Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : A görög tolmács

A görög tolmács

  2015.01.27. 18:04

A minap lezajlott hellén választások eredményeként igazi görögtűz futott végig a vén Európán: a jól ismert törésvonalak mentén ismét állást foglaltak a mainstream, illetve a velük szemben szerveződő és a centrális erőtérből ilyen-olyan okokból kiszorult véleményformálók a valóban történelmi fordulópontként is felfogható görög népakaratról.  Az Európai Unió jelenlegi neoliberális mundérját unos-untalan foltozgató, ám a globális kapitalizmus iránti gyermeteg rajongása miatt erkölcsi reputációját tekintve igencsak fakóvá halványuló liberálkapitalista establishment természetesen azonnal farkast kiáltott, és Armageddont vizionált a szélsőbaloldaliként elkönyvelt Syriza párt győzelme nyomán - a kedélyeket nyilván tovább borzolta, hogy a majdani koalíció másik tagjaként a Független Görögök névre keresztelt, markánsan nemzeti értékeket képviselő formációt nevezték meg. Az alternatív forgatókönyvekben gondolkodó, radikális-rendszerkritikus (bal-és jobboldali) áramlatok ezzel szemben rögvest pezsgőt bontottak és az átalakuló világrend egyik nyilvánvaló etapjaként tekintenek az eseményekre.


Saját részről talán csak annyiban ragadtatnám el magam a fentebb vázolt események kapcsán, hogy biccentsek egy határozottat a májusi EP-választások eredményeként megfogalmazott hipotézisemre: "kasszandrai" jóslatom a homályból kilépve egyre markánsabb tónusokat öltve kezd realizálódni.

Akkor ugyanis arra a következtetésre jutottam, hogy a 2008-ban kitört globális gazdasági és pénzügyi válság sokkja nyilvánvalóvá tette, hogy immáron elodázhatatlanul szükségessé vált a korábban sutba vágott állami feladat-és hatáskörök újraszabása, valamint a minden gazdasági problémára szokásos "gyógymódként" kínált megszorító költségvetési politikával való szakítás.  Az a  - jelenleg is uralkodó - neoliberális világkép ugyanis, amely az államot és annak polgárait kiszolgáltatta a globális kapitalizmus dzsungeltörvényeinek, mára megfellebbezhetetlenül fenntarthatatlanná vált. A XXI. század hajnalán kíméletlen brutalitással jelentkező válság ismét bizonyította Polányi Károly örök érvényű igazságát, miszerint az önszabályozó piac eszméje "jórészt merő utópia. Ilyen piac nem létezhet a társadalom emberi és természeti szubsztanciájának megsemmisítése nélkül: az embert fizikailag teszi tönkre, környezetét pedig pusztasággá változtatja." [Polányi Károly (1944): A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004, pp. 25-26.]

A társadalom egyszer már a vesztébe rohant és borsos árat fizetett amiatt, hogy "a liberálisok meggátoltak minden reformot, amely  [gazdasági] tervezéssel, szabályozással és ellenőrzéssel járt volna. (Polányi: op cit. (2004), 317. p.] A bolsevista, nemzetiszocialista és fasiszta rendszerek (amelyek egy prosperáló gazdasági jövő talmi égisze alatt hajtottak mészárszékre milliókat) tragikuma a Polányi-féle értelmezésben éppen a szabad versenyes kapitalizmust fennen éltető és más liberális vágyálmokat hajszoló politika korábbi feltétlenné tétele miatt valósulhatott meg - és senki se állítsa azt, hogy nincsenek arra vonatkozó komoly figyelmeztetések, hogy ha nem szakítunk a neoliberális kormányzási modellel, annak egy populista karakterű, esetenként az extremizusba hajló gyökeres politikai fordulat vethet véget. A 2014. évi európai parlamenti választások alkalmával első ízben kellett szembenézni azzal a ténnyel, hogy a szavazatok jelentékeny hányadát euroszkeptikus és radikális erők szerezték meg - korántsem csak a gazdaságilag elmaradottabb térségekben, hanem például a liberális demokrácia fellegvárainak számító Franciaországban, illetve Nagy-Britanniában is. A nemzeti szuverenitásra oly érzékeny, tradicionális nemzeti-konzervatív értékeket hangsúlyozó jobboldali erők (a francia Nemzeti Front, a brit UKIP, a magyar Jobbik) éppoly markáns képviseletet harcoltak ki maguknak, mint a nemzeti választásokat éppen most megnyerő, kommunisztikus retorikát előszeretettel felmelegítő görög Syriza Párt, vagy a kormányrudat balról előzve magához ragadni kívánó spanyol Podemos

Hogy a radikális jobb-és baloldali mozgalmak győzelmét az összezárás révén ideig-óráig még meg tudja akadályozni a neoliberális globálrezon fenntartásában érdekelt európai elit? Hogy a görögök amúgy is Európa aktuális beteg emberei, akik még a XX. század második felében is katonai diktatúrában éltek és csak a költségvetési hiányra vonatkozó adatok kozmetikázásával válhattak az euróövezet tagjaivá? Lehetséges, de amennyiben nem sikerül levezényelni egy olyan szociális-jóléti fordulatot, amely a hagyományos európai kultúra és a kereszténység értékei iránt is mélyen elkötelezett, könnyen lehet, hogy az állam helyett a liberális politikai kultúra fog a régiségek múzeumába kerülni, a rokka és a bronzbalta mellé (hogy aktualizáljuk a térségünkben nem oly' patetikusan hangzó Engels egykori gondolatát az állam elhalásáról). A szociális bizonytalanság növekedése, az állampolgárok folyamatos megszorításoknak való kitétele, az idegen kultúrák és civilizációk generálta törésvonalak mind mélyebbre hatolása, a közösségiség és szolidaritás gondolatának kihalása, az ökológiai környezet rombolása, a transznacionális bűnözés térnyerése és az értékvesztés összességében olyan tehetetlenségi nyomatékként hathatnak, amelyek valóban a történelem sokat emlegetett szemétdombjára száműzhetik azt, amit valaha liberális demokráciaként emlegettünk. Ezek a folyamatok pedig ezzel párhuzamosan hatalmas felhajtóerőt jelenthetnek a másként gondolkodó politikai tömörülések számára - akkorát, amely talán egészen a bársonyszékig repítheti őket.

A vasárnapi eredmények kapcsán Sir Arthur Conan Doyle népszerű Sherlock Holmes-novelláinak egyike jutott eszembe: A görög tolmács. Nem zárható ki ugyanis, hogy a továbbiakra nézve a Ciprasz-kormány fogja elmagyarázni és tolmácsolni a bábeli rengeteg kelepcéjében vergődő európai uniós tagállamoknak, hogy mit is diktálnak az új idők új szavai... Az Európai Unió eddigi, zsákutcába torkolló neoliberális gazdaság-és társadalompolitikája tehát mindenképpen újratervezést kíván: még eldönthetjük, hogy a nemzetállami sajátosságokra is figyelemmel lévő szervezett kapitalizmus keynesiánus-jóléti államához kívánunk-e visszatérni, vagy valami egészen más ösvényt választunk, amelyen az első útjelző immáron Ciprasz pártjáé.

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Idézett hozzászólás:

Mélyen egyet kell, hogy értsek a szerző gondolatfolyamával, ugyanakkor az egyébként alaposan alátámasztott cikkhez néhány gondolatot jómagam is hozzáfűznék.

Nyilvánvaló tény, hogy az állam gazdasági - esetleg gazdaságirányítási - szerepvállalása komoly predesztináló tényezőként merül fel egy nemzet, régió, vagy akár a megfelelő reprezentativitás esetén egy kultúrkör vonatkozásában. Mindemellett azonban álláspontom szerint célszerű lehet bizonyos kulturális, társadalmi vonatkozások külön kiemelése is. Ahogy azt a szerző is helyesen leírta a görög állam jelentős változáson ment át (diktatúra, autokratikus kormányzás, liberális demokrácia). Ez a változás túl gyors volt, jobban mondva a gazdasági szerepvállalás megváltozása történt hirtelen. Egy államnak, ha a demokrácia színpadára kíván lépni, számolnia kell az állampolgárok gazdasági protekcionizmus iránti vágyával. Nem lehet kulturálisan "rendszerváltani". Amennyiben diszharmónia fedezhető fel a társadalom általános önreflexiója és az állami szerepvállalás által feltételezett társadalomkép között, egyértelműen funkcionális és intézményi hibák kerülnek felszínre.

A kollektivista gondolkodás, legyen az jobb- vagy baloldali megalapozású, az individualista liberalizmussal szemben nem engedi el az állampolgár kezét. Egy liberális alapokon nyugvó rend válságára természetesen nem lehet liberális választ keresni, amennyiben változásra vágyunk. Ez az egyszerű belátás jelenti a kulturális vertikum alaphangját. A görög átmenet, ha tetszik, ha nem, modernizáció volt. Az itt felmerülő hiba sokkal inkább a meg nem gondolt reformokban keresendő, azaz partikuláris szinten, mintsem globálisan.

Ugyanakkor ki kell emelnem, ismételten egyetértve a cikk szerzőjének kijelentéseivel, a 2008-as válság kétségkívül globális természetűnek tekintendő, azaz valóban világrendi változásokat indukál. Azonban személyes álláspontom szerint a görög helyzet kialakulásába a társadalmi tényezők is komolyan belejátszottak. Újabb kérdés persze, hogy egy gazdaságilag gyenge lábakon álló állam miként, jobban mondva miből tud szociális kérdésekre hangsúlyt fektetni? A kollektívában gondolkodó ideológiák ugyanis valóban ezt feltételezik. Itt azonban ismét diszharmónia veszélye fenyeget, avagy annak a bizonyos lónak a másik oldala. Egy közösség-elvű állam nem épülhet egyéni érdekeket előtérbe helyező állampolgárokra. (Egyébként többek között e két szegmens közötti harmónia jelentette a developmental state sikerét Dél-Koreában és Japánban, például a vállalatok munkavállalói társadalombiztosítás-finanszírozása kapcsán. A távolkeleti társadalmak alapértéke a közösség primátusa.) Az állampolgárok ugyanis nem fogják levenni a terhet az adott állam válláról, nem lesznek hajlandóak a haszonelvűség zászlaját eldobni, ha egyszer kollektív értékrendjük ide húz. A szociális reformok nem feltétel nélküliek, és nem az egyetlen megoldásnak tekinthetők. A végső szót - ahogy jelen esetben is - a társadalom mondja ki. Ha hatékonyan akceptálja az általuk választott makro- (állami) szintű ideológiát saját mikroszintjén, és megvalósul a harmónia, a kulturális vertikum stabilizálódik. Emellé természetesen - már amennyire a rendszer engedi - különböző gazdasági szerepvállalások társulhatnak, de az idekapcsolódó folyamatok felvázolását a szerző már kiválóan megtette.

Összességében elmondható tehát, nincs csodaszer, nincs biztos válasz, sem mindent kizáró előrejelzés a társadalmi tényezők figyelembe vételével. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a kényszeredett neoliberalizmus képtelen harmóniát teremteni a válság után, így valóban érdekes, rosszabb esetben félelmetes jelenségeknek lehetünk majd tanúi a porladó jelenünk fundamentumán kibontakozó jövőben.

 
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
3 hozzászólás
Utolsó hozzászólásokÚjabbak 1 KorábbiakLegelső hozzászólások
2015.02.10. 19:49
Vitriol
2015.01.28. 11:16
Vitriol

Igen, a cikkben terjedelmi okok miatt próbáltam csak néhány görög jellemzőt is feltüntetni. A görög választópolgároknak nyilvánvalóan amiatt lett tele az a bizonyos hócipőjük, mert a trojka (Európai Bizottság, Európai Központi Bank, IMF) gyakorlatilag folyamatos megszorításokat várt el a hőn áhított hitelért cserébe, hogy sikerüljön az államadósság szintjét a közel 180%-os szintről legalább 120-125% körülire csökkenteni. Emellett Görögországban egy sajátos nagykoalíció alakította a kabinet politikáját, amelynek zászlóshajója a jobbközépnek mondott Új Demokrácia formáció volt (magyar megfelelője nagyon nincs, talán a 2004 utáni MDF, de a párhuzam egy kissé erőltetett), a "kis testvér", az egykor szebb napokat is látott balközép formáció, a PASZOK pedig az MSZP-nél is nagyobb lejtmenetet produkált az elmúlt években.

A rendszerváltozások nyomán a polgárok persze hajlamosak illúziókba kergetni magukat, a görögök autoriter kormnyzással való szakítása után is nyilván sokan reménykedtek egy pozitív jóléti fordulatban, miként 1989/1990-ben is sokan fűztek hiú reményeket a liberális demokrácia magyarországi debütálásához - hogy aztán pár esztendő múltán, az ígért jóléti rendszerváltás hiányában egyre nagyobb nosztalgiával tekintsenek vissza a "gulyáskommunizmusra". 

Persze, mindent tudó orákulumok és mindenre gyógymódot jelentő elixírek nincsenek, nyilván minden európai ország saját és sajátos választ fog szolgáltatni a XXI. századi kihívásokra. A fentiekben egy talán általánosítható(bb) trendre kívántam felhívni a figyelmet. Természetesen a rendszerkritikus erők intenzitása és pozicionáltsága is eltérő, ezért mondtam azt, hogy míg Spanyolországban, Görögországban (és talán Cipruson, valamint Máltán) a radikális baloldalnak terem több babér, addig Franciaországban és Nagy-Britanniában a radikális jobb könyvelhet el nagyobb sikereket (bár a brit választási rendszer sajátosságai okán nem biztos, hogy Farage pártja kormányzati pozícióba kerülhet, tehát valószínűleg marad a centrális erőtér hagyományos, konzervatív-munkáspárti felosztása). (Azért azt se felejtsük el, ha már nem csak gazdasági síkon mozgunk, hogy Franciaországban a minap 45.000 ember tiltakozott az abortusz és az eutanázia legalizálása ellen. Persze a Charlie Hebdós időkben ez annyira nem üti meg a média ingerküszöbét. Emellett a Marine Le Pen által konszolidált Nemzeti Front már egyenesen a dobogó első helyét szerezte meg májusban és hacsak az újonnan visszatérő Sárközynek nem szavaznak bizalmat, Le Pen nagyon komoly esélyekkel vághat neki az elnökválasztásonak.)

Szóval a liberális gazdasági (és egyre inkább a politikai) rend válságával szemben valóban nem lehet a neoliberalizmus eddig megszokott fegyvertárát segítségül hívni. Hogy milyen válasz is fog születni a vén Európában, ez a nagy kérdés...

2015.01.27. 23:47
VTB

Mélyen egyet kell, hogy értsek a szerző gondolatfolyamával, ugyanakkor az egyébként alaposan alátámasztott cikkhez néhány gondolatot jómagam is hozzáfűznék.

Nyilvánvaló tény, hogy az állam gazdasági - esetleg gazdaságirányítási - szerepvállalása komoly predesztináló tényezőként merül fel egy nemzet, régió, vagy akár a megfelelő reprezentativitás esetén egy kultúrkör vonatkozásában. Mindemellett azonban álláspontom szerint célszerű lehet bizonyos kulturális, társadalmi vonatkozások külön kiemelése is. Ahogy azt a szerző is helyesen leírta a görög állam jelentős változáson ment át (diktatúra, autokratikus kormányzás, liberális demokrácia). Ez a változás túl gyors volt, jobban mondva a gazdasági szerepvállalás megváltozása történt hirtelen. Egy államnak, ha a demokrácia színpadára kíván lépni, számolnia kell az állampolgárok gazdasági protekcionizmus iránti vágyával. Nem lehet kulturálisan "rendszerváltani". Amennyiben diszharmónia fedezhető fel a társadalom általános önreflexiója és az állami szerepvállalás által feltételezett társadalomkép között, egyértelműen funkcionális és intézményi hibák kerülnek felszínre.

A kollektivista gondolkodás, legyen az jobb- vagy baloldali megalapozású, az individualista liberalizmussal szemben nem engedi el az állampolgár kezét. Egy liberális alapokon nyugvó rend válságára természetesen nem lehet liberális választ keresni, amennyiben változásra vágyunk. Ez az egyszerű belátás jelenti a kulturális vertikum alaphangját. A görög átmenet, ha tetszik, ha nem, modernizáció volt. Az itt felmerülő hiba sokkal inkább a meg nem gondolt reformokban keresendő, azaz partikuláris szinten, mintsem globálisan.

Ugyanakkor ki kell emelnem, ismételten egyetértve a cikk szerzőjének kijelentéseivel, a 2008-as válság kétségkívül globális természetűnek tekintendő, azaz valóban világrendi változásokat indukál. Azonban személyes álláspontom szerint a görög helyzet kialakulásába a társadalmi tényezők is komolyan belejátszottak. Újabb kérdés persze, hogy egy gazdaságilag gyenge lábakon álló állam miként, jobban mondva miből tud szociális kérdésekre hangsúlyt fektetni? A kollektívában gondolkodó ideológiák ugyanis valóban ezt feltételezik. Itt azonban ismét diszharmónia veszélye fenyeget, avagy annak a bizonyos lónak a másik oldala. Egy közösség-elvű állam nem épülhet egyéni érdekeket előtérbe helyező állampolgárokra. (Egyébként többek között e két szegmens közötti harmónia jelentette a developmental state sikerét Dél-Koreában és Japánban, például a vállalatok munkavállalói társadalombiztosítás-finanszírozása kapcsán. A távolkeleti társadalmak alapértéke a közösség primátusa.) Az állampolgárok ugyanis nem fogják levenni a terhet az adott állam válláról, nem lesznek hajlandóak a haszonelvűség zászlaját eldobni, ha egyszer kollektív értékrendjük ide húz. A szociális reformok nem feltétel nélküliek, és nem az egyetlen megoldásnak tekinthetők. A végső szót - ahogy jelen esetben is - a társadalom mondja ki. Ha hatékonyan akceptálja az általuk választott makro- (állami) szintű ideológiát saját mikroszintjén, és megvalósul a harmónia, a kulturális vertikum stabilizálódik. Emellé természetesen - már amennyire a rendszer engedi - különböző gazdasági szerepvállalások társulhatnak, de az idekapcsolódó folyamatok felvázolását a szerző már kiválóan megtette.

Összességében elmondható tehát, nincs csodaszer, nincs biztos válasz, sem mindent kizáró előrejelzés a társadalmi tényezők figyelembe vételével. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a kényszeredett neoliberalizmus képtelen harmóniát teremteni a válság után, így valóban érdekes, rosszabb esetben félelmetes jelenségeknek lehetünk majd tanúi a porladó jelenünk fundamentumán kibontakozó jövőben.

 
Utolsó hozzászólásokÚjabbak 1 KorábbiakLegelső hozzászólások
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters