bajt idéz elő, mint amikor a gazdasági élet tőkével túlterhelődik. [18] Az elhasznált berendezések és készletek pótlásáról pedig elsősorban kell gondoskodni. Ezért a közgazdaság a béke első éveiben szükségszerűen a nélkülözés és szegénység jegyében fog állani. Tehát továbbra is a takarékosság és tőkeképződés erős fokozására kell majd törekedni. Kétségtelen, hogy a háború után a közszükségleti cikkek iránt hatalmas kereslet fog fellépni. Ez azonban csak akkor lesz hatékony, ha a széles néprétegek megfelelő vásárlóerővel, illetőleg folyósítható megtakarításokkal rendelkeznek. A háború finanszírozásától, illetőleg a háborús terhek helyes elosztásától függ, hogy a széles néptömegek számára a szükséges vásárlóerő tényleg hozzáférhető lesz-e.

A háború utáni problémák elsősorban gazdasági természetűek. Ezért megoldásuk csak a modern közgazdaságtudomány útmutatása nyomán lehet sikeres. Annál is inkább, mert a felmerülő gazdasági problémák különleges bonyolultságúa  és rendkívüli nehézségekkel kapcsolatosak. A konjunktúrapolitika eddig legnagyobb sikereit, mint láttuk, a háborúra való felkészülés kapcsán érte el a honvédelmi beruházások erőteljes növelésének a segítségével. A békére való átmenetnél azonban a konjunkturális stabilitást éppen a honvédelmi beruházások csökkenése mellett kell biztosítani. Ezért minden konjunktúrapolitikai rendszer akkor mutathatja meg leginkább a maga erejét, amikor a háborús gazdasági állapotból a békebeli gazdálkodás rendszerére kell a hatalma alatt álló területet átvezetnie. [19] A termelőerők átállítása, különösen az állótőkének a hadi célokra szolgáló termelésből való gyors kivonása igen nehéz feladat; megoldása nélkül pedig a válság elkerülhetetlen. Nehezen képzelhető el, hogy a magángazdaság magára hagyva, saját erői által hajtva erre képes lehet. Ezért a békére való átmenet során a gazdasági életnek tervszerű irányítására továbbra is szükség lesz.

Mindazonáltal a háború után a gazdálkodás kényszerjellegének lényeges mérséklése várható mindenütt. A háború folyamán ugyanis csak egyetlen cél van: a győzelem, és így a honvédelmi szükséglet minden egyebet megelőz. A békegazdaságot, illetőleg az igazi gazdaságot viszont a célok sokfélesége jellemzi. Az ezek közötti választás szabad mérlegelése a gazdálkodás lényege. Az igazi gazdálkodás tehát nem képzelhető el kellő szabadság nélkül. Ezért újabban a szocialisztikus cseregazdaság hívei is hangsúlyozzák a fogyasztás szabadságának a szükségességét. Ez viszont a termelésben megköveteli az egyéni kezdeményezés lehetőségét. Mindezen szempontok a békebeli gazdálkodásban tervszerű állami irányítás mellett is a kényszerszabályozásnak a háborúhoz képest lényeges mérséklését teszi szükségessé. Mindenesetre a békére való átmenet nagy gazdasági nehézségeire való tekintettel az előre látható problémák megoldását még a háború folyamán elő kell készíteni. Amely nemzet ezt elmulasztja, a háborút talán megnyerheti, de a békét bizonyosan elveszíti.

9. Mindeddig a háborúnak csak valamely nemzetgazdaságon belül kifejtett hatásaival foglalkoztunk. A háború kihatásai azonban nemcsak erre szorítkoznak, hanem azok nagymértékben befolyásolják a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat is. A háborúnak ez a messzemenő gazdasági befolyása igen fontos szerepet játszik, mint láttuk, már List Frigyesnél a szabadkereskedelem ellen irányuló felfogása kialakításában. List [20] rámutat arra, hogy a háború folyamán az önfenntartás és a védelem elve parancsolja a nemzetnek, hogy mezőgazdasági cikkeit saját maga dolgozza fel, és az ellenség iparcikkeiről lemondjon. A szabadkereskedelem rendszere mellett azonban a béke beálltával más nemzetek ipari felsőbbségének a versenye tönkreteszi a háború alatt életre hívott műhelyeket és gyárakat. Listnél tehát a háború által szükségszerűen kifejlesztett ipar fenntartása az egyik fő motívum a szabadkereskedelem korlátozására, a vámvédelem bevezetésére.

Később pedig a honvédelem által igényelt iparoknak a háborút megelőzően szükséges kiépítése és a honvédelmi szükségletek terén a gazdasági függetlenség megvalósítása vezetett mindinkább a gazdasági elzárkózásra, a gazdasági autarkiát célzó törekvésekre. Annak, hogy a nemzet önellátó, elsősorban a nemzet hatalmi politikája és honvédelmi biztonsága tekintetében van jelentősége. Ily módon a háború veszélyével való számolás kétségtelenül a nemzetközi kereskedelem korlátozását eredményezi. Helytelen volna azonban a világkereskedelem újabban mutatkozó csökkenő irányzatát kizárólag a hatalmi politika, illetőleg a háborús gazdaság befolyásának tulajdonítani.

A klasszikus elmélet szerint a nemzetek közötti kereskedelmet a különböző javak előállításánál mutatkozó komparatív előnyök hozzák létre. Az utóbbi évtizedek folyamán mármost részben  az eddig agrárjellegű országok iparosodása, részben a belterjesebb gazdálkodás szükségessége az agrárországokban,  végül bizonyos demográfiai fejlemények a régóta indusztrializált államokban erősen csökkentették az említett komparatív előnyöket. [21] A háborús atmoszféra azután kétségtelenül még erősítette a világkereskedelem ezen okokból származó hanyatló tendenciáját. A honvédelmi gazdaság külkereskedelmi vonatkozásai azonban nyilvánvalóan nem a komparatív előnyök alapján alakulnak.

Mint ismeretes, a klasszikus elmélet mindenképp elégtelennek bizonyult a külkereskedelem magyarázatára és irányítására. A komparatív előnyök vizsgálata ugyanis a külkereskedelemnek csak egyik tényezőjét, a kínálat befolyását emeli ki. Holott e téren nagy szerepe van a keresletnek is, amely az egyik ország részéről a másik termékei iránt megnyilvánul. Ezért, mint minden gazdasági jelenséget, a külkereskedelmet is csak az összes gazdasági tényező kölcsönös összefüggésének figyelembevétele alapján lehet kielégítően megérteni. Ez okból Ohlin [22] a gazdasági tényezők interdependenciáját kifejező Walras-féle egyenletrendszert nagy sikerrel alkalmazta a külkereskedelemre.

A külkereskedelemnek ez a legújabb elmélete azonban a szabadverseny feltevésein alapszik, és így különösen a háború nemzetközi gazdasági kihatásainak megállapítására nem alkalmas. A modern gazdaságkutatásnak ugyanis egyik legfontosabb eredménye, hogy a jelenlegi piaci versenyt mindenütt monopolelemek korlátozzák. [23] Különösen érezhető a monopolelemek korlátozó befolyása, ha a versenyzők száma kicsiny, mint a modern nemzetközi gazdasági életben. Ilyenkor ugyanis bármely versenyző üzleti politikája érezhető befolyást tud gyakorolni az egész piaci helyzetre, tehát a versenyzők mindegyike jelentős monopolhatalommal rendelkezik. Ez az ún. oligopólium. A nemzetközi gazdasági verseny tehát  oligopolisztikus jellegű.

10. Ezért a következőkben a korlátozott verseny, különösképp az oligopólium elméletét alkalmazzuk a nemzetközi gazdasági versenyre a háború nemzetközi kihatásainak megállapítása végett. Egyidejűleg így a háború gazdasági rugóit is messzemenően feltárjuk; hiszen a háború mindig legalább két, de rendesen több nemzet gazdasági versenyének elfajulásából származik.

A nemzetközi piacon úgy a kereslet, mint a kínálat oldalán az egyes nemzetgazdaságok újabban mindinkább, mint egységek lépnek fel. Különösen áll ez a világháború utáni viszonyokra, amikor a különböző országokban a külkereskedelem egységes szabályozása általánossá vált. A nemzetközi gazdasági élet minden ágazatában ily módon aránylag kevés számú exportáló és importáló ország áll egymással szemben, mint piaci fél. A nemzetközi piac tehát mindegyik oldalán, illetőleg szektorán az oligopólium jellegét mutatja, tehát az ún. bilaterális, illetőleg multilaterális [24] oligopólium típusába tartozik .

Az oligopólium alapvető jellemvonása mármost az, hogy az egyik oligopolista bármely üzleti lépése, pl. árleszállítása, érezhetően befolyásolja a konkurensek üzletét is úgy, hogy ezek ellenintézkedésekkel vagy retorziókkal élnek üzleti pozíciójuk megvédése érdekében. Ezért az oligopolistának valamely üzleti lépés megtételénél nemcsak annak közvetlen következményeivel kell számolni a a konkurensek változatlan magatartása mellett, hanem az e lépés által kiváltott valószínű retorziókat is figyelembe kell vennie. Mindez a külkereskedelmi politikában jól ismert és nagyfontosságú tényállás.

Az oligopolista versenyzők a fentiek szerint egymás magatartását lényegesen befolyásolják. A versenyzők között mindig akadnak olyanok, akik a felek kölcsönös egymásra hatását úgy igyekeznek majd irányítani, hogy egy számukra előnyös piaci helyzet alakuljon ki. Ezek tehát vezető szerepre törekednek. Ha a versenyzők közül csak egy pályázik a vezetésre, a többi pedig kisebb erejének tudatában megelégszik az alkalmazkodással, úgy stabil egyensúly jöhet létre. Ha azonban a versenyzők közül többen törekednek vezetésre, akkor egyensúly nem alakulhat ki, hanem gazdasági harc keletkezik. Ennek során a vezetésre törekvők a konkurenseik számára veszteséget okozó üzleti taktikával, pl. az árnak az önköltség alá való leszállításával igyekeznek azokat alkalmazkodásra kényszeríteni.

Az oligopolisták harca rendesen nem szorítkozik tisztán gazdasági térre, hanem a felek minden rendelkezésükre álló politikai és társadalmi befolyást felhasználnak egymással szemben. Így a harcot a gazdasági érdek mellett hatalmi és presztízs szempontok is irányítják. Mindez a küzdő felek mentalitását a politikai, illetőleg katonai vezérekéhez teszi hasonlóvá. Ezért az oligopólium kapcsán joggal beszélhetünk gazdasági oligarchákról és azok piaci stratégiájáról. Fokozottan érvényes mindez a nemzetek között folyó oligopolista küzdelemre, ahol a gazdasági érdekek a legszorosabb kapcsolatban állanak a politikai hatalommal. Itt tehát az oligopólium sajátosságaiból természetszerűen következik, hogy a gazdasági harc a politikai hatalom eszközeinek latba vetésére, és így háborúra vezet.

11. A gazdasági harc súlyos veszteségei a küzdő feleket arra kényszerítik, hogy azok elkerülésére piaci magatartásukat megegyezéssel szabályozzák. Így keletkeznek a kartellek. A nemzetközi gazdasági életben ezek szerepét a gazdasági együttműködést szabályozó szerződések, szövetségek töltik be. A nemzetgazdaságon belül a kartell az oligopolistákat mintegy monopóliumba tömöríti, s így a kartellizálódás, piaci szerződés a multilaterális oligopóliumból multilaterális monopóliumot formál. Az ily módon egymással szemben álló monopolcsoportok pedig végeredményben a termelési eszközök birtokosainak egyesülésére és az ezzel szemben fellépő munkásszervezetre redukálódnak. Tehát alapjában véve a tőke és a munka kerülnek egymással szembe. A multilaterális monopólium így visszavezethető a bilaterális monopólium, azaz két egymással szemben álló monopolista piaci alakzatára.

Ugyanezt látjuk a nemzetközi gazdaságban is, mikor a nyersanyagban bővelkedő, tőkegazdag országok csoportjával szemben kialakul a tőkeszegény, de nagy munkaerőtartalékkal rendelkező szapora lakosságú országok csoportja. Mint ahogy a tőke és a munka érdekellentéte gazdasági harcra, majd pedig társadalmi és politikai küzdelmekre vezet, ugyanúgy a nemzetek említett két csoportja között a gazdasági harc háborúba csap át. Mindez a bilaterális monopólium természetéből következik.

Két egymással szemben álló monopolista között ugyanis a cserearányt a gazdasági tényezők nem határozzák meg egyértelműen. A gazdasági viszonyokból ilyenkor csak egy alsó és felső határ adódik, amelyek közé a cserearánynak esnie kell. Ezeken kívül eső cserearány esetében a két fél közül az egyik feltétlenül inkább a harcot választja, mintsem, hogy az ilyen cserearányt elfogadja. Az említett két határ közé eső bármely cserearány mellett ugyan mindkét fél jobban jár, mintha harcot indít, azonban mindegyik fél mégis iparkodni fog a cserearányt lehetőleg saját javára előnyösen kialakítani. E célra alkalmas a harccal való fenyegetés, aminek hatására a félénkebb vagy gyengébb fél esetleg belenyugszik a rá nézve kedvezőtlenebb cserearányba. Látjuk tehát, hogy a bilaterális monopólium keretében a harcnak, illetőleg a harc eshetőségének döntő és lényeges szerepe van a cserearány kialakításában. Az így létrejövő egyensúly azonban nem stabil, tartós jellegű, hanem erősen labilis, és így újabb harcok árán sűrűn módosul.

A bilaterális monopólium az oligopóliumból a küzdő felek egyesülése révén alakul ki. Az egyesülés célja, mint láttuk, a mindegyik félnek súlyos veszteségeket okozó gazdasági harc csökkentése, ha már annak teljes kiküszöbölése nem is érhető el. A nemzetközi gazdasági versenyben mármost a geográfiai mozzanatoknak természetszerűen elsődleges szerepe van, és így érthető, hogy  a nemzetek között különösen geográfiai alapon jönnek létre csoportosulások. Ily módon alakulnak ki az ún. nagytérgazdaságok, amelyek szintén a nemzetközi gazdasági harc által kiváltott egyesülések. A nagytérgazdaságok tehát épp úgy a nemzetközi gazdasági verseny oligopolisztikus jellegéből származnak, mint a háború. A nagytérgazdaság keretében az egyik, a gazdaságilag legerősebb állam a vezető szerepét tölti be, míg a többi hozzá alkalmazkodik. A nagytérgazdaság felépítését és életműködését tehát politikai szempontok igen messzemenő mértékben befolyásolják. Mindamellett a nagytérgazdaságon belül az egyes tagállamok közötti gazdasági forgalom tervszerű kialakításánál a dinamikai gazdaságtudomány, illetőleg az ökonometria megállapításait, különösen a nemzetközi kereslet és kínálat törvényszerűségeire és elaszticitására vonatkozó kvantitatív eredményeit kell alapul venni. Ennek részletes vizsgálata azonban már meghaladná a jelen dolgozat tárgykörét.

A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy az oligopólium modern elmélete mélyreható betekintést nyújt a háború gazdasági eredetébe és a nemzetközi gazdaságra gyakorolt befolyásába, egyúttal a jövő fejlődés irányát is megmutatja. A nemzetgazdaságon belül ugyanis az oligopoliisztikus küzdelem, amely a vagyonkoncentrációból, illetőleg a jövedelemeloszlás egyenlőtlenségéből származik, végeredményében egyenletesebb és szociális szempontból igazságosabb vagyon - és jövedelemeloszlás kialakulására vezet. Ily módon egyes országokban a széles néprétegek életszínvonala igen magasba emelkedhetett, és jelentékenyen meghaladja a biológiai minimumot.

Hasonlóképp a nemzetek közötti gazdasági küzdelem szükségszerűen az anyagi erőforrásoknak a népek között való egyenletesebb, illetőleg igazságosabb elosztását fogja eredményezni. Ez a harc voltaképpen kiegészítője a nemzettesten belül folyó küzdelemnek. A sűrű népességű országokban a széles néprétegek életszínvonala ugyanis csak akkor emelkedhet, ha az ország megfelelő erőforrásokkal és nyersanyagokkal rendelkezik. Ez gazdaságelméleti alapon érthetővé teszi a szocializmus újabb fejlődését, amelynek során a legszorosabb belső kapcsolatba került a nemzeti törekvésekkel, illetőleg a nacionalizmussal. [25]

Az előzők alapján tehát joggal következtethetjük, hogy a nemzetek között pusztító jelenleg i háború - bár sok véráldozat és szenvedés árán - meg fogja hozni méltó eredményét: egy új, igazságosabb nemzetközi világrend kialakulását. Igazságos nemzetközi rend egyúttal kiegyensúlyozottságot is jelent. Megvalósulása tehát tartós egyensúlyt, tartós békét ígér a nemzetek számára. Így az igazságosság elve, ez a transzcendens eszme, amelynek társadalmi jelentőségét már Platón felismerte, mint az emberiség szebb jövőjének hajnalcsillaga ragyog a biologisztikus szemlélet komor perspektívája felett.

Egy új, igazságosabb gazdasági rend kialakításában döntő szerep jut a közgazdaságtudománynak. E tudomány feladata ugyanis a tárgyilagos igazság felkutatása korunk elkeseredett gazdasági küzdelmeinek szövevényében . Nyilvánvaló, hogy egy igazságosabb nemzetközi rend csak gazdasági igazságokon alapulhat. Gondoljunk arra, hogy milyen másképp alakult volna a világ sorsa, ha a Párizs-környéki békék megkötése alkalmával a hivatásos közgazdászok álláspontja érvényesülhetett volna. A közgazdaságtudomány tehát nemcsak hatalmas fegyvert ad a nemzet kezébe a győzelem kivívására, hanem szilárd alapot teremt a háború után remélhető új, igazságosabb nemzetközi világrend felépítésére.

*

[1] List Frigyes: A politikai gazdaságtan nemzeti rendszere. Ford.: Horn József. Budapest, 1941. 163. o.

[2] List: loc. cit. 168. o.

[3] List: loc. cit. 162. o.

[4] List: loc. cit. 221 o.

[5] Der kriegswirtschaftliche Gedanke. Schriften zur kriegswirtshaftlichen Forschung und Schulung. Hamburg, 1939.

[6] Grundzüge der deutschen Volks- und Wehrwirtschaft. Berlin, 1938.

[7] Wirtschaftspolitik und Theorie. Berlin, 1939.

[8] Wehrhafte Wirtschaft. Hamburg, 1938.

[9] Keynes: The General Theory of Employment, Interest, and Money című művében (London, 1936) a beruházás és takarékoskodás olyan definícióit adja, amelyek mellett azok egymással mindig egyenlők. A fentiekben nem ezeket a definíciókat vesszük alapul, hanem a szokásos értelemben használjuk e fogalmakat, amikor közöttük nagyságbeli különbségek léphetnek fel. Ez okból azonban nem keletkezik reális ellentét a fentiek és Keynes megállapításai között.

[10] Loc. cit. 130-131. o.

[11] Die Grundlagen der deutschen Kriegsfinanzierung. Weltwirtschaftliches Archiv, 51. kötet (1940), 427. o.

[12] L. a szerzőtől: Közgazdaságtudomány és korszerű gazdaságpolitika. A Szent István Akadémia Értesítője, XXV. kötet (1941), 54. o. 

[13] L. pl. R. Mossé: La théorie de l'économie planifiée. Revue Internationale de Travail, XXXVI. (1937), 400. o.

[14] L. Navratil Ákos: A neoszocializmus konjunktúrapolitikája. Értekezések a nemzetgazdaságtan és statisztika köréből. 1. k., 7. füzet. (1942), Magyar Tudományos Akadémia kiad., Budapest, 61. o.

[15] L. Neubauer Gyula: Das Problem der Kriegsfinanzierung. Weltwirtschaftliches Archiv, 52. k. (1940), 391. o.

[16] Surányi-Unger Tivadar: Weltwirtschaft und Wehrwirtschaft. Jena, 1942, 28. o.

[17] L. ifj. Boér Elek: Keynes jövedelmi kényszerkölcsönterve. Közgazdasági Szemle, 83. k. (1940), 1. o.

[18] L. Navratil Ákos: loc. cit. 62. o.

[19] L. Navratil Ákos: loc. cit. 35. o.

[20] Loc. cit. 324. o.

[21] D. H. Robertson: The Future of International trade. Economic Journal, XLVIII. k. (1938.)

[22] Interregional and International Trade. Cambridge, USA, 1933.

[23] L. „Korlátozott verseny és gazdaságpolitika" c. dolgozatomat. Közgazdasági Szemle 82. k. (1939), 387. o.

[24] Ez a megjelölés azt juttatja kifejezésre, hogy a nemzetközi piac több szektorában van oligopólium.

[25] L. Navratil Ákos: loc. cit. 21. o.

*

In Közgazdasági Szemle, 66. évf., 10-11. szám (1942), 718-741.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés