A keletkezés és újrakeletkezés ezen tényezőit nem méltatja figyelmére - úgy látszik - építeni a romokon kívánó, csak a jövőre tekintő, magabízó és türelmetlen akarat, köteles vállalnia azonban a monomániás megoldás következményeiért a felelősséget, s azokért eleve  - az elmarasztalást is. Egyébként is, a szenvedély, vagy egy jelentős problémára összpontosult figyelem azt eredményezheti, hogy az élő egésznek, az egységnek látása megszűnik, a figyelem kórosan megszűkül, és a részt egésznek vélve nem látja annak igazi jelentőségét, egyéb, talán fontosabb alkotó tényezőkkel való összefüggését. Gondoljunk másfelől arra is, hogy mennyi túlzásnak forrása a kétségbeesés és alaptalan pesszimizmus, amelynek szülője szintén nagyon gyakran a tények nem ismerése, vagy az azokat irányító elvek és törvényszerűségek figyelembe nem vétele.

«A néperő csökkenő» - halljuk gyakorta. - «A népnek nincs ellenállóereje. A nemzeti erő elevensége és megújító ereje aláhanyatlik. Az állam ereje nem elégséges ahhoz, hogy a nemzet a maga önálló létét, mások segítsége nélkül és nemzeti öncélúsága jegyében élhesse.» - De azt is mondják, hogy csak a néperő fejlesztése, az állam minden áron való erősítése segíthet az egészségtelen közállapotokon. Mi van mélyebb tartalom ezekben a különböző jelszavak formájában jelentkező állításokban?

A nemzeti közösség tagjaiban él egy sajátságos erőélmény, amelynek felismerését könnyűvé tette az elmúlt két év tapasztalata. Eddig is gyakran hallottuk: «ha húszmillióan lennénk, minden másképp volna», ami azt jelentette nyilvánvalóan, hogy «ha erősebbek lennénk», akkor nemzeti feladatainkat tökéletesebben oldhatnók meg. Ezek a szólamok azonban gyakran arra szolgáltak, hogy igazolják az erőfeszítésről való lemondást, a küzdelemtől való visszahúzódást, az adott lehetőségek legjobb kiaknázásának elmulasztását. Az 1938. év őszén fenyegető háborús veszedelem alkalmával elemi erővel jelentkezett azonban egy dühnek minősíthető közhangulat, ingerülten kutatva, melyek voltak azok a feladatok, amelyeknek idején való elvégzése esetén erősebbek lehettünk volna államilag, nemzetileg, népileg. Az volt az egyik napról a másikra kialakult közmeggyőződés, hogy mulasztások történtek a szervezés területén, a nemzeti szellem nem volt elég éber és egységes, erkölcsi hatóereje elgyengült; de minden irányú kritika alapját az a hit képezte, hogy magát a néperőt, az anyagot, jónak és értékesnek tartottuk, s a hibát más tényezőkben kerestük. Önnön erőnk átélése, amely lehet erő-, érték- és hatalomtudat, a gyengeség, éspedig mértékében nem indokolt gyengeség érzetét váltotta ki - ugyanakkor, amikor az idegen és ellenséges erők (különböző okok következtében) jobban szervezettségének elismerése elől nem lehetett elzárkóznunk. S az a mód, ahogyan az idegen erő teljesítményeit egyes csoportok vagy rétegek értékelték, egyben arra is figyelmeztetett, hogy úrrá lett a nemzet életére végzetessé válható oly meggyőződés, mely a mulasztásokat nem esetlegeseknek tekinti, hanem nemzeti karakterünkből kifolyólag végzetesnek tartja. Nem a hibákat, hanem önmagukat leplezték le ily módon. Más országok, nemzetek elért eredményeiről, teljesítményeiről a legteljesebb elismerés hangján szólhatunk ugyanis, de magának az erőnek bámulata azonban, amely azokat létrehozta és megalkotta, a teljes tehetetlenség és férfiatlanság, ez esetben az impotentia publica magatartása. Egyértelmű ez azzal, mintha valaki egy szép és egészséges gyermeket látva, rajongva arról áradozna, hogy milyen pompás apja lehet a gyermeknek.

Aki belső váddal kapcsolatban látja az erőszervezés és kifejtés hiányosságait, az mindig «erős», «erősebb», mint a feladat, érzi az erők jobb kifejtésének lehetőségét és egyben kötelességét is. A közönyös nem vesz tudomást erről a feladatról sem, lelki abszentizmussal él egy olyan «társadalomban», amelynek zajló erői nem érintik.

Továbbá: mert érzéseink szerint nem fejtettük ki a nemzeti közösségben rejlő képességeket és energiákat, azok értékének, jelentőségének félreismerése is jelentkezett, túlbecsülve a maximálisan lehetséges erőkifejtés határait. A reális politika előfeltétele, hogy időről-időre kipróbáljuk amit tudunk, amire képesek vagyunk - itt nyitva marad természetesen az a kérdés, hogy vajon a békében végzett teljes erőkifejtés milyen mértékben fokozódhatik háború idején.

Annak megállapításához, hogy a nemzeti közösség tagjaiban él saját erejének élménye, fűzzük hozzá: az élet lehetetlenné válik, ha állandóvá lesz az az érzés, hogy «van erősebb»: nem szükséges Hobbesnél keresni igazolásért segítséget - a magyar nemzet nem érezte magát soha, mint nemzet legyőzöttnek. Valahányszor háborút vesztett, nem erősebb nemzet győzte le, hanem «külső» és «külsőleges» hatalom, szerszám a végzet markában, fenyített meg vétkei miatt egy-egy bűnös nemzedéket. S a magyar ember ereje, hogy nem zavarja lelki életét az «erősebbtől» való félelem.

A maga gyengeségét és védtelenségét nem szükségképinek érző embert, aki a mulasztások okait és okozóit nyomozza indulatosan, nyilván nem fogja annak fogalmi elemzése megnyugtatni, hogy mi a nemzet és mi a nép? Arra kell választ adnunk, hogy az, amit «erőnek», a nép, az állam erejének érez, lényegében mi és milyen tényezők eredője, hogyan függenek egymással össze, miképpen befolyásolják egymás működését? S az ún. korszerű reformok is új megvilágítást kapnak az említett kérdések vizsgálatával.

Programunk e tanulmány keretében bizonyos törvényszerűségekre való rámutatás lesz. A rámutatás külön tudományos feladatnak tekinthető. A figyelem előterébe az egészet állítja, mert mint utaltunk rá, a cselekvésben élő ember hajlandó csak részeket látni, s feltárja az alkotó tényezők összefüggését és egymásrautaltságát. Mindezt azonban nem a régmúltat idézve cselekszi, mint a múzeumi vezető Madách falanszterében, hanem sokkal inkább úgy, mint ahogy az élettan professzora demonstrálja valamely tételének igazságát az élő testen.

A rámutatás és a publicisztika rokonsága nyilvánvaló. De míg a publicisztika elsősorban és majdnem kizárólag meggyőződésből fakad, ismeretanyaga teljesen át van színezve valamilyen program propagálásával, s a célja elsősorban az, hogy meggyőzzön, valamire rábírjon, - az elmélet embere, aki a rámutatás funkcióját vállalja, ezeknek az élő meggyőződéseknek bensőséges voltát, élményszerűségét tudomásul veszi ugyan, de nem kerül varázsuk alá, hanem az ott élményszerűleg jelentkező átélt ismeret, gondolati elem vagy ítéletsor tudományos értékét igyekszik - bizonyos mértékben leleplező tendenciával, azaz érzelmi színezetétől megfosztva - feltárni. Ezen munkája közben anélkül, hogy a kelleténél jobban elmélyítené a kérdést, demonstrálja a rejtőző törvényszerűséget, és rámutat az objektívnek tekinthető tudományos eredményre.

A következő vizsgálódás elsősorban politikai szemlélet eredménye, programszerűleg szorítja tehát háttérbe a szociológiai szempontok érvényesítését. Nem tér ki tehát részletesen a problémával kapcsolatban a társadalmi alkotó erőkkel való összefüggések feltárására, a társadalmi miliőt, valamint a földrajzi történeti hatótényezők jelenlétét azonban beszámítja. Lát három megkülönböztethetőnek vélt erőcsoportot, és azokat nem erőszakolt fogalomnak, hanem realitásnak érzi, és a vizsgálat eredményeként annak is tudja. Ezt a valóságot vizsgálja, a valósítás akadályait, annak meghiúsulásából következő helyzeteket, valamint a valósítást elősegítő lelki tényezőket is.

A kérdés ilyen feltevése jelentőséggel abban a normarendszerben bír, amelyben irányító érték a szabad nemzeti közösség és annak keretei között gazdagodó emberi személyiség. A magyar nemzeti lét jelene által kiváltott probléma tehát elsősorban: konkrét gondolkodás eredménye. A felmerülő kérdéskomplexumot azonban szimptomatikusnak tekinthetjük, úgyhogy az így látott, az ilyen hangsúllyal tárgyalt probléma az európai kisállamok valamennyijét érinti.

Nyilvánvaló, hogy a következő fejtegetésekben az erő szónak nem természettudományi jelentése van, felesleges volna annak segítségével keresni a megoldást. Erő itt a megvalósítás minimumát legalább valószínűsítő, a cselekvésig érő, izmosodó akarat - életerő. Nem a lélek ellobogó lángja, hanem annak eredményt felmutató energiája. A formáló akaratnak azt a legkisebb vitalitását, realizáló képességét jelenti, amely mellett a csoport, a közösség a maga sajátosságában egzisztálni képes. Gondoljunk erre a tételre: valamely csoport ereje nem tagjainak nagy számától, és az alkotó egyesek kimagasló értékétől, hanem [a] tagjai között fennálló szolidaritástól függ elsősorban. Az erő itt azt jelenti tehát, hogy a csoport mint olyan, a maga sajátosságában fennmarad, fejlődőképes, ellenállóképes, való vagy vélt rendeltetésének meg tud felelni. Van tehát valamely kollektívum, csoport formálásához szükséges lelki erők együttesének egy bizonyos kvantuma, s a formáló akaratot, az alapul szolgáló és az azt kiegészítő lelki, szellemi és jellembeli képességekkel együtt csoporterőnek nevezhetjük.

A csoporterő az a minimális erő, amely mellett a csoport meg tudja tudatos vagy ösztönös célját valósítani. Egy sajátos funkció elvégzéséhez szükséges lelki és szellemi tényezők együtttesének hatáskifejtést valószínűsítő minimuma tehát. A társadalmi alakulatok közül a csoportnak mindig van célja: egy vagy több, világosan meghatározható és elhatárolható, vagy egymásba folyó, egymást kiegészítő és áthatóan módosító, tudatos vagy tudattalan. A csoport tagjai ösztönösen élhetnek a cél szolgálatában, vagy ismerve és felismerve tudatosan munkálhatják azt. Hit él bennük a cél elérhetőségében, érdemességében vagy értékességében - s él bennük ezeknek különböző mértékű és színezetű igenlése. Ezzel kapcsolatban hit él bennük, vagy számítás a csoport fennmaradásának idejét illetőleg. Az emberi alakulatok leíró osztályzása ezeknek a tényezőknek figyelembevételét nem mellőzheti. Itt csak azt emeljük ki, hogy vannak lelki készségek, szellemi képességek, amelyek a csoportcél megvalósítását valószínűsítik vagy lehetővé teszik: van teremtő és eszmelátó, eszmét felismerő vagy célt kitűző képesség, van erőket rendező és kivitelező akarat és cselekvés, s mindezek együtt, egymást áthatva azt eredményezik, hogy a csoport «önmaga» tud maradni, megfelel céljának és rendeltetésének.

Mi okozza, hogy ezek az egyénekben élő lelki képességek, tendenciák úgy működnek össze, hogy abból hatás lesz? - Milyen módon befolyásolják egymást csoport és egyén? Ezek vizsgálata már további szociológiai feladat, ez alkalommal mellőzzük, épp úgy, mint az egész folyamat társadalmi előfeltételeinek, társadalmi tényektől való függésének vizsgálatát - még ott is, ahol ezeknek az itt vizsgált erőknek politikájáról van szó, ami legtöbbször nem más, mint a társadalmi előfeltételeknek legkedvezőbb alakítása.

A néperő, nemzeterő, államerő társadalmi tényszerűsége vitán felül áll. Nyilván nemcsak egy «fogalmat», fogalomkonstrukciót élünk át, amikor a német nép egészségét, a francia nemzet kultúráját vagy a fasiszta állam rendező erejét tudomásul vesszük. A jelenség leírására törekszünk itt, s azt kérdezzük, hogyan függenek össze egymással, milyen természetű egymásrautaltságuk, milyen funkciót végeznek, milyen rendeltetést töltenek be ezek az erők, miközben hatásukat kifejtik.

Az úgynevezett erőviszonyokat eddig inkább abból a szempontból vizsgálták, hogy azok az államon belül miképpen érvényesülnek: egyes társadalmi rétegek vagy csoportok a politikai hatalom elnyeréséért küzdöttek, azzal a céllal, hogy uralmi helyzetet biztosítsanak önönmaguk számára. Vagy pedig - s ez volt a leggyakoribb eset - az állam erejét nemzetközi viszonylatban tárgyalták, az ellenséges térben, mint a háborús konfliktus esetén győzelmet biztosító tényezők összességét. Itt a nemzeti államot alkotó három erőtényező, erőnyaláb leírásához szolgáltatunk adalékokat és szempontokat, a lelki tényezőkre irányítva figyelmünket. Ez a megszűkítés például azt jelenti, hogy ebből a szempontból vizsgálva, a hadsereg ereje, a haderő: nem a jó felszerelés vagy a csapatok jól ellátottsága, hanem harcos lelkület, harci szellem, bátorság, fegyelem; szervező és parancsoló erő a vezetőkben - a célnak ismerete és szeretete, amelyért küzdeni kell, amelyiket megvédeni kell. Az előbb említett felszereltség és ellátottság tudata azonban már a csoporterőhöz számít.

Nem térünk ki a csoporterő működésének általános leírására sem. Van erő, amelyik vissza van fojtva, de mihelyt tere és lehetősége van, azonnal kifejti hatását («Blutdruck» túlnépesített térben). Van, amelyik az ellenálló gátakig sem árad el, mert közben elpocsolyásodik vagy magába szívja, életerejét elszikkasztja a puszta létküzdelem. Van az erőnek ál-megjelenési formája. Az erő látszata különböző fontos szerepet tölthet be. A lelket tarthatja a közösségben, amíg az igazi megerősödés bekövetkezik - s félrevezetheti az ellenséget (statisztikai jellegű hamisítások pl.).

Különböző tényezők együttműködnek, eredményük problémánk szempontjából valami, amit néperőnek, nemzeterőnek és államerőnek nevezünk. Ha ezeket abszolút gátló, külső romboló körülmények nem akadályozzák, vagy belső elrenyhülés nem következik be, akkor mint eredő előttünk áll a nemzeti állam, s azt mondhatjuk, hogy ezek az erők megfeleltek rendeltetésüknek, belső alkotó elvüknek.

Bár elég gyakori ezeknek a kifejezéseknek használata, kialakult jelentésük egyfelől nagyon szűkkörű, másfelől teljesen széjjelfolyó. A köznapi szóhasználatban tehát teljesen ingadozó értelemben fordulnak elő, s így az a biztonsága nincs meg az embernek, ami a már kialakultabb és egyöntetűbb szóhasználat eredménye. Jó nyelvérzékére, a fülére nem bízhatja magát az ember, plátói recept módjára ilyen módon nem igen dolgozhatja ki e kifejezésekben rejlő fogalmi elemeket. A tudomány aránylag ritkán operál ezekkel a fogalmakkal. Van természetesen kivétel is, csupán Petraschek állambölcseleti nagy művére utalok, amely lényegében véve az államerők elemzése. [1]

Összefoglalva a mondottakat: a csoporton belül élő egyes embernek sajátos erőélménye van; kívánja, hogy az erő minél teljesebb legyen, s az erőkifejtés lehetőségei megteremtessenek; ezt illetőleg felelősséget érez, és felelősséget állapít meg másokkal szemben; az erő jelenlétét különbözőképpen ítéli meg, pesszimisztikusan, optimizmussal, vagy reálisan. Ezeket, az itt vizsgált erőket, csak az ismerheti fel, aki azokat mint feladatokat képes átélni. Az élmények más és más természetűek, ha saját nemzetünkre vagy idegenre vonatkoznak.

A néperő, nemzeterő, államerő együttes működésének, hatáskifejtésének eredménye: a nemzeti állam. A három tényező közül jelszóvá vált a néperő és programmá az államerő fejlesztése; a nemzeti erőre, úgy látszik, rossz idők járnak. Ez a tények feltárásának eredményeképp súlyos tévedésnek fog bizonyulni, mert, amint Réz Mihály írta: «A nemzet az erő». [2]

II.

A néperő a leggyakrabban használt, az utóbbi időkben, a három kifejezés közül. A néperő politikája vagy a néperő védelme elsősorban családvédelmi intézkedések, a népesség szaporodását előmozdító rendszabályok és törekvések együttesét jelentette, és csak a legújabb időben bővült célkitűzése oly mértékben, hogy az a nép egészségének védelmén, a faj fenntartására irányuló akarat ébren tartásán kívül, nagyobb gondossággal foglalkozik azokkal az erkölcsi, lelki és társadalmi tényezőkkel, amelyek mind együtt jelentik a néperő hatályos védelmét és fejlesztését. [3] Ez a néperő-politika már a nemzetté válás szempontjai szerint igazodik úgy, hogy szükséges két néperőfogalomnak megkülönböztetése, a bővebb értelemben vetett etnikai erőnek nevezve. Ez már a nemzeterő egyes alapvetően értékes elemeit is magában foglalja.

A szűkebb értelemben vett néperő jelenti azoknak a tényezőknek eredőjét, amelyeknek következtében valamely nép szaporodik. A magyar néperő fejlődése pl. azt jelentette, hogy a történet viszontagságai felett győzedelmeskedve, a magyarság megtartotta életakaratát, számban gyarapodott. Ez az erő mérhető, eredménye számlálható, mint a népesség fejlődése, s más népek szaporodásának egyazon korszakban megállapított mértéke számszerűleg melléállítható. Ha pl. tudjuk, hogy a magyarság száma 1000 körül 300.000 volt, 1400-ban 3,000.000, 1750-ben 4,800.000 stb., [4] úgy a néperő értékének megítéléséhez fel kell kutatnom a különböző belső (faji, lelki) és külső (történeti és társadalom-struktúrában adott ) tényezőket, amelyek együttes eredménye volt a népességnek ez és ez a száma. A néperő tehát legszűkebb értelemben véve életigenlés, a fajfenntartásra irányuló akarat valamely népi közösségen belül. Ennek biológiai, lelki és társadalmi tényezői vannak. Biológiai jellegűek az egészséges fizikum, az életösztön, a népesség faji tulajdonságai. Ezek a tényezők egy szóval foglalhatók össze: egészség. A lelki tényezők: az önmaga folytatására irányuló, ha úgy tetszik, nemesebb faj fenntartási akarat, amelynek szublimált formája a nemzedékekben való gondolkodás. Ehhez járul az életküzdelem vállalása, s járulnak mindazok a lelki tényezők, mint amilyen a munkabírás, okosság, józanság, szorgalom, amelyek körülágyazzák az élni akarást, mint vezérmotívumot, és végül azok a szellemi erők is, amelyek az etnikumban élnek, s amelyek legkiválóbbja az anyanyelvet teremtő, fenntartó és gazdagító erő. Mindezeket együtt: erkölcsi egészségnek minősíthetjük. Ami a néperőt pusztítja, az: betegség. Állandó és átmeneti betegségek: a fizikai és a lelki erőt pusztítóak, belsőek vagy inkább a társadalom rovására írhatók. Ilyen betegségek a rendszerezést mellőzve a felsorolásban: tüdővész, alkohol, elmebetegség, egyke, nőtlenség vagy beltenyésztés stb.

Csak röviden utalunk a társadalmi tényezőkre, amelyek vizsgálata azonban a kérdés teljes megvilágításához feltétlenül hozzátartozik. Ilyenek a megélhetés, a népsűrűség foka, a korosztályok megoszlása, a foglalkozás, a népesség fajilag homogén volta, a családi élet erkölcse, az állam irányító beavatkozása, a közműveltség foka stb. Ezeknek a kérdéseknek részletes taglalását e vizsgálódás folyamán mellőzni fogjuk.

Kérdés, hogy a gazdasági (gazdálkodó) erőt a néperőhöz számítsuk-e. A felelet elől kitérhetnénk, mert hiszen ez a felsorolás: néperő, nemzeterő, államerő politikai síkon törekszik egységesen zárt lenni. De mégis rámutathatunk a következőkre: a gazdasági erő lelki tényezői, a szervező erőtől eltekintve, mint amilyenek a létfeltételek biztosítására irányuló akarat, a munka vállalása, munkabírás s szorgalom a néperő alkotó elemei. Ez a gazdasági erő anyaga a nemzeti erőnek is, amely a gazdasági akaratot úgy formálja, hogy az a nemzet szellemének megfelelő legyen. Az államerőt pedig az jellemezhetné, hogy a gazdasági életet jogilag rendező és irányító szervező tevékenysége a fenti szellem érvényesülését biztosítsa.

A néperő egészséges szaporodás esetén betölti azt a teret, amely az övé, úgyhogy ott más népnek helye nincsen. Itt persze figyelembe veendők a gazdálkodás különböző formái épp úgy, mint a vagyon- és jövedelemmegoszlás tényei is. Figyelmen kívül hagyjuk természetesen az aránytalanul nagy teret. De ebben az esetben is azt mondhatjuk, hogy a néperő a rendelkezésre álló térnek népességgel való betöltésére törekszik. A néperő funkciója tehát elsősorban az, hogy az államerő által megvédett kereteket kitöltse, népességgel és munkával. Elsősorban: mert hiszen az egészséges néperő fejlődésének az állami keret nem feltétlenül végső határa.

Ha a néperő bármi okból csökken, akkor különböző következményekkel kell számolnunk. Idegen népek telepednek le vagy idegen népeket telepíthetnek le, vagy idegenek szivárognak be a csökkent értékű néperő által be nem töltött területre. Lehet, hogy ez a betelepedés vagy beszivárgás hasznot hajt a népierő szempontjából. Felébred a védekezés ösztöne, az idegen ellenséggé válik, ezáltal a néperő csökkenése esetleg átmenetinek bizonyul csupán, vagy a régi vér felfrissül, és vérkeveredés következtében egy más életakaratú nép születik, amely esetleg nagyobb néperővel fog rendelkezni. De bekövetkezhetik a néperő rohamos csökkenése következtében a nép teljes kipusztulása, vagy bekövetkezhetik nagyobb mértékű keveredés esetén az őslakók etnikumának elhalványulása, aminek következtében esetleg a sajátos nemzeti célkitűzések iránt is közönyössé válik. Jelenthet idegen népek betelepedése gazdasági háttérbe szorulást és egyéb hátrányos helyzetalakulásokat is, ha a betelepedettek érdekeit védő külső erők az őslakókat óvó államerővel szemben akaratuknak érvényt tudnak szerezni.

A munkának és szorgalomnak megcsökkenése, nem kielégítő volta szintén azzal a következménnyel jár, hogy idegen néperő: munka és szorgalom nyomul be a ki nem töltött «gazdasági» térre.

Az idegen etnikumú elem jelenthet előnyt az államerőre átmenetileg vagy állandóan, s a nemzeterőre is, ha azt nem hamisítja meg, ha a nemzeterő elég életerős ahhoz, hogy az etnikumukból származó érzelmi-akarati szuggesztiókat úgy tudja feldolgozni, hogy az számára hátrányt nem jelent.

A biológiai jellegű, sőt az etnikummal átszínezett jellegű élniakarás a társadalom minden rétegében megvan, és ennyiben mindenki nép, a nemzeti állam közösségén belül. A néperő egyformán fejti ki hatását ma már a társadalom egyes rétegei között, legalábbis túl vagyunk azon a fejlődési fokon, ahol csak az alsóbb osztályokra nézve volt kötelező, mondjuk paradox fogalmazással, a gyermekáldás vállalása. S a néperő fontosságának felismeréséből folyó kötelességtudat egyaránt élhet, s egyformán élnie is kell a közösség minden egves tagjában. Az izoláció, ennek a kötelességnek tudomásul nem vétele, vagy az az ellen való lázadás azt jelenti, hogy az egyén léte a csak egyéni létre korlátozódik, nem folytatódik, mert nem él benne töretlenül az önmaga folytatásának s a közösség fenntartásának ösztöne. Ezeket a negatív magatartásokat így lehet összefoglalni: «nem akar nép lenni». Ennek a magatartásnak szociológiai kifejtése tanulságos volna ügy az egyke, mint a házasságtól való tartózkodás problémájának megvilágítása szempontjából. Egyesek indokolt, vagy szórványos ilyen magatartása egyébként előnyt is jelenthet a köz számára. De jaj a nemzetnek, amelyik nem akar többé «nép lenni».

A néperőnek ez a legszűkebb értelemben vett funkciója az állami tér kitöltésére irányul. A töretlen fajfenntartási akaraton kívül hatnia kell a lét gazdasági megalapozottságára irányuló vélelmeknek is. A nemzeti állam célkitűzése szerint az élni akarás ezenkívül még olyan lelki tényezőkkel gazdagítandó, szellemi tartalommal olyan módon nemesítendő, hogy ha az értéklátás és értékakarás képességei nem is születnek még meg, de legalább annak előfeltételei meglegyenek, legalábbis értéksejtésről beszélhessünk. Már nemzeti jellegű etnikai erőről lehet szólanunk ebben az esetben. Ez a néperő még nem öntudatosan sorsvállaló, de a tudatosság fogyatékosságait egészségesebb reakciói, ösztönéletének töretlensége, lelkének egységessége pótolják. Örök alapja és előfeltétele ez az értékes magasabbrendű élet kifejlődésének.

A néperő számszerű eredményei a legszélesebb társadalmi rétegnél, a dolgozó népnél mutatkoznak természetszerűleg. Lelkükben is ők leginkább «nép», csak nép, amelyet a nemzeti és állami erő csak érintett még, de nem szellemített át. Az ily értelemben vett nép azonban egyre nehezebben választható el a nemzettől, az a nép ti., amelyiknek más értéke nem volna, mint az, hogy szaporodik, a munkáskezet és a katonát adja az államnak. Ha nemzeti öntudata halkabb, vagy kulturális formáló akarata még ki nem alakult is, de a nemzeti erő érzelmi tényezői gazdagabbak esetleg, nagyobb értéket jelentenek, mint a felsőbb rétegekéi.

A néperő további jelentése és jelentősége, hogy még formába nem öntött és felhasználatlan energiájú, potenciális erő. Ez is feltalálható minden társadalmi rétegben. A néperő eszerint még nem szublimált erők együttese is. Mert ennek érezzük (és tartjuk), a megújulás forrásának, felfrissítő erőnek is számít. A szublimált erő, ez esetben a nemzeti erő, eljuthat a fásultság és az önmagával szemben való bizalmatlanság terméketlen korszakáig. A sok szerelmi kalandon átment férfi tapasztalatokban gazdagon, terméketlenül pazarolhatja el életerejét, míg az, aki nem ment át a szerelmi kísérletek hosszú során, alkalmas lehet minden tapasztalat nélkül maradandó kapcsolat létesítésére. A friss néperőből táplálkozó nemzeterő hajlékot építhet, amelyben nemzedékek oltalmat találnak. De a néperő frissesége is lehet - illúzió. Más fogalmazásban, a nép, mint értékes emberrezervoár él a köztudatban, ahonnan a nyersebb, de erősebb «elemek» érkeznek. Így az is lehet a néperő szerepe, hogy a látszatnagyságokat időről-időre kiirtja a nemzet életéből, mert képviselőinek látását nem homályosítják el a felsőbb rétegekhez tartozókat kötő tekintetek. És mert propaganda által irányítható tömegerő is egyben - fel lehet használni az igazi értékek kipusztítására: jól kidolgozott technikája van ma már ennek a műveletnek.

Itt érintjük röviden a népállam és a népi politika kérdéseit. Mi az, ami a népi erő köré fonódó lelkiséget ma olyan ígéretessé teszi? Miért bízik az ember a népben, amikor már senkiben sem bízik? Még őszinte erő, töretlen és egységes. Harmónia van a lelki képességek között, és megvan az erőt adó földhöz való közelség. Az e körülmények által determinált erkölcsi magatartás megbízhatósága. Homogén fajiság. Ezekért tekint a bizonytalanná vált önmagáról megfeledkezett vagy egységes értékrendet kialakítani nem tudó kúlturakarat a túlterhelt és gyengülő politikai formálókészség, vagy a megtámadott védő és szervező erő az egészség erőforrása után.

A népállam programja különben egyáltalában nem egységes. Legszélső negatív programját könnyű megállapítani. Csökkent értékűnek, sőt feleslegesnek minősíti a nemzeti kultúrát és a nemzeti államot, illetőleg azoknak hordozóit, mert ellenük különböző szempontokból kifogásai, sőt vádjai vannak. Legtúlzóbb és legveszedelmesebb formájában az ilyen érzelmi színezetű népi politikának eredménye, a néppé válás, homogén tömeggé válást jelent, ahol programszerűleg semmi a horizontálistól eltérő, abból kiemelkedő differenciációnak értéke nincsen. Jelenti tehát a nyers erő síkjához való visszatérést, azt, hogy újból az államok keletkezésének korához térünk vissza. Ez a primitív állapot semmiesetre sem lehet érdeke kis nemzeteknek, amelyek csak minden értékes erejük érvényesítésével tudják különlétüket naponként kiharcolni. Kishatalmat csak a szellem szabadsága tehet nagy nemzetté.

Ez a program különben azon az előfeltevésen épül fel, hogy a nép maga a nemzet, helyettesítheti azt, ami azt jelenti, hogy minden tagja egyformán átéli a nemzeti létet, és egyforma eredményt biztosító akarattal tudja szolgálni az állam céljait, ha azonnal nem is, de rövid fejlődés után, feltétlenül. Ebben az értelemben véve a népi politika hirdetése egyszerűen azt involválja, hogy a konkrét hatalmi tagozódás változtatandó meg. A feltörő népi erő új hatalmi megosztást kíván. Így a társadalom nélküli nivellált, hierarchia nélküli állam a valóságban ismét csak átmeneti lehet, ami egyébként természetes, mert hiszen az egyes emberben lakó különböző mértékű és színezetű lelki képességek újra és újra meg fogják teremteni a társadalomban a hierarchiának valamely formáját.

Ha a népi erőt tágabb értelemben veszem, mint etnikai erőt, akkor különösen a nemzeti és államalkotó erők csökkenése esetén érthető ezeknek az erőknek nagyra értékelése, de mégsem olyan módon s mértékben, mint amilyenben a túlzó népi politika programjában részesül. Mert hiszen ha a néperőt jelentőségénél nagyobb mértékben becsülöm meg, akkor értékké emelem az amorfot, azt, ami még nem alakult ki. A nép fontosabbá válik, mint a nemzet a maga kialakult erkölcsi rendjével - többet jelent, mint az állam kialakult jogrendjével, intézményeivel és hatalmi apparátusával.

A néperő kultuszának nagyobb mértéke akkor válik indokolttá, ha a felsőbb rétegek homogeneitását akarjuk ily módon elérni - ha a nemzeti erők hivatott képviselői pl. egy háború következtében megritkultak, vagy egy ilyen háború veszedelme fenyeget -, szóval ha a népnek, a nemzeti feladatra fel kell készülnie, illetőleg annak megoldásában az eddiginél sokkal nagyobb szerepet kell vállalnia. Az ún. népi politika e téren is hajlandó túlzásokra, amikor a jövőt vélve szolgálni, csak a tömegekre van tekintettel, a magasabb igényeket pedig, azok értékét nem ismerve, indokolatlanul hanyagolja el.

A néperő több tényező eredője. Más és más népeknél a kiegészítő, értékes tényezők különbözők lesznek, nem ugyanabban a tulajdonságban bíznak azok, akik a népben bíznak, esetleg a bátorságban, vagy a józanságban - másoknál a szorgalomban vagy a vallásosságban fognak bízni.

Végül pedig az természetes, ha valamely «nép» szét akarja törni azokat a formákat, amelyek számára akadályt képeznek, ez esetben ideológiai síkon értéktelennek minősít minden kialakult, politikai formát, értékrendet vagy történeti gondolatot. S az is érthető, hogy ezt az ő érdekeit szolgáló népi ideológiát másokkal is elfogadtatni igyekszik.

A helyes és józan népi politika tehát jelenti a népnek nemzetté emelését, a szabad cirkuláció megteremtését, hogy azok, akik a nemzeti és államerő gyarapítására alkalmasak, a megfelelő helyre kerülhessenek, de nem jelenti a nemzeti erő értékességének tagadását, sem azok egészséges hordozóinak háttérbe szorítását. Nem jelentheti a nemzet szelleméből kinőtt rend rombolását, sem annak a magatartásnak széttörését, amely mint tradíció, az állami formáló akaratnak sajátos stílusát adja.

III.

A nemzeti erő értéklátó és értékvalósító erő. A nemzeti erő hittel formáló akarat, amely megteremt egy olyan eszmét, amelyben az örök értékek sajátos módon és egyszeri különös arányban vannak együtt, szóval kialakít egy értékrendet, amelynek funkciója, hogy értelmet adjon a közösség életének, az ebben a közösségben élő minden egyes ember törekvéseinek, - megteremtse azt a közösségi formát, amely éli ezeket az értékeket, ápolja azokat, továbbadja, s az etnikumban adott elemek a nyelv és emlékezés felhasználásával következő nemzedékeknek a nemzeti kultúra segítségével. Az az erő, amely az emlékezés által az értékes múltat jelenné varázsolja, s annak szellemében új és új célt tűz a közösség elé. A nemzeti erő: az értékes élet akarása, az értékes életet lehetővé tevő közösség megteremtése által.

A nemzeti erő tehát egyfelől kiformál egy sajátos értékrendet, azokat a normákat, amelyek a «nemzeti» közösség életét szabályozzák. Amikor azt mondom, hogy a nemzet egyenlő egy értékrenddel, ez azt jelenti, hogy van egy olyan sajátosan kialakult értékrend, amelyiknek neve: nemzet. A nemzet tehát egyfelől értékrend, normarendszer - a legátfogóbb és a legnagyobb hatású ma - egyéb értékrend vagy normarendszer mellett, az örök értékek egy sajátos rendszere. Másfelől azonban ez az erő áthatja és formálja a közösséget, ez az értékrend teszi nemzetté - amely, mint nemzet, egyik formája a közösségeknek. Ha a nemzetben csak értékrendet látok - úgy, mint társadalmi alakulatról, csak népről beszélhetnénk. Ez nem indokolható. Ha a népi közösséget a nemzeti erő áthatotta, a nép nemzetté fejlődött, amely nemzetben működnek továbbra is a népi erők.

A nemzeterő érvényre juttatja a maga értékeit az egyes emberrel szemben, a közösségen belül élő csoportok szempontjaival szemben - arra törekszik, hogy a nemzeti közösségen belül élő népek is elismerjék annak becsét, s idegen nemzetek is, mint emberi értéket vegyék tudomásul, s mint ilyent övezzék rokonszenvükkel. Az erő itt azt jelenti, hogy az értékesség élménye győzzön - váljék uralkodóvá pl. az inkább gazdasági szempontok szerint igazodó életterületen is -, s arasson állandó diadalt az idegen értékrendből kiáradó erőhatás felett. A disszimiláció pl. a nemzeti erő veresége egy más nemzeti erővel - sőt idegen népi erővel szemben, amikor a nép a közös származás tudatát, a faj magasabb rendűségének hiedelmét, tömegvonzást, a gazdasági elv érvényesülését jelenti egyidejűleg.

A nemzeterő jelentőségét foglalja egy mondatba Ravasz László, amikor meghirdeti, hogy a szép dal tovább él, mint a legbölcsebb törvény. S a nemzeti értékrend közössége ma az, amely lehetővé teszi, hogy ne érezzük magunkat mások eszközének.

A nemzeti erőt alkotó lelki tényezők: a külön létre való ráébredés, annak tudata - önértéktudat -, annak átélése, hogy létének értelme csak ebben a formában van - e létforma veszélyeztetettségének átélése -, de mindezek alapján hit az érték örökkévalóságában. Közösségi érzés, amely tudatos és parancsoló, amelyet erősít a küzdelem közössége, az átélt nagy küzdelmekre való emlékezés, a jövőt formálni akarás, célokat kitűző erő, az anyanyelvet gazdagító gondosság, a lét problémáit magyarázó, az élet értelmét kereső, a szépért sóvárgó erő. A jog és méltányosság szerinti rend megteremtésére törő vágy, a kialakult közösséggel, a kultúrával, a hatalmi renddel való azonosság érzése és tudata. [5]

Amiként a néperő kitöltötte az állami teret, és megakadályozta, hogy azt más nép foglalja el, hasonlókép a nemzeterő funkciója az, hogy a nemzeti közösség mintegy létünknek egyedül értelmet adható értékrend objektivációja folytatódjék, és ne legyen irányító ereje más politikai és kulturális létformának, mint a saját magunkénak, amelynek értékességét élményszerűleg átéljük és igazoljuk a nemzeti közösség sorsával való azonulással s a kultúra kifejtésével.

A legfőbb közösségi erőt, a legértékesebb alkotó erőt a nemzeti erő jelenti, ez az értékes forrása, és ebből árad szét a néperőt és államerőt tápláló sajátos életelv is. Általa rendeződik a nép statikus tömege nemzedékek egymásután következő dinamikus rendjébe, általa fejlődik a dolgozók társadalma a nemzeti munka szolidáris közösségévé, [6] s általa lesz a védelem és a harc közösségéből értékeket, a «nemzeti» formájában megjelenő humánumot védő alkotmányos állam.

A nemzeti erő fokozott jelentősége idegen néperő vagy államerő igénybevétele esetén válik nyilvánvalóvá. Idegen népelemek betelepedése és beáramlása esetén, még ha az aránylag nagymértékű is, az egészséges nemzeti erő biztosítani tudja az értékrend folytonosságát, s fenntarthatja új nép alakulása esetén is. Idegen államerő behatolása esetén, ami pl. szervezetek, intézmények átvételében jelentkezhetik (ilyen módon hat ti. az idegen szellem a szervezőkön keresztül, akik inkább értékvédők, mint értéklátók vagy értékalkotók) ismét a nemzeti erő az, amelyik a nemzeti személyiség legfőbb oltalmát jelenti. Így válik világossá, hogy miért járt a magyar szellem egész történelme folyamán eszmei segítségért Svájcba és Hollandiába, Párizsba és Londonba, s az is, hogy kockázattal jár, ha az állami és nemzeti gondolat hordozását egy teljesen azonos, szűk rétegre korlátozzuk, s hogy miért válhatik veszedelmessé, ha a tudománynak «hivatalos jellege van» stb.

Épp úgy, mint a néperő, a nemzeterő is csak akkor teljes hatáslehetőségű, ha az a közösség minden tagjában él. Azonban míg az a mondjuk: norma, ami a néperő kifejtését kívánta, az élet akarása, a fajfenntartás parancsa volt, s így általános, mindenki által élhető, különbséget elsősorban az egészség mértéke jelenthet - addig a nemzeti erő legnemesebb feladatainak megvalósítása nem adatik meg, csak keveseknek. A nemzeti társadalmon belül tehát a különböző társadalmi rétegek a nemzeterő értékessége szempontjából különbözők lehetnek. De hangsúlyoznunk kell azt is, hogy a nemzeterő ösztönös megalapozását kitevő erők teljes elterjedésére számíthatunk. Ilyen a sorsközösség érzése, vagy pl. a nemzet fennmaradásába vetett hit. Ezek azok az erők, azok a tényezők, amelyek a nemzet öntudatalattijába, a népbe nyúlnak vissza, s ez teszi érthetővé a népi erők fontosságának, a formáló akarat önbizalmának megtörése vagy veszélyeztetése idején való hangsúlyozott elismerését.

Ha egy nemzet még ereje teljében van, a legmélyebb megdöbbenéssel ébred rá arra, hogy az, amin egész élete felépül: a népi erő, sorvad - és a közösség pusztulásához vezet. Ilyenkor hangzik fel az a kétségbeesés, a nemzeti lét veszélyeztettségét átélőknél - amit a költő szavával lehet legrövidebben érzékeltetni : «Ne még, ne még - agyam még eszmetűzben ég».

A nemzeti erőnek szétterjedése lehet gazdagságának következménye. Szétárad és áthatja a közösség minden egyes tagját. Lehet a nép követelő kultúrszomjának következménye is, amikor esetleg nem fogja kielégíteni az, amit szellemi táplálékban a neki rendelt vezetőktől kaphat.

A népnek, amíg életerős, új politikai formát, új értékrendet, létének értelmet nem adhat idegen.

Az idegen nemzeterő igénybevétele, ha az a nemzeti kultúrának egyetemes emberi értéket jelentő terméke, csak áldásos lehet, mert hiszen ez jelenti az utat a humánum felé. Így cserélődnek ki új eszmék, így kap egyik nemzet a másiktól új gondolatot, új indításokat. Természetesen az egészséges fejlődés csak az lehet, hogy a nemzeti szellem átformálja az idegent, feldolgozza az attól kapott impulzust, és csak azt veszi át, ami legbelsőbb lényegének megfelel. Ha a hatószellem teljesen idegen, úgy az hatástalan marad, semmi esetre sem hat a nemzeti közösség inkább ösztönös tagjaira - a hatáslehetőség bekövetkezte esetében pedig a honi szellem idegenné válik, mássá lesz, meghasonul vagy elsorvad. Nem tud irányt mutatni többé az értékes életre vágyó feltörő lelkeknek, s azok tájékozatlanul a káoszt készítik elő vagy idegen szellem irányítása alá kerülnek. Ha megfelelő külső hatás vonul meg az idegen szellem mögött, az állam felbomlása is bekövetkezhetik.

Folyt. köv.

*

[1] Petraschek Karl: Philosophie des Staates. Zürich - Leipzig. 1938, 664. lap.

[2] Réz Mihály: Tanulmányok. Budapest, 1909, 223. lap.

[3] V. ö. Szombatfalvy György: A néperő védelmének munkatervéhez. Társadalomtudomány, 1935. évf., 54-60. lap.

[4] Ajtay József adatai.

[5] Concha, Renan, Ortega y Gasset neveit említem itt csupán, mint akiknél a felsorolt tényezők először szerepeltek, mint a nemzeti lét alkotó elemei.

[6] A nemzeti erő alkotja a társadalmi eszmét is. A nemzeti és a szociális eszme viszonyát itt teljesen mellőzöm, mert azt «A magyar szociális eszme» c. tanulmányomban fogom vizsgálat tárgyává tenni.

*

In Társadalomtudomány, 19. évf., 1-3. szám (1939), 15-56.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés