Mint szervező erő rendet teremt, jogszabályokat alkot, a közösség általa jogközösséggé válik. Szervezésével mindig egy fejlődési pillanatot rögzít  - a rendnek mégis olyannak kell lennie, hogy ne merevítse meg a hatalmi viszonyokat, ne kösse gúzsba az életet, hanem hagyja meg a lehetőségét a fejlődésnek. Bár ezt igyekszik elérni - a fejlődés előidézője mindig a nemzeti erő lesz és marad. Mint ahogy a nemzeti erő mind a három tényezőre vonatkozólag eszméket alkot, és eszméje van az egész erőrendszer összefüggésére vonatkozólag is, az államerő szervező tevékenysége kiterjed az egész rendszer működésének biztosítására, külső kereteinek megteremtésére. Közbelép mindannyiszor, ha a tényezők valamelyike túlteng vagy pang, vagy ha valamelyik önmaga nem képes feladatait ellátni, vagy sérüléseit gyógyítani. A szervező tevékenység alapját az a lehetőség képezi, hogy a keret élettel telhetik meg. Kant figyelmeztet, hogy becsüljük meg a formát, mert az tartalommal telhetik meg. Ez a tétel az állami lét lehetőségeinek egyik alapfeltételét tartalmazza. Nem azt jelenti azonban, hogy a keret, a forma teremti meg a tartalmat. A nemzeti fejlődésének külső feltételeit biztosítja csak az állami keret - de nem okozza a fejlődést; a gazdasági erőt védi a jogrend, de nem tudja életre hívni, ha az nincs adva a néperőben (az anyagi erőforrások mellőzése természetes ebben a gondolatmenetben).

A szervezés lényegében véve: áttekintés, előrelátás, terv, tervszerű hatályos irányítás, «cselekvéssé izmosodó gondolat« (Katona József kifejezése). - Ennek megfelelően, a szervezet exekutív munkásainál: megbízhatóság, értelem és szorgalom. Hogy a szervezés hatályos legyen - az irányítóknak és irányítottaknak azonos szellemi közösségben kell élniök. A szervezés előfeltételeit a nemzeti erő teremti meg.

A jogrendet szervező erő, amelynek alapját a nemzeti erő képezi, és hatályosságát az uralkodó erő garantálja - egyaránt feldolgozza a nemzeterő által termelt eszméket és az uralkodó erő által sugallt, a hatalmi rend biztosítására irányuló kívánságokat, valamint önmagára irányuló reflexió eredményeképp, szervező tevékenységének biztosítását célzó feladatokat - olyan módon, hogy a nemzeterő által átitatott közösség azt elfogadni hajlandó legyen.

Ezt a jogközösséget az egyes embernek a fenyegető «mástól» való félelme teremti meg, az az érzés, hogy van «veszedelmes erősebb», amint erre már Hobbes rámutatott. Ez alapjában véve a rend iránt való elementáris vágyakozás, a biztosítottság keresése, eredményeképp az egyén félelme szűnik. - Ezt a jogközösséget azonban kiegészíti és áthatja az uralom közössége, amelyet a hatalomvágy teremt meg, legnemesebb megjelenési módjában, a politikai formáló akarat («quid divinum», «virtú»). [1] Az egyes ember hatalomvágya azonban csak fellobbanó, mihelyt valaki a vezetést elvállalta, szívesen leköszön, és hatalomvágya, uralkodási ösztöne szűkebb szférában keres magának kielégülést. A nagyobb közösségért való felelősségtől így szabadul. Ez az uralkodó erő alkotta az államot, s annak fennmaradását is csak a uralomra termettség megingathatatlan tudata biztosítja. Ez a hatalom teljességére törő, ez a minden kockázatot vállaló erőtudat egészíti ki az összehasonlítást nem tűrő nemzeti önértéktudatot. - Az állam újra- és újra alkotásának feladata azt jelenti, hogy bizonyos történeti helyzetekben felmerülhet az eszközökben nem válogató uralmi rend megteremtésének szükségessége. A jogi normák a nemzeti államon belül arra törekszenek, hogy ezt a nyers uralkodó erőt domesztikálják és átszellemítsék stb.

A szervező és uralkodó erőből álló államerő működésének eredménye az állam, egyfelől normarendszer, azon a nemzeti közösség által használt eleven normáknak, ezen normákat megtestesítő működő intézményeknek összefüggése és összessége, amely az érintett közösség kívánságainak megfelelő vagy legalább az által elfogadott szervezettségben azt a célt szolgálja, hogy ez a közösség más közösség eszköze ne lehessen, magukat egyesek és csoportok keretein belül biztonságban érezhessék.

Másfelől azonban azoknak az állampolgároknak és az állam területén lakóknak közössége, akik ezeknek a normáknak szabályozása alatt állanak, azok szerint cselekszenek. Amelyik normarendet nem élik többé, az már csak holt normarendszer mint ahogy vannak holt nyelvek, amelyeket senki sem beszél, bár lehetnek tökéletesebbek, mint az élő nyelvek egyike vagy másika. Frivol hasonlattal: a bridge-játék szabályai, ez egy időtlenül érvényes »normarendszer«, de egy bridge-parti: a szabályok és négy élő játékos együtt, amint a szabályok szerint játszanak. Az államerő épp úgy, mint a nemzeterő, kettős feladatot lát tehát el: normarendszert alkot, és erejével azon munkál, hogy az el is fogadtassék. Ehhez kell erejének lenni. Rendelkezésére áll a kényszer - mert irányítását nem kizárólag az engedelmesség ösztönéből vagy belátásból fogadja el az egyes ember; a nemzet-erő szuggesztióit szeretettel és bizalommal fogadja be a közösség, mert ott teljes az azonosság. Az állammal szemben ez nem lehetséges, mert mindig van benne valami, ami «gépezet».

A védő erő, csak mint szervezettség, az államerő műve - vele abban együtt van néperő és nemzeterő. A hódító erő - ismét a három tényező együtteséből keletkezik, de úgy az uralkodó erő, mint a nemzeterő értékrendje sajátos szerepet játszanak benne. De vessük fel azt a kérdést is, hogy az államerő, mint formáló akarat kifelé, más államok felé, csak mint harci egység és teljesen zárt jogrend jöhet számításba, vagy pedig az egyes államok építenek együtt valamit, van-e ilyen tendencia? Ebben a munkában talán szerepe mégis inkább csak a nemzeti erőnek van, mint értéklátó és formáló erőnek?

Már utaltunk eddig is azokra a lelki tényezőkre, amelyekből az államerő alakul. Kiegészítőlég, az uralkodó erő: erő és értéktudat, parancsolni és diszponálni tudás, formáló akarat, energia, ösztönös tájékozódás a politikai szférában; másfelől: engedelmesség, lojalitás, hűség.

Az államerő a kollektívum minden egyedében él, annak kialakításához mindenki hozzájárul, mint az állam polgára, mint katona, mint jogok és kötelességek alanya. De, amiképp a nemzeti erő értékesebb hordozóit egyes társadalmi rétegekben véltük nagyobb számban fellelhetni - így az államerő még sokkal inkább egyfelől kialakult csoportokba, másfelől szervezetekbe és intézményekbe összpontosul. Egyesek szerint az állam ereje elsősorban a férfiközösségek egészséges szellemétől függ, mint amilyen az államférfiak, a nemzeti elit közössége, a hivatalnoki kar, a véderő.

Ebből következőleg az államerő politikája, egyfelől bizonyos lelki készségeknek ápolását fogja jelenteni, amelyekre mindenkinél számítunk, de ugyanakkor jelenti az említett közösségek szellemének ápolását - ami ismét csak a nemzeti erő segítségével lehetséges.

Az állam szervező ereje betölti az állami teret, és szervezésre másnak csak átengedett hatáskörben van módja. A hatalom közössége is magába foglalja az egész állami közösséget - más nem gyakorolhat főuralmat -, más nem vállalhatja a közösség egészének vagy legfőbb értékeinek védelmét. (Ösztönös tiltakozás az ellen, hogy olyan valaki, olyan réteg védje a közérdeket, akit arra a közösség nem tart hivatottnak.)

A nemzeti állam szuverenitása meggondolásunk alapján a következőképpen alakul: teljes az állam szuverenitása, ha a néperő betölti a rendelkezésre álló teret, és ezáltal megakadályozza hogy oda más behatoljon, és jelenlétével valamilyen formában befolyásolja az állami akarat alakulását vagy érvényesülését. Ha a nemzet a saját maga értékrendszerében élve feleletet tud adni a lét minden kérdésére a maga erejéből, és ebben a szellemben tudja a jövő útját kijelölni, új célokat kitűzni. Ha szellemileg uralkodik tehát az állami teret betöltő nép felett, anélkül, hogy más szellem ebben befolyásolná, vagy más hatalom akadályozná, s ha szervező erejét, az állam keretein belül minden külső befolyásolás nélkül gyakorolja. Egyenjogú az államok társadalmában, egyenlő értékű a nemzetek közösségében, és külellenség ellen ezt az egész nemzeti szempontú erőrendszert a maga erejéből megvédeni képes.

De itt látjuk mélyebb megokolását annak az ösztönös bizalmatlanságnak, ami Zrínyitől Széchenyin keresztül mindmáig él a magyar vezető államférfiakban az idegen államerő vagy idegen segítség igénybevételét illetőleg. [2] Ha idegen államerőt veszek igénybe a hiányzó államerő pótlására, támogatására, gondoljunk katonai vagy külpolitikai segítségre, vagy azért, mert az államalkotó géniusz nem elég erős, hogy adott történeti helyzetben a belső rendet biztosítsa, vagy hogy az állam függetlenségét megóvja, úgy a kockázat nagy, mert a szuverenitás csökkenésének ténye sorvasztólag hat a többi erőtényezőre is, különösen egy olyan közösségen belül, amelynek tagjai eziránt különösebb érzékenységgel bírnak. Itt látjuk ismét azt a jelenséget, amit az »erők kompenzációja« törvényével lehet magyarázni.

Ez azonban csak a veszélyeztetettség bizonyos mértékig érvényes, és azt jelenti, hogy a három erő között sajátos, szünet nélküli, belső kiegyenlítődés és kölcsönös segítségnyújtás folyik. - Ha az állami erő csökken vagy veszélyeztetve van, vagy ha ösztönösen az az érzés válik úrrá, hogy az állam szuverenitása nem teljes, akkor a szellemi és erkölcsi erőnek kell a kisebb értékűségű érzéseket pótolni a szellem szabad kifejtésével és nagyobb életességével. S valóban, ha a szervező erő valamely feladat megoldására állandóan idegen erőt vesz igénybe, vagy hosszabb időn keresztül legalábbis, úgy a nemzeti erő mindig teljes energiával igyekszik e tény káros hatásait, amelyeket nem is lát talán, csak «megérez« - teljes energiával kiegyenlíteni. Ez a helyzet egy számszerűleg kis nép, helyesebben kis hatalom életében gyakran adódhat, de amíg nemzet, amíg ereje van, hogy nemzet maradjon, az ezirányú küzdelmet soha fel nem adja.

Itt válik érthetővé az is, hogy miért kívánta valamennyi nemzetnevelőnk, hogy a nemzet csak saját erejére támaszkodjék - azonban igazi önerőre, mert vannak annak olyan megnyilvánulási formái, amelyek a látszatot értékesebbnek tüntetik fel, mint az értékes erőt. [3]

A szuverenitás érezhető, nagyobb mértékű korlátozásával kapcsolatban a nemzeti közösséggel szemben az irányító rétegnek, a vezető államférfiaknak következő feladata merül fel. Mint legfőbb államtitok őrzendő, hogy az államerő öncélú kifejtése akadályokba ütközik, idegen hatalom irányítását kénytelen elfogadni. Az egész erőrendszer ugyanis egy eszményi célközpont kisugárzása következtében válik életessé, és ennek a központi eszménynek vélt megaláztatása (ennek feltételezésére sajátos hajlam él a közösség féltő gondosságában) az egész erőrendszer szétzüllésének kezdetét jelentheti. Nehéz volna azt állítani, hogy ez «csak» az állami szuverenitás, még az sem elég, ha azt tételezzük fel, hogy a nemzeti öncélúság, amiről itt szó van. Arra mutat ez a lelki tény is, hogy magának a kialakult nemzetnek, mint értékes létnek átélése, elválaszthatatlanul össze van kapcsolva az örök értékkel. Az az ember, aki egyszer is engedelmeskedett úgy, hogy megsérült benne az az erkölcsi princípium, amelyből önértéktudata táplálkozik - lehet, hogy soha többet nem lesz egész ember. - Viszont az is lehetséges, hogy a lélek lángja még magasabbra lobog, ha a tüzét elfojtó akadályt megemészti. Ezért van szükség a költő szuverenitására, a walesi bárdokra, akik a lélek lángját élesztik. A teljes szuverenitás illúzióját, a nemzet legyőzhetetlenségének hitét a költő teremti meg elsősorban - s tartja fenn a veszélyezettség idején. «Fiaim, csak énekeljetek» — biztatta Tompa költőtársait. Ezalatt pedig a kis hatalmak vezető államférfiai és diplomatái segítenek magukon okos hajlékonysággal, bölcsességgel, gőggel és cinizmussal.

Az államerő kifejezés közkeletű jelentése szerint azonban az itt külön-külön tárgyalt tények együtt jelentik valamely állam erejét, s népi erő, gazdasági erő, kulturális erő, katonai erő annak alkotórészeit képezik. Ez esetben nem az államot alkotó erőkről van szó, hanem az állam «mérhető» erejéről. Azt, ami leginkább számít, a nemzeterőt, nem tudja ez a szemlélet számadási tételként beállítani, s így nem képes értéke szerint megbecsülni. Helyesebb, ha a nemzeti állam minden erejét akarom egybefoglalni, a nemzet erejéről szólani, mert akkor érzékeltetem, hogy a látható erőtényezőn túl, a döntő fontosságú «imponderabilé»-k együtthatására is számítok. Az állam ereje áll előttem, ha «kívülről» szemlélem a dolgokat, a nemzet ereje, ha «belülről» vetek számot lehetőségeinkkel.

Ha visszatérünk, ahhoz az erőigény-élményhez, amelyből kiindultunk, úgy az abban foglalható össze, hogy a nemzet céljainak megvalósítására az állam szervező tevékenységével gondoskodjék erős és jól felszerelt hadseregről. Ez esetben tehát nemcsak erőt kívánt a közvélemény az államtól, hanem fölényes erőt, hatalmat. Mindig ezt kíván. Az államnak kell lennie hatalmának, a belső rend és külső biztonság fenntartása céljából, közérdekből tehát, hogy a nemzeti értékrend szerinti közjó megvalósulhasson.

