“Nem a communista elvek győzelme, hanem csupán az lehetetlen, hogy ezen elveket valaha más valósítsa, mint az absolutismus. S azért a communismus győzelme mindenkor egyszersmind a despotismusé leend.” (I. m., Ráth Mór kiadása, Pest, 1870, 447. p.)

Eötvös szerencséjére az ő életében nem következett be egy ilyen fordulat, de nem nehéz kitalálnunk, hogy mi lett volna a sorsa, ha ezt a despotizmusba hajló átalakulást megélte volna. Az 1945 utáni társadalomfejlődésünkből mi, és a szerencsétlenebb sorsú európai barátaink sajnálatos módon leszűrhettük annak a konzekvenciáit, hogy mivel is jár a társadalom ilyen típusú “átszervezése”. A polgári átalakulás és értékrend kerékbe törésével, a korábban fennen ostorozott szociális krízis “menedzselésének” elmaradásával, sőt további mélyítésével, a szuverén nemzetállamok hűbérbirtokként történő kezelésével, a társadalom különböző rétegeinek a Patyomkin-falvak kellékeként történő felhasználásával, rosszabb esetben az élet önkényes elvételének lehetőségéig ívelő totális jogfosztottság állapotának állandósításával. Ennek csak egyik állomása volt 1947. február 25-e, amikor Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt akkori főtitkárát az “ideiglenesen hazánkban állomásozó” szovjet egységek letartóztatták, majd a Szovjetunióba deportálták. Az következett be tehát, amitől Kautz Gyula jó kilenc évtizeddel korábban tartott: az állam alapjainak megmérgeztetése, majd romba döntése. (Politika vagy országászattan. Heckenast Gusztáv, 1862, 141. p.)

Nagyításhoz kattints a képre!

Ezért nekünk, az ebben a vonatkozásban a legkevésbé sem “hálás” utókornak obligációnk, kötelezettségünk az emlékezés és az emlékeztetés. Memento mori…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés