Ezzel szorosan függ össze az, hogy az ember a rend állapotában kíván élni. A rend eszméje alapján azonban mindenekfelett szabad akar lenni, önrendelkezéssel bíró, öncélkitűző lény, aminek biztonságához a közhatalom segítségét igényli. Ahhoz ugyanis, hogy az ember szabad lehessen, egyenlően rendelkeznie kell a közhatalom ezirányú biztosítékaival, ami az egyenlőség eszméjéhez vezet. A szabadság és az egyenlőség eszméjének az emberek között a jogeszme szolgál megvalósítójául, mint ahogy a rend eszméje is a jogeszme érvényesülése nyomán valósulhat meg a szabadság és egyenlőség eszméinek érvényesülésével együtt. A jogeszme érvényesülése által jut el az ember az igazság eszméjéhez, mely mint társadalmi irányeszme, az emberi szabadságnak és egyenlőségnek a jogeszme alapján elérhető rendjét jelenti.

Amikor Kant feltette a kérdést, hogy "mi a jog?", azt felelte, hogy ez a kérdés a jogtudóst, - ha nem akar tautológiába esni, és általános megoldásként azt állítani, hogy a jog az, amit valamely állam törvényeiben adott korszakban akar - éppen olyan helyzetbe sodorja, mint annak a kérdésnek a felvetése, hogy mi az igazság? - a laikust sodorná. Az még elfogadható, hogy a jog az, amit a törvények bizonyos helyen és bizonyos időben rendelnek, de hogy, amit elrendeltek igazságos-e, vagy igazságtalan, az értéktani mérlegelés tárgya. A tisztán tapasztalati jogtan olyan, mint a phaedrusi mesében szereplő fából faragott fej, mely szép lehet, csak sajnos, hogy nincs benne agyvelő. [1]

I.

Az állami akarat és a jog

Az alkotmányban meghatározott módon történő állami akaratképzésből nyer megállapítást, hogy milyen szabályok szerint kívánnak az állam polgárai élni, vagy hogy milyen szabályok szerint kell az állam polgárainak élniök. Így az állami akarat törvényekben és törvényes felhatalmazás alapján kibocsátott rendeletekben jut kifejezésre. A törvények és rendeletek közzététele után vannak érvényes törvények és rendeletek, amelyeket a polgárok felhasználnak, élnek velük, az állami szervek alkalmazzák, a vitássá vált életviszonyok rendezésénél pedig ítélkezés alapjául szolgálnak. Ily módon lesznek a törvények és rendeletek, mint írott jog, érvényesülőkké. A törvények és rendeletek tehát a jogrendszerbe való beilleszkedésük után, a gyakorlati életben való érvényesülésük alapján válnak írott joggá.

Egy új törvénynek vagy rendeletnek a jogrendszerbe való beilleszkedése szükségképpen kihat azonban tartalmának a jogrendszer egységességéhez, logikus voltához való idomulására. Ennek a tényállásnak sokszor esik áldozatul a törvényhozó akarat. De továbbmenően. Minden olyan eset, amikor a törvények és rendeletek szerint kikényszeríthető helyzet éppen a törvények és rendeletek különböző értelmezésének lehetősége miatt kétes, szükségessé válik azok magyarázata. Mindaz, amit a közigazgatási szabad belátás, a bírói gyakorlat és a jogszokás a törvényekhez és rendeletekhez azoknak jogrendszerbe való beillesztése nyomán és az életben való gyakorlati érvényesülésekor hozzátesz, az a nem írott jog. A nem írott jogról sem lehet állítani, hogy nem volna állami akarat. Bármily pontosan formulázott is az állami akarat, a gyakorlati életben egészen más lehet az értelmezésük, mint ahogy azt a törvényhozó tervezte. Sem a bíró, sem a végrehajtó hatalom szervei, nem törvényautomaták. [2]

A nem írott jogban már benne van mindaz, ami a törvények és rendeletek érvénvre juttatása körül alkalmazásra talált a bírói gyakorlatban, a közigazgatási szabad belátás hatása alatt és a szokásjogban, míg a törvényekben és rendeletekben csak az van benne, ami alkalmazandó. A nem írott jog tehát több, mint amit a törvények és rendeletek foglalnak magukban. A nem írott jog, mely a bírói gyakorlatban, a közigazgatási szabad belátás érvényesülésében és a szokásjogban megnyilvánul, sokszor a törvényekben és rendeletekben foglaltató állami akarattól eltérő. Ezért áll az a tétel, hogy a törvények megalkothatók, a rendeletek meghozhatók, - a jogot nem lehet alkotni, sem meghozni, mert azt meg kell találni. Megtalálja pedig a bírói gyakorlat, a közigazgatási szabad belátás és a jogszokás.

A törvényekben és rendeletekben foglaltató írott jogot és a nem írott jogot, mely a közigazgatási szabad belátásban, a bírói gyakorlatban, szokásjogban nyilvánul meg, egyaránt áthatja, felettük állóan vár érvényesülésre a jogeszme, mintha minden írott és nem írott jog tőle függene, belőle származnék.

A jogeszmében azt a tényezőt kell látnunk, ami a törvényekkel és rendeletekkel való minden gyakorlati és tudományos foglalkozást egyáltalán jogivá tesz, ami minden állami akaratnyilvánulást, mint jogit enged jellemezni. A jogeszme állandóan kihat a társas együttélés minden viszonylatára, s mint megvalósítandó szabályozás nem bír kevesebb hatállyal, mint az írott jog, éppen azért, mert függetlenül érvényesül attól.

A jogeszme, mint társadalmi irányeszme, érvényesül, ha a törvényhozó hatalom akarja, vagy nem. A jogeszmének ez az a priori érvényesülése már a Digestákban definiáltatott: „Nem a törvényből vétetik a jog, hanem a jog az, amiből a törvénynek vétetni kell.“ ,,Non ex regula ius sumatur, sed ex iure quod est regula fiat.“ (Dig. 50, 17, 1.) Ezen az alapon fejtette ki részletesen Binder, hogy a törvény csupán „kísérlet a jog eszméjének megfelelő szabály alkotására“. [3] Minden törvényhozás a jogeszmének való megfelelés felé hajlik, annak megfelelő törvény hozására törekszik. A jogeszme értékmérője minden állami akaratnak. A jogeszme szerint állapítható meg, hogy az írott jog helyes-e, vagy helytelen. Ami az állami akaratot jogalkotóvá teszi, az éppen a jogeszmének való megfelelés következménye.

II.

A jogeszme funkcionális és immanens tartalma

A jogeszme funkcionális tartalma jelenti a törvényeknek és rendeleteknek rendet teremtő, nyugalmat és biztonságot fenntartó, mindenkire nézve egyenlően érvényesülő hatását. Ebben az értelemben azonban nem vétetik figyelembe, hogy milyen a törvények és rendeletek által teremtett rend. A jogeszme pedig éppen ennek a rendnek a minőségét határozza meg. A jogeszme immanens tartalma abban áll, hogy (1) a törvények és rendeletek az erkölcs rendjét biztosítsák az ember számára, (2) hogy méltányosan érvényesüljenek, (3) hogy a politikai igazságeszme tényezői, a szabadság és egyenlőség valósíttassanak meg általuk, végül (4) hogy mindez a közjónak figyelembevétele és szolgálata mellett történjék.

Az észszerű rendet, nyugalmat, biztonságot adó törvények még nem fejezik ki a jogeszmében immanens követelményeknek való megfelelést. Mert a legelnyomóbb államban is van rend, nyugalom és jogbiztonság, de mégsem lehet állítani, hogy az eszmei értelemben vett jog állapota valósulna meg.

A jogeszmének csupán funkcionális tartalma érvényesül a rendet, nyugalmat és biztonságot fenntartani törekvő törvényhozásokban. A jogeszme immanens tartalmának érvényesülése az emberiség legbecsesebb értékeinek: a szabadság és egyenlőség eszméjének törvényekbe és rendeletekbe foglalt szolgálatát jelenti, vagyis olyan rendet, amelyben az erkölcs, méltányosság, szabadság és egyenlőség, a közjó figyelembevétele mellett érvényesül. [4]

Az észszerű rendet, nyugalmat és biztonságot adó törvények általános elismerése sem fejezi ki azt, hogy a törvények megfelelnék a jogeszmének. Az adresszatusok részéről megnyilvánuló engedelmesség ugyanis egészen más, hogyha félelemből történik, mintha a szokásból, vagy még inkább a törvények igazságos voltának felismeréséből. Minden törvény és rendelet a jogeszme alapján támadó kritika hatálya alatt marad, míg annak megfelelővé nem alakíttatik. Csak azok a törvények maradnak fenn tartósan, amelyeknek tartalma a jogeszme immanens követelményeinek is megfelelnek. A jogeszme az embereszme alkotórésze, azokat egymástól a törvényhozó hatalom csak bizonyos ideig választhatja el. A törvények és rendeletek a nemzeti élet rendjének formulázói csupán, mind addig, amíg a jogeszme tartalmával ki nem töltetnek, amikoris a nemzeti élet igazságos formulázóivá válnak. A jogeszme éppen arra hat ki tehát, hogy ne akármit akarjon a törvényhozó. Csak a jogeszme érvényesüléséhez való kötöttség teszi az államot erkölcsi világ alakulatává.

Míg a törvények és rendeletek olyan szabályok, melyek meghatározott tényállásokra alkalmazandók, vagy bennük körülírt intézményeket hoznak létre, addig az eszmei értelemben vett jog olyan szabály, mely törvényekben és rendeletekben foglaltató írott jognak is az alapja. Hogy az írott jog tartósan alkalmazható legyen, hogy humánus értékű intézményeket hozzon létre, és megnyugtatóan rendezze az életviszonyokat, a jogeszmének kell megfelelőnek lennie. Ily módon a jogeszme a törvényekben és rendeletekben foglaltató jog számára van jelen és a törvények önként való követésének az okát jelenti. Míg a törvényekbe és rendeletekbe foglalt írott jognak a kikényszerítés előfeltételeit is tartalmaznia kell, addig az eszmei értelemben vett jog természetjogi hatóerejű, méltányos, az erkölcsi követelményeknek megfelelően igazságos, s ezért a kikényszerítés nem a lényege.

Nem eléggé hangsúlyozandó Marschall v. Bieberstein didaktikus tankölteményében foglalt tétele, hogy „a törvény és a jog csak azok előtt azonosulnak, akik előtt a jogfogalom elhomályosult és a törvényt bálványként tisztelik ahelyett, hogy az egyetlen láthatatlan urat, a jogot tisztelnék“. [5] Az írott jogban politikai, világnézeti, tájvédelmi, társadalomszerkezeti, osztály- és rendérdeki szempontok, pártprogrampontok jutnak érvényre, szemben a jogeszmével. Így szolgálnak a törvények és rendeletek politikai törekvéseket, sokszor távol a jogeszmétől. Helyesbítenünk kell Jhering tételét, aki szerint a jog a hatalom politikája, [6] mert ez csak az írott jogra nézve áll. Ha a törvényeket és rendeleteket az állam akaratának tekintjük, úgy azok által valóban a hatalom politikája valósíttatik meg. A bírói gyakorlat nyomán keletkező jogban, valamint a szokásjogban felcsillan már a jogeszme, mint az állami akaratnak az állam hivatásából, céljából és lényegéből fakadó szelleme.

Az írott jog, amint a törvények és rendeletek összességéből áll, csupán a test, melyet az eszmei értelemben vett jog, a benne érvényesülő igazság eszméjével tesz élővé. Ha a jogeszme immanens tartalma nem érvényesül a jogalkotásban, úgy hiányzik a törvények és rendeletek belső igazsági tartalmából folyó önkéntes követési lehetősége is, azaz az egyéni lelkiismeretben rejlő igazság érzetből folyó elfogadása, akkor nem marad más rendfenntartó erő jelen, mint a törvényekben és rendeletekben foglaltató kényszer, a maga különböző eszközeivel.

Éppen ezért a törvényhozás minden tényezőjének, a politikai pártoknak is, de a törvények alkalmazóinak, a kormány és a közigazgatás szerveinek, a bíráknak, mind a jogeszme, illetőleg annak immanens tartalmában foglaltató igazság szolgálóinak kell lenni, mert ha nem azok, akkor sem a törvények, sem a kormányrendeletek, sem a közigazgatási intézkedések és határozatok, sem a bírói ítéletek többé nem alkalmasak arra, hogy kiváltsák az önkéntes emberi engedelmességet. Akkor csak kényszerű engedelmesség lehetséges, - az pedig csak bizonyos ideig tartó!

A jogeszme immanens tartalma az államba tartozók belső lelki autonómiájaként hat, melyet a törvényhozó, vagy a törvényhozók sokszor nem ismernek fel, s a meghozott törvények azzal szemben állanak. Amikor viszont a törvényhozók felismerik azt, fellendül minden, nemzet és állam együtt tökéletesednek, mert a jogszabályok megfelelnek a jogeszmének.

A törvényhozónak a jogeszméhez való kötöttsége különös mértékben függ a társadalmi szerkezet fejlettségétől, melynek szolgálatában áll a törvényhozó. Nem mindegyik társadalmi szerkezet ad ugyanis módot a jogeszme érvényesítésére a törvényhozásban.

Minthogy az írott jog nem egy törvényből áll, hanem a törvények összeségéből, az eszmei értelemben vett jognak is a törvények rendszerében  - a jogrendszerben kell érvényesülni. A jogrendszereket az jellemzi, hogy a jogeszme immanens tartalmából mennyit valósítanak meg. A jogeszme immanens tartalmának e részleges, vagy sajátságos érvényesülése a nemzeti géniusz szüleménye, amikor is a jog a nemzet lényegét, jellemét határozza meg, s egyenesen nemzet fenntartó tényező. (Így Magyarországon Szent István király törvényhozásának szelleme.) Emellett a társadalmi szerkezet mivolta is áthatja a jogrendszert. Minden társadalmi szerkezetet meghatározott jogeszme jellemez. Bizonyos társadalmi szerkezetből való kiemelkedés éppen azért nehéz, mert a reformokat jelentő átmenetet jelző törvények erősen ki vannak téve a bírói kritikának, az egész jogrendszer szempontjából, amely még a régi társadalmi szerkezetnek felel meg.

A világháború után az átmenet történeti korszaka következett be, új társadalmi szerkezetek felé. A szabadkereseti társadalmi szerkezet korrektívumait tartalmazó új társadalmi szerkezetek vannak kiépülőben, új jogeszmével, melyet az abban a társadalmi szerkezetben élők már olyannak tartanak, mely az igazságnak is megfelel és erkölcsi lényegű, az erkölcs értelmének evolúciós felfogása alapján. Vannak már törvényhozások, melyek az új társadalmi szerkezet számára, annak érdekében alakulnak, s olyan törvények alkotói, melyek az új társadalmi szerkezet kialakulásának megfelelő jogeszmén is nyugszanak. Azok, akik új társadalmi szerkezetet követelnek, az ezt szolgáló törvényekben meglátják az új jogeszmét, amely az új társadalmi szerkezetet igazolja és azt szolgálja.

Az ember azonban minden erejével küzdeni fog mindenkor azok ellen a törvények és rendeletek ellen, amelyek akadályozzák őt szabadságában, egyenlőségében, igazságra törekvésében, amelyek őt lenyűgözik, béklyókba verik. Az ember számára az állami akarat akkor értékes, ha az egyén védelméről is rendelkezik, s nem csupán a köz javának valóra váltására irányul. A köz imperszonális. A salus rei publicae szempontjai szerinti törvényhozás esetén hinni kell abban, hogy a köz javából az egyénre is jó származik. Ennek a hitnek megdőlte az egyéni lélekben, szükségképpen a jogeszme immanens tartalma felé fordítja az egyént.

Amióta Fichte és Hegel nemzeteszméje újra érvényre jutott a világháború után, az univerzalizmus csak egyféle emberi életet ismer el ismét értékesnek a földön, azt, mely a nemzet erősödéséért, az állam növekedéséért, az összesség boldogulásáért áldozatosan folyik. A világháborúban legyőzött nemzetek másképpen magukhoz újból nem is térhettek volna, mint ennek a magyarázatnak elfogadása útján. Jövőjük, hogy kiemelkedhessenek lesújtottságukból, polgárságuk áldozathozatalának fokától függött. Ennek az áldozatkészségnek pedig - amint a körülmények bizonyítják - addig kellett fokozódnia, hogy az egyén inkább áldozatokra legyen kész nemzetéért, mint hogy igazságos érvényesülést keressen a saját maga számára.

Az univerzális célú államokban mindaz, ami a népnek használ, megfelel a jogeszmének, mert mindaz, ami a népnek árt, az az igazságtalanság. [7] A jogeszme a nép érdeke. A közjóhoz kötöttség pedig nem jelent szabadságtalanságot annak, aki ezt átérzi. [8] Az emberrel valóban veleszületett természetes jog a fajához, illetve népiségéhez való elszakíthatatlan kapcsolódásából folyó ősjog, mely túlél minden időn, az ember természetes jogi meggyőződésének örök alapjaként. Csak az az írott jog hat állandóan, amely az ősjognak, vagy közösségi jognak (Gemeinschaftsrecht) az univerzalizmus e sajátságos jogeszméjének megfelel. Az emberrel veleszületett egyéni észjogai (a természetes szabadságjogok), módosulnak az ősjog hatása alatt. A népközösség helyes kiépítésével igazi népközösséget kell a törvényhozásnak teremtenie, ez pedig csak a faji alap figyelembevételével, a faj erősítésének alapján történhetik. [9] Ezt az elvet tartva szem előtt, határozta meg a jog lényegét Alfred Rosenberg úgy, hogy „jog az, amit az árja fajú emberek jogként éreznek, és jogtalanság az, amit elvetnek“. [10]

Az univerzalizmus jogeszméje, az ősjog, az egyén áldozatkészségének közmeggyőződésből való eredésén nyugszik. Viszonyítva ezt az egyénnek az államban tehetsége szerint való szabad és egyenlő érvényesülését jelentő tartalmához a jogeszmének, nem lehet állítani, hogy ez kizárná, hogy a tehetsége kifejtésében egyenlően szabad egyén nem volna képes áldozatkészségre a közért. Sőt az ő áldozatkészsége a szabad ember áldozatkészsége, mely öntudatos, és nem hitbeli alapokon nyugvó. Ezt az áldozatkészséget ezért magasabbrendűnek kell tartanunk az ősjog közmeggyőződésszerű érvényesülésén alapuló áldozatkészségnél.

III.

A jogeszme és a törvények kötelező ereje

A jogeszme immanens tartalmának érvényesülése az államakaratban, a törvények kötelező erejének kérdésével kapcsolatos. Ide vonatkozóan a pozitív, vagy legális felfogás szerint a törvények vagy azért kötelezőek, mert az államhatalom kényszerítő ereje van mögöttük, vagy azért, mert a törvényhozás alkotmányos menetének a betartásával hozattak meg. Észszerűség, erkölcsi tartalom, a jogeszme immanens tartalmának való megfelelés, nem feltétele e nézet szerint a törvények kötelező erejének. A metafizikai vagy morális alapon nyugvó felfogás szerint a törvények erkölcsi tartalma és a jogeszme immanens tartalmának való megfelelése mellőzhetetlen követelmény a törvények és rendeletek kötelező erejéhez. A törvényhozás alkotmányos menetének betartása éppen azért ismérve a törvények kötelező erejének, hogy ne akármilyen törvények jöjjenek létre, hanem csak olyanok, melyek a jog eszméjének való megfelelés alapján az önkéntes követés, az általános elfogadás, s nem csupán a kötelességszerű elismerés követelményének tesznek eleget.

Áthidalhatatlan az ellentét a legális és morális törvényfelfogás között, amennyiben az előbbi a jogeszmét kielégítve látja a törvényben rejlő kényszerítő erő jelenlétével, míg az utóbbi a törvény-fogalmat annak minden kényszertől mentesen érvényesülő jogeszmei, azaz igazsági tartalmával hozza kapcsolatba, mely igazsági tartalma a törvényeknek az emberi szabadságot és egyenlőséget szolgáló jelentőségében rejlik.

Jelentsen bár a legális felfogás a törvényekhez való szigorú alkalmazkodást, tekintet nélkül azok tartalmára, s jelentsen a morális felfogás a törvényeknek erkölcsi szempontokból való megítélése szerinti engedelmeskedést, mindkét felfogás megegyezik abban, hogy a törvény döntő fogalmi kelléke az alkotmányban előírt módon való létrejövetele. Amint ez az ismérv fennáll, törvény keletkezik, melynek az a sajátsága, hogy míg a nemzettagok a törvényekkel szemben is cselekedhetnek, addig az állam minden szerve, az államfő is, csak azt cselekedhetik, ami a törvényekben foglaltatik, mindaddig, amíg a törvényeken az alkotmányban előírt módon változtatás nem történik.

Az állami szerveknek csakis a törvények szerint való eljárását, a jogállam jellemvonásaként feltüntetve, az minden lehető társadalmi szerkezet számára kialakítható. A jogállam nem szükségképpen a jogeszme érvényesülését jelentő igazságos állami berendezkedést és a legtökéletesebb társadalmi szerkezetet biztosító állapot. A jogállam megvalósulhat a jogi formalizmus kielégítésével, csupán a rend és a jogbiztonság érvényesülésével is. A formális jogi rendezettség állapota azonban nem az eszmei értelemben vett jog jogállamának az állapota.

A formális jogi jogállam-felfogás lemond arról, hogy a jogszabályok belső tartalma a szabadság, egyenlőség és az igazság társadalmi irányeszméinek legyen megfelelő. Csupán a törvényhozás menete legyen alkotmányszeröen betartva, és a meghozott törvények a törvényhozókra és végrehajtókra vonatkozóan érvényesüljenek. Hogy milyenek legyenek a törvények tartalmilag, azzal nem törődik a jogállam elméletének ez a formális jogi iránya.

Az eszmei jogi jogállam-felfogás előbb figyelembe veszi azt a társadalmi szerkezetet, melyet a jogi formalizmus fenntart. Amennyiben a társadalmi szerkezet a vagyonmegoszlás és a munkamegoszlás módja az emberek közt, a politikai igazságeszme pedig az, hogy a társas együttélésben minden ember tehetségének és képességének megfelelően érvényesülhessen, úgy azt a társadalmi szerkezetet tekinthetjük igazságosnak, ahol a munkamegosztás és a vagyonmegoszlás módja ennek megfelel. Sem a kasztrendszer, sem a rendi szerkezet nem biztosította a maga törvényeivel az ember tehetségének szabad és egyenlő érvényesülését. Csak a szabad kereseti társadalmi szerkezet közelítette azt meg. [11] Az eszmei jogi értelemben vett jogállam ezért a szabad kereseti társadalmi szerkezet törvényhozásában valósul meg. Csakis ebben a társadalmi szerkezetben lehet a törvény a jog eszméjének megfelelő, amikor az emberi szabadság és egyenlőség szolgálata hatják át tartalmát, s lesz a törvényekbe foglalt jogrendszer az igazság érvényesítője.

Ha a törvény pozitív, legális értelmezése mellett tartunk ki, s csak annyit fogadunk el, hogy az államban rejlő hatalom a forrása és a fenntartója a jogrendnek, akkor ezzel a felfogással bármely társadalmi szerkezet számára lehet jogi alapot teremteni. Olyan társadalmi szerkezet számára is, melyben a hatalom nem akarja vagy nem is képes önmagát az igazság értelmében korlátok közé szorítani, hanem mint tiszta kényszer és terror érvényesül.

Lenin megtagadott minden erkölcsöt, mely „emberfeletti“ forrásból eredne. Szerinte „az erkölcs alá van rendelve az osztályharc követelményeinek.“ Az ő elméletében minden erkölcsös, ami a kizsákmányoló, elavult társadalmi szerkezetek elpusztításához hozzásegít, és ami a proletáriátus egységesülését előmozdítja. „Az erkölcs örök törvényeiben nem hiszünk és ezt a csalást leleplezzük.“ „A mi erkölcsünk egyedül a fegyelemben nyilvánul meg, hogy minél öntudatosabbak legyünk a harcra a kizsákmányolok ellen.“ A kommunista erkölcs egyenlő jelentőségű a harccal a proletár diktatúra megerősítése érdekében. [12]

A törvény fogalmának pozitív, legális értelmezése igazolja a szovjet törvényhozást is, pedig annak fő jellemzője a jogeszme teljes tagadása.

A törvények érvényességét a jogeszmétől függővé tévő felfogással szemben, a múlt század negyvenes éveiben hangzott fel a legélesebb támadás Kirchmann 1847-ben tartott előadásában a jogtudomány értéktelenségéről. „Három javító szava a törvényhozónak, és egész könyvtárak válnak makulaturrá." [13] Nemzetek megéltek és hatalmasakká lettek, nagy jogászok nélkül is; a jogtudomány fő baja, hogy elválik a politikától, amivel önmagái teszi lehetetlenné. A jogtudománynak politikainak kell lenni, ha hatást akar gyakorolni az állam életre. Ez a gyakorlati jogtudomány azon az elven nyugszik, hogy a törvényeknek engedelmeskedni kell, mert törvények, s hogy a kormánynak engedelmeskedni kell, mert kormány. Az elméleti jogtudomány mindig talál érveket ez ellen.

A törvényeknek engedelmeskedni kell, ez a polgár fő jellemvonása - még akkor is, ha rosszak, sőt ha tudjuk is, hogy rosszak. Az utóbbi esetben azonban nem szabad megszűnnünk azon fáradozni, hogy a törvény megjavíttassék. Az emberi törvények átmenetiek. Változó törvényeknek történik tehát az engedelmeskedés. Amíg azonban azok érvényben vannak, nem függ tetszésünktől, hogy engedelmeskedünk-e avagy sem. [14]

Rümelin a jogérzet vizsgálata közben kimutatta, hogy a jog eszmei felfogása is egyéni értékeléstől (Eigenwertung) függ. [15] Ez abból a lélektani tényből következik, hogy az ember nem akar valamit, mert azt jónak tartja, hanem mert akarja, azért nevezi azt jónak. A törvényeket is, mint az állam akaratát, jónak nevezzük, mert akarjuk. Az akarat szabja meg az akaratnak a jóságát. Így az igazság eszméjét ki nem elégítő törvényt is lehet jónak nevezni, mert a polgárok többsége azt akarja.

Hermann Göring, a Német Jog Akadémiájának 5. teljes ülésén tartott előadásában azt az elvet hirdette, hogy jogok csak azokat illetnek meg, akik egyetértenek a Vezérrel, és feltétlenül engedelmeskednek a Vezérnek! [16] Csak egy örök, s ez nem a törvények betűje, nem a jognak a betűje, hanem a jogérzet maga, az a meggyőződés, hogy ami történik, az minden körülmények között jog legyen, ma ilyen, holnap olyan törvény formájába öntve. [17] Ebben a tételben a törvények betűje az, ami azonosíttatik a jogérzettel, vagyis a jogérzet alkalmazkodása a törvények betűjéhez az, ami örök! A jogérzet arra való, hogy ami a törvényekben foglaltatik, az jog legyen!

A német nemzetiszocializmus ily „mitikus naturalizmus“ alapján felel meg arra a kérdésre, hogy mi a közvetlen ható politikai erő? Ez az állam lét- és hatalmi akarata, mely által a népi élni akarás biztosíttatik. Ez az akarás pedig elementáris, ősi tény, mely „önmagában hordja jogát és törvényeit“. A jog nem a törvényekből ered, hanem a néplélekből. A jog a nép örök lelkiismerete, a törvény csak részlet abból. A törvények viszont csak addig érvényesek, amíg a német nép örök érvényű jogait szolgálják a nemzeti szocialista államban. [18] Az egyénen keresztül rend az államban nem érhető el, mert az egyén fogalma maga a konkrét rend tagadása. [19] A társas együttélés nem állhat csupán egyéni szabadságból és egyéni egyenlőségből, ezeknek jogeszmei szolgálata a közösség tönkretételét jelenti, az állam elpusztulását is. A közösséget pedig fenn kell tartani, még a törvényeknek a jogeszmével ellenkező tartalma segítségével is.

A törvények érvényességének legális princípiuma Kant jogelméletében is benne van. „Ha egy forradalom sikerült és az új alkotmány létrejött, úgy a kezdet jogellenessége az alattvalókat nem mentheti fel az alól a kötelezettség alól, hogy az új rendhez, mint jó állampolgárok alkalmazkodjanak, és nem ellenkezhetnek hogy annak a felsőbbségnek, amely akkor hatalmon van, becsületesen engedelmeskedjenek.“ [20]

Ezen a nézeten azonban Kant két irányban is enyhített. Szerinte az alattvalóknak el kell fogadni, hogy a felettük álló hatalom nem akar nekik igazságtalanságot okozni. [21] Továbbá, hogy az embernek elveszíthetetlen jogai vannak, melyeket maga fel sem adhat, még ha akarja is, és amelyek felett ő maga hivatott ítélni. Ha vele szemben igazságtalanságot követ el a hatalom, úgy azt a főhatalom tévedésének, helyzet nemismerésének tudja be. Ilyen esetben az állampolgároknak éppen a főhatalom érdekében meg kell adni a lehetőséget véleményük szabad nyilvánítására, hogy kifejezhessék, hogy az igazságtalanság, ami velük történt, az összeség elleni igazságtalanság is. A szabadság tehát a rugó, mely a polgárokat mozgatja. [22]

Kant e tételéből kiolvasható, hogy a természetjoggal ellenkező törvények nem lehetnek kötelezőek, mert akkor az észszerűség ellen történne merénylet, és az emberi szabadságon esne sérelem. Az a tétel, hogy inkább kell engedelmeskedni az Istennek, mint az embereknek, azt jelenti, hogy ha az utóbbiak valamit parancsolnak, ami önmagában gonosz, az erkölcsi törvénnyel ellenkezik, annak nem kell engedelmeskedni. [23]

A francia jog- és állambölcsészet általánosságban visszautasítja a törvények érvényességéről szóló pozitív elméletet. Renard egyenesen azt bizonyítja, hogy a rossz törvényeknek való ellenállás magának a jognak érdekében van. [24] A törvények érvényesülésének formális elfogadása pusztítólag hat a jog eszméjére. [25]

Keményen hangzik Léon Duguit tétele, hogy „lényeges megérteni és törhetetlen energiával fenntartani azt, hogy van a közhatalom akaratánál is magasabbrendű jogszabály, mely egyenesen arra szolgál, hogy korlátozza a közhatalmat.“ „Sem az uralkodó, sem az állam nem alkotója a jognak; van jog nélkülök, felettük, mellettük; abból van bennük, kell hogy legyen bennük; enélkül nem volna többé lehetséges a civilizáció: enélkül a despotizmus és barbarizmus állapotában élnénk.“ [26]

Barthélemy szerint is a polgároknak abszolút, passzív, mechanikus engedelmessége nem ideálja a szabad államnak. A kormányzóknak maguknak van érdekében, hogy bizonyos ellenállással találkozzanak, mely kell, hogy megnyilvánuljon a törvényhozói tévedések nyilvánossá tételénél. [27]

Az angol irodalomban Harold Laski fejtegette politikájában, hogy ahhoz, hogy a jog igazságos legyen, kell, hogy a jog az emberi tapasztalatnak megfelelő rendezője legyen az életviszonyoknak. Az emberi tapasztalat szerinti rendezésnek pedig akkor felelnek meg az életviszonyok, ha az egyéni meggyőződés és a jog kölcsönösen egymáshoz alkalmazkodva alakulnak.” [28]

A jogeszme mindig a törvények tartalma számára szóló legfőbb irányítás, s mint ilyen a jognak a jogaként tekintendő. Ha a tételes törvények jogot alkotnak, akkor azoknak igazsági tartalmát a jogeszme, a jognak a joga adja meg.

A bírák, a kormányzás és a végrehajtás szervei, a törvényt alkalmazni tartoznak, tekintet nélkül annak a jogeszmével meg nem egyező tartalmára. A bíró azonban az igazság szerve, s alig maradhat meg ezen a piedesztálon, ha a jog eszméjével ellenkező törvényt kell alkalmaznia. Ekkor azonban nem is lesz független bíró, mert a bíró csak abban az esetben független, ha a jogeszmét szolgálja, valóban igazságot szolgáltat. Ily módon azonban a törvényhozó fölé emelkednék. A törvényhozónak és bírónak éppen azért nagyon meg kell egyezniük: és mindenkor meg is egyeznek, ha a törvény a jog eszméjének megfelelő. Ellenkező esetben nem bíróról van szó, hanem törvényt alkalmazó közigazgatási szervről. Csak a jogeszme az, mely a törvényhozót visszatartja rossz törvények hozásától, viszont a jogeszmének megfelelő törvény lehetetlenné teszi a bíró számára a törvények bírálgatását.

Az érvényben lévő hatályos törvények követése kétségtelen követelmény. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne törekedjünk azoknak tökéletesítésére, az igazság szolgálatába állítására. A félelemmel telt követése a törvényeknek magába rejti az észszerű ellenkezés lelki adottságát. Goethe tétele, hogy csak az érdemli meg a szabadságot és az életet, akinek naponta meg kell azt hódítani, érvényes a jogra nézve is, mely éppen ebben az értelemben válik társadalmi irányeszmévé.

*

[1] „Eine bloss empirische Rechtslehre ist (wie der hölzerne Kopf in Phädrus’ Fabel) ein Kopf, der schön sein mag, nur Schade! dass er kein Gehirn hat.“ Kant Immanuel: Sämtliche Werke. Leipzig, Insel Verl., 1922, V. Bd., 334—5. (Anfangsgründe der Rechtslehre, Einleitung. 5. B.)

[2] Jung, Erich: Über die Technik des Gesetzemachens. Iherings Jahrbücher für die Dogmatik des bürgerlichen Rechts. 1934, II. Folge, 48. Bd., 17. lap.

[3] Binder: Philosophie des Rechts, 1925, 231. lap.

[4] „A jogeszme valami sokkal nagyobb és nemesebb, mint bármely törvénykönyv, kódex, vagy akárhány kötet bírói döntvény. Az a világ két legbecsesebb értékének fenntartója és védelmezője - az igazságnak és a szabadságnak“ - formulázta Lord Macmillan. „Law is somthing much greater and nobler than the contents of any statute book, of any code, guardian and vindicator of the two most precious things in the world - justice and liberty.“ - Lord Macmillan: Law and politics. Cambridge, 1935, 21. p.

[5] „Nur dem vermögen sich „Gesetz“ und „Recht“ zu decken, dem der Begriff des Rechts sich stark verdunkelt hat und der in dem Gesetz ein Götzenbild verehrt, anstatt des unsichtbahren „Einen Herrn“, anstatt des Rechts!“ Marschall v. Bieberstein: Vom Kampf des Rechtes gegen die Gesetze. .Stuttgart, 1927, 52—33. lap.

[6] Jhering, Rudolph: Zweck im Recht. Leipzig, 1904, 4. kiadás, I. 193. lap.

[7] Hans Frank tétele: „Alles, was dem Volke nützt, ist Recht, alles, was ihm schadet, ist Unrecht. Nationalsozialistisches Handbuch für Recht und Gesetzgebung. (München Eher 1935.) XIV. lap. - Zeitschrift der Akademie für Deutsches Recht, 1937. 1. lap.

Hueber, A. Frdr.: Grundlegung der politischen Rechtslehre. Graz, 1939, 29 és 36. lap.

[8] Freisler, Roland: Nationalsozialistisches Recht und Rechtsdenken. Berlin, 1938, 51. és 55. lap.

[9] Bechert, Rud.: Grundzüge der nationalsozialistischen Rechtslehre. Leipzig, 1938, 19. lap.

[10] „Recht ist, was arische Menschen für Recht befinden, Unrecht ist das, Weis sie verwerfen.“ Idézi: Knöpel, H. E.: Drei Jahre Kampf für deutsches Recht. (Berlin, 1936.) 17. lap.

[11] Részletesebb kifejtését ld. Krisztics Sándor: Politika. I. kötet, 175. lap.

[12] Fülöp-Miller René: Geist und Gesicht des Bolschewismus. (Wien. Amalthea Verl., 1928.) 442. lap.

[13] „Drei berichtigende Worte des Gesetzgebers, und ganze Bibliotheken werden zu Makulatur.“ Kirchmann, J. H.: Die Wertlosigkeit der Jurisprudenz abs Wissenschaft. (Berlin, 1847.)

[14] „A törvény, törvény még a kardinálisok számára is“ mondja a francia közmondás. „La loi est la loi, même pour les cardinaux.“

[15] Rümelin, Max: Rechtsgefühl und Rechtsbewusstsein. 1925. 64-65. lap.

[16] Göring, Hermann: Die Rechtssicherheit als Grundlage der Volksgemeinschaft. Hamburg, 1935. 9. lap.

[17] ... eines bleibt ewig: Das ist nicht der Buchstabe des Gesetzes, nicht der Buchstabe des Rechts, sondern das Rechtsempfinden selbst, die Überzeugung, dass das was geschieht, unter allen Umständen Recht ist, möge es nun heute in diese, morgen im jene Gesetzesform gegossen sein.“ Ugyanott, 13. lap.

[18] Frank Hans: Rechtswahrer des Staatsaufbaues. Deutsche Verwaltung. 1934, 98. lap. Deutsches Recht, 1935, 192. lap. Idézi Knöpfel: Drei Jahre Kampf für Deutsches Recht. Berlin, 1936, 15—16. lap.

[19] Krauss, Günther: Das Rechtsbegriff des Rechts. (1936.) 73. lap.

[20] „Wenn eine Revolution einmal gelungen und eine neue Verfassung gegründet ist, so kann die Unrechtmässigkeit des Beginnen und der Vollführung derselben die Untertanen von der Verbindlichkeit, der neuen Ordnung der Dinge sich als gute Staatsbürger zu fügen, nicht befreien, und sie können sich nicht weigern, derjenigen Obrigkeit ehrlich zu gehorchen, die jetzt die Gewalt hat.“ Kant: Sämtliche Werke. Leipzig, Insel Verl., 1922. V. köt., 444. lap. - Kress: Die soziologischen Gedanken Kants. (1929.) 22. lap.

[21] „Der nicht widerspenstige Untertan muss annehmen, sein Oberherr wolle ihm nicht Unrecht tun.“ Kant: Über den Gemeinspruch: Das mag in der Theorie richtig sein... Kants Werke. Hg Cassirer. (Berlin, 1923.) Bd VI. 388. lap.

[22] Schuster, F. W.: Kants politische Mission. (1923.) 77. lap; Haensel W.: Kants Lehre vom Wiederstandsrecht. (1926.) 68-72. lap; Dünnhaupt R.: Sittlichkeit, Staat und Recht bei Kant. (1927) 88. 1. lap; Borries K.: Kant als Politiker. (1928.) 169. lap.

[23] Kant: Die Religion innerhalb der Grenzen der blossen Vernunft. (Philos Bibi. 45.) 115. 1. jegyzet. Haensel, W.: Kants Lehre vom Wiederstandtsrecht. (1926.) 56-60. lap.

[24] Renard, G.: La valeur de la loi. (Paris 1928.) 234. lap. „La resistance à la loi qui est un fait juridique, une sanction juridique, un mode de rétablissement du droit, le refus d’obbéissance à la loi par respect est pour le service du droit.“

[25] Duguit, Barthélémy, Geny, Hauriou, Le Fur nézetei e tekintetben egyformák. Riquet: Enquête sur les droits du droit et „sa Majesté la Loi.“ (Paris, 1927.)

[26] „L’essentiel c’est de comprendre et d’affirmes, avec une indéféctible energie quil y a une règle de droit supérieure à la puissance publique, que vient la limiter et lui imposer des devoirs.“......ce n’est pas plus le Herrscher que l’État qui fait le droit; il y a un droit sans eux, au-dessus d'eux, à cote deux; il en est ainsi, il faut qu’il en soit ainsi: sans cela il n’y a pas de civilisation possible: il n’y a que despotisme et barbarie.“ Duguit Léon: Traité de droit constitutionnel. (1938.) Vol. III. 590—591. lap.

[27] "L’obéissance absolue, passive mécanique de tous les citoyens n’est pas l'idéal d’un pays libre. Les gouvernants eux mêmes ont intérêt a recontrer certaines résistances qui les avertissent en cas d’erreur.“ Barthélemy: La resistance aux actes de l’autorité. Revue de droit publique. 1907. 319. lap.

[28]„Law, therefore, to be justice, must be the expression of relations found adequate in the experience of man.” Laski, Harold: Grammar of Politics (London 1930.) 276. lap.

*

In Pannonia [Pannónia], 7. évf., 1-2. szám (1942), 1-15.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.