Ez a hatalom az összes erőtényezők, tehát az egész közösség állami életének eredménye. Ez relatíve függetlennek tűnik fel, nemcsak az egyes ember igenlésétől, hanem a közösség konszenzusától is. Ez azonban nem az uralkodó réteg politikai hatalma, az államnak épp úgy van hatalma, mint a nemzetnek nyelve. Fejtsük ki ezt a párhuzamot. Fogadjuk el Ortega y Gasset azt a megállapítását, hogy a beszéd az alapvető társadalmi tény. Fűzzük hozzá azonban, hogy a kialakult nyelv már nemzeti jellegű. Egy közösség életműve, amely abból született, hogy az emberek egymással beszélnek. Az embereknek ilyen a természetük, beszélnek egymással, állapítja meg a társadalomtudomány - s kialakult a nemzeti nyelv. Mi a funkciója? Ha nem élnek vele, szótárak holt anyaga - ha beszélik, mindenkié egyformán, mindenki műve és mindenkit irányít. - Az állam hatalma is - «csak szurony», ha a hatalom folytonos alakulását nem biztosítja az uralom gyakorlása és annak elfogadása (a passzív rezisztencia jelentősége). S ebből következik, hogy a hatalmat nem lehet átadni, csak az uralmat kézről kézre. Uralomra lehet jutni épp úgy, mint ahogy valaki beszéd közben átveszi a szót. De magát a nyelvet «átvenni» nem lehet. Közösségben élni (ember számára nincs más lehetőség) annyi, mint az uralom folytonosságát vállalni és szolgálni, őrködve afelett, hogy az uralomnak «beszéd»- és ne «parancs«-jellege legyen.

Az okok egész sora járhat azzal a következménnyel, hogy a nemzeti értékrend és az állam szervező vagy hatalmat biztosító tevékenysége összeütközik egymással. A szellem igényeinek kielégítéséből az uralkodó ösztön az erőrendszer gyöngítése miatt fél, s mintha a fejlődés, az «átszellemülés» bizonyos fejlődési fokán a nemzet és az állam között az az ellentét állna elő, mint amilyen volt az egyház és az állam között. Treitschke szerint: «minél magasabb szellemi célokat követ egy társadalmi közösség, annál kevéssé alkalmas uralom gyakorlására; [4]  egy politikailag megszervezett egyház pedig a legszörnyűbb despotizmust jelentené.» De nemcsak az uralmat gyakorlók, a politikai hatalom birtokosai, hanem a közösség széles rétegei is bizalmatlanokká válhatnak a nemzeterő leghivatottabb képviselőivel szemben is. A diktatúra azt jelenti, hogy a szellem képviselőinek egyeteme elvesztette a becsületét, nem tartatnak méltóknak arra, hogy az ő munkásságuk szabad kifejtése segítségével vezettesenek a közügyek. Az egységes irányítást kívánó, az ellentétes normák között eligazodni nem tudó tömeg egyszerre és egy aktussal pazarolja el inkább bizalmát egy emberre, a körülötte levők azonos programot kifejtő csoportjára, mert azok a népi (tömeg) ösztönöket egységes akarattá sűrítő szervezéssel tudnak rendet teremteni. A néperő és államerő eme találkozásából a nemzeterő ki van rekesztve. A normák uralma megszűnt, visszatértünk a személyi uralomhoz. Az egyik erőtényező, legalább is ideiglenesen, paralizáltatott.

Egyébként is a szervező erő hajlandó a szervezést minden másnál fontosabbnak tartani, aminek következtében túlszervezés, etatizmus következhetik be; vagy az uralkodó erő, értékközömbössé válva, csak saját hatalmi igényeinek kielégítését tartja szem előtt.

Vázoljuk még röviden a szervező államerő és nemzeterő szerepét a törvényalkotás terén.

A nemzeti erő formálja a politikai közösséget, épp úgy, mint a kultúrát, az alkotmány szelleme épp úgy az ő alkotása, mint minden »igazi« jogalkotás. Az idézi elő azonban az állandó félreértést, hogy maga a cselekvés és a külső formába öntés, az állam funkciója, bár van magának a jogalkotásnak is sajátos nemzeti stílusa. Akkor, amikor egy külföldi állam törvényét lemásoljuk, az állam szervező funkciója érvényesül. Ez pedig annak a jele, hogy a nemzeti erő nem tudta elvégezni azt a feladatot, amit a kérdéses törvény megalkotása jelent, s így a légüres térbe idegen erő nyomult be. Ha nem ez az eset, úgy lehet, hogy felesleges törvényt hoztunk.

A nemzeti erő tehát az alkotója nemcsak a nemzeti eszmének, hanem az állameszmének is. Az államnak csak külső megszervezése az állami erő működésének eredménye. Aki szervezeti úton teremt állameszmét, azaz állameszmét másol, elvetve a nemzeti erő által a történet folyamán megalkottat, az a nemzeti géniuszt teszi munkanélkülivé és földönfutóvá. - Ha a külföldi törvények fordítása gyakorlattá válik, mert pl. sok munka elvégzése terheli a nemzeti géniusz jogalkotó erejét, úgy a felülről való jogalkotás, az így kialakult készjogátvétel következtében a nemzeti társadalom jogalkotó erejének sorvadása következhetik be - esetleg a kompenzáció törvényénél fogva mint utolsó menedék a bírói gyakorlatban fogja kifejteni hatását.

A nemzeti géniusz teremti tehát az igazi törvényt a saját szellemének történeti kibontakozása közben. Nyilvánvaló tehát, hogy nemzetnek két történeti alkotmánya nem lehet, hiszen csak egy története van, és ez szellemének folytonos és egységes egésze. Írott alkotmány félredobhatja a történeti alkotmányt, megtagadhatja a történeti fejlődést és tradíciót - alkotmánya lesz így is a nemzeti közösségnek, de ezzel a ténnyel egy elvet is megsemmisítettünk. Amikor azonban charta alkotmány hatálytalanít vagy módosít egy másik charta alkotmányt, úgy elv egyáltalában nem sérül meg.

Amit a fenti példákban törvénymásolásnál, törvényfordításnál láttunk, ti. hogy a nemzet értékvalósító erejét különböző okokból kifolyólag az állam szervező ereje pótolja vagy annak kell pótolnia, jelentkezhetik a szellemi élet egész területén, aminek következtében a nemzeti kultúra önállóságának elgyengülése következhetik be.

A magyar nemzet tragédiája az, hogy az a funkció, amit értékvédelemnek neveztünk (amelybn benne van az állam szervező és uralkodó erején kívül a nemzet küzdő ereje) abszorbeálja földrajzi és történeti helyzetünk, és a népi, nemzeti, állami erők egymáshoz való sajátos viszonya következtében, továbbá a csak részben ebből folyó, de ezzel mindenesetre összefüggő nemzeti karakterbeli tulajdonságok folyamányaként, az értékformáló erők jelentékeny részét, éspedig végzetszerűleg. - A harangból ágyút öntő Gábor Áron szimbolizálja a magyar sorsnak azt az örökkön visszatérő változatát. S ha Ady panaszkodik: «A lelkem egy nagy harangvirág, finom remegések az erőm« — úgy az a válasz: jól van így, költők remegésére szükség van, az figyelmeztette mindig és mindenki mást megelőzőleg a nemzetet, hogy ellenség és veszedelem közeledik.

V.

Külön-külön igyekeztünk vizsgálni a néperőt, nemzeterőt és államerőt, hogy rámutathassunk, a saját államában élő nemzeti közösség ereje milyen főtényezők eredője. Adalékokat szolgáltattunk arra nézve, hogy három normacsoport fonódik össze egymással elválaszthatatlanul: az élet parancsa, az önmagához hűség és értékre törekvés parancsa és az érték védelmének parancsa. Ezek mind áthatják egymást, hiszen együtt élnek és hatnak e közösségben az egyes ember lelkében. Mindegyike igyekszik a három erőnek az egész erőrendszeren belül a saját princípiumait érvényre juttatni. A néperő alkotó elvei: életakarat, töretlen ösztönösség, homogeneitás, tömegesség; a nemzeti erő elvei: eszmék, értékek, célok rendszere; az államerő, mint uralkodó és szervező erő - egyaránt ott van módosult formában a másik kettőben is.

Mi hozza ezeket az erőket mozgásba? Mi az a közös lelki tény, amely ezek mögött az erők mögött van? Erre választ kimerítően csak egy filozófiai antropológiai alapvetés keretében adhatnánk. Azt felelhetjük mégis: a hittel formáló akarat. Embernek lenni annyit jelent, mint hittel formáló akarattal bírni.

Ez a formáló akarat működik az egyéni élet formálásában épp úgy, mint a művészi vagy politikai formáló akaratban. A «hittel« pedig azt jelenti, hogy az alkotás érdemes és lehetséges, s így magával a formálás tényével, az alkotó akarat gyakorlásával, mint a művel, a mű alkotásával, örök értékek megvalósításának előfeltételein dolgozik az ember. Ez a hit lehet az életfolyamatba beágyazottan ösztönös, és lehet parancsoló tudattal párosuló - jelenléte kimutatható mind a három tárgyalt erőtényezőben.

A nemzeti állam, amelynek értékességét nem tettük vizsgálat tárgyává, egy olyan aránylag tökéletes, teljes közösségnek tekinthető, amelyen belül az egyes képességei relatív biztonságban fejlődhetnek. A szabad nemzetszemélyiség azonban nem konkretizálható céllal formáltatik, hanem annak a várakozásnak jegyében, hogy önmagához hű maradva készen legyen egy olyan elkövetkező nagy feladat megoldására, amelyen keresztül az emberi lét értelmét megpillanthatja. A nemzeti lét ennek a várakozási időnek földi, világi közösségi formája.

A nemzeti állam a nemzeti közösség konszenzusán alapuló, a nemzet javát szolgálni hivatott, szervezett hatalom.

A nemzet tagjainak egymásért való és örök értékeket szolgáló közössége.

Az állam létét itt a nemzettel igazoljuk. Az állam a nemzetért van - a nemzeti értékek védelmezéséért. Azon az előfeltevésen épül, hogy a hatalom a nemzet érdekében gyakoroltatik. Minden a nemzet eszközévé válik tehát, a nép nemzetté fejlődik, azért «van», a szervezésnek az irányítást a nemzeti szellemtől kellene kapnia elsősorban - az uralom a nemzeti szellem uralma egyben. - Az közömbös, hogy magát az államot elsősorban az uralkodó erő teremtette meg. Az állami forma megtelt nemzeti tartalommal. Formátlan anyag és formáló akarat nászából, néperő és államerő találkozásából született a nemzet. Pascal gondolata csábít az átírásra, amikor arról elmélkedik, hogy az igazságnak van-e, lehet-e hatalma, vagy pedig a hatalom oldalán van-e mindig az igazság. Lemondóan veszi tudomásul, hogy legalább: együtt vannak. - A nemzetnek van-e állama, vagy az államnak nemzete? Együtt vannak, ez ma a lényeges, s minden, ami együtt van, idővel áthatja egymást. S ez azért jó, mert léte veszélyeztetése esetén a gyáva és esendő ember azonnal leköszön a szellem érvényesítése melletti kiállásról - s ilyenkor az uralkodó erő legalább a külső keret fenntartását biztosítja.

A nemzeti államok között különbségeket fog okozni, hogy legfőbb erényei valamely nemzetnek, melyik erővonalon jelentkeznek. Tudunk olyan nemzetről, amelynek népereje legnagyobb értéke. Mások létük igazolását az államformáló akarat, az államerő kiválósága révén nyerik el. Ismét mások kitűnősége a kultúrerő nagy hatóképességének következménye.

Különböző államtípusokat különböztethetünk meg azonban ez erők egymáshoz való viszonya szerint is, amikor is az uralkodó erőt, az állami erő fogalma alá sorozzuk. A felsorolható tipikus esetek a következők:

1. Életerős nép - nemes kultúra - hatalmas állam.

2. Életerős nép - nemes kultúra - kis-hatalom:

a) mert nincs államformáló azaz parancsoló akarat - nem szervezők, nem harcosok;

b) mert kisszámú a nép, ha még olyan egészséges is, túlságosan veszélyeztetett földrajzi, történelmi helyzetéhez viszonyítva (mindkét esetben a kultúrának népi gyökereinek kell lennie - s a nép már «nemzetnek« tekinthető).

3. Életerős nép - erkölcsi káosz, vagy csak kultúrátlanság - erős állam.

a) mert a vezetők, az állam szervezői kiválóak;

b) mert a régi intézmények még erőt jelentenek;

c) a népben rejlő kultúrlehetőségek már kisugározzák hatásukat.

4. Életerős nép - a kultúra hanyatlása - gyenge állam. (Még van remény a feltámadásra, a népnek értékes nemzetté fejlődése esetén, ha a politikai tér nem túlzsúfolt, és nem túlságosan veszélyeztetett.)

5. Pusztuló nép - értékes kultúra - (amely még a múltból táplálkozik) - erős állam (valószínűtlen, erőssége csak átmeneti lehet).

6. Pusztuló nép - értékes kultúra - gyenge állam. (Egy réteg kultúrája.)

7. Pusztuló nép - széteső kultúra - erős állam. (Zsarnokrabló gazdálkodás.)

8. Pusztuló nép - szétzüllő kultúra - az állam megszűnése. Az előző topizálással egybevetve, s még karakterológiai vizsgálattal kiegészítve, kaphatjuk meg, természetesen a történet tanulságait is felhasználva, e kérdésnél a kielégítő eredményt.

Ezeknek a típusoknak további elemzése feltétlenül elvezet annak a törvényszerűségnek megállapításához, hogy tartós amoralitás lehetetlen az államok életében is. Szembeötlő az a tanulság is, hogy milyen jelentős szerepe van az életerős népnek, az államerő szempontjából.

A néperő a tudatalattiból, az ösztönökből táplálkozik, az államerő az észszerűségből, a nemzeterő az értékszeretetből. Népének testét-lelkét köszöni az ember, nemzetének szellemét, államának külső magatartását, okosságát.  - Néperő a nemzedékek egymásután következését, nemzet a szellem egységét és örökségét, az állam az uralom folytonosságát biztosítja.

A népi erő homogeneitást is jelent - az azonos leszármazás, a tiszta fajúság kerül itt előtérbe, a nemzeti erőnél ennek az eredetiség és egységesség felel meg, azazhogy a sajátos szellemi értékek azonosak legyenek a közösség tagjaiban - az állami erőben az, mint fölényesség jelentkezik, a főhatalom nem vitatott volt. - Az összefüggés a három tényező között itt is nyilvánvaló, mert ha a nemzet homogén népiségű, akkor biztosítottabb a nemzeti egység és a hatalom fölényessége is. A fölényes hatalom folytonossága a nép homogénné válását, a nemzeti szellem egységét segítheti elő stb.

A néperő a szülőföldből táplálkozik, a nemzeterő a hazából, az államerő az államterületből, az uralkodó erő az országból.

A nép organikus életigenlés, a nemzet spontán erkölcsiség egy kialakult sajátos formában, az állam politikai formáló akarat által irányított cselekvés. - A néperő ápolását a szociális felelősség kérdésével, a nemzeterő ápolását a történeti felelősségével és az államerők gondozását a politikai felelősséggel kapcsolhatjuk össze - ami által problémánk ismét új szintben áll előttünk.

A néperőről megállapítottuk, hogy annak legbelsőbb lényege: az egészség. A nemzeti erőket összefoglalhatjuk a szeretetben (érték-szeretetben), míg az államerő rendeltetése cselekvés és megvalósítás. Az erőt megszenteli a szeretet, s az így keletkezett közösség védő kereteit alkotja az állam, amelyben a hatalom uralommá nemesedik.

Ez megfelel a következő gondolatsornak: a néperő tényezői ösztönök, ösztönös törekvések és az érzelmi alap a maguk egységességében, míg a nemzeti erő eszmék, célok összessége, s végül az államerő a szervezés, a megvalósítás biztosítása.

Most nézzük ezeket az erőket megtámadó tényezőket, az izolálás, a hanyatlás előidézőit: a néperőnél ez a betegség, a nemzeterőnél az érték élésére való képtelenség, a közöny, az államnál a cselekedni nem tudás, az arra való képtelenség. Így a nemzeti állam ereje: egészség, szeretet és megvalósítás eredője, hanyatlásának előidézői: betegség, közöny és erélytelenség.

Mind a három erőtípus lehet ösztönös, ösztönében ráció által módosított, gazdagított vagy megzavart, és lehet kötelességtudattal átszínezett. A néperőben ható életakarat akkor a legerősebb, ha ösztönös - a ráció születéskorlátozást, egykét, «nem akarok nép lenni»-lelkiséget eredményezhet. A kötelességtudat eredménye e téren viszont a nemzedékekben való gondolkodás, melynek egyik kóros változata lehet a szűkkeblű családi politika.

A kultúrakarat, mint értéklátó és értékvalósító tényező, ha ösztön és ráció szintézise, a közösség ösztönvilágába ér le gyökereivel, és az örök értékek elérésére tör. Ha az ösztönösséget, a kapcsolatot a bensőséges erőkkel elveszítjük, elvész egyénisége, nem lesz benne életerő, s nem szól azokhoz, akikhez elsősorban szólnia kellene. (Lehet: közelebb jut az örök értékekhez, lehet: más életforrásból táplálkozik.) Ha csak ösztönös, úgy népi kultúra csupán. Életerő (néperő híján) nincs sem nemzeti, sem állami erő. Ez által történik az, hogy önmaguk folytatását akarják. - De az is igaz, hogy a kultúra bizonyos fokán elsorvad az életerő, ha az életnek nincs értelme. Az életerő számára is meg van ez az értelem, ott azonban ösztönös és önmagát igazolja. De megvan a maga teljességében és nyerses[s]égében, még ki nem finomodva. - Később a nemzeti erő működése eredményeképpen ez az ösztönös életerő átszellemül, és a továbbiakban enélkül a nemzeterő nélkül elsenyved a néperő, és elgyengül az államerő is. - Az uralkodó és szervező erő is benne él a néperőben. Ez a honi földhöz, a saját darab földjéhez való ragaszkodás. Ott van a nemzeterőben is: ura akar lenni a sors, a jövő felett, a lelkek felett, az idegen felett. Egyaránt szükség van tehát az egészséges életösztönű emberre, az értékek látójára, s arra is, aki uralkodni szeret.

A néperő teljes pusztulása jelenti a néphalált. Ez az életerő teljes elsorvadása, az életakarat megtámadása (az egyke-probléma).

A nemzeterő megfogyatkozását követi a nemzethalál. Idegen értékrend hódította meg a közösség lelkét - az életnek addigi formájában nincs «értelme», nincs küzdő, sorsvállaló akarat többé, a parancsoló hit szavára senki sem hallgat.

Az államépület összeomlik, ha az uralkodó és szervező erő kevés, elégtelen. «Államhalál» nincs. A magyar nyelv figyelmeztet, hogy az állam emberek műve, míg nép és nemzet, mintha felsőbb hatalmak alkotása volna. De arra is, hogy amíg a nemzet él - az államot mindig újra lehet építeni.

Csak utalunk arra, hogy a háború elpusztíthatja az államerőt, és súlyos kárt okozhat a népi erőben. Viszont a békés háború következménye, hogy először a nemzeterőt támadja meg, azt teszi bizonytalanná. A támadásoknak a múltban elsősorban az államerő volt kitéve, ma a nemzeti erő. Ez a nemzeti lét értelmének megtámadásával jelent egyet. Olykor az államerőt töri meg, alig észrevehető befolyással. Aránylag a néperő van legjobban óva a békés, ideológiai háború pusztításai ellen, a legalább minimális mértékben szabadon ható nemzeti erő esetén.

Ez a békés háború ma már állandónak tekinthető, soha meg nem szűnő. Általános, s már nem is rejtőző. A külső ellenségnek belső segítőtársai lehetnek: a hazug költő, a gyáva pap és a lakáj lelkű politikus. Csak ezek ölhetnek meg egy nemzetet.

E három erőtényezőn belül az erényeknek és hibáknak hasonlósága valószínű. Azt tételezzük fel, hogy a nép jóságos, töretlen életakaratú? Tévedhetünk. Valószínű, hogy az a közöny, önzés vagy erélytelenség, amelyik az egyik tényezőnél mutatkozik, fellelhető lesz a másiknál is. Ebből következik, hogy minden igazi megújulás előfeltétele, a nemzet egész egyetemét átható megújhodás.

A kisebbségi sors az erők belső kompenzációját, virementjét mutatja. Szervező erejüket nem volt módjukban az államra fordítani, állami intézményekre, vagy nem tartották érdemesnek állapotokat rögzíteni, és így a népet szervezték a szeretet jegyében. Ez a kisebbségi szolidáritás igazi kiváltó oka.

Az idegen asszimilációját elősegíti a népi erő, eszközei: vérkeveredés, közös területen lakás, a homogén tömeg hatása, a munkaközösség. A nemzeti erő, eszközei: azonos értékrend elfogadása, elsősorban a nemzeti nyelven keresztül, az irodalmon, a történelmi hagyományon keresztül; a sorsközösség vállalása, a küzdelem közössége. Az állami erő eszközei: a jogi és uralmi közösségben való részvétel.

A néperő tehát betölti az állami teret népességgel, életösztönéből, életakaratából kifolyólag; s munkával, önfenntartási ösztönéből, a dolgokon való uralkodás örök emberi ösztönéből kifolyólag. Végül hagyománnyal, azaz általános, még nem differenciált, érzelmileg teljesen átszínezett látens értékrenddel. Ez a néperő legmélyebb lényegét tekintve egészség, s mint feladat úgy fogalmazható, hogy a népesség legyen sok, legyen egészséges, legyen homogén, és dolgozzék.

Eredményképpen jelentkezhetik a nemzeti államon belül a néperő megbecsülésén alapuló népi szempontokat megbecsülő politika, s túlzásaképen programszerűleg,

népállam, munkaállam és osztály nélküli állam. A nemzeterő a külön lét öntudatával, a küzdelem és sorsközösség átélése, az annak megóvását jelentő jövő küzdelem vállalása által betölti a közösség tagjainak lelkét, kialakítja a nemzeti lelket, az az a «mi-tudat» kialakításával a küzdelem révén megteremti az erős és ellenállóképes közösséget. Másfelől az értéktudat kialakításával, annak a kultúrán keresztül való felmutatásával megalkotja a nemzeti értékrendet, a nemzeti szellemet, és ezzel a szellemmel átitatja az ösztönös népi közösséget.

Az államerő jelenti ennek a kialakult értékrendnek védelmét. Szervezéssel betölti az egész állami teret. (A népnek is köze van a térhez, az államnak is, de a nemzetnek az idővel van kapcsolata.) - Rendet teremt, azaz megoltalmazza az egész munkaközösséget, az egész közösség összmunkájának eredményeit külső támadás ellen épp úgy, mint belső zavarok ellen, oltalmazza a közösség egészségét, védi a nemzeti lelket és szellemet, s eközben részben jogi normákat teremt, a nemzeti eszme jegyében, részben intézményeket, s így átitatja lassan az egész közösséget azzal a tudattal, hogy ez a rend, ami így létrejön, az ő rendje, ami által az egyes emberekben, akikben különben is él a rend kívánásának ösztöne, a szervezni-segítés hajlandóságát teremti meg.

S mindehhez jön, s mindezeket megelőzi az uralkodó erő, amelyik megteremtette, és újra és újra megteremti magát az állami keretet, mert hiába szapora, hiába dolgos, hiába kultúrált, hiába jól szervező ez a közösség, még mindig hiányzik valami és ez a természet vak rendjének, a küzdelem elvének ösztönös elfogadása és az abból kifolyó cselekvés.

Mind a három erőnek politikája megfeledkezhetik a másik kettőről, öncélúvá válhat. A veszélyeztetett értékek szerint szükségképpen e tényezők közül egyik vagy másik időlegesen előtérbe kerülhet. De sohasem feledhető el, hogy összefüggés van e tényezők között, sajátságos harmónia, s hogy e harmónia megbontása funkció-sorvadást, funkció-túltengést, funkció-zavart okozhat. Túlzás lesz a néperőnek olyan ápolása, amely a nemzeti értékrend, a kultúra jelentőségét, kialakult közösségi formák vagy tradíciók fontosságát nem ismeri fel vagy nem látja be az állami alkotóerő jelentőségét. - A nemzet mint értékakarás és eszményi célkitűzés, az állami alkotó erő, szervezés s a reális lehetőségek lemérésének fontosságát becsüli alá olykor, vagy elhanyagolhatónak véli azt és új értékrendet akar mindenáron megvalósítani, még forradalom árán is. Vagy mértéken túl átszellemül vagy valamely érték vélt szolgálatában pacifizál, vagy a népről nem vesz tudomást vagy az a meggyőződése, hogy a kultúráért fel kell áldozni a néperőt. Ez utóbbinak közismert példája: a felsőoktatás kedvéért elhanyagolni a népoktatást.

Amint már többször utaltunk rá, a jelen történeti helyzetet az jellemzi, hogy ezeknek az erőknek valamely kialakult társadalmi réteghez való kapcsolódása fokozatosan megszűnt. A biológiai néperő szempontjából mindenki nép. A «hadd szüljön gyereket a pór» ideje elmúlt, s mert úgy látszik, van egy minimálisan elvégzendő munkamennyiség ennek a feladatnak terhére, eljutottunk odáig, hogy a társadalom minden férfi tagja e kérdés szakértői szerint egy háromgyermekes család eltartására van kötelezve. De épp így elmúlt a »nem írok, nem olvasok» ideje is, mert a kulturális formáló akarat terhére is van egy feladatmennyiség, amelynek csak szervezeti formáit vállalja az állam. Ha a nemzeterő nem elégséges, ha a népierő nem érik be idejében e feladat vállalására, úgy vagy erkölcsi sorvadás következik be, vagy pedig a közösség idegen kulturális akarat uralma alá kerül. Végül utalunk az általános védkötelezettség elvére.

A jelenben maradva, a homogén nemzeti állam keretei között élő kollektívum ezen erői nem egyenletesen oszlanak meg. Nép az állami teret betöltő népesség. Itt persze ki kell emelnünk, hogy a problémát egyszerűsíteni akarva, a homogén népességű államra voltunk tekintettel. Mégis azt mondhatjuk tehát ebből a szempontból, hogy a nép az állami területet mint legsajátabb életterét kitöltő kollektívum - a többiek idegen népcsoportok vagy népelemek.

De népnek nevezhető az a legszélesebb társadalmi réteg is, amelynek legfőbb ereje egészséges életakarata, lelkének egészséges volta, földközelsége, homogeneitása és hagyomány tisztelete. De ha kis mértékben is, ha öntudatlanul is, de már lelkében ott él a nemzet, az az értékiránya, amely felé halad.

Az ipari munkásosztályt nem lehetett a néphez számítani, mert értékiránya egészen a legutóbbi időkig nem kizárólag a «nemzet» volt - elszakadt a földtől, és sokszor a népi hagyománytól is, és lelkében más irányú, más cél felé mutató öntudat uralkodott. Egyedeiben alkotó része volt a nemzetnek - de «osztálytársadalom» jellegét kihangsúlyozó marxista ideológia, egészen a legutóbbi időkig megakadályozta ezt az értékes réteget, hogy szellemi energiáival kizárólag a nemzeti erőt gazdagítsa.

Ma már lehetetlen a nép határvonalát az öntudat és az értéktörekvés szempontjából meghúzni a nemzet felé. Mindenki nemzet, aki a nemzet sorsát magáénak érzi, ez a legalsó határ. A nemzeti értékrendet hittel átélés és az állameszmének hűséggel való szolgálás kategóriáit, ha azok nem homogén népiségre épülnek, itt nem vesszük most figyelembe. - Az kétségtelen, hogy a nemzeti erő egyesekben sokkal elevenebben él, ez determinálja szellemiségüket, és nagyobb is a jelentőségük a nemzeti alkotó munka terén; ezek tekinthetők a nemzeti szellem alkotóinak, ha úgy tetszik, a nemzeti elitnek. Egyfelől tehát a nemzet maga az egész nép, a maga sorsa felé fordultában, másfelől hierarchikus rendje annak a kollektívumnak, amelyben az értéklátó és formáló akarat és annak gyakorlására irányuló készség él, s amely tény az állam szabályozó közreműködésével, s a társadalmi rétegeződés következtében esetleg külsőlegesen is kifejezésre jut.

A nemzeti államban élő egyes ember tehát tagja lehet, alkotó eleme az államnak, mint a jogrend és uralom közösségének; a nemzetnek, mint egy értékrend közösségének, s a népnek, mint a nemzedékek, a társadalmi munka és hagyomány közösségének. Ez a teljes mértéke a nemzethez tartozásnak. Lelki tényezői, következményei: a népi erők által formált, onnan eredő érzelmi élet; az abból táplálkozó nemzeti kultúrának ösztönösen, utóbb tudatosan is átélt értékeiből gazdagodó személyiség; az állameszme stílusa szerint alakult cselekvő készség és erőtudat - szóval a néperő, nemzeterő és államerő által egyaránt formált személyiség. Amikor az egyes ember azt mondhatja: ez az egészség, az én egészségem; ez a föld az én földem; ez a termés, az én termésem; ez a sors, az én sorsom; ez a cél és eszmény, az én célom és eszményem; ez a hatalom, az én hatalmam; ez a rend az én rendem. Ezek az élmények a valóságban széjjelválaszthatatlanok. Ha egy elvonuló ezredet látok, a néperő élmény (pompás, egészséges, jókedvű férfiak), az államerő élménye (jól vannak felszerelve, szépen menetelnek, szervezettség és fegyelem látszik rajtuk) s a nemzeterő élmény (tudom, hogy magyarok, nótára gyújtanak, a magyar lélek ütemére menetelnek) összefolynak, együtt vannak a lélekben a nemzeti élmény vezetése alatt. Nem annak örülök, hogy férfiak és katonák - hanem, hogy magyar katonák.

Vannak, akik a néperő senyvedését érzik át legfájdalmasabban, s az érte hordozott felelősség a legterhesebb számukra; van, aki a nemzeterőt érzi át legmélyebben; s van, akiben az államerő gyakorlására alkalmas lélek él. Ezeken a típusokon belül természetesen további csoportosítás lehetséges.

Fel lehet vetni azt a kérdést is, az egész erőrendszerre milyen hatást gyakorol az, hogy az erős egyéniségek egyik erőtényezőt fejlesztik. S mi a következménye, ha az «erős» úgy érzi, hogy csak  «nép», a hatalmi (uralmi) közösségből ki van zárva, holott lelkében parancsolólag él a politikai formáló erő - vagy ha a nemzeti erő forrásából, amely után szomjúhozik, különböző okok következtében nem ihatik.

Nem szorul bizonyításra, hogy az ún. kishatalmaknak mindhárom erőtényezőt fejleszteniök kell, ha létüket biztosítani akarják. Az orosz nép a maga tömegével mindent kibír: az «államtalanságot», a kultúra hiányát, az országhatárok bizonytalanságát. Nem sok lelket számláló népnél egyre fontosabbá válik a nemzeti erő. A hatalmi politika lehetetlenné válik számukra, hatalmi öntudatukat erkölcsi öntudattal cserélik fel. De különös gondosság tárgyává lesz a néperő ápolása is. Mintha volna egy bizonyos kvantuma a nemzeti állam erejének, amelyik mellett létjogosultságát az egyes nemzetek önálló állami életének elismerik a hatalmasok. A «kis hatalmak» önmaguk teljes bizonyossággal érezik, hogy egyenlő joggal élnek a politikai univerzumban, de zavartalan önértéktudatuknak megfelelő nyugodt önerőtudatuk nincsen. Megalkuvás nélküli, szabad és független nemzeti lét minden kockázatának vállalásával igazolhatják csak a különléthez való jogukat. A nagy államok szeretnék egyáltalában megtiltani, hogy a kisebbek »akarjanak,« akarják teljes állami függetlenségüket és nemzeti szabadságukat. Mi azt mondjuk: «Kis nép, nagy nemzet» - ők azt írják : «Kleine Staaten, grosse Sorgen.» Az északi kis államokkal foglalkozó műben olvashatjuk a következő sorokat: [5] «Többnyire kísértetiesen megnagyított veszedelem árnyéka teszi sötétté a kis államok politikai gondolkozását. Nem húzódik-e meg egy háborús bonyodalom veszélye mögött, az állami önállóság teljes megszűnésének még nagyobb veszedelme? Újra és újra e pont körül kering a kis államok aggódó politikája, a nagy hatalmak körébe való beszervezés bizonytalansága körül. Mintha állandóan La Valette francia miniszter szavai csengenének füleinkben, amelyeket 1866-ban, III. Napóleon nevében kiadott cirkuláréban alkalmazott: «Ellenállhatatlan erő - kell-e ezen sajnálkozni? - Hajtja a népeket, hogy egyre nagyobb egységekben tömörüljenek, miközben a másodrendű államokat megszünteti... Talán ezt a hatalmat a világtörténelem valamilyen providenciális ereje irányítja». Eugen Diesel is szükségesnek látja, hogy kis államok energiái átvitessenek minél előbb és minél hasznosabban nagyobb területi egységek munkaközösségébe. [6] Milyen tendenciával kell számolniuk tehát a közel jövőben a kis államoknak esetleg? Elméleti síkon tesszük fel a kérdést, hogy a szuverenitás nagyobb mértékű csökkenése milyen hatást gyakorol az erőrendszerre, a nemzeti államra, a három erőcsoport közül melyiket sorvasztja el legelőbb vagy leginkább. Nyilvánvaló, hogy elsősorban az állami (uralkodó) erőt kell térdre kényszerítenie az idegen befolyásnak, és annak gyakorlását korlátok közé szorítani.

Elképzelhetetlen azonban az, hogy az államerőnek gyengítése ne hasson a nemzeti erő visszaszorítása irányában is, ami azt jelenti, hogy a nemzet sajátos értékrendje, az ami az ő életének legfőbb igazolása és záloga, kerül fokozatosan, a nagyobb hatalmat jelentő uralkodóerőt kiegészítő szellemiség hatása alá, különösen ha a patronizált közösségben vérségi kötelékek valószínűsítik az idegen értékrend olyan megbecsülését, ami könnyebbé teszi a saját értékrendhez való hűség megtagadását. Ezt kiegészítőlég be kell következni a szervező állami erő, a jogrend olyan módosulásának is, amely egyfelől elkerülhetetlen következménye a szuverenitás korlátozásának, másfelől a nemzeti értékrend módosulásának. így relatíve leginkább érintetlen maradna a néperő, amely azonban ebben a rendszerben csak anyagot szolgáltat a formáló akarat számára, mert hiszen azt a funkcióját, hogy ösztönös érzelmi életével a nemzeti erőt, és azon keresztül az állami erőt táplálja és irányítja, nem gyakorolhatja. Az átfogó területszervezésnek nagy tévedése á la longue ott van, hogy a néperőt, amelyet szükségképpen a legnagyobb mértékű patronizálás mellett is érintetlenül kell hagynia (mert hiszen a radikális megoldás magának a népnek a gyökeres kiirtása volna), csupán anyagnak tekinti, holott ma már a népi erő olyan mértékben van átszínezve szellemi tartalommal, hogy az az akadályozó beavatkozás megszűnésével azonnal átveheti esetleg azokat a funkciókat is, amelyeket a nemzeti és állami erő végez. Egyébként is, ha ennek az erőrendszernek önszabályozó tevékenysége ellanyhul, egy 12 milliós nemzetből pld. szükségképpen 12 millió «anarchista» lesz, azaz olyan ember, aki «anarchiában», mert nem a saját uralmi rendszerében él, ami elégséges bizonyíték arra nézve, hogy az összes európai kis nemzetek beszervezése nagyobb államokba teljesen kilátástalan vállalkozás volna, ami persze nincs is szándékában a nagy hatalmaknak, csak a probléma ilyen irányú tisztázása céljából vettük fel, mint a szélső határesetet.

Ezen belül azonban kétségtelen, hogy a hatalmi politika lehetetlenné válása az uralkodó erő fokozatos elsorvadásához vezethet. Ez pedig pótolhatatlan erő.

Az állam-vezetésre és uralkodásra való képesség megszűnése akkor kezd nyilvánvalóvá válni ti., amikor a polgároknak nagy többsége a Macchiavelli-féle elvet, Freyer fogalmazásában az «absolute Mittelwahl»-t, egy másik államnál gyönyörködve és erőt elismerve nézi, ugyanakkor a saját állama vezetésében, még külpolitikában is megkívánja a hátrányt jelenthető morális magatartást. Ez az uralkodóerő ellanyhulásának legbiztosabb jele. Ezért bizalmatlan, ösztönösen az egészséges reakciójú közvélemény a világnézeti programokban tobzódó vezetővel szemben, mert gyanakszik, hogy hátha ő maga komolyan veszi azt, amit mond. Az előbb említett tény a legjobb leleplezője annak, hogy valaki legmélyebb politikai színezetű ösztöneivel, tehát hatalmi ösztöneivel, egy idegen hatalmi rendszert igenel és nem a saját magáét. Kiegészítője ez a lelki tény annak a magatartásnak, amidőn valaki nem a saját fajtáját tartja szépnek, nem abban leli gyönyörűségét ; - nem a saját nemzeti értékei által meghatározott létformát tartja a legelőkelőbbnek, nem a saját anyanyelvén tudja legmélyebb meggyőződése szerint legjobban elmondani, amit akar, s nem a saját költői, írói és művészei művein keresztül találja meg legtökéletesebben a lét magyarázatát és értelmét.

Az uralkodó erő túltengése is jelenthet veszedelmet.

A nemzeti államhoz tartozás átélése következtében úgy érzi a közösség, hogy az államnak erősnek kell lennie - nem azért, hogy valami eszményi, magasabb célt megvalósíthasson, hanem mert ez létéből folyólag kötelessége. Ez az erő igény a maga sajátos, erős színezetével arra utal, hogy az a komponens az erőtényezők között, amelyet uralkodó erőnek neveztünk, s amely a hatalomvágy és uralomszeretet közösségét teremti meg, különösen nagy fontossággal bír az egyes nemzeteknél, s különösképpen nálunk, a közösség alkotó és összetartó erői között. Hogy ennek mik a karakterben rejlő és történeti okai, arra más alkalommal térünk ki. Itt arra kell rámutatnunk, hogy ezáltal a tényező által erősebben átszínezett élmény - kis katonai erőt, hatalmat jelentő államoknál előnytelen következményekkel is járhat. Ha túlteng, ha a vezetőknél nincs meg annak felismerése, hogy a többi kiegészítő tényezőknek mi a szerepe - s így mi kell, hogy legyen a fejlesztésükre irányuló helyes politika, úgy azzal a lehetőséggel is számolni kell, hogy az uralkodó erő nagyobb hatóerejű uralmi rendszeren belül való feltétel nélküli elhelyezkedésre ösztönözhet, hogy a hatalomnak legalább látszatát megóvja, vagy hogy átengedett hatáskörben uralmat gyakoroljon. Ennek következtében megfeledkezhetik a nemzeti és erkölcsi erő sugallta cselekvésről, illetőleg esetleg külső kívánságra megakadályozza az autochton nemzeti erő érvényesülését, amely az egészséges erőrendszeren belül a veszély távoli megérzése esetén is, azonnal megkezdi a rendszer egészségét óvó, kiegyenlítő, kompenzációs működését.

Ha a nemzeterő és államerő hatása kizárólag arra a népre irányulhat, amelynek átnemesedése a nemzet - s eleve kizártnak tűnik fel a vezetők előtt, hogy a nemzeterő áthassa azokat az idegen népeket, amelyek egy állam keretein belül élnek, úgy csak a teljesen homogén népiségű nemzetállam lehetséges: a Szentistváni birodalom újraalkotása lehetetlen volna tehát.

De ha a magyar állami lét tradícióihoz hűek akarunk maradni, úgy a nemzeti állam, az ország programja nem szűkülhet egy népállam programjává. Nemzeterőnk hivatottnak érzi magát arra, hogy ne csak azt a népi közösséget itassa át, amelybe legmélyebben nyúlnak gyökerei, hanem az ország területén élő más népeket is, a magyar kultúra szeretetére bírja, azonos értékrend közösségébe foglalja egybe. Az államerőnek, mint szervező erőnek ezzel a ténnyel számolnia kell, az uralkodó erő feladata az »ország« békéjének biztosítása. Eközben érintetlenül hagyja, sőt fejleszteni segíti az egyes népek népi és nemzeti erejét, s a magyar állameszme megvalósítására velük együtt törekszik. Ebből következik, hogy a magyar állami élet, helyesebben a magyar országlás az erőknek állandó teljes megfeszítését kívánja. Mind a három tényező arányos kifejtése elengedhetetlen előfeltétele a remélt sikernek - amelynek maximuma - a régi Magyarország határainál végződik. Az országhatároknak ilyen megbecsülése sokak előtt érthetetlen és ellenszenves; ebben ismét egyik bűnét fedtük fel a kisállamoknak - mi azonban nemzetben és országban gondolkozunk és élünk. A legyőzhetetlen nemzet, s az újra és újra elérendő »országhatár« eszméje élő örökség, legalábbis ma még az. A nemzetnek vállalnia kell a Szentistváni birodalom újraépítésére irányuló feladatot, aminek előfeltétele, hogy az állameszmében a magasabb, erkölcsi lét követelményei maradéktalanul érvényesüljenek. Nemzeti erőnk, minden látszat ellenére: töretlen; uralkodó erőnk él; néperőnk, ha azt az egyke ki is kezdte, nem ad okot a kétségbeesésre; szervező erőnknek fogyatkozásai kiküszöbölhetők - erről külön tanulmányban kell karakterológiai alapvetés keretében beszámolni. A mulasztások legnagyobb része egyébként e téren keresendő. A néperőnek legalább olyan hatékonynak kell lennie, hogy az az arány, amely az ország területén élő népekhez, illetőleg a környező népekhez viszonyítva fennáll, ne rosszabbodjék. De a nemzeti erő ápolása, fejlesztése a legnagyobb fontosságú. Meg kell becsülni tehát ennek az erőnek kiváló képviselőit; megillető méltánylásban kell részesíteni az uralkodó erőt, és azokat, akikben az töretlenül él. - Azok az alkotó erők, amint rámutattunk, amelyek a nemzet fennmaradását biztosítják, szétterültek az egész közösségre. Egyre inkább csökken az a bizonyosság, hogy azok valamely társadalmi rétegben sokkal értékesebb formában fordulnak elő, mint a másikban. - Egészséges társadalmi cirkuláció biztosítsa tehát, hogy a megfelelő emberek arra a helyre kerüljenek, azt a pozíciót foglalják el, ahol a köz számára a legnagyobb teljesítményt biztosítják. Ha pedig átmenetileg a nemzeti elit funkcióképtelenné, megbízhatatlanná válik, a néphez folyamodunk - ha az alakuló értékrendet ellentmondó célkitűzések propagandája teszi hit elvesztetté, visszanyúlunk a tradícióhoz -,  ha a korszerű magatartás lehetetlen - úgy az ősi magatartáshoz. S az ősi magatartás jegyében, a tradíció szellemében, a népből jövők segítségével, az új államot alkotók szükségképpeni kíméletlenségével, de minden értékes erő összefogásával vesszük elő újra és újra a megoldásra váró feladatokat.

*

[1] Freyer, Hans: Machiavelli. Leipzig 1938, 1721 ; 131. lap.

[2] Réz M.: i. m. A nemzet önerejére való utalás Széchenyi politikájának alapköve. 466. lap.

[3] V. ö. Réz: i. m. 171.

[4] Treitschke, W.: Die Gesellschaftswissenschaft. Leipzig, 1859.

[5] Schemp, O. : Der neutrale Westen. Leipzig, 1939. 111-112.

[6] Petraschek: i. m., 594.

*

In Társadalomtudomány, 19. évf., 1-3. szám (1939), 15-56.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés