Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Financial Times: Mattot ad a nemzetállam?

Financial Times: Mattot ad a nemzetállam?

  2014.11.28. 00:31

Ismét egy sorban említi Orbán Viktor magyar miniszterelnököt és Vlagyimir Putyin orosz államfőt a Financial Times, olyan "autoritáriánus vezetőkként" hivatkozva rájuk, akik hasznot húznak a pénzügyi válságot követő világgazdasági fordulatból. A tanulmány nóvuma nem is ebben rejlik: a lap szerint ugyanis Vlagyimir Putyin muszklimutogatása Ukrajna kapcsán nem csupán azt mutatja meg, milyen erős az államok szerepe háborús viszályok idején, hanem azt is, mennyire megerősödött befolyásuk a békés nemzetközi kapcsolatokban is - írja a Financial Timesban (FT) megjelent elemzésében Mark Mazower, az amerikai Columbia Egyetem történész professzora. Nagyon úgy tűnik, hogy a tíz-húsz éven át lesajnált nemzetállamok visszatértek a nemzetközi színtérre. Sőt, ami azt illeti, lehet, hogy igazából soha nem is távoztak, csak a háttérbe húzódtak.


A szakértő ezután a közelmúlt eseményeivel támasztja alá a nemzetállamok szerepének megerősödését. Elég a Dél-kínai-tenger kis olajszigeteinek hovatartozása körüli kínai-japán kardcsörtetésre, vagy az ukrajnai orosz beavatkozásra és az arra adott amerikai és európai válaszokra, vagy iráni atomprogrammal szemben felsorakozott államok koalíciójára, vagy a globális felmelegedés elleni fellépést akadályozó nemzeti érdekellentétekre célozni.

Voltak illúziók

Az 1990-es évek elejétől kezdve általánossá vált a társadalomtudósok körében az a vélekedés, hogy a globalizáció előretörése miatt a világ gazdasági-politikai-kulturális folyamatait nemzetek feletti szervezetek, mozgalmak, irányzatok fogják meghatározni. A hidegháború vége után teljesen szabaddá vált a tőke és az áruk áramlása, ami kiegészült a nemzetek feletti szervezetek szerepének felerősödésével - az utóbbival kapcsolatban elég a terrorcsoportokra utalni.

Ezt a vélekedést osztották a politikai spektrum minden oldalának képviselői. A baloldal élvonalában lévők a civil szerveztek megerősödésében hittek. Úgy gondolták, hogy ezek helyettesíthetik a nemzetállamok elaggott intézményeit és megteremthetik a politikai aktivitás, beleszólás új, életerős formáit. Az információcsere új technológiáinak segítségével meg lehet kerülni a nehézkes állami intézményeket - tették hozzá.

A neoliberális jobboldal a globális pénzügyi rendszerben látta a nemzetállamok hatalmát felülíró erőt. A tőkeáramlás állami korlátainak eltűnése, a bankok működésének felszabadítása meggyengítette a kormányok piaci befolyását - hangsúlyozták az irányzat képviselő. A feldolgozóiparban és a szolgáltatásokban olyan új óriáscégek jelentek meg, amelyek képesek kihasználni a különböző adórendszereket és a munkabérek közti eltéréseket, így kicselezhetik az állami beavatkozás lehetőségét - tették hozzá.

Hiú remények

Ezek a remények nem számoltak a nemzetállamok óriási legitimációjával és a politikai hatalom nyers erejével - állítja Mazower. Figyelmen kívül hagyták, milyen nehézségekkel jár a mélyen gyökerező állami intézmények pótlása a semmiből felépülő szervezetekkel, rendszerekkel.

A civil szervezetek a partvonalon maradtak. A nemzetközi intézmények a tagállamaik tartós és alkalmai koalícióinak eszközeiként működnek - ebben az értelemben csak a legbefolyásosabb nemzetállamok akaratának végrehajtására szolgálnak. Az az elképzelés, hogy a kormányok fölé kerekedhetnek, álom maradt.

Nagy csalódások

A neoliberális gazdasági rendszer, amely az alig korlátozott, tiszta piaci viszonyokra épül, kisiklott. Már a kilencvenes években is instabilitást okozott olyan országokban, mint például Mexikó, ahol a súlyos etnikai elnyomás lázadásokhoz vezetett, vagy Oroszország, amelyben kleptokrtikus rendszer alakult ki, vagy Kelet-Ázsia, ahol szintén a gátlástalan gazdagodás és a mérhetetlen szegénység került szembe egymással.

De az igazán nagy csalódást egy évtizeddel később a Lehman Brothers 2008. szeptemberi csődje hozta el, amely a világ pénzpiacainak összeomlásához vezetett. Az ezt követő utórengések, például az európai adósságválság, az amerikai gazdaság lassú kilábalása, a magas szinten beragadt munkanélküliség, a fiatalok kilátástalansága megroppantotta az emberek bizalmát a kapitalizmusban, amely két évtizeddel korábban diadalt aratott a szovjet típusú állami beavatkozás felett.

A bujkálás korszaka

És nem ezzel egyidejűleg a pénzügyi válság lendületbe hozta a nemzetállamokat - hangsúlyozza a történész professzor. A kormányok mentették meg a bankokat az adófizetők pénzéből és az összeomlás hagyatékaként hátramaradt szegénységből, kilátástalanságból fakadó társadalmi elégedetlenség fő célpontjai a multik, amelyek megkerülik az adózást. Az emberek dühe a kereskedelem további liberalizációja ellen fordult és megjelent az igény arra, hogy a vállalati adókat nemzetközi szinten harmonizálni kellene.

Nagyításhoz klikk a képre!

Az igazság az - hangsúlyozza Mazower -, hogy az államok igazán soha nem vonultak le a világtörténelem színpadáról, csak háttérbe húzódva játszották el ugyanazt a szerepet, amit korábban alakítottak. Az USA kormányai az 1960-as évekből ismert receptek szerint osztották újra az adófizetők pénzét, Nagy-Britanniában igen szűk keretek között ingadozott az állami források felhasználása.

Azért van némi változás is. Miután a szovjet modell bukásával világossá vált, hogy az állami szintű tervezés lehetetlen, a kormányok - egyfajta döntőbíróként - a lehetséges szabályozási rendszerek, lehetőségek között válogatnak, ezeket variálják. A hidegháborúra jellemző túlméretezett katonai készülődés szerepét átvette a fegyverkereskedelem, azaz az államok elsősorban nem a katonákra, az emberekre, hanem a high-tech felszerelésekre, a gépekre költik a pénzt.

Felejtsük el

A pénzügyi válság így csak a felszínre hozta a háttérben korábban is érvényesülő tendenciák egy részét, illetve visszaszorított másokat - véli a történész professzor. Az államok, pontosabban a politikusok, amelyek ezek élén állnak továbbra is vonakodnak azt tenni, amit már az 1940-es években is tenniük kellett volna. Nem akarják igazán szigorú ellenőrzés alá vonni a bankokat és nem akarják első számú célnak tekinteni a munkanélküliség visszaszorítását.

Ezzel egyidejűleg a piaci szabadság mítoszának bukása utat nyitott az előtt, hogy egyesek túlzásokba essenek: öncélú törekvéssé fújják fel a nemzetállamok beavatkozását a gazdaság működésébe és a társadalom életébe. Ezt a lehetőséget használják ki a nemzeti szuverenitás védelmére hivatkozó, a demokráciát sajátosan értelmező, autoritáriánus vezetők. A magyarországi és az oroszországi fejlemények mutatnak jó példát erre - véli Mark Mazower.

Sok szócséplést hallhattunk az elmúlt két évtizedben a nemzetállamok hanyatlásáról. Biztosak lehetünk azonban abban, hogy a közeljövőben nem kerül újra napirendre ez a téma - foglalja össze mondandóját a történész.

napi.hu

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Idézett hozzászólás:

Ennek ellenére több alkalommal is hangsúlyoztam, hogy a regionalizáció problémáját vizsgálni kell, méghozzá a meghalodottá vált mennyiségi dimenzión (Nemzetek Európája vs. Európai Egyesült Államok) túlmenően, minőségi kérdésként kutatva azt (a karakter tekintetében például a jóléti állam, a fejlesztő állam, vagy más variáns létjogosultságát vetve fel). Nyilván vannak olyan szabályozási területek (bank-és piacfelügyelet, a munkavállalókat érintő anomáliák kezelése, és részben a TNC-k tevékenységének keretek közé szorítása), amelyek ügyét már csak regionális szinten érdemes képviselni. Emellett azonban - a földrajzi, történelmi és kulturális tényezők szerepére is figyelemmel - megfelelő mozgásteret  és autonómiát is kell biztosítani az európai nemzetállamok számára ahhoz, hogy a tipikusan nemzetállami keretek között jelentkező feladatkörök, illetve szükségletek szakszerű ellátásához szükséges tevékenységeket kifejthessék. 

A XXI. század sodrában felmerülő kérdések száma nem csekély, az azonban leszögezhető, hogy a globális erőtérben végbemenő változások izgalmas kihívások elé állítanak minden szereplőt...

Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
3 hozzászólás
Utolsó hozzászólásokÚjabbak 1 KorábbiakLegelső hozzászólások
2014.12.01. 17:48
Vitriol

Ennek ellenére több alkalommal is hangsúlyoztam, hogy a regionalizáció problémáját vizsgálni kell, méghozzá a meghalodottá vált mennyiségi dimenzión (Nemzetek Európája vs. Európai Egyesült Államok) túlmenően, minőségi kérdésként kutatva azt (a karakter tekintetében például a jóléti állam, a fejlesztő állam, vagy más variáns létjogosultságát vetve fel). Nyilván vannak olyan szabályozási területek (bank-és piacfelügyelet, a munkavállalókat érintő anomáliák kezelése, és részben a TNC-k tevékenységének keretek közé szorítása), amelyek ügyét már csak regionális szinten érdemes képviselni. Emellett azonban - a földrajzi, történelmi és kulturális tényezők szerepére is figyelemmel - megfelelő mozgásteret  és autonómiát is kell biztosítani az európai nemzetállamok számára ahhoz, hogy a tipikusan nemzetállami keretek között jelentkező feladatkörök, illetve szükségletek szakszerű ellátásához szükséges tevékenységeket kifejthessék. 

A XXI. század sodrában felmerülő kérdések száma nem csekély, az azonban leszögezhető, hogy a globális erőtérben végbemenő változások izgalmas kihívások elé állítanak minden szereplőt...

2014.12.01. 17:34
Vitriol

Az egész problémakörrel az a gond, hogy részben csak ideologikus/emotív alapokon lehet megközelíteni. Objektív tény, hogy a 2008-ban kitört globális gazdasági és pénzügyi válságot követően alapvető változások következtek be az egész állam-és piacfelfogás tekintetében. Ahol a megbízatása végéhez közeledő Bush-kormányzat óriási bankmentő csomagot ver keresztül a Kongresszuson (igaz, bankmentő, de mégiscsak ellenkezik a piaci fundamentalista republikánus mentalitással, mert szándékolt állami beavatkozást jelent a gazdaság működésébe), ahol hirtelen Keyneshez nyúlnak az évtizedeken keresztül domináns neoliberális felfogással szemben, ahol Greenspan deklarálja, hogy a laissez-faire mentalitással tévútra mentek, ahol az olyan államok gazdasági növekedését és/vagy közhatalmi politikáját kezdik el csodálni, mint a Kínai Népköztársaság, Szingapúr, Törökország, vagy az Oroszországi Föderáció, ott alapvető, a világrendszer egészére kiható változásokat prognosztizálhatunk.

Más kérdés, hogy a vesztfáliai típussal azonosított hagyományos nemzetállami szuverenitás egyes vélemények szerint korántsem volt abszolút és kizárólagos. A Bodin, Hobbes és mások által leírt szuverenitás-koncepció valóban az abszolút monarchia legitimálására szolgált, de már korán feltűntek a képviseleti demokrácia irányába elmozdulni kívánó hangok is, amelynek egyik legismertebb képviselője Locke volt. Az állam hatalmát a joguralom lassú kimunkálásától és első generációs szabadságjogok garantálásától kezdve valamilyen mértékben kötik a jog szabályai, és a politikai felelősség konstrukciói is aránylag korán kezdtek kibontakozni (ehhez ismét csak Fukuyama előző bejegyzésben említett munkáját tudom ajánlani). Amiben az állam erős lehetett, az a nemzetállami legitimációhoz is horgonyzott állampolgári kötelezettségek (honvédelmi, adófizetési és egyéb obligációk) kikényszeríthetőségén túl a jogrend kiépítésére vonatkozó nagyfokú autonómia és a legális erőszak-monopólium, azaz a jogalkotói akarat kikényszeríthetőségét végső soron biztosító aktusok lehetősége volt.  

A gazdaság működésébe az állam a klasszikus gazdasági liberalizmus diszkreditálódását követően kezdett el beavatkozni, és ennek eredményeként a piaci kudarcokat korrigáló közhatalom, majd a szociális jogállam gondolata is sokak által igényelt szükségletté vált.  Kérdés persze, hogy mit tekintünk kiindulópontnak és mit ehhez képesti elmozdulásnak (amennyiben a merkantilizmus és az uralkodó szolgálatába állított gazdaságpolitika az origo, akkor a laissez-faire és a későbbi neoliberális etap jelent elmozdulást, ne adj Isten eltorzulást, amennyiben viszont a laissez-faire állapotát vesszük természetesnek, akkor Adam Smithnek és követőinek van igaza). Akár eltorzulásnak vagy az inga újbóli kilengésének, akár szükségszerű fejleménynek tekintjük az 1970-es évek derekától mind nagyobb vehemenciával jelentkező neoliberális áramlatot, tény, hogy az államot kukoricán térdepeltetni kívánó szabadelvű gyakorlat problematikussá, nota bene meghaladottá vált és az alkotmányos korlátok közé szorított, de erős állam gondolata foglal el mind jelentősebb pozíciókat (Stumpf István erre vonatkozó téziseit nemrég írta meg könyv formájában és ez rövid időn belül remélhetőleg a legtöbb könyvesbolt polcára ki fog kerülni).

Azt el tudom fogadni, hogy a globális arénában végbement fejleményekre tekintettel a nemzetállam regionális integrációs típusokba tömörülve növelheti potenciálját és hatékonyságát (a klasszikus példákon túl nem véletlenül alakult meg éppen 2014-ben az Eurázsiai Unió), azonban itt megint csak azzal szembesülünk, hogy a tagállami szintről regionális szintre telepítünk bizonyos feladat-és hatásköröket, azaz ismét a Leviathan jelenségével állunk szemben, csak immáron regionális, azaz a tagállami akaratokat elviekben summázó és azt magasabb szintre emelő módon.

2014.12.01. 13:08
VTB

Kétségtelenül érdekes a felvázolt tendencia, azonban személyesen nem értek vele egyet, jobban mondva az aspektus megválasztásával vitatkoznék.

A cikk szerzője két végletet választott, ez az NGOk uralma és a XIX. századi - közel totális - szuverenitás ellentétes pólusa. Álláspontom szerint mindkét meglátás anakronista. Az egyik, ahogyan a történész helyesen leírja, puszta remény, avagy várakozás, mely álláspontom szerint egyébként sem képes bekövetkezni. A másik, a nemzetállami szuverenitás pedig egy múltbeli struktúrában volt működőképes. A félreértések elkerülése végett itt leszögezem, szükség van az erős, egészséges nemzetállami fellépésre, de naivitás lenne azt gondolnunk, hogy ez a korábbi rendszerben már megtapasztalt keretek között lehetséges.

Amint azt láthatjuk, a nemzetállamok ellen ható legerősebb tényező a világrendszer globális volta. A korábban bekövetkezett - főként technikai - változásokat nem lehet "visszacsinálni", a globális szereplők, itt alapvetően a TNC-kre gondolok, nem fogják magukat azért felszámolni, mert egy-egy nemzetállam úgy dönt, változtat az eddigi szerepvállalásán.

Álláspontom szerint épp ez a szükséglet (a szabályozási igény) az, ami a regionalizációt fogja előkészíteni. Ostobaság lenne azt gondolnunk, hogy a (kevés kivétellel) eltérő kulturális alapokkal rendelkező államok majd valamiféle utópisztikus csoda folytán örömkönnyekkel az arcukon vetik bele magukat a regionális entitás ölelő karjaiba. Álláspontom szerint ezt csak külső kényszer képes számukra előírni. Továbbra is tény marad, hogy egy TNC regulációjára a regionális hegemón kivételével egy nemzetállam képtelen. Épp ez a hegemónia teszi az egész régióban fogalmilag követendővé a vezérszereplő politikáját, így lényegében már regionális, és nem nemzetállami fellépésről fogunk beszélni. Itt kell leszögeznem, hogy ez a gondolatmenet is lényegében egy bizonytalan "tipp", mivel véleményem szerint nem alakultak ki a különböző régiók vezérszerepei, azaz méltán érheti saját vádam, a találgatás.

Végezetül meg szeretném köszönni a szerkesztőnek, hogy közölte az egyébként gondolatébresztő cikket.

Utolsó hozzászólásokÚjabbak 1 KorábbiakLegelső hozzászólások
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters