Németországban és Olaszország­ban roppant kezdemények sürgetik a fejlődést, egy - a népek boldogulását kiváltó - új társadalmi és nemzetközi egyen­súly, az új rend felé. Salazar a hangtalan alkotómunka csöndjében az értékemésztő forradalmak tüzes talaján felépítette a portugál nép - emberöltők óta nélkülözött - boldogulását kiváltó rendi államát. De még ott is, ahol a szóbeszéd szerint az angolszász múltnak és politikai gondolkodásnak megfelelő, hagyományosan kialakult közéleti keretek szervesen gyöke­reznek a társadalmi élet talajába, tehát még Angliában és Amerikában is, az időszerű kérdések homlokterébe nyomul a megváltozott társadalmi viszonyok módszeres és intézményes politikai megszervezésének sorsos problémája. Angliát a ter­melés önkormányzatának és a parlament hatáskörének egybe­kapcsolása foglalkoztatja, Roosevelt adminisztrációját pedig ez a nagy kérdés, [hogy] miként lehetne a szövetsége kormányzatnak modernizálásával a tagállamok igazgatásának partikularizmusát és - a minden átfogó intézkedést közömbösítő - local governmentek helyi öncélúságát közömbösíteni, és az egész közhatalmat a megélhetés és a kultúra válságába sodródó széles néptömegek kulturális, szociális és gazdasági felemelé­sére összpontosítani. Az országlás új módszereinek kutatása és - a helyenként nagy rutinnal érvényesített - avult mód­szerek csődje tehát független attól, hogy áthatja-e egy átfogó szociális reform vágya a jelen adottságainak terhe alatt gör­nyedő népeket, vagy sem.

Korszerű államberendezést!

Szociális reformok akarásától, egy új világ ígéreté­től és vágyától függetlenül korszerű államberendezéseket sürget az élet. A népesség sűrűsége, nagy városokban tö­meges felhalmozódása, az időnek és a térnek áthidalása a technika fejlődésének vívmányaként, olyan mértékben és ütemben módosították a társadalmak szerkezetét, a népek szellemiségét és a társadalmi csoportok közti helyzeteket, hogy már ezeknek következtében is gyökeresen módosultak az em­beri együttlét feltételei egy-egy nemzet életközösségén belül és nemzetközi vonatkozásban egyaránt. A jogállam tisztult fel­fogása lehetett a századutó szociális tespedésének megfelelő államfelfogás, de teljesen időszerűtlen ebben a dinamikus, for­rongó, lüktető, lázasan átalakuló korban, amikor a társadalmi összefüggések és ezeknek formái napról napra változnak, és amikor a társadalomgazdaságnak alapvető problémái szünte­lenül újabb és újabb igényeket támasztanak a közhatalommal szemben. Lehet egy cinikus, fölényes, durva naturalizmus je­gyében arra az álláspontra is helyezkedni e korszakos válto­zások láttán: történjék ám, amit a viaskodó erők szabad játéka kiérlel, forrja ki magát a tömérdek buzgó indulat, szociális gerjedelem és társadalmi akarás, hiszen a társadalmi hatalmak játékának roppant tobzódását rendszerint egy kiforrottabb, érettebb állapot nyugalma váltja fel. Igen, erre az álláspontra is lehet helyezkedni, de semmi esetre sem azoknak, akik em­beri értékek őrzői, nemzeti értékek képviselői, erkölcsi érté­kek hitvallói. Mi, mint magyarok, őrzői és hitvallói akarunk lenni nemzetünk hagyományának s a magyarság pótolhatat­lan népi értékeinek, etnikumának, kultúrájának, biológiai értékállományának. Nekünk tehát egyáltalában nem lehet kö­zömbös, hogy mi jönne ki, és minő formában a társadalmi erők szabad küzdelméből. Mi igenis azt akarjuk, hogy a társa­dalmi küzdelem ne morzsoljon fel magyar értékeket. De mi még ennél is többet akarunk: a nemzeti vagyonosodás és jöve­delemnek olyan megoszlását, amely minden magyar számára megadja az emberi természetből folyó létjogának anyagi fedezetét, tehát biztosítja az emberi méltóságának megfelelő élet­módot. Mi azt akarjuk, hogy mindenki abban az arányban ré­szesüljön a társadalom termelő erőfeszítésének gyümölcseiben, amilyen arányban kivette részét a magyar társadalom hasz­nos erőkifejtéséből. Mi azt akarjuk, hogy ebben az országban az előnyök, az élvezetek minden egyén és minden társadalmi csoport vonatkozásában a közösség javára meghozott áldozatok arányában alakuljanak. Elsősorban tehát azok boldoguljanak ebben a hazában, akik hordozói, fenntartói, hitvallói, és ha kell, áldozatai az örök értékeknek és a magyarság külön nagy érté­keinek. Mi tehát szociális reformot akarunk a magyar közjó állapotának, mint célkitűzésnek szüntelen munkálásával.

De ne államosítást!

Szociális reform mindig módosítását jelenti a létező tár­sadalmi-gazdasági hatalmi egyensúlynak. Ha ez megmereve­dik, ha a nemzeti és emberi erők és képességek kibontakozását hátráltatja, ha a szociális igazságosság hiánya miatt tűrhetetlenné válik, felborítása két módon lehetséges: vagy elfojtott tömegerőknek és szenvedélyeknek megszervezésével és kirobbantásával, tehát szociális forradalommal, vagy a politikai és gazdasági magánhatalmasságokon felülemelkedő kormányzat hatalma révén. Mi az utóbbitól várjuk a szociális reform valóra váltását.

Ha az államhatalom egy vagy több magánhatalmasság­tól függ, ha csupán első a hozzá hasonló többi társadalmi, poli­tikai, gazdasági tényező között, ha közömbösül a társadalmi hatalmasságok sokaságában, elvész az államhatalomtól irányított szociális reform megvalósításának értékes lehetősége, és erre más lehetőség nem marad, mint a szociális forradalom. Ezt azonban elvetjük magunktól, mert a történelemből jól tud­juk, hogy minden forradalom csak pusztított, a népeknek szá­zadokon át összegyűjtött szellemi és anyagi javait elkótya­vetyélte, és előbb-utóbb olyan helyzetet teremtett, amelyben legkeservesebben azok szenvedtek, nélkülöztek, akiknek egyetlen létalapja a munka. Ha a végső kifejlésében mindig antiszociális, társadalompusztító, nemzetsorvasztó forradalom gon­dolatát száműzve a szociális reformot elszánt kitartással és őszintén akarjuk, egyetlen lehetőségünk, reményünk marad: korszerűen szervezett erőteljes államot alkotni. Mi tehát a körvonalazott értelmű, a magyar közjó állapotához vezető szociális reformot felülről várjuk és akarjuk. Ezért feltétlen szükséges­nek tartjuk az államhatalomnak olyan tömörítését, fölényét és berendezkedését, mely alkalmassá teszi a közhatalmat a létező társadalmi hatalmi viszonyok módosítására, illetőleg a társa­dalmi, gazdasági erőknek új arányba igazítására.

De amilyen erőt és fölényt igénylünk a közjóra beállí­tott államhatalom számára, épp olyan erővel és határozottság­gal kárhoztatjuk azt az etatizmust, amely államosítana min­den társadalmi értéket. Szerves társadalmi reform magyarok számára csak úgy valósítható meg, ha az erőteljes államhatalom őrködik afelett, hogy az egyének végezzék el maguk, a természetüknek megfelelő társadalmi feladatokat, a kisebb-nagyobb természeti életközösségek, a családok, a hivatásközös­ségek, az egyház pedig szintén társadalmi tevékenységének körében oldja meg azokat a feladatokat, amelyek, e közösségek természete következtében, szükségképpen az ő hatáskörükbe tartoznak. Az állam a maga nagy, szervezett, fölényes hatal­mával pedig segítse elő ezeknek a természetes tevékenységek­nek zavartalanságát. Az állam akkor valósíthatja meg a minő­ségi értelmű szociális reformot, ha valamennyi társadalmi té­nyező számára egyaránt biztosítja a természetének megfelelő életet.

Ha azonban az állam a rendeltetéséből következő hatás­körét túllépve maga akarná ellátni azokat a feladatokat is, amelyek a dolgok természetes rendjében az egyének, a csalá­dok, a hivatásközösségek, az egyház működési körébe valók, akkor a társadalom öntevékenysége megszűnik, és az élet megdermedése folytán a társadalmi erők elsatnyulnak. Minthogy pedig az állam ereje a társadalom életenergiáinak összes­sége, az utóbbiak megfogyatkozása az állam végkimerülésé­hez vezet. Ezért is - más okunk is van erre - szembefordu­lunk az életet elszürkítő agyonállamosítással, mert meggyőző­désünk szerint ennek valóra váltása létalapjaiban veszélyez­tetné azt az államhatalmat, amelyet erősnek akarunk látni és érezni a vágyott szociális reform érdekében.

[...]

Közszolgálat és reform

Sohasem volt időszerűbb és célszerűbb a közszolgálat ügyének a magyar társadalom előtt való felmutatása, mint most, amikor a magyar államiság, lényegének változatlansá­gát megőrizve, a korszellem és a nemzet való szükségleteinek követelményeként egyre fokozódó lendülettel fejlődik át a libe­rális jogállamból a szociális állam életformájába. A közszol­gálat szelleme és magatartása mindenkoron az uralkodó államfelfogás és a korbeli államszemlélet megnyilatkozása. Ha a közszolgálat stílusa nem felel meg a társadalomtól elfogadott államszemlélet sajátos jellegének és a nemzeti élet korbeli stí­lusának, fokozott iramú társadalmi átalakulások idején könnyen hasadás támadhat a közhatalom kifejtői, a köztisztviselői és a nép többi társadalmi csoportjai között. Kétségtelenül, a közszolgálatnak az a munkája, szelleme és viselkedése, ami megfelelt a liberális jogállam felfogásának, feladatkörének és módszereinek, semmi esetre sem felelhet meg a kialakuló szo­ciális állam célkitűzéseinek, új munkaköreinek és e kor embe­rének. Ma már nem elég egyének és társas csoportok viselke­désének ellenőrzése és korlátozása betű szerint alkalmazott jog­szabályok alapján. A szolgálat ma nem azonos, miként a libe­ralizmus idején, a szabályozással, a még oly jól végzett rendé­szettel. Ma a közszolgálati érdem nem merül ki a jog tárgyi­lagos, következetes, szó szerinti alkalmazásában. A végrehajtás korunkban nem lehet mechanikusan végzett, szellemtelen feladat. A közszolgálat, a jog tárgyilagos alkalmazásán felül ma teremtő, alkotó munka éppen úgy, mint a művész, a mérnök vagy a kertész munkája. A ma állama a közjó megvalósítását vállalja feladatként. A társadalmi, gazdasági, életviszonyokat alakítja, és kezdeményezőként lép fel a közösségi lét minden viszonylatában. A kormányzathoz hivatásbeli tárgyilagosság­gal és alapossággal, a közszolgálat idegrendszere továbbítja, az életből kapott összes benyomásokat, mindazokat az értesüléseket eszmékről, tényekről, jelenségekről, amelyeknek összességéből tud az államvezetés képet alkotni a valóságról. És a valóságnak a közszolgálat útján megismert képét hasonlíthatja össze az államvezetés a nemzetnek azzal a képével, a kö­zösségi életnek azzal az ideáljával, amelyet az államvezetésben a hagyományosok átélése, az ösztönök épsége, az államtudomány- és művészet alakított ki. Az emberek együttélésének eszményi, vágyott állapota és a valóság egybevetéséből ala­kítja az államvezetés azokat a közfeladatokat, amelyek a két kép nagy különbözőségének eltüntetésére irányulnak. Itt kö­vetkezik a modern közszolgálatnak másik nagy feladata: a kormányzati akarat megvalósulásához szükséges elgondolások, országos plánumok tervezése, és mindama eszközöknek egy cél szolgálatába csoportosítása, amelyeknek tervszerű együttmű­ködésétől az átfogó elgondolás gyakorlati keresztülvitele jog­gal remélhető. Ehhez az élet egységét kell látni, a nép, az em­beri együttélés természetrajzát kell ismerni, ehhez fantázia, alkotóképesség kell! Ehhez a célszerű kockázatvállalás szerel­mesének kell lenni. Minél szociálisabb egy állam, annál inkább válik közszolgálata az emberi együttélést formáló művészetté.

Az állam tekintélye tisztviselőin múlik

A magyar közszolgálat a szociális, népi politika eredményessége következtében új feladatokkal birkózik. Telepítés, munkabérpolitika, anyaggazdálkodás, szövetkezeti, lakáspolitika, népgondozás, népművelés, különböző nemzetiségnek ke­vert együttéléséből adódó problémák, az irányított gazdálkodás megannyi kérdése nem csupán politikai, hanem egyszersmind közszolgálati feladat. A jogszabállyal sokat el lehet érni, de minden jogszabály értéke végrehajtásának módjától, szelle­métől függ, tehát az emberen múlik. Szociális államot azonban merőben jogszabályokkal nem lehet teremteni. Túl sok jog meg­merevíti az életet, a társadalom életét, tehát antiszociális még akkor is, ha szociális szándékkal alkották meg. Minél kevesebb, de jó jogszabályt és - a meglevő számszerű keretben - minél több olyan tisztviselőt, aki a jog szellemében eljárva, jogérzé­kével, műveltségével, képzelőerejével és jó ösztönével, saját személyiségével tölti ki azt az űrt, amelyet a jogi rendezetlen­ség, az élet agyonszabályozásának értelmes mellőzése megha­gyott. A törvények csak típusemberekkel számolnak, és szükségképpen általánosítanak. Ezért a törvény sokszor sebez, nem egyszer húsba vág. Ezért ne szabályozzunk törvénnyel olyasmit, ami szükségképpen sokrétű, változatos formában, nem pedig egyöntetűen jelentkezik. Ezeken az életterületeken a jogtól gúzsba nem kötött közszolgálat tudja elrendezni az életet, és akkor nem fog fájni az élet. Csak ehhez dús fantáziájú, tetterős, magabízó, vállalkozó tisztviselők kellenek. Máris van­nak. A magyar jövő alakulása attól is függ, hogy ezek több­ségben legyenek, és szellemük betöltse és megtermékenyítse a népi életet. A szociális állam közszolgája az a jófajta magyar ember, aki nemcsak látja és igazítja az emberközi helyzeteket, de a többi magyarok előtt saját személyében nap nap után be­mutatja a magyar államot. „Az állam én vagyok“, a francia királynak igazsága ma minden köztisztviselő igazsága. Nem abban az értelemben, hogy az állam minden hatalma és ereje egy tisztviselőé, hanem abban az elképzelésben, hogy minden egyes tisztviselő minden magatartásából sokan, de nagyon sokan az állam szándékára, természetére, értékére következtetnek. „Olyan az állam, amilyen az állam embere: tisztviselője.“ Az állam tekintélye, szeretete, akarása függ attól, hogy visel­kedésével a maga személye iránt egy tisztviselő mennyi meg­becsülést, ragaszkodást, tiszteletet tud kiváltani. Ezért, hogy egy nemzet életében mennyire erős az állam akarása, és mennyire erőtlen az államtagadás szelleme, köztisztviselőin múlik.

Egy okkal több reménnyel tekintünk a magyar jövőbe, mert szilárd meggyőződésünk, hogy bármennyire is nehéz anyagi gondok dermesztik a tisztviselők jó részének magas esz­mények felé szárnyaló lelkeit, önfegyelmezéssel saját szemé­lyükben megteremtik a magyar szociális állam kibontakozásá­nak előfeltételeit.

*

In Kovrig Béla: Hogy életünk emberibb legyen. Stádium Rt., Budapest, 1940, 19-22., 26-28.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés